Ahogy arra számítottam, mégsem ért még véget a procedúra.

Pénteken ugyanis még egyszer nyomatékosan megkértem az új sulit, hogy nézzenek utána, egész biztosan nem kell-e férjemet is kivizsgáltatni, miután ha az erősen időérzékeny xinjiangi tartózkodásunk alatt derülne erre fény, az nem volna kifejezetten szerencsés.
No, mára sikerült mégiscsak kideríteniük, hogy bizony az ő nevére is szükséges az a nyavalyás papír, így aztán a napokban tehetünk egy újabb kört a már emlegetett egészségügyi intézményben.

Bár nem lep meg a dolog, azért nem vagyok túl boldog. Utálok ügyintézni járni, s ez most elvesz egy délelőttöt plusz rá három napra egy fél délutánt is. Hát, ez van...

Most már úgy néz ki, minden sínen van, s a folyamat is teljesen átláthatóvá vált.

Az eddigi esetekkel ellentétben, amikor otthonról intéztem az új munkahelyekkel kapcsolatos papírmunkát, most minden lényegesen egyszerűbbnek tűnik.
Külföldről sem bonyolult a dolog, de lényegesen hosszadalmasabb, s több lépésből áll. Olyankor a megfelelő dokumentumok - köztük az előző posztban is emlegetett orvosi vizsgálati lap - munkáltató felé történő (online) eljuttatása után ők munkavállalási engedélyt és meghívólevelet igényelnek, majd ezeket kipostázzák a leendő tanerőnek. Ezek birtokában kell a konzulátuson vízumot igényelni, amivel be lehet lépni Kínába. Ez rendszerint 30 napra szól, a lejárat előtt még egy orvosi vizsgálat jön, majd a munkáltató beszerzi a szakértői igazolványt (FEC), s miután ez is kész, irány az utolsó hivatal, ahol bő egy hét alatt beragasztják az éves tartózkodási engedélyt az útlevélbe.

Belföldről, már létező munkavállalási vízum birtokában elég sok fázis kimarad. Mivel van egy aktuális munkavállalási engedélyem, így ezt nem kell újra megigényelniük, a meghívólevél pedig eleve csak a követségi vízumigényléshez kellene, így ez is kimarad. A teendő így csak annyi, hogy a szokásos papírok mellett a FEC érvénytelenítéséről szólót kell vinni, majd ezek birtokában kiállíttatnak egy új FEC-t és ezt követően egy új tartózkodási engedélyes matricát. Legalábbis Xinjiangban így megy, de állítólag azokban a tartományokban, ahol lehetőség van a munkavállalói vízum transzferére, nagyjából eképpen működnek a dolgok.

Nekem így idén most már csak a FEC-es papír kellene. A FEC ugyanis munkahelyhez kötött. Ha a jelenlegi helyen folytatnám, úgy csak az adott könyvecskébe pecsételnének egy hosszabbítást, de mivel új helyre megyek, így az aktuálisat érvényteleníteni kell.
Első körben az itteni kolléga aggódott egy kicsit, mivel szerinte technikailag a FEC bevonása egyúttal a tartózkodási engedély visszavonásával is együtt kellene, hogy járjon, de végül kiderült, hogy nincs semmi akadálya annak, hogy ez utóbbit csak akkor vonják vissza, ha már az újat bematricázták az útlevélbe. Durván egy hónapig tudnak vele várni, viszont május közepe előtt nem tudják elindítani a FEC érvénytelenítését.

Miután ez durván egy hetet igényel, így előreláthatóan május végén lépünk le Xinjiangba két hétre, így lényegében visszaérve már csak a vizsgáztatás marad majd az itteni munkából.
A tervek szerint Urumcsiba repülünk majd, onnan pedig Akszuig vonatozunk, illetve hasonló lesz a visszaút is.

Már várom...

Hétfőn jelezték, hogy egyelőre nem tudnak véglegeset mondani a lakhatással kapcsolatban, így, ha tudok, várjak április első feléig. Ennek tudatában le is mondtam Ala'erről, s mivel most semmi konkrét nem volt a kalapban, nem is érdekelt különösebben a folytatás mikéntje. Lesz, ami lesz.

Kedden óráról hazaérve aztán üzenet fogadott skype-on, hogy minden rendben lesz, utánanéztek, az új félévre elkészül a házikó. Merthogy valami építkezés zajlik, feltehetően nem az én kedvemért, de szeptemberre kialakítanak nekem ott egy vadiúj kéglit, amely állításuk szerint egyszemélyes lakás ugyan, de cirka 50 m2, két szobával, konyhával, fürdővel, szóval bőven el fogunk tudni férni. És újonnan vehetjük használatba.

Ezek után megküldték a szerződést is, amiből kiderült, hogy nyárra is adnak fizut, ugyanúgy 6000 pénzt egy hónapra, ami újfent örömteli.

Kedd este így aláírtam a szerződést, most már csak a papírmunka van hátra. Elméletileg nem várható nehézség ezen a téren, viszont áprilisban vagy májusban két hétre Xinjiangba kell utaznunk, hogy belepasszírozhassák az új tartózkodási engedélyes matricát az útlevelekbe. Az érdemi folyamat persze nem igényel két hetet, de ilyenkor szedik be a hatóságok az érintettek útlevelét és ülnek rajta bő egy-másfél hétig, mire sikerül a ragasztást kivitelezniük. A részünkről így ez cirka két nap ügyintézést jelent, a maradék időben meg kedvünkre henyélhetünk az új suli által fizetett szálláson.

A két hétre való lelépést elintézendő még lesz itt egy köröm, de remélhetően nem nagyon fognak kötekedni. Legrosszabb esetben fizetés nélküli szabira megyek arra az öt napra, amikor tanítanék, de remélhetően erre sem lesz szükség, s meg tudjuk dumálni, hogy előre megtartom azt az összesen hat duplaórát.

Szóval, a lényeg, a helyzet rendeződött. Veve az új tanévtől Xinjiangban nyomul.

Xinjiang szélsőségesei továbbra sem nyugszanak, ezúttal Shenzhenben sikerült lecsapniuk ártatlan járókelőkre a város központjában. A mérleg eddig három halottról és három sebesültről szól.
A mostanában már sajnos szokásosnak mondható kaszabolós módszert követték ezúttal is, s a képek tanúsága szerint célirányosan torokra mentek.

A képeket csak saját felelősségre, sokkolóak!

Ez már rövid időn belül a negyedik terrorista akció, ami Kína magterületén belül történt, bár szerencsére az utolsó három korántsem követelt annyi áldozatot, mint a meglepetésszerűen lesújtó első.

Az ujgur bázisterületeken sem volt tétlenkedés, ott múlt héten robbantottak egy piacon, Wulumuqiban, közel 40 halottat és száz körüli sebesültet hagyva maguk után.

A válasz sem maradt el, a kormányzat egy éves terrorellenes kampányt indított Xinjiangban, s már letartóztattak több mint 200 muszlim szélőségest.
A terrortól függetlenül gondoltam meg magam Xinjianggal kapcsolatban, de azt hiszem, nem is baj, ha nem megyek Kashiba és Hetianbe. Feltehetően csurig van katonákkal, akik az adott helyzetben nem feltétlenül díjaznák a fotózkodást sem.

Sajnos ennek az egész folyamatnak a legnagyobb vesztese az ujgurok csendes, normálisan élő többsége. A terrorcselekményekkel csak azt érik el, hogy a népük sosem tapasztalt nyomásnak és vegzálásnak legyen kitéve.

Igazából nehéz megmondani, hogy a szélsőségeseknek mi a bajuk. A múltban kétségtelenül szenvedhettek az ujgurok is a központi hatalomtól, különösen súlyosbítva a helyzetükön, hogy mélyen vallásos népről beszélünk, a kommunizmus pedig nem éppen díjazta ezt sehol.
A mai Xinjiangban minden többnyelvű, feliratok, oktatás, még a vonatokon is bemondanak mindent ujgurul. S noha kétségtelen, hogy gazdasági fejlettség terén elmarad Kína keleti részeitől (Közép-Ázsiával szemben az összehasonlítás épp ellentétes), a fejlődés mértéke errefelé is robusztus, különösen, hogy a kormányzati beruházások igencsak tekintélyes részét fordítják a nyugati országrész felzárkóztatására.
A vallásgyakorlás sem ütközik akadályba már évtizedek óta, virágzanak a mecsetek.

32 szélsőséges vallásos csoportra már lecsaptak, s egy éven át kiemelt erővel folytatják a terroristák felkutatását. Megerősítették a határvédelmet is, mivel gyanítható, hogy a szélsőséges eszméken túl fegyver is érkezik a szomszédos közép-ázsiai államokból.
Nem lennék most ujgur. Xinjiangban igencsak meg fog nehezülni az élet, de ha ez az ára annak, hogy a hasonló esetekre kisebb legyen az esély, akkor nincs nagyon más választásuk. Az ujgurok békés többsége meg remélhetően kilöki magából ezeket a szélsőséges elemeket. Már csak saját jól felfogott érdekében is.

Holnaphoz öt hétre már otthon leszek, ha az időjárás meg a légitársaságok is úgy gondolják. A hátralevő időszakból két hét még a vizsgáztatással fog eltelni, hogy utána mi lesz, az még egyelőre nem ismert.

Bár próbáltam infót szerezni, ellentmondásos válaszokhoz jutottam annak kérdésében, hogy meddig vannak órák. Mindenesetre legrosszabb esetben is plusz egy hétre leszek a sulihoz kötve, s utána még egészen biztosan lesz két teljes hetem mindennemű munkahelyi elfoglaltságtól mentesen.

Adott a gondolat, miután szeptembertől nem jövök vissza, hogy talán még kellene egy utolsó utazást tenni valami érdekesebb helyre. Pár évig most elég sanszosan nem leszek Kínában, így ez egy kvázi utolsó lehetőség hosszú időre.

Gondolkodtam helyszíneken, de még kissé tanácstalan vagyok, s magamat ismerve az is benne van a pakliban, hogy nem megyek sehova. Mindenesetre ha mégis, akkor leginkább a vadnyugat érdekel. Qinghaion és Xinjiangon gondolkozom erősen, bár a 40+ órás vonatozás (Wulumuqi, utóbbi székhelye annyira van Wuhantól) nem annyira vonzó.

Wuhan-Wulumuqi, több mint 40 óra vonatozás

A jelenleg leginkább esélyes két alternatíva (már ha nem a harmadik, a nem utazás győz) ez a két tartomány.

Ha Qinghai lesz a befutó, akkor egészen a nyugati részen fekvő Ge'ermuig (Golmud) szeretnék zakatolni, majd onnan pár napig körbenézelődni a környéken, mielőtt visszafordulnék.

Wuhan-Ge'ermu vasúton

Ha Xinjiang mellett döntök, akkor Wulumuqi (Urumcsi) csak a kiindulópont, Kashi (Kashgar) és Hetian (Hotan) a fő célpontok, amelyek még további egy napra vannak az ujgur központtól.

A Kashi, B Hetian

Mindkét régió messzemenően elüt Kína magterületétől, s mint a zárójeles nevek is mutatják, nemzetiségi területekről van szó. Kashi és Hetian a mai napig 80-90%-os muszlim többséggel bír, az ujgurok mellett a szomszédos exszovjet köztársaságok államalkotó nemzeteinek kínai csoportjaival.

ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták - bevezető
A kínai határviták - Tibet, Kasmír és Ladakh

A Kínai Népköztársaság mai teljes szárazföldi területe - néhány, a gyakorlatban soha senki által nem birtokolt kies, lakatlan régiót leszámítva - a történelem során valamikor a kínai birodalom része volt. Az a lehető legritkábban, egész pontosan kizárólag az utolsó, mandzsuk uralta Qing dinasztia idején fordult csak elő, hogy a teljes mai fennhatóság érvényesült, de különböző formában valamikor minden egyes darabja felett uralkodott már kínai császár.

Leggyakrabban természetesen a mai magterületet kellett Kína alatt érteni, amely, az aktuális dinasztia erejének függvényében rendszerint rendelkezett egy kisebb-nagyobb nyugati folyosóval a Selyemút mentén, a mai Xinjiang egy részén. Időnként a ma már önálló Korea és Vietnam egyes darabjait is ellenőrizték.

Északkelet-Kína, Mandzsúria sem gyakran tartozott a birodalomhoz, törzsi terület volt nomád lakossággal, akiket igyekeztek a Nagy Falon kívül tartani.

Az utolsó kínai eredetű császári dinasztia, a Ming-ház 1640-ben bukott meg. Az őket megdöntő, erejük teljében lévő mandzsuk, a saját, Qingnek nevezett uralkodóházuk színeiben hizlalták fel Kínát méreteinek abszolút csúcsára: bekebelezték Tibetet, Xinjiangot, Mongóliát, Mandzsúriát (ez utóbbi nem volt nehéz, hisz' a mandzsu bázisról van szó), s egyúttal megindultak nyugaton Közép-Ázsia, északkeleten a mai orosz Távol-Kelet felé.

Az oroszok is ekkortájt léptek a színre, s így az érdekek hamar ütköztek. Az Amur-menti telepükön a Qing-sereg rajtaütött, majd a megkötött megállapodás, az 1689-es nyercsinszki szerződés szentesítette a két birodalom határait, a kínai érdekeknek megfelelően.

A kínai birodalom kiterjedése csúcsán. Nyercsinszk ezt állapotot szentesítette északkeleten.

Az erőviszonyok gyorsan változtak, ahogy a kínai partoknál megjelentek a nyugati hatalmak, s velük együtt az ópiámháborúk és az egyenlőtlen, a birodalomra kényszerített szerződések.
Az oroszok sem hagyták ki a ziccert, két lépésben, két újabb, az aiguni majd a pekingi egyezményekkel előbb az Amurig tolták a határt, majd az Usszurin túl fekvő Szihote-Alinyról, a tengerparti, mai Vlagyivosztok környéki részről is lemondatták Kínát.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy noha ezt megelőzően a Qing-dinasztia területét képezték ezek a területek, a gyakorlatban kínai jelenlét nem nagyon mutatkozott néhány prémvadászt és kereskedőt, és a hébe-hóba emelt helyőrségeket leszámítva. Sem településeket nem alakítottak ki, sem bevándorlás nem zajlott (ezt eredetileg, teljes Mandzsúriára vonatkozólag tiltotta is az új udvar).

Nyugaton a Qingek egészen a Balhas-tóig kiterjesztették az uralmukat. A maival nagyjából megegyező határvonalat 1864-ben, Tachengben erőltették rá a külföldi hatalmak szorításában vergődő országra az oroszok. Összességében, a három szerződéssel mintegy másfélmillió négyzetkilométert szereztek meg így Kína rovására, s a már szovjet vezetésű északi szomszéd a felelős Külső-Mongólia függetlenítéséért is, ami méretben még nagyobb érvágás volt.

Az Oroszországban kialakuló bolsevik rendszer az internacionalizmust és a népek egyenlőségét hirdetvén felemás helyzetben találta magát a monarchia idejében kötött, imperialista megállapodásaival. A Kínai Népköztársasággal szemben lemondtak mindenféle cári előjogokról, de a határok kérdésében a tachengi illetve a pekingi megállapodásokat tekintették érvényesnek. Az ötvenes években, a szovjet-kínai barátság időszakában a kínaiak nem is bolygatták a kérdést, szükségük volt a Szovjetunió gazdasági és technológiai segítségére.

A Zhenbao-szigeti határháború

Északkeleten az aiguni ill. pekingi egyezmény javarészt folyók (Amur illetve Usszuri) mentén jelölte ki a két ország határát. A szerződés külön nem rendelkezik a folyami szigetek hovatartozásáról, így azok megosztására a nemzetközi jog alapján a folyómeder középvonala, több ág esetén a főág középvonala az irányadó. Az említett Zhenbao (vagy oroszul Damanszkij) és még néhány száz kisebb sziget ez alapján Kína részének tekintendő, a gyakorlatban azonban a szovjetek a világháború idején magukhoz csatolták őket.

A hatvanas évek közepén Mao - a vezetésen belül megingó helyzetére gyógyírként, mintegy megelőző csapásként - kirobbantotta a kulturális forradalmat, s ezzel egy évtizedre őrült közállapotok következtek. A fanatikus, leszámolásokkal, rombolással terhes milliőben Kína újra előszedte a cári Oroszország által egyenlőtlen szerződésekkel elszakított területek ügyét is. Bár eleinte még a teljes szovjet Távol-Kelet is felmerült, azért a külpolitikában igyekeztek legalább minimálisan józan határokon belül maradni, így végül a folyami szigetekre helyeződött a fókusz.

A Damanszkij/Zhenbao-sziget, a konfliktus forró pontja

Többszáz határsértés után, végül 1969 egy márciusi hajnalán a kínaiak megindultak az amúgy gazdaságilag értéktelen, kevesebb mint egy négyzetkilométeres Zhenbao-sziget felszabadítására. Két hétig a szigetért (szovjet győzelem), majd még pár hétig egy kilőtt szovjet tankért harcoltak (ezt a kínaiak szerezték meg).
Fél évvel az összetűzés után aztán a szovjetek feladták a szigetet, a kínaiak pedig győzedelmesen bevonultak, s mindkét fél elfogadta a harcok befejezését, s Zhenbao kínai ellenőrzését.

Bár korlátozott összecsapásokról volt szó, a haderők méretéhez képest elhanyagolható veszteségekkel, ennek ellenére, különösen, hogy hatalmas seregek vonultak fel mindkét részről a határ teljes vonalában, egy ponton már komolyan felmerült szovjet részről a nukleáris válaszcsapás lehetősége (ekkor Kína már öt éve maga is rendelkezett atomfegyverrel). Végződhetett volna sokkal rosszabbul a dolog.

Rendezés

A Szovjetunióval 1991-ben, Gorbacsov alatt indult meg a határvita rendezése. Elhúzódó, aprólékos folyamat eredményeképp végül 2008-ra sikerült teljesen lezárni Oroszországgal a kérdést. A vitatott szigetek nagy részét Kína megkapta, bár önmaga is tett engedményeket a Habarovszk környéki szigetek kapcsán.

Nyugaton három új szomszéd jelent meg Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán személyében. A legnagyobb kínai követelés Kirgizisztánnal szemben állt fenn, mintegy 20000 km2-es területen.

A tádzsik-kínai határ kínai térképeken, a második képen már a határrendezést követően. Kína az igény jó részéről lemondott.

A megállapodás kezdetben nem tűnt sürgetőnek Kína számára, azonban amikor Közép-Ázsia destabilizálódásával párhuzamosan a xinjiangi helyzet fokozódni kezdett, s a szélsőségesek beszivárgását meggátlandó fontossá váltak az egyértelmű határok, hirtelen Kína is sokkal pragmatikusabb hangot ütött meg, s jelentős engedményeket téve (pl. a kirgizek felé fennálló igény kevesebb mint 5%-ával kiegyezett) pár év alatt lezavarta a teljes demarkációt. Néhány száz négyzetkilométernyi, magashegyi, lakatlan területek cseréltek gazdát, s nyertek kínai fennhatóságot, s ezzel egyúttal pontot tettek az szovjet-orosz területi konfliktusok végére is.

Kirgiz-kínai határ. A már jelentősen lecsökkentett igény (lásd az első kép) tekintetében is hajlottak a kompromisszumra.

************

A sorozat befejező részében a déltengeri szigetek és Diaoyu következik.

A hétvégén történt Yunnanban, Kína délnyugati szegletében, hogy ujgur szeparatisták késekkel sikeresen lemészároltak több mint 30 embert, mialatt száz fölötti a sebesültek száma. A tartomány székhelyén, Kunmingban esett meg az eset, a központi vasúti pályaudvaron.

Ez az eddigi legsúlyosabb terrorcselekmény, ami Kína magterületén történt, s nem is gyakori, hogy akár kisebb fajsúlyú cselekményekre kerüljön sor. Az ujgurok otthona, Xinjiang már egy másik dolog, ott lényegesen gyakrabban történtek hasonlók, ha nem is ennyi áldozattal.

Xinjiang, lefordítva új határterület, mint a neve is jelzi, nem áll túl régóta kínai fennhatóság alatt. Bár a Selyemút északi szakasza itt vezetett el, s emiatt a történelmi időktől kezdve igyekeztek ellenőrizni - többnyire vazallusok által -, ez tartósan a Tang-Kína óta egészen a legutolsó dinasztia uralmáig nem sikerült.

A császárság megdöntését követő Köztársaság zűrzavarában egy időre még önálló, kvázi független államok is megalakultak itt, az első majd a második Kelet-Turkesztáni Köztársaság, de ezek a tartomány egészen kis része felett gyakoroltak csak uralmat.

Külső-Mongóliához (a mai Mongólia) hasonlóan Xinjiangban is nagyon megnőtt a szovjet befolyás a harmincas években, a második államalakulat szovjet bábállamként üzemelt a Kuomintang-Kína testében, s - nemzetközi elismerés híján - csak névleg volt annak része.

Miután Kínában is győzedelmeskedett a szovjet rendszer, Maoék visszaszerezték az érintett három prefektúra felett is az uralmat. 

Az 1955-től autonóm területként működő Xinjiang több mint másfél millió négyzetkilométer nagyságú, ezzel a legnagyobb kínai közigazgatási egység. Nagy része sivatag, így gyéren lakott, de a 18. századtól kezdve megindult a han betelepülés, s mostanra mintegy 40%-át adják a populációnak. (Nem a közelmúlt eredménye, már az 1800-as évek közepén is 30%-ban voltak jelen.) A hanok főleg a székhely, Urumqi és Xinjiang északi, dzsungáriai részén élnek, míg a 43%-nyi ujgur a nyugati, délnyugati végeken, ahol még ma is abszolút többségben (régióktól függően 80-90%-ban) vannak.

A szeparatizmus többé-kevésbé mindig jelen volt, de szélsőséges formái a nemzetközi terrorizmus erősödésével párhuzamosan jelentek meg. A muszlim vallású, arcél tekintetében is jelentősen elütő ujgurok zöme békében megél a kínaiakkal, militarista csoportjaik azonban időnként rendőrségi épületek elleni akciókkal jeleskednek. Vagy épp kaszabolnak, többnyire ott helyben.

A hatás rendkívül kontraproduktív. Bár nem látok bele egy terrorista agyába sem, a küzdelem céltalan. Az teljesen egyértelmű, hogy kínai uralom alatt maradnak, ha tetszik nekik, ha nem. Nincsenek abban a helyzetben, hogy bármi esélyük legyen a függetlenség kivívására. Egész Xinjiangban laknak huszonegynéhány millióan, ebből kb. tízmillió ujgur, ez akárhogy is nézzük, arányaiban egy törpe kisebbség.
A hasonló akciókkal ráadásul csak azt érik el, hogy Kína-szerte gyűlölethullámok induljanak ellenük. Ezekben a napokban nagyon nem szívesen lennék ujgur. Egy nemzet sem szereti fenyegetve érezni magát. A terrorcselekmények eredményeképp most azok - az amúgy teljesen békés és normálisan élő - muszlimok szívnak leginkább, akiknek semmi köze az egészhez. Rendőrségi vegzálások, rendkívül kiterjedt nyomozás, a kínaiak - joggal - igyekeznek elkövetni mindent, hogy az eset ne ismétlődhessen meg. Ráadásul az átlagember fejében is teljesen egybemosódott az ujgur és a terrorista képe, amit nem lesz egyszerű kitörölni...

A galéria képei sokkolóak, megtekintés csak saját felelősségre!

A Kínai Népköztársaság - különösen a nyitás előtti időszakában - bőségesen követett el sérelmeket az etnikai kisebbségekkel szemben (még ha ezek nem is irányultak feltétlenül konkrétan ellenük, kijutott a jóból a hanoknak is), de a vélt vagy valós sérelmek ellenére sem megoldás, ami Kunmingban történt. Különösen úgy, hogy az ujgurok nagy része is - minden normális emberhez hasonlóan - ellene van a hasonló akcióknak, s kiválóan érzik magukat Kínában. Közel a határ, az elzártság is megszűnt, jól látják, mik az alternatívák Közép-Ázsiában...