Szóval, szombat hajnalban elhúztuk a csíkot. Rendeltem egy kocsit, ami már hajnali négykor várt minket az északi kapunál, s azzal elrobogtuk Akszu repterére.
Akszuban aztán időztünk egy kicsit, majd Urumcsi jött, ott pedig a szerény szállás felfedezése.

Az adott helyen nem volt a teljes időre szoba, így onnan ma reggel korán ki is cuccoltunk, s átmentünk a másik szállásra, ahol férjem él 26-ig. Én kibuszoztam a reptérre, majd Chengduig meg sem álltam.

Ja, a reptér. Valami nem teljesen világos oknál fogva a szokásosnál is vagy tízszeres mennyiségű rendőr meg különleges erő volt a hármas terminálnál, s olybá tűnt, mintha épp csak az érkezésem előtt nyitották volna ki újra, mert kongott az ürességtől. Vagy valami esemény lehetett vagy csak gyakorlatoztak, nem tudom.

Urumcsi és Chengdu között az út több mint három óra, s meseszép tájak felett vezet át. A sivatagi meg egyéb száraz tájak feletti repkedés hatalmas előnye, hogy nincsenek kilátást akadályozó felhők, s így egészen meghökkentő látványban lehet az embernek része.

Galéria szép tájakkal

Chengduba érve újra Szecsuánba kerültem, bár ezt nem sokáig élvezhettem, miután csak két órám volt átszállni, s ebbe még a két terminál közötti cirka 10 perces séta is bele kellett férjen.
Benn, már a csekkolás után éltem a duty-free előnyeivel, s meghökkentően olcsó, a legolcsóbb kínai cigarettákkal versenyképes árban lévő Kent márkájú füstölnivalót szereztem be.


Chengduig a China Southern, onnan pedig a China Eastern légitársasággal jöttem. Ez utóbbi út mintegy négy órán át tartott. Némi útlevél-pecsételgetés meg csomagfelvétel után megjelentem a megbeszélt randevúhelyen, ahol elvileg össze kellett volna engem szedni. Végül kiderült, hogy az ezzel megbízott utazási iroda megfeledkezett rólam, így taxiztam. Egy jókedélyű, kedves bácsika hozott, aki kifejezetten jó fejnek bizonyult.


A hotel egészen kimagasló, abszolút semmi panasz, bár a tetőtéri medencét épp felújítják, s emiatt nem használható. Fájó pont, de majd valahogy igyekszem napirendre térni efelett.
Megdobtak tízezer baht költőpénzzel is az ittlét idejére, s kiderült, hogy érdemi munka csak 21-én lesz, Pattayában, ahol beszédet is kell majd mondanom.

Holnap így szabad leszek, s emiatt valószínűleg majd kóválygok egyet a városban valamerre. Ébredési időtől függő mennyiségben.

Jó újra Thaiföldön lenni, a 7/11 helyben megszendvicssütőzött szendvicsei (27 baht) még mindig iszonyú finomak. Az ötcsillagos szálloda recepciója előtt elhaladni a 7/11-es szatyorral pedig megfizethetetlen.

Reggel jött Apple és az egyik iskolai sofőrrel elmentünk Akszuba a területi rendőrségre beszerezni a tartózkodási engedélyt jövő nyárig. Egész napos program volt, mert valami nem stimmelt a dátumokkal az előző rendőrségen kapott papíron, ezen rugóztak egy darabig, de végül elfogadták.

Ebédre most is birkacombot kaptam, a múltkori helyen, ezúttal is finom volt. Elmentünk még egy plázába is, ahol egy masszázsfoteleket árusító bolt termékeit próbálgattuk, hogy teljen az idő. Nem voltak rosszak, de 20-30 ezer kínai pénzt egészen biztosan nem érnek. 

Az is kiderült, hogy elvileg van még külföldi a talonban. Neki is mostanra kellett volna megjönnie, de a suli által neki intézett meghívólevél és/vagy munkavállalási engedély nem sikerült jól, s odahaza nem kapott vízumot. Most igényelnek neki egy újat, s ha minden jól alakul, egy hónapon belül ő is jön.
Hogy ez a hiba mennyiben terheli az egyetemi személyzetet, s mennyiben a tartományi hivatalt, azt látatlanban nem tudom, de annyiban mindenképp demonstrálta szakértelmét a hölgy, hogy átvette és továbbította a hibás papírokat a leendő kollégának.
Ilyeneken már nem kell fennakadni.

Más. Közben lett netem. Lényegesen gyorsabb így, mint Joshua wifijén lógni, ráadásul az idei VPN-em is egészen jónak tűnik, a gépet virtuális routernek használva most a telefonokon is van mindenféle korlátozás nélküli internet. Egészen remek ez így.

Ott hagytuk abba, hogy elindultunk a reptérre kifelé Urumcsiban. Folytatás előtt egy kis kitérővel hadd éljek.

Férjemmel való kapcsolatom egyelőre kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható. Ritkán marakodunk, s ki-ki a maga módján járul hozzá az egészséges viszonyhoz. A szervezést igénylő feladatokat én végzem, egyrészt mert mennek is, másrészt mert szeretek is ilyesmikkel bíbelődni. Ilyen helyzetekben neki semmi dolga, csak sodródik az árral. Valahogy az sem merült fel soha, hogy utazáskor az útlevelek ne nálam lennének, biztos helyre pakolva. Nem is volt ezzel semmi gond soha, se vele, se előtte nem kevertem el soha semmit, így ez egy olyan dolog, amire számítani lehet.
Ellenőrzéseknél persze ki kell adnom a papírjait a kezemből, elvégre külön-külön járulunk a vizsgálóemberek elé. Ez most sem volt másképp, mindkettőnk útlevelét lepecsételték, majd mentünk tovább a csomagokat felvenni. A saját papíromat visszaraktam a helyére, az övével meg nem is foglalkoztam.


A kijárat felé, a már felvett csomagokat még egyszer átvilágítják, így beszórtunk mindent a szalagra, majd a másik oldalt fel is vettük őket. Minden rendben találtatott, s mentünk a dolgunkra. A hármas terminálra érkeztünk, s a kettesről ment az akszui gép, így kimentünk a tranzitbusz megállójába s vártunk, múlattuk az időt, nem volt semmi gond.

Végül előkerült a busz is, átmentünk a kettes terminálra, a csomagokat ismételten átvilágítva bejutottunk, majd kerestünk volna valami ülőhelyet, hogy némiképp kényelembe helyezkedve tölthessük el a ránk váró órák hosszú sorát. (Mivel nem csatlakozó járatról volt szó, este 10-es gépre foglaltam jegyeket, minimalizálva annak az esélyét, hogy lemaradjunk egy nem várt késés miatt.)


Bár férjem már nagyon le akart telepedni, én még kötöttem az ebet a karóhoz, hogy előbb menjünk oda az Urumqi Airlines pultjához, biztos ami biztos, hátha mégsem innen megyünk. Meg is érkeztünk, majd elkezdtem előkotorni az útleveleket, hogy azok alapján majd megtalálják a foglalást. Az enyém meg is volt, az övét viszont nem találtam a sajátom mellett. 
Nem cséplem a szót, az ő útlevelének nyomát sem láttuk. Átnéztünk mindent, sehol. Szerinte belerakta egy kis zacskóba, amiben egy üveg víz volt, de abban sem volt. Ott volt viszont a belépéskor kapott papírka, ami az útlevél lapjai között volt előzőleg, s szerinte a kijárati szalagon eshetett ki, mert a víz is eléggé kifelé állt.

Ami szemrehányást kapott, azt szerintem egy életre nem teszi zsebre. Kb. 5 percre lett rábízva az irata, s ennyi elég volt ahhoz, hogy eltüntesse. Ettől függetlenül itt még aránylag higgadt voltam, s átgondoltunk mindent, hogy hol keveredhetett el. Visszamentünk a hármas terminálra gyalog, s őt kinn hagytam a buszmegállóban, hogy ha jön a busz, nézze meg, nem esett-e ki, amíg ott voltunk. Jómagam visszamentem a terminálépületbe, s a már lezárt nemzetközi kijárat (nem sok gép van külföldről) ajtaját vertem kétségbeesetten. Kijött egy hölgy, kérdeztem, találtak-e útlevelet. Nem, de beengedett, s hátramentünk körbenézni. Még voltak páran a személyzetből, ők is körbenéztek, de nem találtunk semmit.

Megköszöntem, eljöttem. Kimentem férjemhez, aki közölte, hogy a buszban sem volt, pedig a pasi még a csomagtartót is kinyitotta, hogy nem csúszott-e be. Akkor már bőgtem, s párommal sem lettem kedvesebb.

Tettem még egy kört a terminál rendőrségén is, de oda sem adtak le semmit.

Utána még eszembe jutott, hogy a kettes terminálon is átmentünk egy csekkoláson, ott is kieshetett. Visszamentünk, körbekérdeztünk/néztünk, de semmi. Az ottani rendőrségi pult sem hozott eredményt. A wifi nem akart működni, így visszamentünk a hármas terminálba ismét, különösen, hogy férjem még mindig az ottani átvilágításra gyanakodott.

Mindenbe beletörődve újra bezörgettem. Ezúttal egy másik, kevésbé barátságos hölgy volt benn, aki határozottan nem akart beengedni minket. Igyekeztem a szívét meglágyítani, hogy hadd nézzünk még egyszer körbe, különösen, hogy kieshetett az útlevél a csomagfelvételnél is, s arra előzőleg én nem jártam. Végül belement, hogy egyikünk bemenjen.

Amíg férjem odabenn keresgélt, én igyekeztem utánanézni neten, hogy mi az ilyenkor szükséges procedúra, de nem sok biztató dolgot találtam. A nagykövetség ugyan tud kiállítani ideiglenes útlevelet, amivel el lehetne hagyni az országot, de Peking nincs a közelben, s Xinjiangban még buszra sem lehet szállni útlevél nélkül. A rendőrségi bejelentés után az itteni Exit/Entry Bureau-t kellett volna felkeresni, Urumcsiban. Akárhogy is, nem kecsegtetett a helyzet semmi jóval. Valószínűleg buktam volna az itteni munkát, bukjuk a vízumdíját, fizethetünk a visszaútért, az egész egy igen költséges és bonyolult kitérő lett volna.

Nagy sokára visszatért férjem, kezében az útlevéllel. Megnézte a csomagfelvételnél, majd alaposan átkutatta az átvilágító berendezést is. A szalagos és görgős részek között mindkét oldalt van egy rés, s az egyik ilyen nyelte be az iratot. Én is nézegettem előzőleg, de kintről nem láttam semmit, csak a sok felgyűlt szemetet. Ő ennél mélyebb vizsgálatba kezdett, s alul, a sötétben, a padlóról kémlelve, csak a személyzeti oldalról haloványan kivehetően felsejlett előtte a bordó szín. Valahogy kiszedte.
Hiába is maradtunk volna pár napig Urumcsiban, arra várva, hogy hátha valahol megtalálják, ezt tutira nem vette volna észre senki évekig.

Kiérve aztán vegyes érzések öntöttek el. Megkönnyebbültem, de majdnem fejbe is vertem, amiért ilyen izgalmaknak tesz ki. Abban megegyeztünk, hogy többet biztosan nem lesz nála semmilyen fontos irat.

Lecsillapodva aztán vártuk a gépünket. Időben indult, az út csak egy óra. Akszu repterén se nem buszoztattak, se nem cső volt, simán kihajtottak minket a terminál felé gyalogosan (ez eddig életemben egyszer, egy Wizzair járatnál esett meg, vagy a burgaszi, vagy valamelyik ukrajnai reptéren). A sofőr és a diákasszisztens már várt minket, s el is vittek egy négycsillagos hotelbe. Valószínűleg nem sok szálláshely fogadhat külföldit Akszuban.

Tegnap reggel aztán megjártuk az egyik rendőrséget a bejelentkezés miatt, s utána már jöttünk Ala'erbe.
Nagyon remélem, hogy ennyire izgalmas kalandba azért nem bonyolódom a jövőben.

Ala'erből  végül busszal indultunk el Akszu felé. Valamivel tovább tart, mert bemegy még egy apróbb településre is, de volt időnk elég. Egyúttal az is kiderült, hogy a buszos végállomás a vasútállomástól pár percre van csak gyalogosan.

A xinjiangi fokozott biztonsági helyzet folyományaként arrafelé a buszjegyvásárlás is iratokat igénylő tevékenység, Kína magterületén ez csak a vonatjegyek esetén szükséges, s ez utóbbi indoka is más, így előzték meg pár éve, hogy az ünnepek idején nepperek vásárolják össze, majd árulják magas haszonkulccsal a százmilliók utazása idején szűkösen rendelkezésre álló jegyeket.
Ala'er és Akszu között aznap is zajlott a közúti ellenőrzés, ezúttal nem szállították ki a járművekből az utazókat, csak iratokat csekkoltak a rend őrei. S csak az Ala'er felé tartó irányban, így minket most sem érintett a dolog.

Közúti ellenőrzés Ala'er és Akszu között (fenn), Akszu vasútállomás és vonat (lenn sorban)

A vonatút eseménytelennek ígérkezett, de hajnali 6-kor Turfánba érve megtorpantunk. Ha minden igaz, valami felsővezetékes probléma volt, de erre nem vennék mérget, mert az utastájékoztatás nem volt a legszélesebb körű, s az elcsípett infók elég ellentmondásosak voltak. Akárhogy is, álltunk 5 órát, mire végül nekiindultunk. Addigra az utasok jó fele már leszállt a vonatról, de a mi gépünk Urumcsiból csak fél 4-kor indult, így ráértünk.
Végül elindultunk, s még egy óra zakatolás után végül megérkeztünk Xinjiang fővárosába. A csúszás miatt már bőven nappal volt, így lehetőség nyílt fotózkodni a vonatablakból.

Xinjiangi táj, galériában, még legelésző tevék is akadnak 

Urumcsiban azért kicsit nekünk is sietni kellett, mert Xinjiangban a reptéri ellenőrzést is komolyabban veszik. Eleve a terminálépületekbe is csak átvilágítás után engedik be az embert. Miután feladja az ember a poggyászt, még egy ellenőrzős emberke is csipogtat a vonalkódon, amennyiben azt a gépre felvihetőnek találták.
A biztonsági ellenőrzés is alapos. A lábbeliket is levetetik, s az egész embert végigpittyegtetik, még a talpak alját is (nem tudom, talán furfangos terroristák még a lábukba is varrnak robbanószert). Szerencsére mi bombamentesnek találtattunk, így bejutottunk.

Wuhanban aztán már minden probléma nélkül mentek a dolgok, s kissé megfáradva, de hazaértünk. Keddig most még pihenhetek, mielőtt jön Peking.

A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

Akkor íme a részletes beszámoló.

Pekingi idő szerint reggel 8-kor (ami itt kb. hajnali 6) elindultunk Akszuba a sulis autóval. A sírós kolleginát nem vittük, helyette a némiképp effektívebb főnöke jött. Ő sem egy csoda, de a hölgyeménynél lényegesen magasabb IQ-ja lehet. Jött még két helyi tanár is, így aztán meg is telt a jármű.
Akszuban lamiant reggeliztünk ötösben, aztán a két tanárt kiraktuk a reptéren (amely amúgy nagyon mutatós darab, kicsi, de új és szép terminálépület), s utána végre nekikezdtünk az én dolgom intézésének.

Ehhez két helyet kellett felkeresni. Elsőként az akszui városi rendőrségre hajtottunk, ahol lecsekkolták a beadott papírokat, valamit pötyögtek, s mivel mindent rendben találtak, egy fél óra alatt végeztünk is.

Második körben az akszui járási rendőrség jött. Ez utóbbi jogosult a tartózkodási engedélyt kiadni, magasabb rangú szerv, s egy szép, új, nagy épületben került elhelyezésre. Ahogy minden hasonló hivatal Xinjiangban, úgy ez utóbbi is masszívan biztosítva van: jól körbe van zárva, fegyveres katonák a bejáratnál, mindenféle, a nemkívánatos gépjárművek behatolását megakadályozandó, biztonsági megoldások a kapunál. Láthatóan tanultak abból, hogy a xinjiangi terrorcselekmények zöme a helyi rendőrörsök ellen irányult korábban.

Odaérkezésünkkor éppen masszív gyakorlatozás zajlott az udvaron úgy legalább 100 rendőr részvételével, emiatt az ügyfélfogadás szünetelt, s csak délután 4-re ígérték a nyitást. Némi telefonálgatás után végül kiderült, hogy egy félórán belül valószínűleg befejezik a tréninget, s utána majd bemehetünk.

Ez így is lett, apró regisztráció után be is jutottunk. Benn aztán elindult a procedúra. Papírokat nézegettek, pötyögtek a gépbe, majd szóba került a férjem ügye is. Vázoltuk, hogy miképp működik normál esetben a hozzátartozói vízum, megnézték a követség által tavaly kiállított verziót, illetve a wuhaniak által bematricázott tartózkodási engedélyt is. Meglepően hamar megvilágosodtak, ezek után már csak azon értetlenkedtek, hogy a kollegina miért nem ezt mondta. A lényeg, hogy nem látják semmi akadályát annak, hogy szeptemberben a férj státuszát is rendezzék majd.

Közben ebédidő lett, így bezárt a hivatal. Mi is elmentünk enni. Báránycombot kaptam, kifejezetten finomnak bizonyult. Mivel csak négykor nyitottak ki újra, még lézengtünk egy plázában is. Ezekbe betérve is biztonsági ellenőrzés és csomagátvilágítás zajlik, biztosra mennek.

Négyre végül visszamentünk, s olyan öt óra felé már ki is nyomtatták a matricát. Innen aztán jött egy kis bonyodalom. A wuhaniak matricáján elől szerepelt a vezeték-, hátul a keresztnév. Az övékén fordítva. Nagy tanakodás kezdődött, hogy ez most így jó lesz-e. Én ugyan mondtam, hogy az eddigi tapasztalatok alapján teljesen esetleges, hogy melyikkel szokták kezdeni, kaptam már ilyet is, olyat is, s nem volt belőle még probléma. 
A szokásosnak mondható folyamat zajlott. Nézegették az útlevelet és a frissen nyomott matricát hosszan, hívtak még embereket, akik ezt szintén megtették. Olykor csoportosan nézegették, olykor egyénileg. Akárhogy is, meglepő módon ettől nem lettek okosabbak, így aztán telefonálgattak is. Hat óra felé végül arra jutottak, hogy ez így jó lesz (ezalatt gyárthattak volna egy másikat is, ha mégsem), így beragasztották és mehettünk a dolgunkra. Végre.

Visszafelé még belefutottunk Akszu és Ala'er között egy közúti ellenőrzésbe is. Helyenként direkt erre a célra kiépített kis épületek is vannak a főutak mentén, ahol lezajlik a járművekből kiszállított népek csekkolása. Az úton magán nincsenek ehhez való felépítmények, így rendőrök terelik le a gépjárműveket az útról. A sofőrünk szólt, hogy az egyetemhez tartozunk, egy helyi, egy külföldi tanár, így minket simán továbbengedtek.

Fél nyolc után valamivel hazaértünk, s elég hamar el is aludtam.  Hosszú nap volt.

Ez most csak egy egészen picurka poszt lesz, a kifejtős majd később. Talán még ma, talán holnap. Egyelőre pihentetem az agyam.
Pekingi idő szerint reggel 8-kor indultunk el Akszuba, s este fél 8-ra értünk vissza.
A lényeg: az én tartózkodási engedélyem bematricázásra került.
Most kicsit relaxálok.

No, akkor jöjjenek a részletek.
Minden szépen indult, tegnap fél nyolckor még szép nyári idő volt. Számítani lehetett rá, hogy eső lesz, mert tegnapelőtt a cirka 30 fok mellé a telefon szerint 44 fokos hőérzet járult. Ezt ellenőrizni nem tudom, de az tény, hogy órára gyalogolva (ha már nincs szamár, muszáj) igencsak izzadtam, s marha nagy páratartalom volt.

Szóval indulás előtt egy bő negyed órával elkezdett leszakadni az ég. Olyan szinten, hogy még Xinjiangig is elhallatszott a híre a sajtóban. Konkrétan hömpölygött a víz az utakon, járművek akadtak el, s mondanom sem kell, mi is ebben a lében tapicskoltunk a taxi felé tartván. A cipőknek néhány másodperc alatt annyi volt.

A taxi többször visszafordult, mert nem mert átmenni egyes tócsákon, de az igazán nagy bajok már egy kicsivel beljebb voltak, konkrétan beállt a dugó, se előre, se hátra. Láttunk rendőröket is, amint bajba jutott autókat tologattak ki a mélyvízből. Végül a hármas körgyűrű előtt (alatt, felüljárón vezet át az út felett) teljesen leállt a forgalom. Fél óra alatt tettünk meg 50 métert, s gyorsan kikalkuláltam, hogy így nem érünk el sehova. Dönteni kellett, így mondtam a sofőrnek, hogy ha átevickélünk a feljáróig, menjen fel, s fél Wuchangot megkerülve vigyen el a célig. Végül nagy nehezen elgurultunk a felvezető útig, de ez rohadt nagy mák volt, mert befelé, tovább ugyanúgy állt minden. Ha nem épp itt dugulunk be teljesen, esélytelen lett volna minden.

A Fujiapo távolsági buszállomásig így a fél 9-es indulás után másfél órával, 10-re értünk oda. Erre szerencsére már nem akadozott a forgalom, így bevállaltam a reptéri buszt. A fél 11-kor indulóval már fél 12 után pár perccel kinn voltunk a reptéren, így az utazás elmaradásának veszélye megszűnt. 

Urumcsi repterére megérkezvén

Hogy Xinjiangba tartunk, annak hamarosan jele akadt. A szokásos procedúra mellett a bőröndjeinket feladás előtt még egy külön vizsgálatnak vetették alá, biztos ami biztos. Ez a standard az összes Xinjiangba tartó gép esetében. A fedélzeten volt biztonsági tiszt is, amit eddig ugyancsak nem tapasztaltam még kínai járatokon.
Urumcsi repterén könnyen megtaláltuk a buszt, s pikk-pakk el is vitt minket, talán egy fél óra alatt a déli pályaudvarra. A városban aztán még jobban feltűnt, merre vagyunk. A rendőri-katonai jelenlét szembeötlő. A metró híján (2018-ban adják át) a tömegközlekedés gerincét adó BRT (saját sávokat használó, így forgalomtól függetlenül haladó busz) megállói is el vannak kerítve, s csak átvilágítás után lehet a peronra bejutni.

A déli pályaudvarnál négy biztonsági ellenőrzésen kellett átmenni, mire bejutottunk, két helyen is állig felfegyverzett katonák táboroztak, s még egy katonai járművet is láttunk. A pályaudvar teljesen le van választva fizikailag a környezettől, a kordonok az épülettől több száz méternyire nyúlnak.
Tegnap 21:16-kor percre pontosan indultunk, s ma reggel még majdnem 10 perccel hamarabb meg is érkeztünk Akszuba. A helyzet nem tűnt annyira durvának, mint Urumcsiban, de az állomásépület itt is el van kerítve, s 3-4 katonát is láttunk.
Ala'erben aztán már minden nyugisnak bizonyult. A kampuszrendőrség ugyan volt ma nálunk tisztázni az ittlétem okait, de ez rutin eljárásnak mondható, s kedvesek, érdeklődőek is voltak.

Akszu vasútállomás (fenn), sivatagi táj vonatablakból, nagyon bénán fotózva (lenn)

A táj Xinjiangban elképesztő. Urumcsi környékén még van vegetáció, s hófedte hegyek is látszanak a távolban. Ma reggel a vonaton ébredve a hegyek már csak mutatóban voltak jelen egy darabig, hó nélkül, a közelben pedig mindenütt sivatag, esetleg némi csenevész növényzettel. Közvetlenül a vágányok mellett mindkét oldalt kis szakaszon öntöznek, s itt fákat növesztenek, úgy egy 10 sor mélyen. Sokuk még így is elszáradt.

A sivatagos részekre érve megjelent a por is. Akszuban is mindent borít, s ez alól Ala'er sem kivétel. Ha homokvihar is jön, az érdekes élmény lesz majd.
A kampuszon mindenütt öntöznek, s eleve emiatt van bármiféle zöld az egész városban is. A környéken messze kiterjednek az öntözött földek, a mezőgazdaság jelentős. Képeket majd hamarosan teszek fel, de egyelőre csak ez a néhány van.

Határozottan érdekes itt. Holnap jelentkezem majd fotókkal.