Egy kicsit elhúzódott a dolog, de úgy látszik, hogy nekünk azért sikerül kifogni néhány kevéssé gördülékeny folyamatot is, csak hogy érezzük a törődést. Itt megjegyezném, hogy az eddigi csekély tapasztalatok alapján az ír hivatalnokok, ügyintézők nem tűnnek egy cseppet sem kompetensebbeknek a magyarországiaknál, sőt, ellenben az tényleg áll, hogy igyekeznek működésük során ügyfélközpontú viselkedést tanúsítani.

Szóval, a házban eddig internetet adó szolgáltató ajánlata nem tűnt megnyerőnek. Nem elég, hogy rohadt drága, ahhoz képest még a sebesség sem túl meggyőző. A drágaság sajnos másokra is áll, kisebb-nagyobb eltérések mentén elmondható, hogy nagyjából havi 50 euró környékén mérik a kábeles netet, ami otthon nem igazán lenne versenyképes díjazás, s nem mellesleg, a hálózat is jobban kiépítettnek tűnik Magyarországon. Ez áll a mobilnetre is. No, de mindegy, a bérek is mások, meg amúgy is ez van, ezt kell szeretni.

Mi egy másik cégtől szerettünk volna internetet, akik egyértelműen jelen vannak az utcában, több szomszédos házban is ők szolgáltatnak. Ehhez képest a rendszerük nem találta a mi címünket, az nem szerepel benne. Ezt azután tudtam meg, miután telefonon sikerült beszélnem egy sales-es emberrel. Mindenesetre udvariasan közölte, hogy hozzáadják a címet,  s majd utána, kb. egy héttel később hív. Erre végül nem került sor, én meg szívesebben kommunikálok írásban, így chaten kerestem meg őket, hogy megtudjam, mégis mi van.

Ez utóbbit kiszervezték Indiába, a nevekből ítélve, így aztán még annyira sem voltak képben semmivel, mint a telefonos írek, akik mondjuk szintén vajmi kevés rálátással bírtak a tényleges helyzetre. Az indiánok mindenesetre kb. ugyanazt mondták el, s valóban, néhány nappal később már szerepelt a cím az adatbázisban. Igaz, azt írta az oldal, hogy a címen nem érhető el a szélessáv. Na mindegy, még egy kört próbáltam a madraszi kollégákkal, de eredménytelenül, így aztán most hétvégén bementünk a cég castlebári üzletébe személyesen.

A benn dolgozó hölgy üdítő jelenség volt, mert sikerült neki kb. öt perc alatt megrendelni a bekötést, azt azonban nem tudta megmondani, hogy vajon lesz-e internet. Az általa képviselt elmélet szerint holnap kijönnek a szerelők, bekötik a kábelt, majd ezután lesz két hetem megnézni, jönnek-e rajta a bitek, ha nem, akkor ennyi és fizetni sem kell. És nagyon szorít, hogy legyen net.

Mivel a szakemberek csak holnap jönnek, egyelőre ténylegesen nem tudom megcáfolni, hogy valóban ez lesz a menetrend, de azért vannak fenntartásaim. Sanszosabbnak érzem, hogy barkácsolás helyett előbb inkább megvizsgálják, van-e hová bekötni a kábeleket, de lehet, hogy a végén én lepődök meg, ha holnap itt hagynak egy semmibe vezető zsinórral. Mindenesetre reméljük a legjobbakat.

A helyi magyarokat is emlegető irományom után nem sokkal üzenetet kaptam, amiből kiderült, hogy itt, Castlebarban él egy párocska, akikről elmondható, hogy:

1. a hölgyet Verának/Veronikának hívják,
2. az elmúlt években Kínában éltek, angoltanárként,
3. nagyjából fél éve vannak a szigeten,
4. kb. 1-2 hónapja költöztek Castlebarba,
5. valószínűleg tanulni is fognak itt,
5. és magyarok.

Annyi még kiderült, hogy nem ők feszegették bele a százast az öltözőszekrénybe, s hogy bő tíz évvel fiatalabbak nálam. A bejegyzés megírásához hozzájárultak amúgy.

Az külön pozitív, hogy bár a hasonlóságok miatt írásra vetemedtek, pusztán az azonos kibocsátó ország okán még nem akarnak szocializálódni.

Mik vannak!

Legalábbis erősen sanszos.

Mióta munka nélkül vagyok, már kb. két hete napi szinten járok a helyi Leisure Centerbe, különös tekintettel arra, hogy nehezen visszanyert alakomat a cigi lerakása óta nem egyszerű megőrizni, muszáj mozogni. Az eredmények bíztatóak, s fura módon még a kondis részt is egészen megszerettem (nem emelek súlyokat, csak bicikli meg evezés, taposás), az úszást meg mindig is csíptem. Így a napi programom általában abból áll, hogy előkészítem a kaját, ha épp elfogyott (két-három napra főzök), teszek-veszek a ház körül, majd elsétálok az emlegetett műintézménybe, ami szintén hasznos, mert oda-vissza kb. 5 km. Ott durván egy óra hasznos időt töltök a gépek között (ez húsz percről indult, de egyre többet bírok), aztán lemegyek az uszodába egy kilométert csapkodni a vizet (ez ment elsőre is, azóta igyekszem a tempót növelni). Az úszás előtt, majd után pedig az élvezeti faktor jön, a gőz és a szauna, amiket nagyon imádok.

Az emeleten lévő edzőtermi részhez eleinte nem fűlt a fogam, de igazából egészen jólesik mozogni. Azért az uszoda sokkal kellemesebb, így a kettő párosítása kifejezetten hasznos, előbb túlesek a legkevésbé élményt jelentő részen, utána pedig jön a kényeztetés. Ki lehet bírni. Hazafelé még beugrok boltba, ha kell valami, aztán utána már férjem is megjön.
Egy-két nap kimaradt, mert azért az izomláz is elért párszor, de úgy tűnik, ezen már sikeresen túljutottam.

Ja igen, a magyarok. A centerben az öltözőszekrények egyeurós érmékkel működnek: behelyezi az ember a nyílásba, majd ezután el tudja fordítani a zárat. Nyitáskor a pénz visszajön.
Van jónéhány szekrény, amiket eddig használtam közülük, mind hibátlanul működött. Legutóbb azonban sikerült találnom egyet, amibe valaki megpróbált egy százforintost beletömködni. Mivel magától nem nyelte el a szerkezet, így alkalmazott némi erőszakot, aminek hatására az érme se ki, se be nem mozog, a szekrény meg nem zárható. Persze nem kizárható, hogy nem magyar volt az elkövető, de azért legalábbis a gyanú megalapozottnak tűnik...

A potenciális magyar jelenlét mellett akadnak feltűnőbb jelenségek is. Nincs tömegnyomor egyáltalán, de a megjelentek úgy egyötöde Down-szindrómás vagy valami más, látható problémával küzd. A szaunában legutóbb bejött mellém egy fiatalember, aki először csak halkan dünnyögött valamit, majd valami csapdába esett állatra emlékeztető hangokat produkált, mielőtt elhagyta a helyszínt.
Hogy a jelenség mögött az áll-e, hogy a némiképp egysíkúbb génkészlet és a beltenyészet valamelyest ront az utódok minőségén, vagy szimplán az elfogadás miatt jobban szem előtt vannak, azt nem tudom, de az egyértelműen kijelenthető, hogy a Leisure Center némiképp nappali melegedőként szolgál számukra, feltehetően a nekik járó csökkentett árú belépő miatt is. Sok vizet nem zavarnak, elférünk együtt, csak szokatlan.

No, most viszont szedem a sátorfámat, mert a mai mozgás még hátravan.  

A blog szerzője és kedves ura immár szerencsésen elköltöztek és berendezkedtek új otthonukban, hurrá. Ez nagyon jó, mert a korábbi lakhely már kezdett egy kicsit idegesíteni, de szerencsére vége az áldatlan állapotoknak. Volt egy kis csúszás is, mivel a lakók maguk is költöztek egy másik házba, így előbb az ő távozásukat kellett megvárni. Ezért becsülettel fizették is a lakbérünket, s láthatóan sajnálták a kellemetlenségeket. Kibírtuk, megoldódott, fátylat reá.

A költözés mellett időmet a kisregényírási hobbim is elvette, ebben most tartottam egy csekély szünetet, de nemsokára folytatódik majd a dolog, csak végre mindent intézzünk el. Az internetet ugyanis még nem kötötték be. Volt, de elvitték magukkal az itteniek, az újat, ami ráadásul másik szolgáltatótól lesz, pedig még nem sikerült bekötniük a jóembereknek. Remélhetően azért majd csak összekapják magukat.

Castlebárba költözésünk amiatt is fontos volt, mert már jó előre kinéztem magamnak a helyi Leisure Centert, ahol végre kedvemre úszkálhatok, némi szaunával összekötve. Ráadásul kifejezetten barátságos áron is mérik a bérletet.

Ja, és mielőtt kimarad. Beérett Írország krumpli és savanyú alma melletti legfontosabb földművelési terménye is. A képen látható. Némi Leisure Centerrel fűszerezve.