Aki élt már valamennyi időt Kínában, az valószínűleg találkozott a hongbaoval, vagyis a piros borítékkal. Színe az öröm árnyalata már évezredek óta, a kommunizmus ilyen téren pont szerencsésen választott, amikor erre próbált meg terjeszkedni.

A színe már tisztázott, de mire jó? Mint a borítékokba általában, ezekbe is kerül valami, egész egyszerűen pénz. A nyerekek is hongbaot kapnak a holdújév üdején, a wechat-en virtuális hongbaokat lehet bontogatni esetenként, s ez a formája a dolgozók jutalmazásának is.

Azt olvasóim már tudják, hogy nem Kínában voltam gyerek, így könnyen kitalálható, hogy munkahelyeimen volt részem efféle élményben, évente legfeljebb 1-2-3 alkalommal. Ezúttal azonban kifejezetten haladó helyre kerültem, mert az elmúlt három hét alatt ma már a harmadik borítékot vettem át. Tartok tőle, hogy ez az 1 hongbao/hét arány idővel jelentősen le fog csökkenni, de most ne gondoljunk ilyen szívet kevésbé melengető apróságokra.

A háromból kettőt csak úgy kaptunk. Egyszer a kisebb főnöktől, egyszer meg a nagytól, random. A mostani meg a tegnapi Teacher's Day alkalmából járt. Az összeg az én fizumhoz képest nem sok, eddig 100-100, most 200 yuan, de a gesztus jólesik. Helyi kollegináknak meg már anyagilag sem mindegy. 

Sok-sok hongbaot mindenkinek!

Vietnám, amióta kínai mintára nekikezdett a gazdasági reformoknak a nyolcvanas években, töretlenül fejlődik. Volt honnan, az elmúlt évszázadban szinte állandóan háború volt. Megvívták függetlenségi harcukat a franciák ellen, majd a világpolitikai sakkjátszmáknak köszönhetően jöttek az amerikaiak. Mielőtt 1975-ben végleg eltűntek, még bőven tettek róla, hogy az országot visszanapalmozzák a középkorba.

Egy a lényeg: ilyen pusztítások után van honnan elindulni. A recept mindenesetre működni látszik, s a helyzet mostanra odáig fajult, hogy Vietnám vált a bolygó leggyorsabban fejlődő gazdaságává. 
Ez kétségtelenül szép dolog, de a helyiek még így is elég messze vannak a gazdagságtól. Vietnám egyértelműen szegényebb, mint Kína, jelenleg még jócskán le van maradva. 

Hogy mégis mindenki milliomos, az a helyi pénz értékének köszönhető. A viet valuta, a đồng az újraegyesítés (1975) után néhány évvel debütált, mint egységes nemzeti fizetőeszköz. Hasonló nevű északi és déli pénzek voltak előtte is.

Az új đồng néhány évig még látványosan nem vesztett az értékéből, 1985-ben csupán egy nullát vágtak le róla. A helyzetet ez mégsem kezelte eléggé, ugyanis innentől már nem volt megállás, s kitartóan magas infláció vette kezdetét, amely elhúzódott a 90-es évek közepéig. Azóta a đồng nagyjából stabilizálódott (bár a dollárhoz képest a sávos leértékelésnek köszönhetően csökken az értéke, ez - igaz, már eléggé visszafogott formában - még ma is tart), de a nullák levágását még nem lépték meg, így bárki könnyedén milliós értékekkel futkározhat.

Egy forint ma nagyjából 87 đồngot ér, vagyis egy amerikai dollár kb. 22700-at. Váltópénzek már időtlen idők óta nincsenek, s a fémpénzek is eltűntek. A legkisebb címlet ma az 500 đồngos, bár ezt sűrűn nem látni, míg a legnagyobb az 500000-es. Utóbbi majdnem hatezer magyar forintot ér. 
A nagy bevásárlóközpontoktól eltekintve általában nem is írják ki az utolsó három nullát az áraknál.

A pénzek egy jó része amúgy már poliészter, s a címoldalakon kivétel nélkül Ho apó pózol.

Kínai éveim alatt elsősorban angoltanítással foglalkoztam. Erről nincs semmilyen képesítésem, annak idején sinológiát hallgattam az egyetemen, s némi alkalmi korrepetálástól eltekintve soha nem is foglalkoztam korábban ezzel a területtel. Az angolom jónak mondható, de ez még önmagában véve nem tenne alkalmassá erre a pályára.

Kínában ez egy erősen keresett szakma, nem is feltétlenül azért, mert annyira hatalmas fejlődést várnak a külföldiek foglalkoztatásától, hanem sokkalta inkább marketing okokból. Nagyon gyakran egyáltalán nem érdekli a munkáltatókat, hogy tudunk-e tanítani vagy hogy épp mit csinálunk az órákon, a lényeg, hogy a külföldi személyével reklámozni lehet az intézményt. Állami iskolák esetén még belejátszik az a szempont is, hogy az erre kapott támogatást csak akkor tudják felhasználni, ha valóban prezentálnak egy külhoni arcot, így érdekük, hogy feltöltsék a keretet.

Azért persze, ha egy mód van rá, azt sem veszik rossz néven, ha megfelelő a munkaerő, de az igazság az, hogy túl nagy az igény, s ehhez képest kevés a jelentkező. Akik vannak, ők is elsősorban a keleti parti nagyvárosokat preferálják, így a belső országrészekben sokkal nehezebb megfelelő tanárt találni. Erre csak rátesz még egy lapáttal az egyre szigorúbb állami szabályozás, mivel így a potenciális alkalmazottak mennyisége nagy mértékben szűkül. Hivatalosan most már csak natív országból érkezők számára van mód érvényesülni, ami persze egyáltalán nem jelenti a minőség javulását, sok esetben csak ront a helyzeten. Rengeteg tehetségtelen, a saját anyanyelvén túl mást felmutatni nem tudó balek van, de kénytelenek őket felvenni, mivel esetükben elintézhetőek az engedélyek.

Ideérkezésemkor még nem volt ennyire szigorú a helyzet. A munkavállalási engedélyhez elég volt a diploma megléte (bármilyen), később már kellett legalább egy TESOL (az online 20 órás verziót is elfogadták, ami valljuk be, semmit nem ér), s még később egy-két év kínai tapasztalat is.

Fengjieben, első álláshelyemen egy középiskolában tanítottam. Ez utóbbi azért elég nagy túlzás, mivel jómagam is menetközben tanultam bele a mikéntjébe, plusz mert akkora osztályaim voltak, hogy ez lehetetlenné tett minden érdemi munkát. Idővel már nem is nagyon próbálkoztam, örültem, ha elteltek az órák nyugalomban. Munka szempontjából ez egy nagyon pocsék hely volt, de arra mindenképp jó volt, hogy javítsam az esélyeimet egy jobb munka megcsípéséhez a jövőben. A fizetéssel sem estek túlzásokba, emlékeim szerint 6500 yuant kaptam, ami a helyszín általános fejlettségét, s árszínvonalát figyelembe véve persze nem volt rossz, 1-1500 yuan körül költöttem havi szinten.

Másodjára Xianningben folytattam egy főiskolán. Nem volt túl magas színvonalú, ún. vocational college, de ez is előrelépés volt a korábbiakhoz képest. Itt már jelentősen csökkent az óraszámom is, s az osztálylétszámok is kezelhetőbb méretűek voltak. Ez a korosztály már fogékonyabbnak is bizonyult az angolra, így őket valóban lehetett fejleszteni is. Munka szempontjából nem volt ez rossz hely, szerettem ott tanítani. Anyagilag nem sokban léptem előre, itt is 6500 yuan volt a bér, de emellé kaptunk még némi bónuszt is a szünetekre. Elég volt ez is persze, mert nem volt drága a hely, tudtam bőven félrerakni.
Xianningben kóstoltam bele először a mellékállások gyönyöreibe is. Tartottam órát két helyi nyelviskolában is, de annyira nem tetszettek, hogy maradjak is. Innen indultam el először doktorkodni is, a tengerparti Wenzhouban volt egy jelenésem. Borszakértettem is a szomszédos Jiangxiban, Jingdezhen városban.

Ezután következett a szomszédos Wuhan, az első nagyvárosi lakóhelyem. Végre normális főiskola, lényegesen jobb diákok és szuper lakás. És immár 7500 yuan havi kereset némi szünidei bónuszok mellett. Nagyon szerettem ezt a helyet. Nagyon könnyű volt tanítani is, s eddigre már bele is jöttem annyira, hogy tényleg nem is adhattam okot a panaszra. Az általuk adott vélemény (a következő munkához) szuper pozitív volt, s tényleg rá is szolgáltam.

Wuhanban már rengeteg mellékes állás is volt. Doktorkodni is voltam párszor, kaptam lehetőséget angol nyelvkönyv stúdiófelvételére is (amiért bevallom, hízott a májam, mert natívokat utasítottak el, míg az én kiejtésem tetszett nekik), s itt kezdtem el az első állandó munkát is egy nyelvsuliban. Ettől nagyon tartottam, mert gyerekeket kellett tanítani, s ebben semmi tapasztalatom nem volt. Nem is nagyon gondoltam, hogy lenne értelme. Végül kellemesen csalódtam, s nagyon meg is szerettem a piciket, különösen a blogon sokat emlegetett, 3 éves Ivy-t. Ez a munka nagyon jól jött, mert itt lettem kiképezve arra, hogy hogyan bánjak velük, aminek a későbbiekben igencsak sok hasznát vettem már itt Shenzhenben. Anyagilag sem volt haszontalan a 250 yuanes órabér, amit kaptam.

Már Wuhan vége felé indult el a céges karrierem is. Erről is regéltem már, ez egy igencsak jól fizető munka, havi szinten 15000 yuan bevétellel, ami lássuk be, nem egy rossz összeg. Úgy meg pláne nem, hogy ha azt is figyelembe vesszük, hogy mennyi erőfeszítést igényel az embertől.

Wuhanban kedvem lett volna maradni is, de sajnos ez volt lehetséges, mert szigorodott a szabályozás. Mivel Xinjiangban még nem, így végül oda jelentkeztem, s nyertem felvételt az első egyetememre, Ala'er városába. Tekintve hogy egy belső-ázsiai porfészekről van szó, a 7000 yuanes díjazás igazán nem nevezhető rossznak, különösen, hogy ezt végül még meg is emelték 7500-ra, miután valahogy összeállt bennük a kép, hogy a végzettségem nem bachelor, hanem master diplomával egyenértékű. Ráadásul ők nem 10, hanem 12 hónapot fizettek, tehát a nyarat is.
Hogy ott milyen munkám lett volna, az végül nem derült ki, mivel a már sokszor ecsetelt helyzet miatt menni kényszerültünk, s a tanév ott töltött három hete alatt nem volt órám.

Shenzhenbe érve anyagilag igencsak jó helyre csöppentünk. Itt ugyan már nem volt esélyem arra, hogy legálisan foglalkoztassanak, ellenben annyi nyelviskola van, mint égen a csillag, s az órabérek is minimum 200-nál kezdődnek, de a 350 sem kirívóan magas. Cirka három és fél hónapot kvázi főállásban töltöttem el Iso sulijában, ahol 7000 majd 8000 yuannel honoráltak a heti 6-7 óráért, s mellette voltak heti 1-2 óráim más helyeken is.  A nyár különösen profitábilisnek bizonyult, sikerült 450, de egy helyütt még 500 yuanes órabért is leakasztani.

Férjemnek ez a harmadik éve kinn. Ő nem beszélt egy kukkot sem angolul az elején, mert annak idején németet tanult (azt sem beszélte, de az egy másik kérdés). Wuhanban kezdtünk bele közösen az angolozásba, s ennek eredménye is lett, most már rendesen kommunikál, s a helyzet annyira képes volt fokozódni, hogy egy bő fél éve elkezdtem a picik tanítására is kiképezni, mely feladatot ügyesen abszolválta. Ennek gyümölcse volt, hogy egy hónapot óvóbácsi volt, s ez folytatódna tovább is, ha nem mennénk el.

Férjem fejlődése tényleg szembeötlő, aminek nagyon is örülök, s büszke is vagyok rá. Arra azonban legalább annyira az vagyok, ami az én szakmai előmenetelemet illeti. Bevallom őszintén, eleinte semmit nem konyítottam a tanításhoz, de most már szerintem egyértelműen a jobbak közül való vagyok, az ovisoktatásban meg kifejezetten eredményes. S ami talán még fontosabb, eleinte utáltam piciket tanítani, ehhez képest most már ha választanom kéne, egyértelműen rájuk szavaznék. Beletellett egy kis időbe, de végül kikupálódtam.

Valamelyik nap kérdéseket kaptam pénzátutalás témában. Mivel úgy gondolom, a téma kifejtős, s a válaszaim akár másoknak is hasznosak lehetnek, a jelenlegi posztban foglalkozom vele.
Csapjunk hát bele.

Kína otthonról nézve tényleg majdnem a világ végén van, így aztán a gyakori ingázás nem túl életszerű opció. Az ide megérkező, itt munkálkodó külföldiek jellemzően évente látogatnak haza, sokan még ritkábban. Így ha valamiért pénzt kell küldeni az anyaországba, az esetek túlnyomó részében nem opció a személyes kézbesítés. Lássuk hát, milyen egyéb lehetőségeink vannak.

Nemzetközi banki átutalás

Na, ezt csak azért említem, mert valóban létezik, de ép elmével aligha használja bárki is. Feltehetően bankok sorozatán megy keresztül a pénz, mire hazaér, s többször is átkonvertálódik különböző pénznemekbe, természetesen a lehető legjobb rátákkal. Lassú is, napok hosszú sorát igényli legjobb esetben is.
Ha a fentiek még nem lennének elég meggyőzőek, a küldésért fizetendő díj is borsos, s bankoktól függően még akár a célszámla kezelője is felszámít némi költséget.
Felejtsétek el!


Western Union/Moneygram

Ez már egy nagyságrendekkel jobb opció lehet. Előnye, hogy gyors (maga a transzfer), ha átjut az ember a papírmunkán, gyakorlatilag azonnal fel is vehető az összeg a célországban. Érdemes  figyelembe venni, hogy yuan befizetés esetén a szolgáltató saját átváltási árfolyamon végzi a konverziót, s ez a ráta nem annyira előnyös. Ergó, dollárban kell a pénzt küldeni, a yuant dollárra váltani a legnagyobb kínai bankokban kifejezetten tisztességes árakon lehet, azonban napi 500 dollár a limit, amit külföldiként átválthatunk. (Ha sürgető és ennél nagyobb összeget kell dollárosítani, úgy érdemes egy kínait magunkkal vinni, nekik egy lényegesen nagyvonalúbb éves keretük van, amit elég nehéz túllépni.)
A pénzküldés díja alkalmanként elfogadható, az viszont már problémásabb lehet, hogy kisebb településeken egyáltalán nem megoldható ezen szolgáltatások használata, de még akkora városokban, mint Wuhan is rengeteg utánajárást igényel. A legfejlettebb helyeken viszonylag gördülékenyen használható.

Belföldi banki átutalás

Nekem személy szerint ez vált be, bár nem minden esetben működhet, de ezt mindjárt elmagyarázom. Ma már a Unionpay-es, átlag kínai bankkártyákat a világ legtöbb országában elfogadják az automaták. Magyarországon az OTP ATM-jeivel kompatibilisek. Magyarán a kínai bankkártyával minden gond nélkül fel lehet venni pénzt otthon (a napi limit 400 és 500 ezer forint között van, s egy-egy tranzakció során legfeljebb 100000 forintot lehet kivenni). Mivel a számlán yuan van, Magyarországon pedig forintot veszünk ki, így történik konverzió, de ezt szerencsére az Unionpay árfolyamán végzik, s nagyon kedvező, gyakorlatilag elhanyagolható a veszteség. További költség, hogy a magyarországi tranzakciós díj miatt százezer forint kivétele után cirka ezer forintnyi kiadással még számolni kell. 
Azonban még ezzel együtt is messzemenően a legolcsóbb módszer mind közül. Na de mi a macera? Hát az, hogy a fogadónak kell hogy legyen kínai bankkártyája. Én hagytam otthon egy nem használt kártyát (a bankszámlanyitás, -vezetés, kártya mind-mind ingyenes errefelé, szóval extra számlához jutni nem túl bonyolult, s költséggel nem jár), s ha pénzt kell küldjek, úgy egy itteni ATM-en át átutalok a használt kínai számlámról a kizárólag erre használtra. Az utalás azonnal megtörténik, s az otthoniak már mehetnek is a pénzért.
A kártya miatt ez a módszer akkor működhet, ha van otthon valaki, akire rá mered bízni. Ha van, akkor az ő közvetítésével már gyakorlatilag bárkinek mehet az utalás, s ez a módszer tényleg kifejezetten olcsó.

Bár valószínűleg keveseket érint, de úgy tudom, éves szinten százezer vagy százötvenezer yuanben van limitálva az egy számláról külföldön felvehető összeg nagysága.

Paypal

Ezt sosem használtam, így nem tudok sok részletet mondani, de a legnagyobb probléma a bankkártyával lehet. A default kínai Unionpay-es kártyákat nem lehet használni, a Visa/Mastercard matricával ellátott kártyák beszerzése viszont költséges és feltételekhez kötött. Mivel ezekre Kínában semmi érdemi szükség nem lehet, túl nagy macerának tűnik csak ezért invesztálni egybe.

Ha Kínában élsz, s van még ötleted vagy valamibe belekötnél, egész nyugodtan írd meg a kommentedet!

A múlt hónap végén ejtettem meg - kissé elmaradva a kortól - az első wechat-es fizetési tranzakciómat, ma pedig már vonatjegy vásárlására is használtam. Bár én személy szerint eléggé elmaradtam a fejlődésben, Kína nagyon nem, mi több, a kezdeti lemaradást nagyon gyorsan behozta, s mára már a világ élvonalába is került.

Kis hazánknál egész biztosan jobban áll. Míg otthon a kártyás fizetés jobbára már kiépült, ahol erre mód nyílt, s manapság már sűrűn hozzáférhető a paypass is, ennél tovább egyelőre még nem nagyon jutottunk. Itt meg...

Igaz, Kína a nagy fejlődésben néha ki is hagyott egy-egy lépcsőt. Bankkártyája gyakorlatilag mindenkinek van, s ez nem is költséges mulatság, mivel a kártya és a számlavezetés is ingyenes. Ha városi népekről beszélünk, akkor az előzőek miatt rendszerint vagy 10 bankkártya is előfordul személyenként, elvégre miért ne, kiadással nem jár.

Ha már bank és bankkártya akad, akkor ATM is kell, amiből a lefedettség nem nevezhető rossznak. Nem szükséges hosszan tekeregni, hogy találjon egyet az ember, s a nagybankok tényleg mindenhol jelen vannak.
Hogy ennyi ATM van, az azért is hasznos - s itt térek rá a kihagyott lépcsőfokok egyikére -, mert a kártyás fizetés viszont erősen felemás képet mutat. A nagyobb üzletekben nem kérdéses, de még Shenzhenben is sűrűn fordul elő relatíve nagyobb helyeken is, hogy nincs ilyen opció. Vidékről nem is beszélve. Ala'erben konkrétan egy helyet, a Tarim Áruházat találtam az ott töltött összesen cirka egy hónap alatt, ahol ez megoldható volt.
A rendszer kiépítéséhez viszonylag későn kezdtek hozzá, s mielőtt még igazán belemélyedhettek volna, történt egy változás: hirtelen megjelentek az okostelefonok, s gyakorlatilag minden kínai hozzáfért az internethez is.

Elindult hódító körútján az Alipay (Zhifubao), majd nem sokkal utána a Wechat (Weixin), az itteni egyeduralkodó csetprogram, fizetési alkalmazása is. Csupán egy egyszerű (helyieknek mindenképp, útlevéllel némiképp macerásabb) regisztráció, s onnantól kezdve az ember a telefonjával költheti a pénzét. Csak egy kis QR-kód olvasás, s megy is mint a karikacsapás.

A wechates pénztárcával is gyerekjáték a fizetés

A mobilos fizetés térhódítása miatt ma már a legkisebb nyüves szatócsboltban vagy beülős falatozóban is engednek wechattel fizetni, még Xinjiang eldugott bugyraiban is. Taxiban, uberen, bárhol. 
Kíváncsi leszek, mi mikorra jutunk el idáig.

Miután eldőlt a maradás vagy lelépés kérdése, ideje pár szót szólni arról, miképp is megy tovább az életünk. Mielőtt ebbe belevágnék, előbb hadd foglaljam össze ala'eri tapasztalatainkat az iskolával kapcsolatban.

Mivel a statisztikák szerint új olvasók mindig akadnak, s nem is elvárható, hogy mindenki képben legyen minden előzménnyel, kezdjük az elejéről. Akinek nem mondok újat, az nyugodtan ugorja át a következő bekezdéseket.

Tavaly Wuhanban dolgoztam egy fősuliban, de sajnálatos módon ők nem tudtak újfent alkalmazni, mivel a munkavállalási szabályok szigorodtak, s ma már a provinciák nagyobbik felében követelmény, hogy azt angolt tanító tanerő vagy anyanyelvi beszélő legyen vagy angol nyelvű országban szerzett diplomával rendelkezzen. Magyar vagyok, s a tanulmányaimat is ott végeztem, így ez ki lett lőve.
Új hely után nézve bukkantam rá Ala'erre, az itteni egyetem jónak tűnt, mivel érdekelt Xinjiang, s szívesen lehúztam volna itt egy évet. Csakhogy menet közben akadt egy jól fizető céges munkám is, amit semmiképp nem szeretnék feladni, s úgy voltam vele, hogy szeptemberig eldöntöm, melyiket csinálom vagy hogy esetleg párhuzamosan a kettőt.

Ennek megfelelően el is utaztunk ide önköltségen a férjemmel még az előző, wuhani második félévem vége felé, hogy elintézzük helyben a papírmunkát, rendezzük a kínai tartózkodásomat erre az évre. Az ittenieknek bő két hónapjuk volt kitalálni vagy utánanézni, hogy pontosan milyen papírokra lesz ehhez szükségünk, amiket kivétel nélkül produkáltunk is. Megérkezvén aztán kiderült, hogy nem mindent említettek, s emiatt a férjemnek nem is tudják elintézni a papírjait. Magyarán az ő ideutaztatása tök fölösleges volt, ráadásul még azt is nekem kellett emiatt elintéznem, hogy valahogy megoldhassuk az ő idei beutazását és itteni tartózkodását.
Az már csak hab a tortán, hogy az én papírjaimat is épphogy csak sikerült elintézniük, szinte majd' minden nap kiderült, hogy valamit rosszul csináltak, sokszor azért, mert én szóltam, holott ez nem az én munkám.


Végül azért sikerült nekik, így most szeptemberben visszaérkeztünk. A céges munka közben megbízhatónak bizonyult, így úgy voltam vele, hogy azt mindenképp csinálom tovább, s legfeljebb ezeket hagyom itt, ha nem tetszik nekik. Hogy egyáltalán visszajöttem, annak leginkább két oka volt. Az egyik, hogy tényleg szimpatikus ez a környék, s szívesen végigcsináltam volna ezt az évet, ha hagyják. A másik, hogy azért munkált bennem némi revansérzet is, s mivel itt szeptemberben hozzám kellett vágjanak három havi fizetést (a nyári két hónap és ez a mostani), úgy gondoltam, ezt semmiképp nem hagyom itt, ha már egyszer ennyit szívattak, s ennyi kiadást generáltak nekem a semmiért. Legalább ezt fizessék ki.

Így is történt, s ezek után jeleztem, hogy hamarosan el kell utaznom 9 napra (céges munka). Úgy gondolom, normális esetben ezt meg lehetett volna oldani értelmesen. Az órákat át lehet helyezni vagy ha ez nem járható megoldás, akkor a szerződés ide vágó része szerint a nem engedélyezett távollét miatt elvonást eszközölhettek volna a fizetésemből. Vagy persze ott a másik joguk is, miszerint ha nem látom el a feladatom, felbonthatják a szerződést.
Szóval, megjelentem és jeleztem az eltáv iránti igényemet, amiről természetesen hallani sem akartak. Azonnal be is fenyítettek, hogy akkor kirúgnak. Miután ezzel nem egészen érték el a kívánt hatást, azzal is jöttek gyorsan, hogy jelentik az Exit/Entry Bureau-nál, hogy megszegtem a szerződésem, s ezáltal majd nem fogok tudni többet Kínában munkát vállalni. Ehhez sok szerencsét kívántam, különös tekintettel arra, hogy mostanság nincs tervben egy ilyen állandó, hivatalos munka. Másrészt merőben meglepne, ha ezt el tudnák intézni, de egész nyugodtan tegyenek rá kísérletet.

Hamar szóba került a pénz is. Hogy most fizettek nekem három havi bért a semmiért. Hogy elmehetek, ha akarok, de akkor azt adjam vissza. Még egy napot sem dolgoztam. Hát, tényleg nem, de a beosztáshoz, órarendekhez, szünetekhez semmi közöm, úgyhogy erről igazán nem tehetek. És persze azt is megmondtam, hogy a pénzre keresztet vethetnek.
Ebből aztán óriási botrány lett, de végül eljöttünk.


Később, tegnap itt volt Alma meg egy dagadt és kifejezetten ronda nő (aki ha minden igaz, a tanszéki fejes lehetett talán), s elmondták, hogy három lehetőségem van. Ekkora már feltehetően újra átolvasták a szerződést.
Az első, hogy nem utazom el és minden szép meg jó lesz. A második, hogy elválunk szép békésen, adnak ajánlást, nem mondanak rólam semmi rosszat, s visszaadom a pénzt. A harmadik pedig, hogy nem adom vissza, de akkor majd megnézhetem magam, mert olyan véleményeket adnak rólam a hivatalnak, hogy soha nem kapok majd munkát többet.
Megkérdeztem még, hogy ebben a harmadik esetben mi a procedúra, elintézik-e az iratok érvénytelenítését magukban vagy kellek-e hozzá, de szerencsére ennyire önjáróak.

Még mindig felvetettem, hogy szerintem a lehető leghülyébb megoldást választják, mert ezzel buknak a legtöbbet. Eleve a kutya sem akar idejönni. Ha mégis, Almáék gondoskodnak róla, hogy nagy eséllyel ne sikerüljön elintézni a papírjait. Én itt vagyok és akarok is itt maradni, tanítani. Ha lelépek pár napra, arra az időre nem kell fizetést adniuk, ha nem pótolom az óráim, ha meg pótolom, akkor nem szenved senki sem kárt. 

Ezen aztán a dagadék némiképp megsértődött, s végeredményben kibújt a valódi indok is. Ha nekem ezt így megengedik, az egy nagyon káros precedenst teremtene, így inkább lenyelik az anyagi kárt, de ezt akkor sem és egyébként is, blablabla. Miután valami szövevényes logika ebben is van, ezt el kell ismernem, így annyiban igazat adtam neki, hogy ilyen módon is lehet nézni a történetet.


Beszéltünk még olyan apróságokról is, hogy a diákoknak nagyon szoros a tanrendje, ezért ha lelépek egy hétre, akkor borul minden. A nyelvi labor is nagyon be van osztva és valamiért helyettesíteni sem lehet. Arra mondjuk ma, amikor már csak négyszemközt, Almával beszéltem, utóbbi nem tudott mit mondani, hogy technikailag ez a helyzet mennyiben különbözne attól, mintha egy hétig az ágyat nyomnám betegen. Vele végül annyiban megegyeztünk, hogy csak akarat kérdése, hogy tudják-e kezelni a helyzetet.


Ma Alma azt mondta, adtam neki egy leckét. Így is felfogható persze, de a helyzetemet legalább érti. Arra már rájöttek, hogy a szerződésünk miatt nem tudnak rajtam fogást találni, s a fenyegetőzések egyike sem ér célba. Már megnyugodott, kiegyensúlyozott volt és nem kapta fel a vizet semmin. Mivel neki a valós indokot is elmondtam, személy szerint meg is ért.


Szombaton húzzuk majd el a csíkot Akszuba, onnan repülünk Urumcsiba. Férjem egy olcsó hosztelben lesz, amíg én Thaiföldön, majd visszatérve végül nem Xianningbe, hanem egyenesen Shenzhenbe megyünk. Ott is találtam elfogadható áron szállást, így ott húzzuk ki, amíg meglesz az üzleti vízumom, illetve egyúttal neki is állunk lakást keresni majd.

Ennyi a sztori. 

Nem rég hagytam el Hat Yai állomását, s szálltam fel a Krabiba tartó buszra. Velem van egy skót srác is, akivel a Penangból a határra tartó buszon ismerkedtem meg. Mindketten Krabiba tartunk, s egyikünknek sincs szállása egyelőre. Nekem csak 3-tól él a foglalásom, addig necces lesz.

Mindenesetre legalább társaságom lesz, ha nem találunk semmit, akkor nem egyedül kell csöveznem.:)

A buszon van wifi, ezt gyötröm épp, s nagyon örülök neki. 

Thaiföld az eddigi benyomások alapján határozottan pozitív. Olcsóbb mint Malajzia, drágább mint Kína, s tartanak zérós kólát. Tescot a határ óta hármat is láttam, egyet a Hat Yai-i buszpályaudvaron, így oda be is tértem. Most Zero-t kortyolgatva netezek, s újra jókedvem van. Bár most nem vettem, a jelek szerint van nagy, 1.25 literes kiszerelés is, úgy meg a kínainál is olcsóbb az egységár, ahol sajnos csak félliterest kapni.

A pénzügyek eddig nagyon jól alakultak. Maradt valami Szingapúrban is, ahol mondjuk jelentősen túlbecsültem a várható kiadásokat, s maláj ringgitet is válthattam ma át bahtra. Malajzia ugyan egy nappal rövidebb lett a tervezettnél, de még ehhez mérten is nagyon olcsónak bizonyult. Főleg indiait ettem, de egy-egy kiadós étkezés sem került többe itallal együtt sem 15 ringgitnél (de inkább kevesebb volt), vagyis 30 yuannél.

Lehet, hogy hülye vagyok, lehet, hogy normális, de egy jó ideje már yuanben számolok mindent. Tavaly, amikor hazaértem, automatikusan átszámoltam az árakat, pedig csak 10 hónapig voltam kinn. Most meg, mind HK-ban, mind Szingapúrban, mind a többi állomáson is ezt teszem. A ringgit 2 yuan, a bahtból megy kb. 5 egy kínai pénz, míg azt, hogy a forinthoz miképp viszonyulnak, nem tudom. ( Mielőtt valaki belémkötne: a yuant felszorozni nem lenne ördöngős feladat, szóval, ha nagyon akarom, azért meg tudom oldani.)

Régebben agyon tudtam volna vágni azokat a külföldre szakadt magyarokat, akik egy-egy hazai látogatás során fontban kalkulálgattak. Akiknek pár év Anglia után már a magyar szavakat is nehezükre esett megtalálni, ott azt hiszem, jogosan éreztem, hogy egy kisbalta kompatibilis lehet a koponyájukkal. De most a saját példám mutatja, hogy olykor lehet ez ösztönös, jogos és nem megjátszott viselkedés. Tulajdonképpen még logikusnak is érzem, elvégre a fizetésem yuanben kapom, s többnyire abban költöm is el, nem forintban.

Röviden volt már szó róla, hogy Kína, s ezen belül Fengjie különösen, mennyire olcsó. Nem csak abból a szempontból, hogy odahaza mihez szokik hozzá az ember, de még az itteni bérek mellett is számtalan olyan dolgot megengedhet magának szinte bárki, amit otthon nem vagy csak ritkán.

Az étkezés tekintetében nagyságrendekkel kellemesebb viszonyok uralkodnak ideát. Az alapanyagok is olcsóbbak. Egy tojás ára kb. 20 forintnyi yuant kóstál, egy kiló krumpli cirka 60 forint, s még sorolhatnám. A zöldségek ára egészen nevetségesen alacsony. A húsfélék esetében már nincs ekkora különbség, de még így is kevesebb úgy egyharmaddal annál, mint ami a kiutazásom idején előfordult odahaza. (Hallok híreket, hogy azóta otthon rendesen felment majdnem mindennek az ára, szóval könnyen lehet, hogy ez az arány már nem áll.)

Az igazán brutális eltérések azonban a készételek tekintetében jelentkeznek. Míg odahaza elég durva árréssel dolgoznak, itt - részben az alacsonyabb munkabérek miatt is - egyáltalán nem drága kifőzdében vagy nem kacsalábon forgó étteremben enni. Ha eltekintünk attól a nem mindenki számára hozzáférhető opciótól, hogy itt a kantinban akár 4-5 yuanból degeszre tömheti magát az ember, a kifőzdékben ugyanez elérhető 5-6 yuanért vagy az egyik itteni, teljesen vállalható színvonalú, forgóasztalos étteremben 10-15-ért. A degeszre tömődésnek semmi akadálya, mert rizst annyit adnak, amennyi csak szükséges lehet. Ha nem elég, hoznak még, s ez nem feláras.

A nem kajával összefüggő szolgáltatások ára is roppant barátságos. A telefonálás röhejesen olcsó, a bankolás majdhogynem ingyenes, a taxisok még akkor sem kérnek többet 15 yuannél, ha Fengjie másik végére fuvaroznak egy óra alatt.

Olcsóbbak a műszaki cikkek is, s nem csak a gagyi koppintások, de a színvonalas termékek is. A hétköznapi használat során szükséges fogyóeszközök ára se közelíti a hazait, egy 3 kg-os (teljesen jó) mosópor 4.5 pénz.

Mialatt érzem, hogy sokkal könnyebben kijövök, azért tapasztaltam magamon a változást is. Eleinte mindent átszámoltam forintba, s nagyjából ez alapján alkottam értékítéletet. Ezt már jó ideje nem teszem, yuanben kalkulálok, s már főleg az alapján érzek egy árat jónak vagy kevésbé jónak (függetlenül attól, hogy otthonról nézve szinte minden nagyon kevés pénzbe kerül), hogy más termékek értékéhez képest milyenek az arányok.

Ez nem tudatos folyamat, s néha észre is veszem magam. Olyankor magamban kuncogok egyet, hogy 1-2 vagy épp fél yuanen húzom a számat. Kissé megmosolyogtató, de talán természetes, hogy idomul az ember.

Komolyan tartok tőle, hogy nyáron az agyvérzés fog kerülgetni, ha bevásárolni megyek Budapesten. Kicsit olyan lesz, mint Magyarországról nyugatra menni. Valahogy akkor sem igazán volt meg soha a komfortérzetem, ha máskülönben megtehettem, hogy kifizessek egy fél literes kóláért 2 eurót. Hát, most kis hazánkban érhet majd hasonló sokk.

A kínaiak pénzhez való hozzáállása is kissé szokatlan lehet elsőre. Spórolnak, természetesen, amire minden okuk meg is van, meg magánvéleményem szerint jól is teszik. De mialatt nyugaton a pénz erősen tabutéma, itt minden különösebb feszélyezettség nélkül rákérdeznek bárki fizetésére, s maguk is gond nélkül beszámolnak a sajátjukról. Ahogy azt is elmondják, mi mennyibe került, illetve őket is érdekli, hogy miért mennyit fizettem. Nem a nagyképűség miatt vagy hogy lefikázzanak, egyszerűen nem tartozik az udvariassági szokások közé a téma nem feszegetése. 

Ma megkaptam a januári fizut meg a beígért 400 yuanes tavaszünnepi pótlékot.
A fizu beszerzése amúgy itt sohasem egyszerű. Nekem az, de szerencsétlen asszisztensem intézi az egészet, s bizony szenved vele rendesen. Mindennemű kifizetés, amit az iskola intéz, kemény procedúrán megy keresztül. Van egy erre szolgáló űrlap, számlatömbi laphoz hasonlítanám, amire szépen felírja az összeget meg a kipengetés tárgyát. Idáig nem is lenne körülményes.
Csakhogy ezt még alá kell írnia négy embernek. Neki (ez könnyű), az angolos vezetőnknek (ő is aránylag könnyen fellelhető), az igazgatóhelyettesnek (egy fokkal nehézkesebb elérni) s végül az igazgatónknak (ő gyakran tartózkodik házon kívül, s amikor itt van, akkor is csak elvétve eszi a fene az irodájában). Hogy bonyolítsuk a helyzetet, az aláírásokat ebben a sorrendben is kell beszerezni, nem lehet csak úgy össze-vissza, attól függően, hogy épp ki kerül a szemünk elé. Itt rendnek kell lennie.

Az asszisztensem szerint ez a pénzekkel való esetleges visszaélés elkerülését szolgálja, hisz' még a nagyhatalmú fővezérünk szignója sem elég önnön magában semmire. Ez ám a fegyelem!

No, ma sikerült a papírosok alákörmöltetésével végezni, s mialatt első számú vezetőnknél járt, utóbbi megüzente, hogy szívesen látnának a soron következő tanévre is az intézményben. A jelek szerint elégedett a munkámmal, pedig amúgy elég szigorú figura.

Számítottam azért a felkérésre, mert nem adtam okot panaszra ez idáig. Gondolkodom rajta erősen. Szívesen maradnék, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez odahaza is határtalan boldogságot váltana ki hozzátartozói körökben. Nehéz ügy.

Mivel a jövő héten véget ér a suli, a januári fizumat már akkor meg fogom kapni. De nem csak azt. A holdújévre való tekintettel minden tanárunk kap 400 yuant, így én is. Egy irányba elég is Sanyáig.
Szeretek itt.