A héten megkezdtem nha trangi angoltanári karrieremet az Ischool nevű magánintézményben. Ez egy középiskola, amelyben a diákok a vietnámi iskolarendszer miatt már egy kissé fiatalabbak, mint otthon. A kínaival sem egyezik meg, mivel ott hat, itt pedig öt év az általános iskola.

A középsuli alsó tagozata itt négy, míg a felső 3 év, így összességében ugyanúgy 12 évet ölel fel az alap- és középszintű oktatás, mint nyugaton vagy épp Kínában.

Nekem egy hetedikes és egy nyolcadikos osztályom van, mindegyikükkel heti három óra (darabja 45 perc). Jól követhető könyvük van, amihez van tanári kézikönyv is, így nem igazán kell agyalnom semmin, ami számomra meglehetősen ideális.
A kölykök angolja elég gyatra, de jobb, mint Kínában. Ezt valószínűleg nem lehet a helyi pedagógusok javára írni, gyanúm szerint a viet nyelv fonetikája egy kicsit kevésbé nehezíti meg nekik a dolgot, mint az északi óriásországban. Az akcentusuk még szokatlan, s időnként nehezen értem őket, de ez majd kialakul.

A diákok egy részét persze hidegen hagyja az óra, de legalább jobbára csöndben alszanak. Ez engem személy szerint nem kifejezetten zavar, csodát tenni nem tudok és nincs is ilyen küldetéstudatom. Az iskola oktatási programjának vezetője, egy Francis nevű, kissé idegesítő figura persze órák után azért mondja az ötleteit, hogy milyen úton-módon kéne őket aktivizálni. Például az egyik leckében említettek egy múzeumot Hanoiban, ő állítólag személyesen is látta, s szerinte milyen fantasztikus lenne, ha beraktam volna egy fél perces videót a helyről.
Talán az is belejátszik, hogy minimum két és fél évtizeddel frissebbek az emlékeim a diákéveimről, talán csak lusta vagyok, de nem feltétlenül gondolom, hogy kifejezetten értékelték volna az erőfeszítést. Ahogy abban sem nagyon értek egyet, hogy gyakorlati szempontból bármiféle előrelépéssel járna, ha alvás helyett leírogatnák az új szavakat, de ő a főnök, így aztán ráhagyom, amit beszél. Nickhez képest, akit most helyettesítek, szerintem még így is nagyságrendekkel jobb tanerőt kaptak a személyemben.

A középsuli mellett ugyanott működik egy esti nyelvsuli is, ahol külsős diákok is vannak, cirka 10 fős létszámban. Volt egy demóm hétfőn, ami bejött nekik, így kaptam két keddi órát is, tehát összesen heti 2 duplát.
Ezek a kölykök valamivel jobbak, de egy részüket persze szintén hidegen hagyja, hogy mi történik. Akit nem, az viszont szépen tud fejlődni. Az anyag náluk is adott, könyv, nem nehéz munka.

Az iskola legidegesítőbb pontja (Francis mellett, aki ugyan jó szándékú, de rengeteget és nagyon unalmasan beszél, amit sokszor már alig bírok követni, mert egyáltalán nem érdekel) a dress code. Valamiért Vietnámban a tanároknak szépen kell felöltözni. A férfiak ingben, nyakkendőben, s a nők is kosztümben, vagy valami hasonlóban. Ez nagyon nem fogamra való, de jobb híján kibírom. Szerencsére kilátásban van egy ovi is, ott remélhetően nem ilyesmiben kell majd parolázni.

Végül néhány kép a suliról, suliban. 

A helyzet fokozódik, de legalább egy hely már van, ahová egész biztosan mehetnék.

A már említett Jian'ou középiskolájában várnak szeretettel, s már csak a szándékomon áll vagy bukik a dolog. A jelek szerint a fujiani szabályozás még nem vált ennyire szigorúvá, így minden probléma nélkül meg tudják hosszítani a munkavállalási vízumomat, így ha úgy döntök, náluk folytatom, ez esetben június végén már az új tartózkodási engedéllyel és az új Foreign Expert Certificate-tel a zsebemben hagyhatom el az országot.

Az ajánlat vonzó és elgondolkodtató. Az interjúztatóval folytatott beszélgetés alapján elég nehézkesen találnak embert, a legtöbb külföldi nem szívesen lakik a világ végén, ahol feltehetően ő az egyedüli waiguoren. Jian'ou egy kicsi járás, valószínűleg kevés szórakozási lehetőséggel, s még kevesebb szocializációssal, különösen, ha az ember nem beszél kínaiul. Ez az én szememben amúgy csak vonzóbbá teszi a lehetőséget, s az sem ront rajta, hogy a fogyatékosságaik ismeretében igyekeznek kompenzálni a hozzájuk tévedőt. A fizetés 9000 yuan, ami az állami iskoláknál igencsak magasnak számít (ennél többet csak szaktanárként lehet keresni, igaz, akkor a dupláját is), s a megkapott képek alapján a biztosított lakás nívója is közel áll a jelenlegihez. Lényegében hasonló színvonalú, de fűtés nincs, csak a légkondival oldható meg, igaz, hogy Fujian délebbre is van, így a telek is enyhébbek valamivel. Fizetnek ráadásul még nyárra is, havi 5000 pénzt, ami mostanság elég ritka ebben a szakmában, s még vonzóbbá teszi a helyzetet. Gondolkozom erősen.

Jian'oui lakhatási helyzet - galéria

Függőben van pár főiskola/egyetem a környező tartományokban is, ezek esetén átlagosnak mondható fizetés jár a minimális óraszám mellé, s az egyetemek nyújtotta nagy mértékű szabadság. Az anyagi eltérés miatt Jian'ou jobban vonz, hacsak ez lenne a választás, nem vacillálnék. Akad azonban még egy, ami anyagilag a legrosszabb, de olyat tud, amit a többiek nem. Ez pedig egy egyetem Xinjiangban.

Soha az életben nem jártam még arra, de határozottan vonz a lehetőség. Akesu (Akszu) mellett, vagyis Xinjiang déli, nem dzsungáriai, hanem a Tarim-medence menti részén, ujgur dominanciájú részen lenne egy kis kínai enklávéban, Ala'erben (Aral). 6000 pénzt fizetnek, ami átlagosnak tekinthető a felsőoktatásban külföldiként, s a lakás sem túlságosan lélekemelő (átlagnál jobb, de se az ittenivel, se Jian'ouval szemben nem versenyképes, bár fűtés van, de a klimatikus viszonyok miatt ez arrafelé általános), de mégiscsak Xinjiangban, egy Kelet-Kínától gyökeresen eltérő helyen található.

A lakás Ala'erben - galéria

Interjú már volt velük, most egy demó videóra várnak, amit holnap fogunk legyártani a jobbik osztályommal, természetesen nem spontán körülmények között. Ha a tanítási teljesítményem meggyőzi őket, akkor onnan is pozitív válaszra számíthatok, mivel Xinjiangban sem könnyű a tanárimport, nem éppen slágerdesztináció. De én kissé beteg vagyok, ezt már tudhatjátok, nekem pont az ilyenek jönnek be.

Akkor leszek igazán bajban, ha ők is igényt tartanak rám, mert egyelőre lövésem sincs, hogy melyiket válasszam. Ala'erben esély sincs semmiféle mellékállásra, mert szintén kisváros, cirka százezres, s a távolságok is óriásiak Xinjiangban, még Akesu sincs napi szinten megjárható közelségben. Update: Ez mégsem teljesen igaz, ahogy frissültek az erre vonatkozó infóim, az új utakon már másfél óra kell csak a busznak, így elvileg nem lehetetlen. Jian'ouban sem fenyegetne veszély, hogy ilyesmivel bombáznának, de a szomszédban, cirka 30 kilométerre van Nanping, egy félmilliós település, ahol valami már biztosan akadna. 

Wuhan (sötétkék) és Jian'ou (világoskék) (fenn) - Ala'er (világoskék) (lenn)

Véleményezzetek bátran, hova mennétek? Figyelembevételre nem feltétlenül kell számítani, de kíváncsi vagyok. Ala'er vagy Jian'ou?

A mai napon lezajlott az utolsó két vizsgáztatás is, s ezzel egyúttal véget is ért a félév. Ezt nem kifejezetten bánom, még annak ellenére sem, hogy tényleg egészen kellemesen érzem magam itt még munkanapokon is.

Az öt osztályomból összesen csak 19-en buktak meg, ami egészen elhanyagolható szám. Ez részben betudható a jóindulatomnak is, de nagyrészt inkább annak köszönhető, hogy a vizsgák második felében már tényleg szinte mindenki rendesen felkészült. 

Lett egy 100 pontos diákom is, hárman 99, heten pedig 98 pontot szereztek, s még jó sokat voltak 90 pont felett. Alapvetően elégedett vagyok.

Február 22-ig most már pihi van, eltekintve a nyelvsulitól, ahová Malajziáig heti két alkalommal eljárok. Itt az egyetemen még a jövő héten lesz valami élet, aztán nagyjából kiürül a kampusz, bezárnak a menzák, hazamegy mindenki.

A pihenés viszont lehet, hogy rám is fér majd. Kaptam ma ugyanis egy olyan ajánlatot, amire egyszerűen nem lehet nemet mondani. Itt, a kerületünkben egy középiskola keres tanárt a második félévtől heti 12 órában. Közel van, kb. félórás útra, s a jövedelmezés több, mint mesés lenne.
Egyelőre sajnos még nem biztos, mert nem én vagyok az egyedüli jelentkező, bár az elküldött dokumentumokkal nagyon is elégedettek voltak. Problematikusabb dolog, hogy erősen lutri, mennyire ütközne a dolog az itteni óráimmal, de mutatnak némi rugalmasságot ezen a téren.
Mindenesetre, ha összejön, a két sulival és a nyelvsulival összesen csaknem havi hétszámjegyű fizum lenne forintban. Még így is csak 18x45 + 12x40 perc érdemi munkával.

Meglátjuk, de reméljük a legjobbakat.

25-én Richard középiskolájában vendégeskedtünk. Náluk csak egy waiguoren van, így aztán működik az intézmények közt valamiféle kölcsönbérleti megállapodás: időnként Richardot eszi itt a fene az English corner vagy valamilyen angol nyelvi verseny keretein belül, máskor meg - mint a példa mutatja - mi emeljük a Dél-Hubeii Középiskola eseményeinek színvonalát.

Először vacsorán vettünk részt a suli fejeseivel. Szintén jó hotel, szintén jó kaják.

A megvendégelés után egy karácsonyi, vetélkedőkkel összekötött műsorba csöppentünk, immár a középiskola kapuin belül. Voltak egészen szórakoztató feladatok is, amik - miután aktívan kapacitáltak minket is a részvételre - rendesen előhozták belőlem a gyermeki, játékos énem. Miután a versenyszellem sosem hiányzott a karakteremből, így nem csoda, hogy mindhárom számban, amin részt vettem, első helyen is végeztünk. (Volt egy nyelvi játék, ahol a hátam mögött lévő kivetítőn angol szavak jelentek meg, míg a velem szemben álló partnerem, egy helyi diák, próbálta meg azokat mutogatással vagy körülírással elmagyarázni. Ebben kimagaslóan nyertünk, a rendelkezésre álló idő alatt minimum dupla annyi megfejtéssel, mint a második helyezett. De volt egyéni, angolhoz nem kötődő megmérettetés is: a hátunkra kötözött néhány lufit kellett megvédeni az ellenféltől, s egyúttal az ő ballonjait elpusztítani. Biztosan röhejesen mutathattam teljes harci lázban, de Richardot és Javiert is legyőztem...)

A mókázás után felengedtünk egy égi lámpást (erről külön bejegyzésben), s az iskolaigazgató még elvitt minket egy étterembe táplálkozni. Ezúttal egyszerű, mezei kajálda volt, a meghívó szülei által üzemeltetve. Az étkek értékéből ez nem vont le semmit. Finom, grillezett halat, egészen kitűnő kagylót, s egyebeket ettünk.

Aztán más már nem maradt aznapra, csak a hazajövetel. Ja, és ajándékot is kaptunk, ha már karácsony volt.

Erre most bukkantam véletlenül. Az új szárny a látványtervek szerint ilyen lesz. A valóság azért nem lesz ennyire szép szerintem.:)

Még egyszer további szépeket mindenkinek, csütörtökön jelentkezem!

Úgy néz ki, mostanra elnyerte végleges magasságát az új szárny. Készen még nem tudom igazán elképzelni, de a váza már összeállt, valami ilyesmi lesz majd, ha elkészül.

Legalábbis nekem nem az, de ebbe könnyen belejátszhat, hogy sosem tanultam pedagógiát, nincs ilyen végzettségem, s egy éve még tapasztalatom sem volt pár korábbi magántanítványt leszámítva. De ők azért fizettek, hogy tanulhassanak, szóval az ő fegyelmezésükkel nem volt gond.

Bár már elég rég jártam középiskolába, amennyire ködös emlékeimből átüt, az alapján az itteni diákok magatartásával nincs semmi komoly gond. A helyi kollégák odaát valszeg felkötnék magukat az első fára. De nekik itt könnyű, tekintélyük van, s az óráiknak komoly tétje.
Ezzel szemben amit én tartok nekik, az lényegében nem számít. Kapnak rá érdemjegyeket, s az angol jegyük 10%-át ebből számítják (ami egy pontszám, százötven körüli max.), de sok vizet nem zavar. Így tudják, hogy igazán nem nagy gond, ha nem mutatnak túlzott érdeklődést a tananyagom iránt.

Ez egy rendes osztály, akikkel épp videózunk és kifejezéseket tanulunk

Amúgy nagyon könnyen kenyérre lehet kenni. Ha rendesen viselkednek, én is igyekszem minél inkább a kedvükre tenni. Normális kölyköknek azt is meg szoktam engedni, hogy ha nem érdekli őket az órám, akkor csendben(!) csináljanak, amit akarnak.

Ellenben ha felhúznak, ez szinte kizárólag az alsós másodéveseknek sikerül, azt nagyon nem díjazom. Szerencsére - sokadik próbálkozásra - sikerült megtalálnom a legideálisabb megoldást a renitenseim kezelésére. Tőlem nem tartanak, így ha fenyegetőzök, nem érek el vele semmit. Ha kiküldöm őket az óráról, akkor egy idő után már maguktól ki akarnak menni. Maradhatna még, hogy kissé megcsapkodom őket, a helyi tanerő jelentős része él is ezzel az eszközzel, de ezt inkább mellőzném. Ha lesz, a saját kölyköm felképelése ellen elméletben nincs kifogásom, szerintem hasznos, ha igény esetén ez a nevelési eszköz rendelkezésre áll, de máséhoz nem nyúlnék.
Csináltam azt is egy időben, hogy felirogattam a neveket, majd odaadtam az osztályfőnöküknek, de eredménye nem volt. Amúgy elképesztő hatást vált ki, ha ő jön be hozzájuk. Azonnal mindenki olyan lesz, mint a kisangyal.

S végül mi vált be? Hát, kicsit szemét húzás, belátom, de jobbat eddig sikerült kitalálnom. Néhány felszólítás után egyszerűen elszedem az aktuális munkafüzetet, amibe a házit írják, ahelyett hogy rám figyelnének, s egy hétig, a következő óráig vissza sem adom.
Ha nagyon nincs mázlijuk, akkor egy olyan kolléga óráján nem fognak tudni házit felmutatni, illetve kénytelenek magyarázkodni, aki nálam jóval kevésbé barátságos, ne adj isten, még fizikai fenyítést is eszközöl rajtuk.

Szemét, de működik. Fürtökben lógnak rajtam ilyenkor óra után vagy olykor még a lakásnál is zaklatnak, hogy adjam vissza nekik. Kicsit nehéz megállni, hogy megessen rajtuk szívem, de igyekszem. Az első néhány esetben azért még megtettem, hogy másnap visszaadtam az érintetteknek, de aztán mivel ez kevésbé bizonyult hatásosnak, kitartok az egy hét mellett, ha törik, ha szakad.
Egyedül azt sajnálom, hogy csak múlt hónapban kezdtem el alkalmazni.

Tudom, gonosz vagyok...

Már eddig ér az új épület. Az ezekből a szögekből nem is látszik rendesen, de mögötte is folytatódik ugyanilyen magasan, csak kissé mélyebbről, a lenti utcaszintről indulva. Onnan is lesz majd bejárat, ha elkészül.
Nem tudom, meddig magasítják majd még, talán kiderül, mielőtt hazaindulok.

Már nagyban zajlanak az előkészületek a fesztiválra.  A délutáni harmadik órában a fellépők szorgosan gyakorolnak, illetve a suli Liaoning szárnyában lévő kisebb színpadon is folyamatosan zajlanak a próbák. Már megkaptuk a műsorvezetéshez szükséges szövegeket is, s hogy legyen benne fricska is, meg gondolom hogy érdekesebb legyen a nézőknek, én a kínai részt kaptam, mialatt az esemény másik házigazdája, He Cheng'en (vagy angol nevén Andrew) ismétli utánam az elhangzottakat angolul.

Nem könnyű feladat, mert ilyenkor van a beszédnek egy érdekes hangzása, az egészet ünnepélyesen kell előadni. Kis túlzással egy külön nyelvezet. Az mindenképp előnyös, hogy a szöveg megvan, így lesz időm szépen begyakorolni. Különösen a megnyitó és lezáró sorok hangsúlyozása embert próbáló, az tetőpont felé már majdhogynem extázisban énekel az ember.

És igen, lesz ének is. Cheng'ennel együtt fogunk nyitni majd, egy szép szerelmes nótával.  Nem tudom, hogy a dalszöveggel tisztában van-e a vezetés, mindenesetre ez így rendjén találtatott.
Cheng'en amúgy kivételesen jól beszél angolul, bár még csak másodéves. Az akcentusa nagyon szép, ami főleg az amerikai sorozatok nézése során ragadhatott rá. Ő az egyetlen itt Fengjieben, akivel képes vagyok csak angolul kommunikálni, beleértve a kollégákat is.

A hangja is nagyon kellemes, búgó, ami remélhetően feledteti majd az én hiányosságaimat. Próbáltunk vasárnap és ma is, aránylag egész jól megy. 
Az énekkel meg a konförálással még valahogy elboldogulok majd, de még valami koreográfia is vár ránk, ami számomra egész biztosan kínszenvedés lesz, mert ehhez tökéletesen tehetségtelen vagyok. Szerencsére még van több mint két hetünk, az alatt talán ragad rám majd valami.

Mengsiék osztálya is fellép, az egész osztály közösen, a Cry on my shouldert éneklik el, amiről eddig még sosem hallottam, de valami felkapott dalocska itt mostanság.

Készülnek tánccal is csoportok, még brékelő egyedeket is láttam.

Hétvégén megyünk majd a kölcsönzőbe megkeresni a nekem való ruhát, remélem, tényleg lesz európai méretű is, különben bajok lesznek. Most már egészen kezdek örülni ennek a dolognak. Tényleg. Szerintem jó lesz.
Remélem.

No, úgy néz ki, egy aggályt kipipálhatok. Mint kiderült, a fellépők ruhái nem az iskola tulajdonában állnak, úgy bérlik őket ezekre az eseményekre. A műsorvezetőkét az iskola fizeti, míg a többi fellépő esetében az osztályok dobják össze az árát.

Az ár amúgy nem csekély. Ezeknek a mutatósabb ruciknak a bérleti díja kb. 500 yuan egy estére, ami ugyanakkor még mindig nem olyan egetverő ahhoz képest, hogy esküvőiruha-kölcsönzőkből szerzik be. 
Hát, esküvőn ilyen jellegű ruhában eddig még nem voltam, még ha a meggyűrűzésemre már a blogról is jött ajánlat (hehe), de eszerint ha nem is menyasszonyi, de valami koszorúslányi szerkóm még lehet ideát. A cicamicásdi máskülönben nem annyira nekem való, de ezek a ruhák tényleg egész tetszetősek. S mivel állítólag nekem való méret is fellelhető, kezdek elcsábulni.
Kicsit még agyalok rajta, de azt hiszem, mégiscsak ott leszek, s vállalom a vele járó hercehurcát is. Jó heccnek ígérkezik.