Ott hagytam abba, hogy már 24-én este megérkeztünk a saigoni reptérre. A vonaton aludtunk, így a ránk váró éjszakázás nem tűnt kifejezetten aggasztónak. Az előttünk álló repülés 13 órásnak ígérkezett, így utólag pótolhattuk volna az alvást, s ezzel egyúttal nagyjából rá is állt volna a szervezetünk az európai idő ritmusára.


Hajnali 5 után, azért már kissé nyúzottan elindultunk becsekkolni, ahol először csak az tűnt fel, hogy nem haladnak a sorok. Egyik sem. Hamarosan felfedeztem, hogy a táblán a járatunk indulása előreláthatóan 15:30-ra módosult. Hurrá!


Végül sorra kerültünk, kiderült, amit addigra már összeraktunk, késés van, a gép, amivel megyünk, még bokorban sincs, noha elvileg reggel hat után kellene érkeznie. (Maga a járatot üzemeltető Edelweiss egy kis légitársaság, főleg charterekkel foglalkozik. A korlátozott flotta miatt egy nagyobb késés kihatása valószínűleg napokig tart, különösen, hogy a gépek több útvonalat is repülnek, minimális fordulóidővel. Mint kiderült, a késés eredete egy Maldív-szigetekről induló járat kapcsán keletkezett.)

Sebaj, gondoltam átfoglalnak valahová. De nem, a rendszerükben nem látták, hogy van csatlakozó járatunk, így nem tudnak mit tenni. Majd Zürichben a transzferben érdeklődjek, hogy mi lesz. Szuper. (A Swiss oldalán a foglalási szám alapján láttam mindkét járatot, de ez sem segít - ellenben azt is láttam ugyanott egy fél óra múlva, hogy a délután fél hatos, s egyértelműen elérhetetlen budapesti csatlakozást áttették másnap reggel fél nyolcra, a következő Swiss-es gépre.)

A ránk váró, hét órás késés miatt kérésre adtak kuponokat, amit kajára válthattunk. Mint kiderült, a reptéren van egy direkt ilyen célra létrehozott kajálda, ami normál emberek számára nem is használható, kizárólag a kuponos szerencsétleneknek. Ennek megfelelő volt a színvonal is, s persze kávé sem volt.


Nehezen maradtunk ébren, de végül du. négy felé felszálltunk. A repülés eseménytelen volt, s a levegőben töltött időre nem is panaszkodhatok. A lábtér elég szűkös volt, de valóban csak ketten voltunk oldalt. A kaja is rendben volt. Alkoholt csak pénzért adtak volna.

Repülőn azért nem az igazi az alvás, így nyúzottságunk ellenére sem sikerült 5-6 óránál többet - valahol Türkmenisztán felett ébredtem fel, s onnan már fenn is voltam.
Az eredeti fél négy helyett 11 körül érkeztünk meg Zürichbe, ahol aztán a transzferben kiderült, hogy kapunk szállodai elhelyezést, s ott elvileg élelmet is, a busz meg reggel ötkor visszahoz minket.

Akkor még örültem, hogy a gép utastömege (javarészt átszállóak lehettek, mert legalább 150-en álltak sorban) javarészt a sorban mögénk került, s még együttérzően mondtam is férjemnek, hogy a vége jó ha éjfélre végez a reptéren.
Viszont az öröm nem tartott sokáig, amikor kiderült, hogy monstrum méretű busz visz minket, s még fél órát vártunk, hogy megteljen.

A szállás legalább közel volt. Normális kaját az időpont miatt nem kaptunk, ahogy reggelit sem, de még akkor éjjel voltak kihelyezett szendvicsek és üdítők. Mivel már elmúlt fél 2, mire lezuhanyoztunk és ettünk, nem igazán tűnt úgy, hogy sok értelme lesz aludni. Végül mégis kidőltünk, s mivel nem észleltük az ébresztőt, éppen csak nem késtük le a reggeli buszt.

Innen már minden jól ment, a budapesti gép nem késett. A gépen egy csoffadt croissant-t kaptunk és egy valóban finom, kockányi csokit. Ez volt az első Swiss-es járatom, de arra nem tudtam rájönni, miért kerül náluk a Zürich-Budapest alapesetben hatvan-nyolcvanezer forintba. Előző nap megvéve a mi jegyünk, még Vietnámban csekkoltam, fejenként negyedmillióba fájt volna, ami egy alig több mint egy órás utazásért elég nevetséges.


A magyar fővárosba végül 14 órával a tervezett időpont után érkeztünk meg, azóta meg már zajlik a kártérítési igény vizsgálata. Remélhetően legalább anyagilag nem járunk rosszul a végén.


Nehéz volt, de végül hazaértünk.

A járművünk a guangzhoui reptérről indult, így első körben oda kellett eljutnunk Shenzhenből. Ez szerencsére aránylag könnyen abszolválható feladat, miután közlekednek expressz járatok az ottani reptértől Shenzhenbe és vissza.

Miután elindultunk a lakásból, metróval elgurultunk a buszállomásra. Idérkezésemkor ez még nem ment volna, de azóta októberben átadták a 7-es és 9-es metróvonalakat, így már nincs semmi akadálya a dolognak. Ha valaki hasonlót tervez, ne higgyen a reptéri honlapnak: a busz már jó ideje nem az ott szereplő címről indul, hanem egy metrómegállóval arrébbról - Yinhu megállónál kell leszállni.
Ezt az információt sajnos velem nem osztották meg, így aztán csak a helyszínen szembesültem vele, az utolsó, fél 6-os busz indulása előtt 40 perccel. Szerencsére tényleg közel van egymáshoz a kettő, így még belefért.

A busz közvetlenül a kantoni reptéren rak le, így onnan már semmi nehézség nincs a dologban. A járat, a Qatar Airways Guangzhou-Doha gépe fél 1 után 5 perccel indult, addig még volt időnk enni egyet.
Mivel az online foglalásbeállításokról elfeledkeztem, így csak a légitársaságon múlt, hogy merre pakolnak bennünket. Szerencsére pont úgy oldották meg, ahogy magam is választottam volna.
Csak ott szembesültem vele, hogy egy hatalmas, Airbus A-380-as géppel repülünk, amihez még soha nem volt szerencsém. Akinek ez nem mondana semmit, ez egy kétszintes, óriási gép, a legnagyobb a maga nemében a világon. Két csőre kapcsolva zajlott a beszállítás is, hogy mindenki feljusson, de talán pont a nagy mennyiségű nép miatt késve is indultunk el.

A wikipedia szerint ilyen a két szint

Hogy a Qatarnál mennyien férnek ebbe a típusú gépbe, azt nem tudom, a turistaosztályon 3-4-3 elosztásban, 10 ember fért egy sorba, mindenesetre a netes infók alapján az osztályoktól függően 300-800 ember is elhelyezhető. Esetünkben olyan 600-ra saccolnék.

Galéria 1 - képaláírásokkal

Az út nem volt rövid, mintegy 9 órát töltöttünk a levegőben, s ottani idő szerint 5 körül érkeztünk meg Dohába. 
Ez a reptér is fejlődik tovább: mostanra üzembe állítottak egy, a reptéren közlekedő, vezető nélküli vonatot, amely a különböző terminálok közötti táv leküzdésére szolgál. Mivel az összes terminál egy nagy épületen belül foglal helyet, így a transzfert biztosító jármű is a reptereken nem szokatlan, hatalmas belmagasságú építményben, a magasban közlekedik.

A késés miatt sietni kellett, már zajlott a beszállítás, s időben el is indultunk Budapestre. Itt is kaptunk még kétszer élelmet, így a repülés alatt nem mondhatnám, hogy éheztünk volna.

 Galéria 2 - képaláírásokkal szintén

Az időben, reggel 10 után pár perccel történő ferihegyi érkezés után még szerencsénk is volt, mert egészen szokatlan, már-már szürreális módon a legelsők között kerültek elő a feladott poggyászaink. Ilyenhez sem volt még szerencsém, általában az utolsó körben jönnek csak meg.

Hosszú volt az út, de már itthon vagyunk. 
Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok, s kitartást. Januárban visszatér a blog.

No, vágjunk hát bele. Némiképp kalandosan jutottunk el idáig, de a lényeg, hogy megérkeztünk. Nézzük, hogy miképpen.

A moszkvai gépünk 12:55-kor indult, az otthonról a magyar fővárosba tartó első busz pedig 5:40-kor jár, cirka 9-re abszolválva az utat a Népligetig. A különbözet majdnem négy óra, ami normális esetben elég, de bármilyen nem várt körülmény borítani tudja, így aztán ezt hamar kilőttem. Egy nappal korábban, már csütörtökön keltünk útnak, s Budapesten éjszakáztunk. Ez annyiban is kapóra jött, hogy a cégtől küldtek némi ruhapénzt, aminek a seggére kellett verni a Zarában egy-két kosztüm formájában.

Hogy jól döntöttünk, az hamar kiderült. A buszunk egyik hátsó kereke Székesfehérvár környékén szétrobbant, a mentesítő járat meg egy másfél óra múlva ért oda. Élesben, pénteken ez már elég lett volna, hogy lemaradjunk, de ugyancsak ehhez vezethetett volna egy baleset miatti dugó az autópályán, amire azért az évek tapasztalatai alapján már volt példa néhányszor.

Annyi előnye volt, hogy még a mentesítő megérkezése előtt megállt egy teli busz, ami elvitte a népek nagy részét, így mi, akik ráértünk, egy menő, lényegében tök üres járaton zúztunk Budapestig.

Pénteken a reptéren aztán az Aeroflotos csekkolószemélyzet értetlenkedett egy sort. Moszkváig velük, onnan pedig a kazahok nemzeti légitársaságával, az Air Astanával repültünk, amit csak nehezen tudtak feldolgozni. Oroszország vízumköteles, de egyazon reptéren belüli tranzitáláshoz nem kell vízum 24 órán belül. Az Alla névre hallgató, erős akcentussal beszélő hölgyemény így aztán konzultált egy sort valahová eltűnve, de végül beérték azzal, hogy igazolni tudtuk a továbbutazásra szóló jegyeket, illetve a Kínába érkezéshez szükséges vízumot.
Még volt egy variálás a poggyászokkal is, mert ez esetben nekik kellett feladni azt egészen Asztanáig, ugyanakkor a súlyhatárok a kazah társaságnál szigorúbbak voltak. Mindegy, pakoltunk egy kicsit a kézipoggyászokba, s így megoldódott a helyzet.
A kézipoggyászok biztonsági ellenőrzése is eltartott egy ideig, ennyire szigorúan még Xinjiangban sem csekkolták. Kapásuk is lett nagy sokára, mert keveredett a csomagba egy 120 ml-es flakon is. Rég láttam ekkora diadalt kiülni valaki arcára, mint amit a kedves honfitársunk produkált, remélem, este már azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy ma is elért valamit.


Időben megérkeztünk Moszkvába, ahol, beszállókártya híján először egy ideiglenes papírt adtak, majd az egyik tranzitpontnál nyomtattak nekünk belőle.
Időközben a putyini rendszer fővárosának első számú repterét közelítették a nyugati sztenderdekhez, ugyanis teljesen betiltották a dohányzást. Minden különösebb rosszmájúság nélkül jegyzem meg, hogy ennél sokkalta kifogásolhatóbb problémákkal is foglalkozhattak volna, de ez van. A jövőben igyekszem majd nem érinteni Moszkvát, mert azért hat óra nikotin nélkül egy függőnek nem jó vicc.
Szégyenszemre azt is bevallom, hogy éltem a kiskapukkal. A betiltással, s a dohányzó szobák felszámolásával csak annyit értek el, hogy a népek most a mosdókban füstölnek, ahol masszív cigifüst van, amit az is kénytelen szívni, akinek nem kéne. Füstjelzőt ezekbe nem építettek. A kilátásba helyezett 500-1500 rubeles (2-6 ezer forint) büntetések sem igazán elriasztóak.

Seremetyevo fent, a Moszkva-Asztana járat lent

Az Air Astana kifejezetten üdítő meglepetésnek bizonyult. A katariakhoz fogható szintű kiszolgálás, abszolút élvezhető menü, csak jót tudok róluk mondani. Ráadásul félig üres is volt a gép Asztanáig, így három ülésen alhattam egy keveset - sajnos az út alig volt több 3 óránál.
Az asztanai reptér is rendben volt - kulturált dohányzási lehetőséggel, s igencsak csábító áru vámmentes boltokkal. Ez utóbbi termékeiből még jó eséllyel csemegézünk majd, amikor férjem kínai tartózkodását újítgatjuk meg. Egy liter Bailey's-t pl. már 12 euróért is lehetett kapni.

Air Astanás menü fent, beszállás Urumcsi felé (lenn)

Az Asztanából Urumcsiba tartó gép is időben indult és érkezett, hasonlóan a másik három géphez, amit az út során igénybe vettünk. A kínai útlevél-ellenőrzés is zökkenőmentesen ment, majd a csomagfelvételt követően elindultunk a kijárati csomagvizsgálat felé. Ahonnan a nem várt izgalmak jöttek.
Folytatás innen a második részben.

Túl szépen ment minden Moszkváig, így aztán valaminek történnie kellett, hogy azért ne legyen teljesen zökkenőmentes az út.

Szerencsére nagy baj nem lett, kb. egy óra késéssel szálltunk fel Moszkvában, de ennyi még bőven belefér.

Ha kicsit akklimatizálódtam, jönnek majd a bejegyzések még egy fél hónapon át.

A nyarat mindenképp itthon töltöm, most már lesz, ami lesz. Hogy később hogyan alakul, arról majd tájékoztatlak benneteket időben.

Egyelőre két dolog jelentkezett hazaérvén.

Az első hazánkra nézve pozitív. Bár nincs csúcskategóriás lakhelyem idehaza sem, bőven átlagosnak tekinthető, mégis mellbe vágott, hogy az ajtón belépve egy kimondottan jó állagú, kellemes légkör fogad. A kínai lakhatási körülmények borzalmasak!

A másik már inkább másnap mutatta meg magát. Úgy elvertünk tizenkétezer forintot az egyik nagyáruházban, mint a sicc. És csak élelmiszert vettünk, még abból sem sokat, s nem is prémium kategóriás dolgokat. A minimum 230 forintos krumpli különösen szíven ütött, nem is voltam hajlandó venni belőle. Ma aztán a piacon sem volt 200 alatt, az is csak egy helyen, s egész apró szemű példányok.
Magyarország drága! Minden! Utálok itt vásárolni!

Végül egy szolgálati közlemény.

A blog nyári szünetre megy, nyitás vagy végső búcsú augusztus utolsó hetében várható. Ha időközben nagyon irhatnékom támad, meg esetleg akad erre a célra használható téma is, akkor hébe-hóba előkerülhet bejegyzés, de egész biztosan nem a megszokott gyakorisággal.
Van egy nagyon hasznos funkció, a nagyon nem előrehaladott szintű júzerek számára nevén nevezve: RSS. A lényege, hogy nem kell visszajárni és csalódottan nézegetni, hogy már egy hónapja nem írtam, az RSS sípol mindenkinek, ha frissülés történt. Minden körülmények közt előnyös használni, s nem csak ezen a blogon, de itt nyárra határozottan ezt ajánlom igénybe venni a kitartó olvasóim számára.

Ezennel tehát elbúcsúzom, az oldal hibernálja magát, nyitás 2013. augusztus 25-e magasságában. Minden kedves idejárónak kellemes nyarat és sok pihenést kívánok!

Mint az az olvasók előtt jól ismert, szerdán nekiveselkedtem, s elindultam Európa felé. Miután leadtam a kulcsomat a főportán, letaxiztam a buszállomásig. A kapunál nagyon kedvesek voltak, mindenki hosszasan búcsúzkodott, s még a bőröndömet is elszedték, s lehozták az útig.

A buszpályaudvaron a sorban következő második járműre kaptam jegyet, 9:50-re. Chongqingban aztán hatványozottan szembesültem a hatalmasra pakolt, s törött kerekű, eképpen nem görgethető, legfeljebb húzható csomag hátrányaival. Az összes cipelésből élő kuli meg taxinak utasokat felhajtó alak kullancsként tapadt rám, s már bunkón kellett viselkednem, hogy lekopjanak.

Nem volt egy élmény elvonszolni a pakkot a metróig, de azért abszolváltam. A nap végére azért a kezem nem érezte túl jól magát, vízhólyagos is lett. A földalattival szerencsére közvetlenül elérhető a repülőtér, de mint kiderült, a megálló a belföldi, máskülönben normális méretű és teljesen színvonalas terminál előtt pakolja ki az utasokat. Miután sikerült szereznem egy gurítható cipelőalkalmasságot, már kicsit jobb kedvvel leltem fel az információt, ahol útbaigazítottak a nemzetközi épülethez (egy ingyenes, 20 percenként járó busz kb. 2 perc alatt teszi meg a távot), s az is világossá vált, hogy csomagmegőrző viszont nincs.

Ez sajnos azzal a felismeréssel járt, hogy a repteret már nem fogom tudni elhagyni, így a chongqingi bevásárlásról le kellett mondanom. Végül a belföldi terminál egy viszonylag gazdaságosabb árfekvésű boltjában szedtem össze némi édességet meg élelmiszert az itthoniaknak.

A nemzetközi terminálon végül hét körül kötöttem ki véglegesen, de addigra ülőhely már nem nagyon akadt. Maga a hely amúgy elég vicces, egy egészen miniatűr épület, ami érthető is, miután a kirakott, egyszerre kb. 5-6 tételt mutató kijelzőre kifért a teljes délutáni menetrend. Főleg Phuketbe járnak innen a repülők, illetve mutatóban volt egy tajvani járat is, s a Qatar mellett még a nyugatot képviseli a FinnAir helsinki járata is.

Az információs pultban nem volt senki, s szalagokkal el is volt szeparálva néhány kényelmesebb kanapével együtt. A helyieket ez nem nagyon zavarta, a pultot befogták mindenféle iratok kitöltésére, eleinte csak az utasoldal felől, míg egy szemfülesebb kínai el nem szedte a szalagot, s be nem vonultak az emberek a teljes területre. A kanapékon túl elfoglalták az információs személyzet székét is, s az asztal belső oldalán is berendezkedtek.

Egy kicsit beljebb lévő pult mögött még én is találtam egy széket, majd befogva azt a pult belső oldalán foglaltam helyett, s laptopoztam kedvemre. Még a konnektort is használtam akkor már.
Valamivel később előkerült a személyzet is egy kishölgy személyében, aki bejött, kicsit ciccegett, pakolászott, majd hátulról kihalászott magának még egy széket, de máskülönben nem szólt senkinek semmit.

Miután egy phuketi gép összeszedte a népek zömét, lett hely a kanapékon is, úgyhogy onnantól átköltöztem oda, s mivel más konnektort nem találtam, egy időre áramtalanítottam egy lelakatolt üdítőshűtőt. Ezért sem szólt senki.:)

A dohai gépen nem sokan voltak, de erről már írtam. Kétszer adtak enni, valójában egyik sem ízlett igazán.

A katari reptér hatalmassá nőtte ki magát, akárcsak a nemzetközi légitársaság, a Qatar Airlines is. Ez sajnos azzal is jár, hogy dacára a híresen magas színvonalú kiszolgálásnak, a fapadosokhoz hasonlóan buszoztatják a népeket a gépekből ki és be. Így volt szerencsém megtapasztalni az éjszakai 37 fokot, meg a reggeli minimum 45-öt is.

A reptérről a város nem igazán látható, de még felszállás közben sem a "jó" részek felé nézhettem, pedig ezúttal legalább nappal volt, s lehetőségem lett volna kikandikálni.

Budapestre valamiért hamarabb értünk be, s bár a csomagra egy keveset várni kellett, vámvizsgálat annyira nem volt, hogy egy darab ember nem állt a szalagok mellett.

Végezetül néhány kép, aláírásokkal.

Fengjieben a buszpályaudvaron épp az űrben lévő tanárnőt mutogatták (fent),
Chongqingi reptér, belföldi terminál(lent)

A nemzetközi terminál információs pultja, a képen mindenki utas, balról a laptopom (fent),
itt már megjött a kishölgy, a látható rész a váró kb. 70%-a (lent)

Reptéri dohányzó. Mivel az öngyújtókat szigorúan elszedik, a fenti fémtartóból kikandikáló beépített
megoldásokkal lehet tüzet nyerni (fent),
a félig üres dohai járat (lent)

A Chongqing-Doha járat menüje (fent),
a hot snack cím alatt futó késői vacsi (a lenti két kép, az alsóban már kibontva)

A megtett út (fent),
dohai reptér (lent)

A Doha-Budapest járaton kínált étek (fenn és lenn)