A büdös tofuról már megemlékeztem, de szerencsére nem csak ez szerepelt a terítéken. 

Néhány fejessel és kínai orvosnővel együtt kiváló ebédet kaptunk a hotel éttermében. Képek a galériában.

Jöjjön tehát a nap összefoglalója. Szerencsére minden zökkenőmentesen ment.

A szállás egy egész kellemes hotelben került lefoglalásra, s további pozitívum, hogy a konferencia is ugyanitt, a legfelső, 22. emeleten zajlott. Így aztán nem kellett messzire menni, s amikor épp nem volt rám szükség, vissza is mehettem a szobámba ejtőzni.

A szálláshelyen még nyugati reggeli is volt, ami tényleg nem általános, bár azt hozzá kell tenni, hogy elég korlátozottan kell ezt elképzelni. Akadt szeletelt kenyér és egy kenyérpirító, s emellett volt egy általam meghatározhatatlan ízű lekvár is, s ennyiben ki is merült. Bár a szobában lévő szállodai füzetecske szerint akad gabonapehely is, ilyet nem láttam.
Panaszra azért nincs ok, a kínai rész kifejezetten változatos volt, s bőven akadtak gyümölcsök meg mindenféle egyéb, reggelire alkalmas élelmek is. Főztek-sütöttek frissen tésztákat, tojást is, s persze temérdek főtt kaja meg kínai kifőtt tésztafélék is voltak. És még valami egészen nemzetközies ízű krémes, mazsolás süti is.

Reggeli után nem sokkal a konferenciaterembe mentem, ahol aztán egy óra eltelt azzal, hogy röviden beszélt 1-2 ember. Közben nekem szólt a tolmácsom, merthogy volt az is, egy egészen ügyes helyi egyetemista, hogy túl hosszú az előadásom, nincs elég idő, s meg kéne vágni. Időm volt, s laptopom is, így amíg a többiek beszélgettek, le is csökkentettem az anyagot 44-ről 20 oldalra.
Egy fél órás szünet jött, majd én következtem. Közben változott a helyzet is, s kiderült, hogy sok időnk van, ezért aztán maradt az eredeti szöveg. Szerencsére nem arra mentettem rá a módosítottat.

A beszéd szépen lement, mostanra már teljesen magabiztos vagyok ilyenkor a színpadon, s a legkevésbé sem izgulok. Voltak a vendégek között válogatott kínai professzorok is, ők egészen érdeklődőnek tűntek, s oda is figyeltek, de a többség természetesen unta az egészet.

Egyszer még vissza kellett menni a többiekkel együtt. Szépen sorba álltunk, kaptunk oklevelet, majd csináltak egy halom fotót.
Még ezelőtt, de már a beszédem után adtam egy interjút is a terem sarkában, ahol leginkább a konferenciáról kellett regélnem röviden. Elmondtam, hogy a terméketlenség egy nagyon súlyos probléma a nyugati világban, különösen most, hogy a szülő nők életkora erősen megnőtt, de a trendek változásával már Kínában is egyre inkább oda kell rá figyelni. S mivel a gyermekek száma korlátozott errefelé, még fontosabb, hogy megadjuk a családoknak az engedélyezett mennyiségű utódot, blablabla, s hogy elhangozzon a lényeg is, még benyaltam egyet a rendezvénynek azzal, hogy megemlítettem, az ehhez hasonló rendezvények segítenek, hogy megoldást találhassunk.

Dr. Veve, amint nyilatkozik - a blogoszférában fenntartott felismerhetetlenségét megőrizve

Miután a többiek is befejezték a pofázást, s a kitüntetésünket is megkaptuk, ebédeltetés jött. Erről majd külön posztban.

Délutánra a rendezvényt szponzoráló kórházba mentünk, amely egy termékenységi klinika öt emeleten, színvonalas megjelenéssel, de nem giccsbe hajlóval. Valódi, érdemi munka folyhat benne.
Ott a másik öt kínai doktornővel együtt kaptunk fehér köpenyt, majd kettesével szétosztottak minket, s 1-1 szobába kerültünk, ahová jöttek sorban a valódi páciensek. Közben a kamerával felszerelkezett stáb igyekezett marketingcélokra hasznosítható anyagokat megörökíteni.

Itt már kissé inogni kezdett a lábam alatt a talaj, de ott volt a jól felhasználható kifogásom, hogy nem beszélek kínaiul. A tolmácsom ugyan ügyes volt, de az ő orvosi angolja (az enyémről nem is beszélve, hehe) is hagyott maga után kivetnivalókat, így konkrét tanácsadást tőlem nem nagyon várhattak el. Ettől függetlenül valamit illett produkálni, így végül egy pácienssel elbeszélgettem. Mutatta a kis kínai papírjait, amit természetesen nem értettem, de annyi kiderült, hogy a férjét kivizsgálták, vele semmi gond. A hölgy laboreredményei is rendben voltak. A tünetei alapján végül abban maradtunk, hogy (a szerencsére már előzőleg neki javasolt) vizsgálatokat mindenképp végeztesse el, hogy kiderüljön, a petevezetékei átjárhatóak-e.

Az egyik kínai kollegina valódi pácienssel konzultálva (fenn), a tolmácsom (lenn).

Miután rólam leforgatták a szükséges anyagot, a hozzánk betévedő többi beteggel már a másik, valódi doktornő foglalkozott. Közben a tolmácsom nagyjából fordította, amit beszélgettek a páciensekkel, ami meg nem ment neki, azt zömmel magam is megértettem. Az többek között kiderült az ott töltött bő másfél óra alatt, hogy egészen meglepő mennyiségben kerültek vissza a gyermekvállalási piacra a negyvenes anyukák, akiknek annak idején csak egy gyereket engedélyezett az állam.
Most, hogy szabad a kettő, sokuk megszülné a másodikat is, s ezzel bőséges piacot jelentenek a termékenységgel foglalkozó orvosoknak.

A helyzetük egyébként némiképp furcsa, pontosan nem tudom, kik lehetnek ők. Az való igaz, hogy városokban lényegesen szigorúbban vették a második gyerek kérdését, s náluk jobban a pénztárcába kellett nyúlni, amennyiben megszegték a szabályozást. Viszont ideát az efféle klinikák sem olcsók. Azt gondolnám, ha megengedhetik maguknak azt, hogy költséges kezeléseket fizessenek ki most azért, hogy összejöjjön a második lurkó, úgy feltehetően azt is ki tudták volna fizetni, ha engedély nélkül szülik meg akkor, amikor ez még kevesebb terhet rótt volna a szervezetükre.

Akárhogy is, a jelek szerint, ha a fiatalok körében nem is túl valószínű, hogy tömegesen ki fogják használni a kétgyermekes limitet, a már kissé idősödő, egy generációval előttük lévő anyák között sokan szeretnének élni a lehetőséggel így az utolsó esélyeket is megragadva.

A kolleginák nagyon lelkesek voltak velem, állandóan közösen akartak fotózkodni. A szakmaiságom megkérdőjelezése sem merült fel, büszkén meséltek az általuk elért kimagasló eredményekről. Az egyik kórházból el akarták kérni az elérhetőségemet is, hogy tudjunk konzultálni bizonyos esetekről, csak akkor hőköltek vissza, amikor kiderült, hogy kommunikációs probléma állna fenn.

Összességében ez egy érdekes nap volt. Doktorkodóst játszani jó.

Lezajlott ez a munka is, megvolt a konferencia, adtam interjút is és még betegekkel is beszélgettem a panaszaikról!
Kissé el is fáradtam, úgyhogy a részletekkel majd holnap. 

Érdekes nap volt!

Jelentem alásan, már a hotelben vagyok. Volt egy kis kavarás a vonattal, végül egy későbbivel jöttem, de aztán ideértem.
Az állomás kijáratánál vártak nagy táblával, s egy óriási virágcsokorral meg valami fejessel.

A szoba és a szálloda kellemes, s egy nagy adag gyümölcs meg egy kis béna péksüti is várt a szobában, hogy ne pusztuljak éhen a holnapi reggeliig.
Ami viszont elég hamar lesz, mert már fél éjfél van, így aztán lassan be is fejezem mára, mert korán kelek.


Holnap majd újra jelentkezem.

Egy fél órán belül útra is kelek, s aztán legközelebb majd a hotelből, Changshaból jelentkezem.
Vonatozni G-vonattal jó!

Holnap útra kelek Changshaba egyet doktorkodni. A G-vonat szerencsére egész közelről, Shenzhenbei állomásról indul, Changshaban meg majd összeszednek az állomáson, s visznek is a hotelembe.

Este még egy egész picit körbenézek majd a környéken, bár ennek értelme nagyban függ majd attól, hogy merre lesz a szállás, s lesz-e bármi látnivaló.
Holnapután kórházasdi lesz, feltehetően nem tart majd sokáig, mert délután 6 körül már indulok vissza a vonattal.

Természetesen, szokásomhoz híven majd igyekszem tudósítani. Ezúttal Hunan tartományból.

Tegnap megkaptam a changshai haknira szóló ppt-t. A szakterületem marad a régi, a jelek szerint a kontakt ezen a vonalon munkálkodik.

Ezúttal 44 oldalon, guszta képekkel dúsítva "Laparoscopic treatment of endometriosis associated infertility" címmel adok majd elő. Újfent nem sok dolgot fogok fel a szövegből, de ez szerencsére nem probléma, elég, hogy fel tudjam olvasni.

Végül mégsem repülök majd, hanem G jelzésű, 300 km/h feletti sebességgel közlekedő gyorsvonattal ruccanok majd Changshaba. Ez feltehetően olcsóbb, nekem meg még kényelmesebb is. Igaz, az út így három óra, de a vasútállomás csak három metrómegállónyira van, a reptérre meg több mint egy óra kijutni, arról nem beszélve, hogy oda érkezni is jóval előbb kell.

Kínában vonatozni egyébként is jó, pláne ilyen szerelvényeken.

November végén lesz egy kisebb hakni egy kórházban, Changshaban, Hunan székhelyén. Maga a város nem hiszem, hogy túl izgi lenne, s közel van Wuhanhoz, de a munka kedvemre való. 

Dr. Veve újra akcióban!

Szombat este már jóval kisebb volt a felhajtás. A tolmácsomat - amúgy adminisztrátor a kórházban - küldték el hozzám, hogy elvigyen vacsizni.

Egy közeli pláza egyik dongbeii, azaz északkelet-kínai éttermébe ültünk be, ahol az alábbi képeken megfigyelhető dolgokat fogyasztottuk el.

Ahogy az lenni szokott, ha valahol illusztris vendég jár, őt igyekeznek igencsak jól megetetni. Itt most több taiwani professzor volt jelen, na meg én, ennek megfelelően rendesen kitettek magukért a házigazdák.

Az ebéd képei következnek. Tenger gyümölcsei minden mennyiségben!