Már a bangkoki reptéren múlatom az időt egy jó ideje, miután a hotelből délben ki kellett jelentkeznem. Kitömegközlekedtem magam a helyszínre, s most a gépemre várok, szerencsére már csak egy órát kell.

Valamikor 11 óra előtt érek majd Shenzhenbe, így erősen kérdéses hogy elérem-e még az utolsó metrót - tekintetbe véve hogy vegzálnak majd, sanszos, hogy nem. Járnak egészen sokáig buszok Shenzhenbeibe, az északi pályaudvarhoz, tőlünk három metrómegállónyira, úgyhogy így sem fog vagyonba kerülni az út.

Határozottan jó volt most itt, de már ideje visszamenni. A 7/11-es szendvicstől is herótom van már. Telítődik az ember vagy mi. 

Ott hagytuk abba, hogy elindultunk a reptérre kifelé Urumcsiban. Folytatás előtt egy kis kitérővel hadd éljek.

Férjemmel való kapcsolatom egyelőre kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható. Ritkán marakodunk, s ki-ki a maga módján járul hozzá az egészséges viszonyhoz. A szervezést igénylő feladatokat én végzem, egyrészt mert mennek is, másrészt mert szeretek is ilyesmikkel bíbelődni. Ilyen helyzetekben neki semmi dolga, csak sodródik az árral. Valahogy az sem merült fel soha, hogy utazáskor az útlevelek ne nálam lennének, biztos helyre pakolva. Nem is volt ezzel semmi gond soha, se vele, se előtte nem kevertem el soha semmit, így ez egy olyan dolog, amire számítani lehet.
Ellenőrzéseknél persze ki kell adnom a papírjait a kezemből, elvégre külön-külön járulunk a vizsgálóemberek elé. Ez most sem volt másképp, mindkettőnk útlevelét lepecsételték, majd mentünk tovább a csomagokat felvenni. A saját papíromat visszaraktam a helyére, az övével meg nem is foglalkoztam.


A kijárat felé, a már felvett csomagokat még egyszer átvilágítják, így beszórtunk mindent a szalagra, majd a másik oldalt fel is vettük őket. Minden rendben találtatott, s mentünk a dolgunkra. A hármas terminálra érkeztünk, s a kettesről ment az akszui gép, így kimentünk a tranzitbusz megállójába s vártunk, múlattuk az időt, nem volt semmi gond.

Végül előkerült a busz is, átmentünk a kettes terminálra, a csomagokat ismételten átvilágítva bejutottunk, majd kerestünk volna valami ülőhelyet, hogy némiképp kényelembe helyezkedve tölthessük el a ránk váró órák hosszú sorát. (Mivel nem csatlakozó járatról volt szó, este 10-es gépre foglaltam jegyeket, minimalizálva annak az esélyét, hogy lemaradjunk egy nem várt késés miatt.)


Bár férjem már nagyon le akart telepedni, én még kötöttem az ebet a karóhoz, hogy előbb menjünk oda az Urumqi Airlines pultjához, biztos ami biztos, hátha mégsem innen megyünk. Meg is érkeztünk, majd elkezdtem előkotorni az útleveleket, hogy azok alapján majd megtalálják a foglalást. Az enyém meg is volt, az övét viszont nem találtam a sajátom mellett. 
Nem cséplem a szót, az ő útlevelének nyomát sem láttuk. Átnéztünk mindent, sehol. Szerinte belerakta egy kis zacskóba, amiben egy üveg víz volt, de abban sem volt. Ott volt viszont a belépéskor kapott papírka, ami az útlevél lapjai között volt előzőleg, s szerinte a kijárati szalagon eshetett ki, mert a víz is eléggé kifelé állt.

Ami szemrehányást kapott, azt szerintem egy életre nem teszi zsebre. Kb. 5 percre lett rábízva az irata, s ennyi elég volt ahhoz, hogy eltüntesse. Ettől függetlenül itt még aránylag higgadt voltam, s átgondoltunk mindent, hogy hol keveredhetett el. Visszamentünk a hármas terminálra gyalog, s őt kinn hagytam a buszmegállóban, hogy ha jön a busz, nézze meg, nem esett-e ki, amíg ott voltunk. Jómagam visszamentem a terminálépületbe, s a már lezárt nemzetközi kijárat (nem sok gép van külföldről) ajtaját vertem kétségbeesetten. Kijött egy hölgy, kérdeztem, találtak-e útlevelet. Nem, de beengedett, s hátramentünk körbenézni. Még voltak páran a személyzetből, ők is körbenéztek, de nem találtunk semmit.

Megköszöntem, eljöttem. Kimentem férjemhez, aki közölte, hogy a buszban sem volt, pedig a pasi még a csomagtartót is kinyitotta, hogy nem csúszott-e be. Akkor már bőgtem, s párommal sem lettem kedvesebb.

Tettem még egy kört a terminál rendőrségén is, de oda sem adtak le semmit.

Utána még eszembe jutott, hogy a kettes terminálon is átmentünk egy csekkoláson, ott is kieshetett. Visszamentünk, körbekérdeztünk/néztünk, de semmi. Az ottani rendőrségi pult sem hozott eredményt. A wifi nem akart működni, így visszamentünk a hármas terminálba ismét, különösen, hogy férjem még mindig az ottani átvilágításra gyanakodott.

Mindenbe beletörődve újra bezörgettem. Ezúttal egy másik, kevésbé barátságos hölgy volt benn, aki határozottan nem akart beengedni minket. Igyekeztem a szívét meglágyítani, hogy hadd nézzünk még egyszer körbe, különösen, hogy kieshetett az útlevél a csomagfelvételnél is, s arra előzőleg én nem jártam. Végül belement, hogy egyikünk bemenjen.

Amíg férjem odabenn keresgélt, én igyekeztem utánanézni neten, hogy mi az ilyenkor szükséges procedúra, de nem sok biztató dolgot találtam. A nagykövetség ugyan tud kiállítani ideiglenes útlevelet, amivel el lehetne hagyni az országot, de Peking nincs a közelben, s Xinjiangban még buszra sem lehet szállni útlevél nélkül. A rendőrségi bejelentés után az itteni Exit/Entry Bureau-t kellett volna felkeresni, Urumcsiban. Akárhogy is, nem kecsegtetett a helyzet semmi jóval. Valószínűleg buktam volna az itteni munkát, bukjuk a vízumdíját, fizethetünk a visszaútért, az egész egy igen költséges és bonyolult kitérő lett volna.

Nagy sokára visszatért férjem, kezében az útlevéllel. Megnézte a csomagfelvételnél, majd alaposan átkutatta az átvilágító berendezést is. A szalagos és görgős részek között mindkét oldalt van egy rés, s az egyik ilyen nyelte be az iratot. Én is nézegettem előzőleg, de kintről nem láttam semmit, csak a sok felgyűlt szemetet. Ő ennél mélyebb vizsgálatba kezdett, s alul, a sötétben, a padlóról kémlelve, csak a személyzeti oldalról haloványan kivehetően felsejlett előtte a bordó szín. Valahogy kiszedte.
Hiába is maradtunk volna pár napig Urumcsiban, arra várva, hogy hátha valahol megtalálják, ezt tutira nem vette volna észre senki évekig.

Kiérve aztán vegyes érzések öntöttek el. Megkönnyebbültem, de majdnem fejbe is vertem, amiért ilyen izgalmaknak tesz ki. Abban megegyeztünk, hogy többet biztosan nem lesz nála semmilyen fontos irat.

Lecsillapodva aztán vártuk a gépünket. Időben indult, az út csak egy óra. Akszu repterén se nem buszoztattak, se nem cső volt, simán kihajtottak minket a terminál felé gyalogosan (ez eddig életemben egyszer, egy Wizzair járatnál esett meg, vagy a burgaszi, vagy valamelyik ukrajnai reptéren). A sofőr és a diákasszisztens már várt minket, s el is vittek egy négycsillagos hotelbe. Valószínűleg nem sok szálláshely fogadhat külföldit Akszuban.

Tegnap reggel aztán megjártuk az egyik rendőrséget a bejelentkezés miatt, s utána már jöttünk Ala'erbe.
Nagyon remélem, hogy ennyire izgalmas kalandba azért nem bonyolódom a jövőben.

Ez azért még kicsit odébb lesz, még négy és fél óra van az indulásig, de igencsak örülök, hogy bőven hagytam időt az átszállásra. Mivel a wifit elég bénán mérik a Diwopu reptéren, így most részletekbe nem megyek, de majd lesz egy kifejtős poszt arról, hogy hogy ment majdnem teljesen füstbe az egész út.
Előljáróban annyit, hogy köze van egy reptéri átvilágító berendezéshez és a férjemhez, illetve hogy a vége happy end lett, de ebbe jó adag szerencse is kellett.

Éjjelre már elvileg Ala'erben leszünk, alszunk egy kiadósat, s majd holnap terjengősebben is igyekszem megnyilvánulni. Visszatér a dolgok rendje, s a Szecsuánblog újra Kínából jelentkezik.

Egész minimális késés után megérkeztünk Dohába. Ezen a reptéren életemben először nem busszal hordtak be, hanem közvetlenül a csőre tapasztották a gépet. A budapesti gép felé azért marad a buszozás. 

Most már várhatóan egész gyorsan Magyarországon leszünk. 

Időben megérkeztem Moszkvába is, s szerencsére még wifi is van Seremetyevón. Az utazás zökkenőmentes volt idáig, remélem, most már a budapesti géppel sem lesz semmi gond, s elindul időben.

A légitársaságokat és úgy önmagában a repülést többnyire nem a gasztronómia miatt szeretjük, de el kell ismerjem, hogy az oroszok által elénk öntött tápanyag már csaknem finomnak volt nevezhető. Valami tejszínes csirke, tésztával, szinte otthoni ízek. Elégedett vagyok az Aeroflottal eddig. Maradéktalanul.

Az utasok is nyugton voltak. Valamikor vacsi után egy kisded ugyan üvöltött egy fél órán át, de ez volt az összes kellemetlenség. Dajdajozó utastársak nem voltak, de erről mondjuk igyekeztek is tenni. Míg másutt rendszerint megelégszenek azzal, hogy a dohányzást tiltják, itt alkoholizálni is tilos volt a fedélzeten. Nem csak ők nem adtak, de más forrásból származó szeszt sem szabad fogyasztani. Úgy hiszem, voltak kevésbé kellemesebb tapasztalataik, amiért bevezették ezt a szabályozást.

Még cirka három órám van az indulásig, addig pöfékelek, meg gyötröm az internetet. Néha ez is kell. A dohányzó szobát mondjuk nem volt egyszerű megtalálni, jelzés sehol, csak kérdezősködésssel sikerült.

Legközelebb már otthonról. 

Shanghai Pudong repterén használom az ingyenwifit, s kukkantok egy kicsit be a blogra is. Eddig minden menetrendszerűen halad, s fél óra múlva indulunk is Moszkva irányába.

Miután ott is lesz némi időm vacakolni, majd igyekszem onnan is jelentkezni. Ha Oroszország Anyácska is bőkezűen szórja a reptéri népeknek az internetet.

Hamarosan elhagyom a kínai szárazföldet, s néhány órán belül a légteret is. Ez az év Kína itt ér véget.

Már lassan másfél órája a katari fővárosban vagyok. Szerencsére sikerült éjjel 3-ra megérkezni (helyi idő szerint), így egészen enyhe, mindössze 37°C-os levegő fogadott a szabadban. Az olaj előtt tényleg nem tudom, mi vett rá bárkit, hogy errefelé bennszülöttködjön...

Szerencsére ez a társadalom sem túlságosan európaias még minden tekintetben, így az itteni reptéren is nyugodtan lehet pöfékelni a kijelölt szobában. Pénzváltót viszont egy darabot nem lelek egyelőre, pedig egy itt kétségtelenül méregdrágán vesztegetett diétás kólát már szívesen lecsúsztatnék a torkomon.

A gép Budapestre két és fél óra múlva indul, úgyhogy addig már kibírom biztosan, idefele is elittam három diet Pepsijüket.
Chongqing és Doha közt elég foghíjasan voltunk, talán ha a fele helyen volt utas, így még az amúgy valóban nagyobb hellyel operáló légitársaság kényelméhez viszonyítva is sikerült fokozni az élményt. Két ülésen elburulva, jóízűen aludtam a két étkezés közt.

A telefonom akksija már sikeresen visszaállt 50%-osra, úgyhogy be is fejezem, s csinálok majd pár képet is reptéren.
Délután majd még egyet írok mindenképp, hogy eljutottam-e hazáig.

Kellemes, szép napot, kedves olvasók!