A sport szeretete régóta megvan bennem. Talán mert hat éven át én is szertornász voltam, s tényleg sok munkát fektettem bele, aminek a magam kis mikrovilágában eredménye is volt. Az iskolánk edzői messze a legjobbak voltak a városban, s keményen is fogtak bennünket. Rendszeresen jártunk versenyekre, a megyében folyamatosan az élen végeztünk, s még gyermektornász kategóriában értem el országos nyolcadik helyezést is gerendán. A serdülő korcsoportba érve én hamar búcsút mondhattam a továbbiaknak, mert igen váratlanul és igen nagyra nőttem, ami korántsem tekinthető ideálisnak.

Bár azóta is szívesen nézek versenyeket, a magam részéről gyökeres fordulatot vettem, s azóta sem sikerült magam rávenni az aktív mozgásra. De ez egy másik téma, maradjunk a versenyeknél. A tornászok mellett számtalan egyéb sportágat szívesen sasolok, olimpia vagy egy-egy érdekesebb világbajnokság idején lehetetlen elrángatni a készülék elől. Egyes versenyzők mellett országoknak is drukkolok, s tudom, ezzel nem leszek népszerű, de a már kora gyermekkortól kialakuló Kína-mániám miatt elsősorban nem a hazai csapatnak. 

Mivel idén már 37 leszek, eltelt már jónéhány olimpia, amióta aktívan követem az eseményeket. Eleinte nem volt más lehetőségem, mint a televízió, abból is csak a közszolgálati csatornák. Nagyon korán megutáltam ezeket nézni, egyszerűen idegesített, amit a kommentátorok műveltek. Később belépett még az Eurosport is a lehetőségek közé, ez egy fokkal már jobb volt, de az igazi áttörést az internet hozta meg.
Az elmúlt három olimpiát már online stream-en néztem, aminek nagy előnye volt az is, hogy azt a közvetítést nézhettem meg, ami érdekelt, s nem kapcsoltak el egy döntőről, csak mert egy futottak még kategóriában hazai versenyző is indult valahol. De ami a legfőbb, nincs kommentár, se jó, se rossz, egyáltalán semmi, csak a csupasz jel, amit a tévétársaságok kapnak, s kedvükre fűszereznek a saját szájízük szerint.

A vizes világbajnokságokat is előszeretettel lesem, így idén sem volt kérdés, hogy az épp Budapesten zajló versenyekről sem szeretnék lemaradni. Az M4-en sok dolog lement, bár valamiért képesek voltak műugródöntők helyett vízilabda csoportmeccseket adni, még akkor is, ha hazai szemmel is teljesen irreleváns csapatok játszottak. De volt hogy futballmeccs ment... S bár egyedül ők közvetíthetnek a vb-ről a hazai csatornák közül, feltehetően nem kevés pénzért, hiába van most már lassan megszámlálhatatlan számú közszolgálati adó, még ilyenkor is csak az M4-et használják.
Sajnos abban sem telt sok örömöm, ha mégis lement, ami érdekelt, ugyanis a kommentátorok teljesen élvezhetetlenné teszik az egészet. A tárgyi tévedések, mindenféle hülyeségek mellett azt is kifejezetten utálom, ha torkaszakadtukból üvöltenek, drukkolnak 1-1 hazai versenyzőnek.

Gondolkodtam azon, hogy ez vajon hazai sajátosság-e. Feltehetően nem teljesen, de vannak fokozatok. Adás hiányában stream-eltem egy kanadai tv közvetítését is. Bár az adott műugródöntőben volt kanadai versenyző, nem is teljesen esélytelen éremre, teljesen elfogulatlanul értékeltek mindent. Kifejezetten üdítő volt, nem kezdtek el szurkolni, mentegetőzni, fúrni valakit, s abszolút tárgyilagosan értékeltek. Ugyanez volt a helyzet a BBC-s stream esetében is.

A VPN-nek vannak korlátai, így az úszódöntőknél már szerettem volna elkerülni a kényszerű adáskimaradásokat, ezért az itteni helyi, kínai CCTV sportcsatornáján kötöttem ki. Látatlanban tartottam tőle, bevallom őszintén. A nacionalizmust errefelé sem kis dózisban csepegtetik, s az otthoni állapotokhoz hasonló helyzetre számítottam. Ehhez képest, Sun Yang 400 méter gyorson szerzett első aranyát (a verseny első úszódöntőjét) olyan szépen közvetítették le, hogy azt a BBC is megirigyelhetné. Tárgyilagosan közölték, melyik hossz után ki hol tart, majd az arany megszerzése után sem kezdtek el őrjöngeni. 
Azóta már néhány nap CCTV-s közvetítésen túlvagyok, s jelentem, a helyzet változatlan. Az eddigi legkomolyabb kitörés akkor történt, amikor egy szoros versenynél kétséges volt a kínai induló érmének mikéntje. De ekkor is csak annyi hangzott el, hogy talán meglesz, még bármi lehet. Mindemellett értelmes infók hangzanak el a versenyszámok alatt is, mindenkiről, s nem csak a kínai indulókra fókuszálnak. Elégedett vagyok.

Az otthoni közvetítéseket meg ezentúl is kerülöm, mint a rossz pénzt. 

Négy és fél éve történt (igencsak megy az idő), hogy először elindultam Kína felé tanítási célból. Fengjiebe, az ország elzárt közepébe, gyönyörű tájakkal dúsított közegbe kerültem akkor. A blogot is akkor kezdtem el, s emlékeim szerint egyszer futólag meg is emlékeztem róla, hogy az ottani lakásban fellelt, akkor légyszerű lényeknek titulált élőlényeket meglehetősen könnyű irtani, mert a reakcióidejük elég béna.

Bár szokatlannak tűnő szárnyasokról volt szó, nagyon nem foglalkoztam velük. Egészen addig, amíg a tanév végén haza nem értem, majd már az akkori párommal, Sz.-szel élve meg nem találtam néhányat belőlük a fürdőszobában.
Ajjajj! - gondoltam én, csak nem fertőztem meg kis országunkat valami invazív betelepülővel? Bár Sz. lakásában bukkantak fel, ő nem tudta megmondani, hogy látott-e már hasonlókat.

Mit tehet ilyenkor egy Veve? Hát, aki már ismer, az valószínűleg nem lepődik meg azon, hogy nem hagytam annyiban a dolgot, hanem bő két órányi kutatómunkát végeztem. Jobb híján, mivel fogalmam sem volt, mi ez, rendszertani alapon. Rovar és van szárnya, kábé ennyit tudtam, így aztán szépen végignyálaztam magam a teljes rovarrendszertanon. Élvezetes volt.

Végül aztán a szúnyogalkatúak alrendjén belül megtaláltam a megoldást, a lepkeszúnyogfélék családját. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem én, hanem a globális felmelegedés hozta el őket hozzánk a mediterrániumból, s ez egyúttal arra is magyarázatot adott, hogy miért nem találkoztam velük korábban se otthon, se még azt megelőzően Kína északi felén élve.

Ja, és amúgy róla van szó.

Ja, csak érdekességként. A hűséges olvasók még egész biztosan emlékeznek arra, hogy állandóan kisebb-nagyobb baleseteket szenvedek - időnként én épp nem, csak mondjuk a laptopom. Volt már a blogon fengjiei lépcsős gurulás, xianningi majdnem bokaficam, s még valószínűleg más is. Arról nem meséltem, de az ezelőtti itthonlétem alatt sikerült nekiugranom az ajtókeret tetejének is, lendületből, mert épp szökkelve tartottam a szoba felé. Visszapattantam, s hátraestem, elég mókás lehetett, de szerencsére csak egy kis seb lett és kevéske vér.

Most pár napja itthon vágtam le kis híján az ujjamat egy szánkóval(!). Szerencsére megmaradok én is és az ujjam is, de amúgy no comment. A szeleburdiságnak is van ára, de ez van, én már valszeg hülye maradok.

Múlt héten megjött az útlevelem, benne az új vízummal, végre valahára. Bár a DHL-lel eddig semmi problémám nem volt, a magyar postai küldeménykézbesítést lerohasztó Black Friday és karácsony a jelek szerint a futárcégeket sem hagyta teljesen érintetlenül, s még nem mászhattak ki a gödörből. A kis csomag ugyanis a vámprocedúra után még kerek három napot volt Magyarországon, mire nagy nehezen kihozták. Jó, a királyi csomagküldő szolgálat teljesítményéhez képest ez így is több, mint mesés, s kárt sem okozott a csúszás, de azért na. Két nap alatt Magyarországra került, ehhez képest a további 200 km leküzdése ennyi idő alatt elég lassan sikerült. De a fő, hogy itt van.

Közben zajlik a fürdőszoba-átépítés, ami a kellemetlenségektől eltekintve szépen halad, s szerdára véget is ér. (Hurrá!)

Nézett ki a helyzet a fenti módon is, de most már szerencsére a lenti képnek megfelelően állunk.

Kína felé Qatarral megyünk, főleg, hogy néhány év után végre voltam annyira ügyes, hogy regisztráltam a pontgyűjtős oldalukra, s így még több akciót nyomnak. Bár saját lustaságom miatt a jegyeket még nem vettem meg (ennek logisztikai oka van: a hazai bankszámlámon nincs elég pénz, a fiókba elballagnom meg két hónap alatt még nem sikerült - bár jó itthon, a hideg miatt nem sűrűn teszem ki a lábam a lakásból), de most már a héten sort kerítek rá. Előreláthatóan Kantonban fogunk kikötni, Dohán át, onnan meg a busz jön majd Shenzhenbe. 

A tervek szerint legközelebb jövő nyár felé jövünk majd haza, s ha minden igaz, az ünnepekre majd hozzánk látogat el a család. De ez még odébb lesz. Lassan azért már mehetnékem van. Ez viszont már igen hamar meg is valósul.

A járművünk a guangzhoui reptérről indult, így első körben oda kellett eljutnunk Shenzhenből. Ez szerencsére aránylag könnyen abszolválható feladat, miután közlekednek expressz járatok az ottani reptértől Shenzhenbe és vissza.

Miután elindultunk a lakásból, metróval elgurultunk a buszállomásra. Idérkezésemkor ez még nem ment volna, de azóta októberben átadták a 7-es és 9-es metróvonalakat, így már nincs semmi akadálya a dolognak. Ha valaki hasonlót tervez, ne higgyen a reptéri honlapnak: a busz már jó ideje nem az ott szereplő címről indul, hanem egy metrómegállóval arrébbról - Yinhu megállónál kell leszállni.
Ezt az információt sajnos velem nem osztották meg, így aztán csak a helyszínen szembesültem vele, az utolsó, fél 6-os busz indulása előtt 40 perccel. Szerencsére tényleg közel van egymáshoz a kettő, így még belefért.

A busz közvetlenül a kantoni reptéren rak le, így onnan már semmi nehézség nincs a dologban. A járat, a Qatar Airways Guangzhou-Doha gépe fél 1 után 5 perccel indult, addig még volt időnk enni egyet.
Mivel az online foglalásbeállításokról elfeledkeztem, így csak a légitársaságon múlt, hogy merre pakolnak bennünket. Szerencsére pont úgy oldották meg, ahogy magam is választottam volna.
Csak ott szembesültem vele, hogy egy hatalmas, Airbus A-380-as géppel repülünk, amihez még soha nem volt szerencsém. Akinek ez nem mondana semmit, ez egy kétszintes, óriási gép, a legnagyobb a maga nemében a világon. Két csőre kapcsolva zajlott a beszállítás is, hogy mindenki feljusson, de talán pont a nagy mennyiségű nép miatt késve is indultunk el.

A wikipedia szerint ilyen a két szint

Hogy a Qatarnál mennyien férnek ebbe a típusú gépbe, azt nem tudom, a turistaosztályon 3-4-3 elosztásban, 10 ember fért egy sorba, mindenesetre a netes infók alapján az osztályoktól függően 300-800 ember is elhelyezhető. Esetünkben olyan 600-ra saccolnék.

Galéria 1 - képaláírásokkal

Az út nem volt rövid, mintegy 9 órát töltöttünk a levegőben, s ottani idő szerint 5 körül érkeztünk meg Dohába. 
Ez a reptér is fejlődik tovább: mostanra üzembe állítottak egy, a reptéren közlekedő, vezető nélküli vonatot, amely a különböző terminálok közötti táv leküzdésére szolgál. Mivel az összes terminál egy nagy épületen belül foglal helyet, így a transzfert biztosító jármű is a reptereken nem szokatlan, hatalmas belmagasságú építményben, a magasban közlekedik.

A késés miatt sietni kellett, már zajlott a beszállítás, s időben el is indultunk Budapestre. Itt is kaptunk még kétszer élelmet, így a repülés alatt nem mondhatnám, hogy éheztünk volna.

 Galéria 2 - képaláírásokkal szintén

Az időben, reggel 10 után pár perccel történő ferihegyi érkezés után még szerencsénk is volt, mert egészen szokatlan, már-már szürreális módon a legelsők között kerültek elő a feladott poggyászaink. Ilyenhez sem volt még szerencsém, általában az utolsó körben jönnek csak meg.

Hosszú volt az út, de már itthon vagyunk. 
Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok, s kitartást. Januárban visszatér a blog.

Már vidéki lakóhelyemen leledzek pár órája, s nagyjából minden simán is ment. Ugyanakkor kissé fárasztóan is, így hosszabban majd holnap.
Addig is üdvözlök minden olvasót újra Magyarországról!

Ma még telefonvásár is lesz a programban. Semmi kedvem hozzá, de sajnos kell. Történetesen ugyanis már csaknem másfél éve kínai telefonszám nélkül élem az életem. Kezdjük az elején.

Annak idején Fengjiebe érve vettem egy helyi telefonszámot. Ennek annyiban van jelentősége, hogy a számokat értelmes feltételekkel egy-egy adott járásban lehet használni, így költözéskor érdemes új számot szerezni.
Akkor a jó öreg otthoni kis kártyafüggetlen Nokiámat használtam. Fengjieben vettem egy nagyon alap (emlékeim szerint akkoriban 200 yuan-es) butatelefont, amibe átkerült a magyar kártyám, míg a Nokiába a kínai. Ez annyiban módosult, hogy abban az évben, ott Fengjieben vettem meg az első okostelefonom, így a Nokia helyett onnantól már azt a kis HTC-t használtam.

Nagyon elégedetten, teszem hozzá. Egészen sokáig bírta, s egyáltalán semmi problémám nem volt vele. Tavaly januárban azonban (tehát kb. két évvel a vásárlást követően, már Magyarországon) sikeresen betörtem a kijelzőn lévő védőréteget. Bár működött, nem volt immár esztétikusnak nevezhető, a javítás meg felülmúlta volna a telefon értékét.
Nem volt mit tenni, vettem hát egy újat. Tudom, fikázni illik, de nekem nagyon bejött a windows-os telefon. A HTC esetében ez még nagyjából véletlenül alakult így, de a csere idejére már tudatosan kerestem. Bármennyire is kiválónak érzem, sajnos a piaci részesedés meredeken esik és a HTC sem gyárt már erre az operációs rendszerre telefont, így visszatértem a Nokiához, s egy Lumia 930-as gazdája lettem. Erre sem tudok rosszat mondani (amióta windows 10-es lett, 1-2 dolog vacakolt, de a frissítéseket követően korrigálódni látszódnak ezek a bugok).
Azonban elkövettem egy hibát. A telefont Magyarországon vettem. Mentségemre szóljon, akkor épp otthon laktam egy évig.

Míg Kínában a három nagy mobilszolgáltató telefonjai is zömmel kártyafüggetlenek, vagy legalábbis csak a hazai konkurencia kártyáit blokkolják, nálunk ez nem igazán van így. Hozzáteszem, sima kártyás előfizetéssel vásároltam, így a Telenorhoz kötött telefon ára sem volt igazán kedvezményes.

Egy ideig nem is volt gond, mert otthon voltam, de Kínára készülve gondoltam, valamit lépni kéne. Naív ügyfélként a telenorosokat zaklattam először, akikkel nem sok szerencsém volt. Bár elvileg kártyafüggetleníteni tudnak, de két éven belül (még így is, hogy nem kaptam kedvezményt a vásárláskor) kell fizetni egy emlékeim szerint pár tízezres összeget és emellé még a függetlenítésért pár ezer forintot. Ez is elég lehúzós, de ebbe még bele is mentem volna. Csakhogy nem olyan egyszerű ám ez sem: ott helyben ők ilyet nem tudnak. Le kéne adni a telefont, ők azt (postagalambbal?) elküldik valahová, aztán egy két héten belül már mehetek is érte. De lehet, hogy három. Ebből így nem kértem, így aztán inkább elmentem a megyeszékhelyre, akik elvileg a struktúra egy magasabb fokán állnak.
Nem is ért csalódás, ott már nem akarták elküldeni sehová a telefont. Csak néhány papír, majd elküldték a kérelmet. Elvileg egy héten belül küldenek nekik egy kódot, ők kiértesítenek, s akkor újra utazhatok 50 km-t, hogy függetlenedhessen a telefonom. Viszont fizetni is csak akkor kell.
Ez utóbbi volt a szerencséjük, ugyanis ezután nem kerestek, én meg 2 héttel később elindultam Kínába. Nem kártyafüggetlenített telefonnal.

(Próbálkoztam közben és utána is mobilboltokban, ahol függetleníteni szoktak, de valamiért a Lumia 930-at nem merte bevállalni senki. Hogy ennek beismeréséig miért mindenhol kivétel nélkül két perc mellébeszélés - hú, az eltarthat pár napig, hú, az sokban kerül ám, hú, az nem lesz egyszerű, stb. - után jutottunk el, az egy érdekes kérdés. Már-már kínaiakra jellemző tanácstalanság ült az arcokon, ahogy nézegették, hol egyedül, hol csoportosan a készüléket, hogy végül megadják magukat.)

Wuhanban aztán így változott a szokásos felállás. Vettem ugyan egy helyi SIM-et, s azt bele is applikáltam a törött HTC-be, de miután volt egy jobb telefonom is, amit aktívan használtam, a HTC-re sosem figyeltem, a legtöbbször magammal sem vittem. Többnyire hetekre lemerült az akksija, mire ezt észleltem. A számomat is hamar felfüggesztették, mert lement az egyenleg, amit szintúgy nem vettem észre.
Így aztán tavaly telefonszám nélkül éltem a világom. Megvallom, különösebben nagy törést ez nem jelentett az életemben. 

Ala'erben is vettünk egy helyi számot, de ezt már csak a költözés miatt is hagyni kell, s szerezni egy helyi, shenzhenit. És hogy miért akarok telefont is venni?
A HTC-t kiselejteztük. Egy régi butatelefonom van tartaléknak, kínai számnak, de sajnos ezzel netezni nem lehet. Ez a lakásban, ahol van wifi, nem probléma, de odakinn már igen. A helyi munkáim miatt is kell, hogy el tudjanak érni, s én is tudjak telefonálni vagy épp csekkolni a wechat-et, ha találkozóra megyek.
Szóval jobb híján veszek egy olcsó okostelefont, amiről majd osztok magamnak mobilnetet. Mivel a Lumiámat cserélni még eszemben sincs, kénytelen leszek így tenni. Hogy ezúttal mennyire fog működni a dolog, s mennyire fogom észlelni, hogy van egy itteni telefonom is, az majd kiderül.

Tegnap délelőtt 11 felé landoltunk Budapesten. Az út elég eseménytelenül telt, csak Doháig késtünk egy keveset, mert Chongqingban kicsit lassan indultunk neki.

Chongqingig vonatkoztunk. Egész jól felfejlesztették a pályát, egy kisebb hegyes-völgyes, Yichang és Enshi közötti résztől eltekintve végig 200-as szakaszok vannak, az említett kisebb részen pedig 150 a maximum.
Chongqingban Mengsi is előkerült, kijött velünk a reptérre. Jó volt látni, még mindig aranyos.

A Qatar nyújtotta kényelem miatt még szeretem ezt a légitársaságot, bár most már úgy néz ki, hogy árban az Emirates kezd felébe kerekedni. A kaja kimondottan jó volt, s mivel mindkét járaton kétszer is kaptunk, eléggé jól is laktunk.

Most még Budapesten leledzünk anyósomnál, aztán szombaton megyünk haza vidékre. Ha egy kicsit abbamarad a körülöttünk csapott felhajtás, majd írok a pekingi állatkertről is. Valószínűleg úgy hétfő-kedd felé.

Két Kínában eltöltött év után hazatérni és visszailleszkedni nem annyira egyszerű. Két év ahhoz rövid azért, hogy teljesen elszokjak Magyarországtól, de elég hosszú, hogy összehasonlításokat lehessen tenni. Nézzük hát, hogy miképp csapódik le mindez másfél héttel az érkezést követően.

Kína zsúfolt. Rengeteg az ember, nagy a beépítettség, egyértelműen kevesebb a tér. Ehhez képest itthon lenni felüdülés. A levegő sokkal tisztább, rengeteg a zöld, s nem kell úton-útfélen népeket kerülgetni.

Itthon nagyjából megállt az idő. Kína pár hét alatt többet változik, mint kis hazánk egy évben. Míg odakinn folyamatosan építkeznek, fejlesztenek, addig itt évtizedek után is nehéz lenne eltévedni. Ez nem egyöntetűen negatív vagy pozitív dolog, de mindenképp más.

Mások az emberek is. Sokat panaszkodunk amiatt, hogy mennyire kihalt a szolidaritás, az egymásra figyelés. Ennek ellenére - főleg az eltérő kulturális hatások miatt - Magyarországon kevésbé zavaró a többi itt lakó. A kínaiak ritkán vannak tekintettel egymásra: képesek az éjszaka közepén zenét hallgatni, kopácsolni, a közlekedésben minden egyéb résztvevőt teljesen figyelmen kívül hagyni. Problémás alakok mindenütt akadnak, de nálunk valóban sokkal kevesebb a zavaró tényező. Ezért tényleg nem lehet a kínaiakat hibáztatni, ebben szocializálódtak. A saját értékrendjük szerint ők is viselkednek, de nyugatiként ez meglehetősen nehezen tolerálható lehet.

Az emberek milyensége tekintetében azért nem egyértelműen hazánk nyeri az összehasonlítást. A kínaiak - minden esetlenségük, s európai mérce szerinti furcsaságuk ellenére - általában kellemesebb társaságot nyújtanak egy random magyarnál. Míg idehaza a politika és a mértéktelen panaszkodás mindent átsző, Kínában rendszerint életvidámabb a légkör. A politika különösen súlyosan fertőz az itthon élők körében, ami teljes egészében akkor tűnik csak fel igazán, ha egy időre mentesül a hatása alól az ember.

Két év után most komoly bajban vagyok az árak tekintetében is. Miután most ősszel nem megyek vissza, így az átszámolósdinak már nem látom értelmét, s valahogy automatikusan nem is áll rá az agyam. A gond leginkább az, hogy a viszonyítás tekintetében teljesen tanácstalan lettem, fogalmam sincs, hogy egy vétel mennyire nevezhető kedvezőnek. Persze, tudom, hogy e tekintetben rövid időn belül visszaállok a rendes kerékvágásba, inkább csak meglepett, hogy ennyire nem vagyok képben. Erre nem számítottam.

Számítottam viszont a hazai ízekre, s ebben nem is kellett csalódnom. Magam is meglepődtem, de ezúttal még fogytam is 1-2 kilót a kínai tartózkodás alatt. Hogy ezt ne szedném vissza rövidesen, azt erősen kétlem. Kínában valóban nagyon jókat lehet enni, de már rettenetesen hiányzott az itthoni konyha.

S hogy összességben, jelenleg örülök-e annak, hogy itt vagyok, s itt is maradok egy időre? Ez még mindig egy nagyon fogas kérdés. Minden fogyatékossága ellenére imádom Kínát, s rendkívül elememben érzem magam, amikor ott vagyok. Honvágyam Magyarország iránt nem volt, ellenben a szeretteket már nagyon hiányoltam.
Az anyagi és munkahelyi kilátások is lényegesen egyszerűbbek és jobbak voltak odakinn, e tekintetben még magam sem tudom pontosan, hogy mi vár majd rám itthon.

Felemás választ tudok csak adni. Az ideális, sajnos nem megvalósítható világomban Kínában lennék, de körülvéve a számomra fontos itthoni személyekkel. Miután ez nem kivitelezhető, így marad a fonák helyzet: hol Kínát kell hiányoljam, hol az otthont. Most mindenesetre Kínának kell várni, két év róla szólt. Ideje a másik oldallal foglalkozni.

Túl szépen ment minden Moszkváig, így aztán valaminek történnie kellett, hogy azért ne legyen teljesen zökkenőmentes az út.

Szerencsére nagy baj nem lett, kb. egy óra késéssel szálltunk fel Moszkvában, de ennyi még bőven belefér.

Ha kicsit akklimatizálódtam, jönnek majd a bejegyzések még egy fél hónapon át.