Ifjúságom takarékos, de kellemes kirándulásain fordult elő utoljára, hogy vonattal jutottam át egy-egy országhatáron. Ezek persze mindig gondosan megkonstruált események voltak. Egyetemistaként nem vetett fel a pénz, a nemzetközi vasúti jegy pedig drága volt, így aztán mindig csak a két szomszédos határtelepülés vagy határhoz legközelebbi állomás között vettem, onnan és odáig pedig maradtunk a belföldi jegyeknél. Éltem ilyen lehetőségekkel a magyar és szlovák, ukrán, szerb, horvát, szlovén határok között, illetve nem csak itthonról, hanem az ukrán-lengyel, szlovák-cseh, szerb-bolgár, lengyel-litván relációban is. Ha emlékezetem nem csal, az egyetlen kivétel Drezdába érkezésem volt, miután kiderült hogy egy fityinget sem nyerek vele anyagilag, ha szakaszosan jutok oda Csehországból, hála a Deutsche Bahn nem kelet-európai pénztárcához mért árainak.

A fentebb sorolt utazások egy részében még ugyan nem voltunk EU-tagállamok, így valami ellenőrzés létezett, de ezt nem igazán vették komolyan, egyedül az ukrán átkelőhelyeken. A belépéskor ki kellett tölteni egy szép formanyomtatványt, amit minden alkalommal (talán ötször jártam Ukrajnában, többször az azóta már Oroszország által annektált Krímen) igyekeztem csodaszép cirill folyóírással abszolválni, de sajnos ez sosem váltotta ki a titkon remélt elismerést, miután a kárpátaljai magyar kisebbség miatt korántsem unikális ez a képességem.

No, de kanyarodjunk vissza Ázsiába. Kínát hagytam már el vagy érkeztem ide légi úton, metróval, gépkocsival és komppal is, de vonattal még nem. Humenből indulva logikus lehetne a komp, mint legegyszerűbb opció, hiszen közvetlenül a repülőtérre visz. Igaz, az ára ennek a legmagasabb, 300+ yuan, de ezt azért hébe-hóba ki lehet köhögni.
Magát a komputat idefelé sem élveztem kifejezetten, különös tekintettel arra, hogy beszállás és indulás között vagy 20 percet hánykódott a jármű a parton, amitől - noha eddig semmi jelét nem tapasztaltam tengeribetegség iránti hajlamnak - picit kavargott a gyomrom egy ideig, de tényleg nagyon erősen hullámzott a víz, s így mi is. Ennek ellenére túlélhető volt, s szerencsére az átmeneti kellemetlen érzésen túl más negatívum nem ért, így ezúttal is boldogan vállaltam volna a közvetlen eljutás élményét, csakhogy az első hajó 10:30-kor indul, így kb. délben érkezik, ami már neccessé tette volna a gép elérését.
Maradt hát a vonat.

A már általam is tesztelt nagysebességű pálya végállomása ugyanis Hongkongban van, így az egyes állomásokon töltött várakozástól függően 40-50 perc alatt megjárható az út. A West Kowloon vasútállomáson, immár Hongkongban zajlik a jogi határátlépés, így nem kell a határ mindkét oldalán emiatt várakozni.


Ez utóbbi, bár kényelmi előnyök hozták létre, egyúttal azzal járt, hogy idén szeptember 4-én, a vonal átadása előtt pár héttel kínai kézre került Hongkong területéből cirka 0,1 km², a vasútállomás egy része. Ez az apró földdarab jogilag a Kínai Népköztársaság része, ahol a kínai törvények érvényesülnek. Ugyancsak Kína tulajdonát képezik és fennhatósága alá tartoznak a vonalon közlekedő szerelvények, hiszen csak így oldható meg, hogy a Kínába való belépés már Hongkong szívében megvalósulhasson.

Bár maga a szuverenitás átadása nem tekinthető rendkívüli aktusnak (régebben Hongkong birtokolt egy valamivel nagyobb területet hasonló okokból a shenzheni kikötőben, s világviszonylatban sem példa nélküli, pl. USA-kanadai relációban is előfordul), az egykori brit koronagyarmat politikai pártjainak egy része kellően nagy hírt kavart belőle, s már a kínai térnyerést kikövező trójai vonatnak nevezik a megvalósult infrastrukturális beruházást.

Hongkong területén belül sem ez az első kínai enklávé, noha a híres-hírhedt Kowloon Walled City esetében tényleges kínai uralomról csak 1912-ig beszélhetünk. Bár Kína ténylegesen nem ellenőrizte a helyszínt, igényéről egészen a kilencvenes évek első feléig, a Walled City eldózerolásáig nem mondott le. Hogy elkerüljék a kényes kérdés eszkalálódását, a hongkongi brit hatóságok sem mertek előzetes kínai hozzájárulás nélkül beavatkozni a gyakorlatban triád uralta, illegális bűntanyává váló lakótömb életébe.

A néhai Kowloon Walled City, ma park áll a helyén

A tisztázatlan viszonyokat a helyiek ki is használták. A gyakorlatban Hongkongban éltek, de ha a hatóságok a telep felszámolását tervezték, azonnal arra hivatkoztak, hogy a terület Kína része, s a hongkongi szerveknek semmi közük hozzájuk. 

West Kowloon állomástól csak pár perc sétára van az utat cirka huszonegynéhány perc alatt abszolváló reptéri gyorsvasút, melynek belvárosi állomásain egyúttal már lehetőség is van becsekkolni a járatra a legtöbb légitársaság esetében. Ja, s összességében még cirka 100 yuant nyerek is a dolgon, bár nem ez motivált. Mindegy, ezt is ki kell próbálni.

Az olvasói törzsgárda azzal már egész biztosan tisztában van, hogy Kína fejlettsége a magterületektől, de különösen annak is a tengerpart menti övezeteitől az ország perifériái felé haladva egyre csökkenő tendenciát mutat. A hatalmas "Vadnyugat" az állam területének durván a felét adja (attól függően, hogy hol húzzuk meg a képzeletbeli határt). A három legnyugatibb közigazgatási egység, Xinjiang, Tibet és Qinghai együttesen mintegy 3,6 millió km²-en terülnek el - lakosságszámuk még 31 millió sincs.

Kína nyugati része az egyik lehetséges felosztás szerint - a bejegyzésben szereplő Xinjiang és Tibet a két legnyugatibb óriás, Qinghai pedig tőlük keletre, középütt

A nyugati végek felzárkóztatása kiemelt prioritást élvez már legalább másfél évtizede, nem utolsó sorban a helyi nemzetiségi elégedetlenségek leszerelése miatt. Elkészült a Tibetbe vezető vasútvonal, majd ezt meghosszították Lhászától Sigacéig, illetve jelenleg épülik a másik irányba, a szecsuáni székhely, Chengdu felé is, első körben a Nyingchi-ig érő szakaszt.


Idén nyáron aztán a nepáli vezető pekingi látogatása során megállapodás született a tibeti vasút Nepál fővárosáig, Katmanduig történő megépítéséről, ez a gyakorlatban a kínai oldalon Sigacétől a határig, illetve onnan a nepáli rész felhúzását jelenti. Egyelőre a tervek részletes kidolgozásának a fázisában tart a dolog, de legfeljebb 10 éven belül szeretnék megvalósítani.

A nepáli vonal tervezett iránya, némi módosítással Gyirong mellett döntöttek a lényegesen keletebbre lévő, de nagyságrendekkel bonyolultabban kivitelezhető Zhangmu helyett - így egyúttal nagyobb rész valósul meg a távlatilag Xinjiang felé tartó vasútból is

Xinjiangban a vasút gerincét, a kínai magterületet Urumcsival összekötő szakaszt már a hatvanas években felhúzták, majd ennek folytatása, az északi vasútvonal épült ki végül az időközben kazahsztánivá váló határig, Alashankouig 1992-re. A dél-xinjiangi vasút három szakaszban valósult meg: a Turfán és Korla közötti részt 1984-ben vehette használatba az utazóközönség, Korlától Kashgárig a kilencvenes évek második felében építkeztek, majd a legutolsó, Kashgárból Hotanba vezető pálya egy évvel később, 2010-ben debütált.  Hotantól elvileg Tibet felé ment volna valamikor tovább a vonal, de ez a tibeti vasút a legkevésbé konkrét az oda szánt eredeti négyből, időpontok nélkül.

A dél-xinjiangi vasút, a bloggazda által Urumcsi és Kashgár között tesztelve

2010 után aztán egy kis időre megtorpant az új vonalak építése Xinjiangban, de addig sem tétlenkedtek, gyorsvasúttá alakították az Urumcsit a belterületekkel összekötő vonalat, s több helyen is kétvágányosították a szimpla síneket.

Jelenleg viszont két igencsak impozáns új vasút van terítéken, amelyek elkészültével teljesen kiépül a tartomány vasúti közlekedésének váza. Az egyik a már néhány éve kivitelezés alatt álló, s részben idén, részben jövőre megnyitó Korla-Golmud vasútvonal, amely Qinghai tartomány felé teremt kapcsolatot, s egy vadiúj, épülését idén megkezdő déli vasút, amely Hotanból kelet felé haladva egészen Csarklikig (Ruoqiang) fut több mint 800 km hosszan, s csatlakozik bele az előbb említett, Qinghaiba tartó vonalba. Ezzel kész lesz a dél-xinjiangi hurok, a Tarim-medencét teljesen körbeöleli a vasút. A tervek szerint három és fél évig tart, amíg elkészül, s közel hetven települést, Dél-Xinjiang gyakorlatilag teljes maradékát bekapcsolja a hálózatba. Impresszív.

A pirossal jelzett Korla-Golmud vasútvonal, elég sokáig jegelték, de qinghaii szakasza már idén üzemelni fog (fenn),
Hotanból pedig egyelőre nem Tibetbe felé épülnek, hanem keletre, Csarklik (Ruoqiang) felé, a képen a hurok maradékát adó Korla-Golmud vonal északi szakasza is látszik, közúton, a vasút nagyjából követi a főút vonalát (lenn)

Ez sajnos kikerülhetetlen, mivel a vízumom első 60 napja lejár, így semmilyen lustaságra fogva nem tudom elnapolni.

Szerencsére a megvalósítás elég egyszerű. A kiépült gyorsvasútnak hála negyed óra Shenzhenben Futian állomás, amitől meg csak néhány perc a határ. Hongkong iránt érzett hatalmas szerelmemnek hála ezúttal sem tervezek annál többet odakinn tartózkodni, mint ami minimálisan lehetséges, fordulok is vissza azonnal.
Péntek lévén biztosan élvezni fogom a hömpölygő tömeget, de majd igyekszem relaxált állapotban maradni.

Az utazásnak lesz azért jó oldala is. Egyrészt tesztelem ezt a vasútvonalat, másrészt ha már ott leszek, visszafelé megcsekkolom a vasútállomásig érő dongguani metrót is. Elvileg már épülik a hosszítást, s három-négy éven belül már a jelenlegi lakóhelyem is el lesz látva.
Ja, és mivel nem szórakozásból megyek, pénteken már délben lelépek a munkából. Egy fél munkanappal hosszabb lesz a hétvége.

Múlt héten volt szerencsém egy hétórás kiruccanáshoz Nha Trang-ból Biên Hòa városába, mintegy 400 km-t megtéve ezen idő alatt.
A matematikai alapműveletek terén jártas olvasók ebből már ügyesen kikalkulálhatták, hogy a vietnámi vasút nem a száguldásról híres. Bár ha figyelembe veszem az otthoni helyzetet, a szintén egyvágányos Budapest-Nagykanizsa szakaszt, ahol a 220 km-hez picivel több mint 3 óra kell, nem érződik észveszejtő lemaradás.*

A viet vasúton is több fajta osztály van, akad fapados és puha üléses, illetve kétféle alvós típus is. Ez utóbbi nem feltétlenül haszontalan, hiszen Saigon és Hanoi között a leggyorsabb vonatoknak is másfél napig tart az út.
Szerencsére valami klíma még a fapados kocsikban is akad, s a kihelyezett lapostévéknek hála még szórakozhat is a nép a szappanoperákat bámulva.

Adná magát persze a gondolat, hogy ha valaki hosszú időn át, esetleg éjjel utazik, hálókocsis jegyet vegyen. Mivel ez drágább, ezt nem mindenki teszi meg, de az alvást így is megoldják. Ülésen, gyékényeken, a földön, ahol épp helyet találnak.

Mutatós képeink galériába szedve alant.

---------------------------------------------------------------
* még jó, hogy megnéztem az Elvirát. A vasút egyre szarabb állapota miatt emberemlékezet óta nem vonatoztam Kanizsa és Bp. közt, miután a busznak megállóhelyektől függően elég 2:10-2:40 perc (ebből fél óra nagyjából Bp. illetve az agglomerráció), míg a vonatok közül az IC-nek sikerült 4 óra alatt teljesítenie a távot (ami azért is szomorú, mert 20 éve három óra körül is ment). Viszont volt most valami felújítás, ami a jelek szerint a menetrenden is meglátszik, s a különdíjas vonatok immár újra ugyanolyan gyorsan szelik a pályát, mint két évtizeddel ezelőtt - vagy épp a vonal átadása idején, csak akkor még gőzmozdonnyal, közel 160 éve. 

Vietnám kötöttpályás közlekedése meglehetősen csapnivaló. Az országot ugyan majdnem teljes hosszában lefedi a fővonal (amely éppen csak nem a teljes hálózat), de ezt még a francia kolonializálás idején építették, keskeny nyomtávon és egy vágánnyal.
Az elmúlt évszázad háborús viszonyai sem kímélték a sínek állapotát, s ugyanez igaz a természeti katasztrófákra is, így aztán fejlesztés helyett inkább csak arra próbáltak meg fókuszálni, hogy némi toldozgatás-foldozgatás árán üzemképes maradjon a vasúti közlekedés.

Ezek után talán nem meglepő, hogy a két nagyváros, Saigon és Hanoi között még a gyorsvonatok is csak másfél nap alatt képesek leküzdeni az 1700 km-es távot. Mindez, párosulva a Vietnámban is terjedő fapados légitársaságokkal, egyre inkább arra ösztönzi a népeket, hogy legfeljebb apróbb távolságokra utazzanak vonattal, különösen, hogy repülni sokszor olcsóbb.
Akadnak ugyan tervek a hálózat modernizálására, s szóba kerültek már itt kínai technológiás gyorsvasutak is, de a forráshiány rendre közbeszól.

Január 20-án mindenesetre én vonatra szállok, igaz, csak hét órányit fogok zakatolni a Saigon mellett lévő Biên Hòa városáig. Élményeimről majd természetesen a kedves olvasóimat is értesíteni fogom.

Kína mára sikeresen kiépítette a bolygó legnagyobb gyorsvasúthálózatát, s a fejlődés még messze nem ért véget. Bár a fellendülés keltette fizetőképes kereslet, az országon belüli távolságok és a piaci verseny hatására a légi közlekedés volumene is egyre bővül, a lakosság nagyobbik része a mai napig vonatra száll, ha utazni akar.

Hogy milyen vonatok gurulnak a pályákon, arról egyszer már volt egy részletesebb bejegyzés. A G jelzésű vonatok képviselik a száguldás csúcsát, s 300 km/h sebesség felett szállítják a népeket A-ból B-be. Ennek köszönhetően Shenzhen és Changsha között is alig több mint 3 órás az út dacára a távolságnak.

Shenzhenben végül Futian vasútállomáson szálltam fel a vonatra, mely állomás még egy éve sem üzemel, s a majdani Guangzhou-Hongkong gyorsvasút utolsó kínai megállója, közvetlenül a hongkongi határ előtt. Egyúttal Ázsia legnagyobb, s világszinten is a második legnagyobb föld alatti vasútállomása, három szinten. Hogy mennyire új, azt jól jelezte, hogy szolgáltatási infrastruktúra egyáltalán nem, míg az utasforgalom is meglehetősen visszafogottan lelhető fel errefelé. Mivel valamit vásárolni azért kell, így kénytelen voltam felmászni a felszínre, s ha már ott voltam, megörökíteni a magasházas panorámát.

Vonatos, Futian állomás környéki és néhány Changshaban készült kép a galériában, helyenként leírásokkal.

Noha a terep- és talajviszonyok egyáltalán nem kedveznek az efféle beruházásoknak, Kína a jelek szerint újult erővel vág bele a tibeti közlekedés modernizálásába.

Tibetbe vasutat építeni már az 1900-as évek elején is szerettek volna, de ekkor még csak a gondolattal játszottak el a köztársasági Kína vezetői, a tényleges kivitelezéshez már az 1949-ben hatalomra került kommunisták kezdhettek hozzá. Ők sem kapkodták el.

Noha a szomszédos Qinghai tartomány székhelyét, Xininget (a Tibetbe vezető vasút kiindulópontját) egészen hamar hálózatba kapcsolták, ahhoz további évtizedek kellettek, hogy a vonalat megépítsék Qinghai másik végéig, Ge'ermuig (Golmud).
Itt aztán újabb 20 év szünet következett, ennyi időbe tellett, amíg permafroszt talajon, magashegyi környezetben vezető vasút technológiai kihívásaira megoldást találtak. Végül, részben mert hatalmas szimbolikus tartalommal is bírt, rekordgyorsasággal, 2005-re, vagyis öt éven belül felépítették a Ge'ermu és Lhásza közötti hiányzó, 1142 km-es távot.

A folyamat innentől jelentősen belassult. A Lhászából két irányba történő hosszítás terve már a fővonal építése alatt létezett, de egészen 2010-ig állt az építkezés. Ekkor kezdtek neki a Sigacéig (Rikaze), Tibet második legnagyobb városáig tartó szakasz felhúzásának. A 253 km-es táv elkészülte csaknem a Ge'ermu-Lhásza vonallal megegyező időt, 4 évet igényelt. Ennek helyén kezeléséhez azért azt sem árt tudni, hogy a terep itt még embert próbálóbb volt, a vonal csaknem fele alagutakat és hidakat foglal magába (116 híd, 29 alagút), s fajlagos költség tekintetében egyúttal ez a Kínában valaha épült legdrágább vasút, mintegy 50000 yuan/méter bekerüléssel.

A Lhászától keletre tartó vonalat már 2009-ben el akarták kezdeni megépíteni, de végül az egész csúszott, s csak a sigacei szakasz befejezése után fogtak hozzá. A Lhászától Linzhiig (Nyingchi, Lyingchi) épülő 400 km-es rész a jövőbeni Szecsuán-Tibet vasútvonal részeként volt nyilvántartva, de a teljes vasút kiépítése meglehetősen homályos volt.

Most, az új ötéves terv egyik kiemelt projectjévé vált, s ennek köszönhetően felgyorsul az építkezés az egész Lhásza-Chengdu vonalon, így cirka 15 éven belül kész lesz a Tibetbe vezető második vasút is. 

A Szecsuán-Tibet vasútvonal nem véletlenül nem az első helyen szerepelt Tibet hálózatba kapcsolásának megvalósításakor. Szakértők szerint az egyik legnehezebb ilyen jellegű beruházás lesz, mintegy 1629 km hosszan. A nagy magasságkülönbségek miatt pályáját hullámvasúthoz hasonlítják.

Miért kell Tibetbe ennyi vasút?

Aki valamivel jobban ismer Kína földrajzát, az tudja, hogy Tibet kb. 1,2 millió km2-es területén alig picivel több mint hárommillió ember él. Többségük falun, a kínai életszínvonal alatt. Első ránézésre nem látni sok értelmét annak, hogy két méregdrága vasutat is idevezessenek.

A Tibet-pártiak és az emigráns tibeti kormány persze elsősorban a kínai elnyomás eszközének élik meg a vasutakat, mivel érveik szerint ezáltal több kínai áramlik be Tibetbe.

Én nem vagyok konteó-hívő, s  azt az elvet vallom, hogy a legegyszerűbb magyarázat többnyire a legvalószínűbb is. Tibetben még ma is alig élnek hanok,  Tibet szerencséjére az oxigénellátás terén fellépő hiányosságok még eme mobilis nép fiai és lányai körében is minimálisra csökkentik a Tibetbe költözés iránti igényt. Nem volt véletlen az sem, hogy a Tibetben szolgálatot teljesítő káderek körében pótlékot voltak kénytelenek osztani, máskülönben működő bürokrácia sem létezett volna.

A tibeti fejlődés legnagyobb gátja ma az infrastruktúra hiányossága. Bár a sajtó az utasforgalomra helyezi a hangsúlyt, s a turizmus növelésében ezek valóban részt is vesznek, a vonalak legfőbb haszna az áruszállításban rejlik. Az első tibeti vasútvonal megépítését megelőzően a közutakon végzett áruszállítás volumene épphogy meghaladta az évi félmillió tonnát. A vasútnak köszönhetően ma már hárommillió tonna felett jár, s számolhatunk, ha elkészül a szecsuán-tibeti vonal, az további jelentős keresztmetszet-bővítést tesz lehetővé. (És ott van még a yunnan-tibeti és a xinjiang-tibeti vasút terve is.)

Az áruszállítás lehetőségeinek kibővítése azt jelenti, hogy az utóbbi években drámaian estek az árak Lhászában, mivel a vasúti szállítás olcsóbb is. Ugyancsak lehetővé teszi, hogy a tibeti termékek, nyersanyagok, élőállat, stb. gazdaságos exportját, ezzel további munkahelyeket teremt és elősegíti a fejlődést.
Ehhez képest az már csak másodlagos, hogy a Chengdu-Lhásza vasúti táv negyvenakárhány óráról 15-re csökken.

Az elmúlt időszak kunmingi és kantoni eseményeinek köszönhetően immár komolyan megerősítették a vasútállomások védelmét.
A muszlim szélsőségesek kaszabolásait ehhez hasonló katonák hivatottak megállítani, jól láthatóan nem játékfegyverekkel vannak felszerelve.

Egyszer már írtam róla, amikor átadták, de az elég szegényes bejegyzés lett, ráadásul a képek is elmaradtak. Legutóbb, amikor Wenzhouba repültem doktorosdit játszani, eredetileg ezt a vasutat akartam igénybe venni, de pechemre a kora délutáni menetrend elég foghíjas, így maradt a busz.

Viszont, miután Xianningdong (Xianning-Kelet) állomásig eljutottam akkor, így azért magáról a megállóról készült pár kép.
Péntek reggel aztán Xianningnanról (Xianning-Dél) indultam el a vonattal, s ezúttal éber is voltam.

A vonal itteni végállomása, Xianningnan nagyon közel van a sulihoz, a hatos busszal csak három megálló, gyalog kb. 10 perc. A vasútállomást még nem sikerült tökéletesen integrálni a környezetbe, miképp az a képeken is jól látható, de Kínában ez többnyire rövid idő kérdése.

Kicsit azért bóbiskoltam is a szerelvényen, így elsőre kicsit meglepett, amikor kinyitva a szemem a kijelzőn megjelent a sebességünk. Noha utaztam már ilyen vonatokon (többek közt Hainanon, Haikou és Sanya közt is hasonló kocsik járnak), erről elfeledkeztem. A kiírás szerint épp 259 km/h-val robogtunk, amit nagyjából tartottunk is Wuhan belterületéig, ahol már csak 100 km/h lehet a megengedett max., mivel 98-99 km/h-val haladtunk csak.

A vonat nagyon gyors és kényelmes, a lábterek hatalmasak. Ez utóbbi dolog titkára kíváncsi lennék. Kínában ugyanis a távolsági buszokon is gond nélkül elfér az ember lába, még az ilyen magasra nőtt fehérnépeké is, mint amilyen én vagyok. A helyzetet a magyar oldal számára tovább súlyosbítja, hogy a helyiek aprók, ergo ők kis túlzással még rúgkapálhatnak is könnyedén az előttük lévő utas támlájának érintése nélkül.

Szeretem a kínai vasutat. Messze a legjobb és legbízhatóbb az életem során kipróbált konkurenseivel összevetve.

Képek a galériában, feliratokkal. Pinnokkiobarát verzió itt.

Tegnap átadtak egy új, elővárosi gyorsvasutat Wuhan és Xianning között, a Wuhan és a város környéki szuburbánus térségek kapcsolatát javítandó nagyszabású vasúti fejlesztések első darabjaként.

Xianning és a nagyváros közt eddig két vasútvonal jelentett összeköttetést. Az egyik a régi, mára már kissé elavult hagyományos vasút Xianning vasútállomásról. Ezen hosszú menetidejű, nagy távolságot bejáró szerelvények közlekedtek, jelentős késésekkel, illetve ezen zajlik a környéken áthaladó teherforgalom is.
A másik egy nagysebességű gyorsvasút volt, amely a Xianningbei állomást és az új wuhani pályaudvart kötötte össze egymással. Xianningbei fekvése korántsem tekinthető központinak, ráadásul a hagyományos vasút 12.5 yuanes viteldíja helyett 30 yuanbe kerül vele a két települést összekötő szakaszon megtett út. Igaz, hogy gyorsabb is: míg a hagyományos vonatoknak egy óra kell, addig a gyorsvasútnak csak 20 perc, cserébe viszont nem is áll meg sehol.
A másik gond a wuhani új pályaudvarral volt. A város nem frekventált részén fekszik, így elővárosi közlekedés szempontjából nem túl választás (bár most a héten átadott négyes metróvonal már érinti ezt is).

A most átadott új elővárosi gyorsvasút a fenti két megoldással ellentétben kizárólag Xianningig jár, s tizenegynéhány köztes megállóval rendelkezik. Itt az iskola mellett is van egy megálló, s kialakítottak egy új, Xianningdong névre hallgató végállomást is. A viteldíj 25 yuan, a menetidő pedig 28 perc. A wuhani végállomás ráadásul a központi, wuchangi pályaudvar, ahonnan már minden könnyedén elérhető.

Amint arra járok, készítek képeket is az új vasútról, addig csak örüljetek velem az infónak. Az új lehetőséggel a lakásból Wuchang legfeljebb 40 perc alatt elérhető, szemben az eddigi minimum másfél órával. Öröm és boldogság.