Vietnám kötöttpályás közlekedése meglehetősen csapnivaló. Az országot ugyan majdnem teljes hosszában lefedi a fővonal (amely éppen csak nem a teljes hálózat), de ezt még a francia kolonializálás idején építették, keskeny nyomtávon és egy vágánnyal.
Az elmúlt évszázad háborús viszonyai sem kímélték a sínek állapotát, s ugyanez igaz a természeti katasztrófákra is, így aztán fejlesztés helyett inkább csak arra próbáltak meg fókuszálni, hogy némi toldozgatás-foldozgatás árán üzemképes maradjon a vasúti közlekedés.
Ezek után talán nem meglepő, hogy a két nagyváros, Saigon és Hanoi között még a gyorsvonatok is csak másfél nap alatt képesek leküzdeni az 1700 km-es távot. Mindez, párosulva a Vietnámban is terjedő fapados légitársaságokkal, egyre inkább arra ösztönzi a népeket, hogy legfeljebb apróbb távolságokra utazzanak vonattal, különösen, hogy repülni sokszor olcsóbb.
Akadnak ugyan tervek a hálózat modernizálására, s szóba kerültek már itt kínai technológiás gyorsvasutak is, de a forráshiány rendre közbeszól.
Január 20-án mindenesetre én vonatra szállok, igaz, csak hét órányit fogok zakatolni a Saigon mellett lévő Biên Hòa városáig. Élményeimről majd természetesen a kedves olvasóimat is értesíteni fogom.
