A Szecsuánblog a mai nappal befejezi itteni működését. 

Remélhetőleg egy héten belül elindul a folytatás a szecsuan.hu címen.

Köszönöm kitartó figyelmeteket, s remélem, velem tartotok!

Konkrétumot ezzel kapcsolatban még nem tudok mondani, de az index kollektív szerkesztőségi felmondásának napjaihoz képest némiképp tisztult a kép. Pontokba szedve, sok újdonsággal nem szolgálva:

1. Az indexet még augusztus végéig a régi gárda felmondási idejét töltő tagjai készítik.

2. A helyükre zajlik a toborzás, de a jelek szerint mostanra egy új kollégát sem vettek még fel (leszámítva azt az egyet, aki egy nap után távozott).

3. A blog.hu-t az indextől különálló szerkesztőség menedzseli, strukturálisan és humán erőforrás tekintetében is, ezek az emberek maradtak a helyükön.

4. A blog.hu szerint az index szerkesztősége arról biztosította őket, hogy a portál irányvonala nem változik (hogy a felmondási időt töltő régi vagy a felvett 0 új tag volt ilyen megnyugtató, azt nem tudom, az ezzel kapcsolatos kommentem nem jelent meg - HELYESBÍTÉS: néhány órával később engedélyezték a kommentet. HELYESBÍTÉS2: azóta eltüntették a poszt alól a kommenteket.)

Mit jelent ez a blogra nézve?

Először is, a Szecsuánblog nem politikai blog. Ha egyes megnyilvánulásaimból lehetett is következtetni arra, hogy mely erőket nem csípek, ez van, ettől függetlenül nem erről szóltak a bejegyzések. A  kezdetektől tudatosan igyekszem távol tartani ezt a témát a felületről. Látom, hogy másutt, ahol egymásnak tudnak feszülni az indulatok, milyen szinten bolondítja meg az amúgy teljesen hétköznapi átlagembereket is, a fizetett trollok jelensége ehhez képest semmi. 
Konkrét politikai pártot nem tudnék mondani, ami mellett szívesen tenném le a voksom, szavazni pedig már jó ideje nem járok, de azt kifejezetten fontosnak tartom, hogy létezzen független tájékoztatás. Az index, bár az utóbbi néhány évben érezhetően frusztráltabban írtak a szerzők, kevéssé volt elfogultnak nevezhető. Ezen a téren éreztem némi romlást, de még ezzel együtt is korrektebb újságírást vitt, mint a konkurencia, s különösen, mint a kormánypárt kezében lévő, egyértelműen propagandisztikus sajtó. Az konkrétan nézhetetlen, olvashatatlan.

Nincs mit szépíteni: bár van néhány száz visszajáró olvasóm, a nagyobb számok a címlapos kiemelések kapcsán jelentkeztek mindig is. Ha elköltözik az oldal egy ilyen opcióval nem rendelkező felületre, az egész biztosan az olvasottság esésével is együtt jár. Ennek ellenére menni fogunk. Bár újságírók híján most a bloggerek posztjait akarják a címlap hagyományos cikkei közé keverni, ha mellette origó-szintű írások lesznek, ahhoz nem szeretném a (nick)nevem adni.

Hová megy a blog és mikor?

Ezt sajnos még nem tudom. A legideálisabb persze az lenne, ha a felmondott szerkesztők új felülete lehetőséget adna a bloggerkedésre is. Ha lesz ilyen, akkor nem is lesz kérdés, hol lesz a helyünk.
Ha nem, úgy egy saját domainen folytatom, mostanság egészen tapasztalt lettem ilyen téren.
Ami biztos, a konkrétumokról itt és a facen is tájékoztatni fogom az olvasókat.

Kedves  felebarátaink, Magyarország kormányának nagyrabecsült rajongói olvasóim!

Felpörögtek az index körüli fejlemények, a jelek szerint kvázi a teljes stáb felmond. Azon túl, hogy a történtek esetleg milyen hatással lesznek a sajtóra nézve, gyakorlatiasabb szempontok is akadnak blogunk számára. Egyrészt, fogalmam sincs, a blog.hu munkatársai maradnak-e vagy ők is lelépnek, illetve ha szedik a sátorfájukat, vajon milyen tempóban teszik ezt. Ha sietve, úgy elképzelhető, hogy nem nagyon akad munkaerő, aki vigye a technikát, s az esetleges új emberek felvétele, képbe kerülése is eltarthat valameddig.
Spekulálni nem szeretnék, biztosat meg úgysem tud egyikünk sem. Ami a lényeg: aki garantáltan nem szeretne lemaradni a Szecsuánblog fejleményeiről, az kövesse be az oldalt a fészen is. Ha még nem tette. Ott maximum Cukorhegy apó és szorgos dolgozói tudnak keresztbe tenni, de ez talán nem valós veszély.

Szóval, tessék bekövetni az oldalt, úgy biztosan kiderül, ha költöznénk.

Köszönöm!

 (Mobilsablonon át megtekintő olvasóknak itt a közvetlen link.)

Kedves olvasók!

A Szecsuánblog még mindig él, bár kétségtelenül erősen tetszhalott üzemmódban töltötte az elmúlt hónapokat. Ennek azonban most egy időre ismét vége, bár a teljes feltámadás egy kicsit még várat magára, úgy picivel több, mint öt évet. Valami azért lesz addig is, csak nem a megszokott formában.

De kezdjük az elején...

Jelen sorok írója, az olvasók számára valószínűleg nem meglepő módon, imád Kínában élni. A jelenlegi szabályozás azonban nem igazán segíti elő vágyaim megvalósítását. Most épp megoldható, hogy nem natív állampolgárként is oktathassam a Mennyei Birodalom (elsősorban) ifjonc állampolgárait, s ehhez még törvényes keretek is rendelkezésre állnak, azonban a helyzet a jövőre nézve merőben kiszámíthatatlan, ráadásul elég jól be is határolják a megcélozható intézmények körét. Így jócskán a harmadik x felett járva nekem ennél már egy fokkal jobban tervezhető életpálya kell, nem akarok minden második évben, az aktuális szigorítások függvényében újraszabni mindent.
Na jó, ez mind szép és jó és persze külső szemlélő számára irreleváns nyekergés, de mégis mit lehet tenni?


Hánytam, vetettem, osztottam, szoroztam, s végül már hazajövetelünk előtt megszületett a megváltó terv vázlata, de akkor még csak, mint egyik lehetséges opció. Ez végül, némi további kutatómunka után a befutó lett, s jelenleg már a kivitelezési fázisban tart. Na de miről is hablatyolok éppen?


Kezdjük ott, hogy minden probléma forrása alapvetően a jelenlegi magyar állampolgárságom. Ezzel nem számítok natív, anyanyelvi angolt beszélő egyednek, hanem mint nem-natív tudok elcsípni esetleg ezt-azt. Natívként sokkal jobbak a lehetőségek, s lényegesen magasabb a fizetés is, s ez az a kategória, akiket nem is érintenek az aktuális törvényi, rendeleti szívózások.
A felsoroltak miatt elkezdtem utánanézni, milyen úton-módon kerülhetném meg ezt a rám nézve előnytelen szabályozást, s végül a procedúra relatív egyszerűségére, időtartamának viszonylagos rövidségére való tekintettel Írország tűnt a legjobb alternatívának. Öt itt töltött év után, némi, normál körülmények között default feltételnek eleget téve lehetőség nyílik teljes értékű helyi lakossá válni, s így az általam hőn áhított natív útlevelet megszerezni. Igen, ez az öt év (+ kb. fél év várakozás) elég hosszú, alapból nekem sem annyira fűlt hozzá a fogam, de még mindig ez tűnik a legértelmesebb megoldásnak, ráadásul a várható emelt juttatások miatt anyagilag is megéri kivárni, s csak utána Kínába menni. A tervek szerint ezalatt én elvégzek még egy helyi felsőoktatási képzést is, hogy egyrészt taníthassak szakmai tárgyakat is odakinn, másrészt mert még ez lehet az utolsó potenciális dolog, amibe bele tudnak kötni (hogy nem natív országban szereztem meg a diplomám). Férjem lesz ezalatt a családfenntartó.

A dolog, mint említettem, már zajlik. Életem párja már lassan két hónapja itt van, én múlt héten érkeztem. Egy nyugat-ír kisvárosban élünk, meglehetősen kellemes környezetben, kristálytiszta levegő mellett. Mivel én a sulimat csak jövő ősszel kezdem el, így addig én sem csak itthon fogok kallódni, a jövő héttől ugyanis, némiképp röhejes módon, a helyi iskolában fogok migránsokat oktatni. Bár ehhez elvileg kellene az ír Teaching Council licence, már olyan régóta nem találtak helyi tanárt, hogy beérik velem, mint erre papírok alapján teljesen alkalmatlan személlyel is. Őszintén szólva erre nem igazán számítottam, de egyértelműen nincs ellenemre a dolog.


Mivel a Szecsuánblog most még messzebbre sodródott az ázsiai óriásországtól, így jelenleg nem nagyon tudok mindennapi kínai dolgokkal szolgálni, az ír életet pedig számos blog lefedi, ráadásul azért ez nem is annyira üt el a hazaitól, mint egy másik kontinens világa. Ettől függetlenül idővel igyekszem számot adni a történésekről, s Kína-tematikájú posztok is lesznek, most pl. írni fogok egyet a Huawei-ügyről.

Köszönöm, ha velem tartotok továbbra is!

Már a viet kaland előtt nagyon közel kerültünk hozzá, de ez a kitérő a privát életem mellett a blog tekintetében is eléggé veszendőbe ment, hála az ottani időszakban tanusított inaktivitásomnak.

Most viszont már lassan két hónapja megint Kínában vagyok és a blog is újult erőre kapott, így elértük ezt a mérföldkövet is: immár egymillió látogató fordult meg itt.

Köszönet érte minden olvasónak, csak így tovább! Remélem, egyszer meg duplázunk is.

Elnézést mindenkitől a hosszú kihagyásért. Szerencsére élünk és semmi tragédia nem történt, viszont beütött egy elég erős alkotói válság a részemről. Nem kifejezetten volt kedvem írni, a mindennapokról nem akartam, mert nagyjából egyformák, érdemleges meg nem történt velünk.

A jövőt illetően még nem pontosan tudom, hogy mi lesz, de valószínűsítem, hogy a vízumunk lejártát követően továbbállunk. Ha a helyzet lehetővé teszi, talán újra Kínába megyünk. De ez még változhat.

Ami a blogot illeti, s ez talán a fontosabb, meghatározatlan időre szünetre megy. Ha újra rendszeresen fogok posztolni, feltámasztom, addig pedig esetleg hébe-hóba jelentkezem, ha van valami nagyobb horderejű dolog, vagy épp nincs, de ennek ellenére is kényszerem támad megnyilvánulni.

Még egyszer elnézést ezért, a búcsú nem végleges, de egyelőre konkrétumokkal nem tudok szolgálni. Köszönöm mindenkinek, aki fészen, emailben, kommentben, stb. keresett, aggódott, tényleg nagyon jólesett. 

Az újrakezdésig kitartást, s megértéseteket kérem!

Úgy néz ki, hogy ez az év is eltelik, itt már kevesebb mint hét óra múlva beköszönt az új esztendő. Lássuk hát, mi történt idén a blogon.

Az évet odahaza kezdtük el, majd január végén már vissza is tértünk Shenzhenbe. November elején Vietnámba cuccoltunk át, s kicsivel több mint két hete három családtag is megérkezett. 168 bejegyzés született (ezzel együtt), vagyis az idei évem a blog terén nem tekinthető a legtermékenyebbnek, s az egymilliomodik látogatót sem értük el, bár már igen kevés híja van.

Idén született meg ugyanakkor az eddigi legolvasottabb poszt, mely a kínaiak szőrösségét igyekezett boncolgatni. Hiánypótló, tudományos igényű írás volt, így nem is csodálkozik az ember azon, hogy közel nyolcvanezren néztetek rá.

Szerencsére olyasmiket is írtam, amik szerintem is jobban sikerültek, volt szó például a magántulajdon kínai helyzetéről is.

Írtam Tibetről is egy keveset, s egyes gasztronómiai élmények sem maradtak ki, majd a minket elért tájfunról is tudósítottam.

Az oldal követőinek száma is folyamatosan növekszik, s már az amúgy eléggé funkció nélküli fészes oldalnak is 100 fölötti követője van, s ez is emelkedést mutat.

Az új évhez közeledve újévi fogadalmakat is szokás tenni, így a magam részéről azt ígérem meg, hogy legalább havonta 10 poszttal jelentkezem majd, de remélhetően visszaállunk a normális mederbe is, ha a szülők hazamennek. Téma van bőven, most is nyolc poszt van szerkesztés alatt, csak hát a publikálás tempója egy kicsit belassult.

2018-ban is jön majd a Szecsuánblog, immár Vietnámból, s hadd ragadjam meg a lehetőséget, hogy a legjobbakat kívánjam olvasóimnak erre az esztendőre is!

BUÉK!

Pár perce megérkezett a legutolsó fizunk is, s mivel most egy teljes hétig nemzeti ünnep van, a magunk részéről befejeztük a munkát Kínában. Vietnámig még van 6 napunk, addig némi pakolászástól eltekintve semmi dolgunk és pihenhetünk.

Mialatt várjuk Vietnámot, a blogon a hetet kínai éveim különböző aspektusokból végzett összefoglalóinak szentelem. Bár elképzelhető, hogy még visszatérünk valamikor, az is lehet, hogy nem, így ideje a számadásnak. Tartsatok velem, a Szecsuánblog (lehet, hogy) utolsó kínai hete jelentkezik.

A Szecsuánblog történetének legintenzívebb kommentháborúi a hivatalos kínai latin betűs átírás, a pinyin körül forogtak. Mint azt már a legelső posztok egyikében siettem kijelenteni, én (a világ nagy részéhez hasonlóan) következetesen ezt használom a blogon. Ez persze néhány olvasó szemét bántotta, különösen, ha esetleg korábban hozzászokott a magyar sajtóban még elterjedtebb ún. magyar népszerű átíráshoz. Hogy ténylegesen mennyien éltek panasszal ez ügyben, az a másodnickek világában nehezen eldönthető folyamat, de készséggel elfogadom azt is, ha sokaknak fáj. Ettől függetlenül a blogos gyakorlat marad a régi, most újra nem kifejtendő okok miatt. Akit nagyon érdekel, kattintson a pinyin címkére az ezzel foglalkozó posztok megjelenéséhez.

Ami a mai bejegyzés megírására sarkallt az egy rendszeresen visszatérő vélemény, miszerint a pinyin angol/amerikai átírás vagy épp az angol nyelvre van optimalizálva. Heh?! Őszintén megmondom, harmincakárhány évem alatt soha nem találkoztam ezzel az elképzeléssel, s elsőre nem is nagyon tudtam hova tenni. Persze élek a gyanúperrel, hogy az erről szóló megnyilvánulások zöméért vagy akár egészéért a házitrollunk felel különböző indapasszos regisztrációk alatt, annyira szokatlan gondolatról van szó. Akárhogy is, egyszer s mindenkorra, kellő alapossággal nekiállok kivesézni a kérdést, s ezzel a magam részéről pontot is teszek az átírásról szóló diskurzus végére.

A pinyin

A teljes nevén hanyu pinyinnek nevezett átírás egy kínai fejlesztésű átírás a kínai nyelv latin betűkkel történő leírására. Mivel a kínaiak alapból írásjeleket használnak, nem pedig betűket, hogy a világ nagyobbik része számára is értelmezhető írásképet kapjunk, szükséges átírást használni.
A Kínában felbukkanó, az országgal kapcsolatba kerülő nyugati birodalmak mind-mind kifejlesztették a saját megoldásukat. Ezek általános jellemzője, hogy az adott nyugati nyelv fonetikai szabályainak megfelelően próbálták meg leírni a kínai szavakat, persze ki-ki a saját nyelvének megfelelően. Születtek átírások az angolok keze nyomán is. Az átírások egy része tudományos értelemben használhatatlan volt (ez a legnagyobb baj az ún. magyar népszerű átírással is), de készültek erre a célra is alkalmas megoldások is (hazai körökben az ún. magyar tudományos átírás).
Angol nyelvterületen a Wade-Giles-féle átírás vált uralkodóvá.

1949-ben véget ért a kínai polgárháború, s a győztes kommunisták megalakították a Kínai Népköztársaságot. Az új hatalom fontosnak érezte, hogy saját átírást fejlesszen ki, s tegyen hivatalossá. Az ötvenes években megindult munka elsősorban hazai nyelvészek bevonásával folyt, de felhasználták szovjet szakemberek segítségét is, illetve a pinyin megalkotásához merítettek a 30-as években Leningrádban kreált Sin Wenz átírásból is. El lehet képzelni, hogy az ekkor még keményvonalas, a nyugattal egyértelműen ellenséges rendszer prioritásai között mekkora súllyal szerepelt az angol nyelvű beszélők szempontjainak figyelembe vétele.

Hasonlóságok a pinyin és az angol nyelv fonetikája terén

A legtöbb latin betűs írásmód mutat hasonlóságokat. A latin ábécé kialakulása idején az egyes karakterekhez adott hangokat jelöltek hozzá, s amennyiben az ábécét egy másik nyelv is elkezdte használni, megtartotta ezeket a rögzült hagyományokat, amennyiben a saját fonetikája ezt lehetővé tette. Az egyes nyelvek saját, speciális, az eredeti ábécében nem szereplő betűket is alkottak az egyedi hangjaik jelölésére.
Nagy átlagban azért elmondható, hogy a standard latin betűk igencsak nagy része majdnem ugyanazt a hangot jelöli szinte az összes nyelvben. Az esetek túlnyomó többségében például nem nagyon kell egy f, t, l, n vagy épp m betű hangzásán gondolkodni. 
Az említett közös eredet és a nagyjából rögzült egyezményes megoldások miatt természetesen számos pinyin betű jól értelmezhető angolul is és alapból a helyes kiejtéshez hasonlító módon áll egy-egy angol nyelvű beszélő szájára. De ugyanez hasonlóképp igaz a magyar beszélőkre is. A két nyelv (angol ill. magyar) eltérő fonetikája folytán a pinyin más-más részeit tudjuk előképzettség nélkül is helyeshez közelítően olvasni, de egyértelműen akadnak ilyen betűkombinációk mindkét esetben. Lássunk néhány példát:

Liaoning - az északkeleti tartomány nevének pinyin alakját minden nehézség nélkül nagyjából hasonlóan ejthetjük ki magyar, angol és kínai nyelvű beszélőként is.

Jilin - a fentivel szomszédos tartomány esetén a magyar olvasó bicskája már beletörik a feladatba. A pinyin j karakter egyértelműen nem azonos a magyar j-vel. Az angol nyelvű beszélők itt jobban járnak. Bár az általuk itt ejtett "dzs" hang sem fedi a valóságot, a magyar j-hez képest még mindig közelebb van a megfelelő formához. 

Wanning - a Hainan szigetén fekvő város kiejtése magyarként egészen magától értetődőnek tűnik, míg az angol nyelvű olvasó önkéntelenül is e-nek ejti az a-val jelölt hangot az első szótagban.

Mit tud kezdeni a pinyinnel egy "képzetlen" angol nyelvű beszélő?

Képzetlen alatt természetesen azt értem, hogy a pinyin kiejtési szabályainak ismeretével nincs felvértezve a legtöbb földi halandóhoz hasonlóan. Nos, leginkább annyit, mint egy hasonlóképp "képzetlen" magyar versenyző. Miután a standard kínai nyelv lényegesen több hangot tartalmaz, mint a default latin ábécé, megalkotóinak szüksége volt többkarakteres hangok létrehozására (ch, sh, zh), egyes, a legtöbb latin betűs ábécében általában külön, önálló hangot nem jelölő karakterek alternatív felhasználására (q, x), gyakorlatilag az összes magánhangzó betűje esetében több hang hozzárendelésére (az i betű pl. jelölhet i-t és egy i és ü közötti hangot is, az a hangozhat e-ként, az e ö-ként, az o u-ként és az u ü-ként a saját default hangja mellett) és még egy speciális karakter használatára is (ü - ennek értelmezéséhez megint könnyebb helyzetben vagyunk magyarként, mint angolként). Előképzettség hiányában az angol anyanyelvű olvasó gyökeresen eltérően próbálná meg kiejteni a pinyin ábécé c, x, q, r, z és zh hangjait is, a magánhangzók egyezése is teljesen esetleges lenne.
Összefoglalva kijelenthető, hogy egy angol anyanyelvű beszélő számára a pinyin épp ugyanannyira nehezen értelmezhető, mint magyarként. Az angol olvasó nyilván az angol kiejtési szabályoknak megfelelően próbálna meg nekikezdeni a kiejtésnek, s ezzel nem is lőhetne nagyobb bakot.

De akkor mégis miért lenne angol a pinyin?

Ez egy nagyon jó kérdés, amit bevallom, hogy én sem értek. Csak tippelni tudok, így innentől kezdve kezeljétek az okfejtést fikcióként.

Az első gondolatom az volt, hogy a pinyin angolságának vádja azért jön újra meg újra elő, mert az angol/amerikai forrásokban ezt használják. Ez bizony így van (mármint a használat), a pinyin diadalmenete töretlen, s a nemzetközi színtereken legkésőbb a 80-as, esetleg 90-es évekre lényegében mindenhol átvette a korábban használt átírások szerepét. 
Tehát, hogy értsük: a világ országainak túlnyomó része, nem csak az angolul beszélő nemzetek, teljesen önszántukból elfogadták a pinyint, mint a kínai nyelv hivatalos latin betűs átírását, s saját nyelvükben is azt kezdték el használni a kínai szavak leírásakor. Tették ezt annak ellenére, hogy a legtöbb nyugati nyelv rendelkezett saját átírással, s volt saját bevett gyakorlatuk. Az előzőleg használt átírások egy töredéke ráadásul nem is volt hibás, mint a hazai népszerű átírás (amely több hangot is ugyanazzal a karakterrel ad vissza, ezáltal nem egyértelmű, s nem alakítható vissza semmilyen tudományos átírássá), s ennek ellenére hagytak fel a használatával. Pusztán azért, mert a kínaiak azt szeretnék, hogy a saját nyelvüket a saját latin ábécéjükkel írják. Ahogy például magyarként is szeretnénk mondjuk Nyíregyházát ugyanebben a formában viszont látni egy angol szövegben (nagy duzzogva esetleg ékezetek nélkül), dacára annak, hogy egy darab "képzetlen" nem magyar olvasó sem lesz, aki képes lesz kiejteni a város nevét. Pinyint használni idehaza is csak annyira kellene, hogy furcsa legyen, mint amennyire más egyéb, kevesek által ismert, de latin betűt használó nyelvek nem fonetikus használata az, hiszen lássuk be, hogy csupán azért, mert nem tudjuk kiejteni a feröeri, vietnámi vagy épp a szamoai szavakat, még nem kezdünk neki ezekhez is átírást készíteni.

Természetesen vannak azért apró kivételek a pinyin dominanciája terén. Egyes kínai szavak, nevek meghonosodtak más nyelvekben még abban a korban, amikor nem a pinyint használták. Ezeket általában az egyébként pinyint elfogadó országok is a saját formájukban használják, s ezen az elven én is Szecsuánt és Pekinget írok a blogon. Taiwan pedig csak a legutóbbi időkben adta meg magát, s vette át a pinyin egy módosított verzióját, bár nem kötelező jelleggel, a meglévő helyi átírások kiegészítéseként.

Más ötletem igazán nem is akadt a megfejtésre, mindenesetre remélem, a mostani bejegyzéssel egyszer s mindenkorra cáfoltam a számomra meglehetősen furának tűnő elképzelést. Köszönöm.

Utólag is bocs, amiért nem jelentkeztem napok óta az ígéretem ellenére, de amióta nem melózom, majdnem egész nap alszom.
A lustaságomba belejátszhat az is, hogy kénytelen-kelletlen nekiálltam egy picit fogyni is, mert a házasélet alatt újra felszaladt egy kellemetlenebb felesleg. Bár férjemet állítólag nem zavarja, engem annál inkább. Már korábban is próbáltam leküzdeni a helyzetet, de mindkét alkalommal elbukott a dolog azon, hogy ő a határozott kérésem ellenére is itt tömte magába a kaját mellettem (neki könnyű, semmit nem hízik).

Mostanra azonban megmakacsoltam magam, s egyértelműen kitiltottam a lakásból mindenféle élelmiszert. Ismeri a járást, kismillió helyen vásárolhat magának harapnivalót, csak haza nem hoz belőle semmit. A helyzetnek eredménye is lett. Bár az út eltart még egy darabig, de megindultak a folyamatok. Szigorúan a saját, erre preferált ételeimet eszem, s mostanra alig valamit. Tudom, koplalni nem egészséges, de ismerem magam, a sportra lehetetlenség rávenni, úgyhogy csak ez marad. Nekem beválik, nem szenvedem meg, önuralmam is van hozzá, s egy idő után (1-2 nap) már nem is zavar. Csak a belekezdés nehéz, ha kísértések garmadája vesz körbe. De ez kiiktatva.

A testsúlycsökkentés mellékhatása azonban a már emlegetett lustaság. Energiabevitel híján a szervezetem ott spórol, ahol tud, így aztán nincs sok kedvem megerőltetni magam (szellemileg sem), s csak vegetálok. Nem panaszképp, csak magyarázatként írom.

Mivel a héten még nem dolgozom, azért majd most már tényleg igyekszem erőt venni magamon, s belekezdeni az elmaradások pótlásába. Reméljük, sikerül.