Kedves olvasók!

A Szecsuánblog még mindig él, bár kétségtelenül erősen tetszhalott üzemmódban töltötte az elmúlt hónapokat. Ennek azonban most egy időre ismét vége, bár a teljes feltámadás egy kicsit még várat magára, úgy picivel több, mint öt évet. Valami azért lesz addig is, csak nem a megszokott formában.

De kezdjük az elején...

Jelen sorok írója, az olvasók számára valószínűleg nem meglepő módon, imád Kínában élni. A jelenlegi szabályozás azonban nem igazán segíti elő vágyaim megvalósítását. Most épp megoldható, hogy nem natív állampolgárként is oktathassam a Mennyei Birodalom (elsősorban) ifjonc állampolgárait, s ehhez még törvényes keretek is rendelkezésre állnak, azonban a helyzet a jövőre nézve merőben kiszámíthatatlan, ráadásul elég jól be is határolják a megcélozható intézmények körét. Így jócskán a harmadik x felett járva nekem ennél már egy fokkal jobban tervezhető életpálya kell, nem akarok minden második évben, az aktuális szigorítások függvényében újraszabni mindent.
Na jó, ez mind szép és jó és persze külső szemlélő számára irreleváns nyekergés, de mégis mit lehet tenni?


Hánytam, vetettem, osztottam, szoroztam, s végül már hazajövetelünk előtt megszületett a megváltó terv vázlata, de akkor még csak, mint egyik lehetséges opció. Ez végül, némi további kutatómunka után a befutó lett, s jelenleg már a kivitelezési fázisban tart. Na de miről is hablatyolok éppen?


Kezdjük ott, hogy minden probléma forrása alapvetően a jelenlegi magyar állampolgárságom. Ezzel nem számítok natív, anyanyelvi angolt beszélő egyednek, hanem mint nem-natív tudok elcsípni esetleg ezt-azt. Natívként sokkal jobbak a lehetőségek, s lényegesen magasabb a fizetés is, s ez az a kategória, akiket nem is érintenek az aktuális törvényi, rendeleti szívózások.
A felsoroltak miatt elkezdtem utánanézni, milyen úton-módon kerülhetném meg ezt a rám nézve előnytelen szabályozást, s végül a procedúra relatív egyszerűségére, időtartamának viszonylagos rövidségére való tekintettel Írország tűnt a legjobb alternatívának. Öt itt töltött év után, némi, normál körülmények között default feltételnek eleget téve lehetőség nyílik teljes értékű helyi lakossá válni, s így az általam hőn áhított natív útlevelet megszerezni. Igen, ez az öt év (+ kb. fél év várakozás) elég hosszú, alapból nekem sem annyira fűlt hozzá a fogam, de még mindig ez tűnik a legértelmesebb megoldásnak, ráadásul a várható emelt juttatások miatt anyagilag is megéri kivárni, s csak utána Kínába menni. A tervek szerint ezalatt én elvégzek még egy helyi felsőoktatási képzést is, hogy egyrészt taníthassak szakmai tárgyakat is odakinn, másrészt mert még ez lehet az utolsó potenciális dolog, amibe bele tudnak kötni (hogy nem natív országban szereztem meg a diplomám). Férjem lesz ezalatt a családfenntartó.

A dolog, mint említettem, már zajlik. Életem párja már lassan két hónapja itt van, én múlt héten érkeztem. Egy nyugat-ír kisvárosban élünk, meglehetősen kellemes környezetben, kristálytiszta levegő mellett. Mivel én a sulimat csak jövő ősszel kezdem el, így addig én sem csak itthon fogok kallódni, a jövő héttől ugyanis, némiképp röhejes módon, a helyi iskolában fogok migránsokat oktatni. Bár ehhez elvileg kellene az ír Teaching Council licence, már olyan régóta nem találtak helyi tanárt, hogy beérik velem, mint erre papírok alapján teljesen alkalmatlan személlyel is. Őszintén szólva erre nem igazán számítottam, de egyértelműen nincs ellenemre a dolog.


Mivel a Szecsuánblog most még messzebbre sodródott az ázsiai óriásországtól, így jelenleg nem nagyon tudok mindennapi kínai dolgokkal szolgálni, az ír életet pedig számos blog lefedi, ráadásul azért ez nem is annyira üt el a hazaitól, mint egy másik kontinens világa. Ettől függetlenül idővel igyekszem számot adni a történésekről, s Kína-tematikájú posztok is lesznek, most pl. írni fogok egyet a Huawei-ügyről.

Köszönöm, ha velem tartotok továbbra is!