Első két ír hónapom munkával is telik, bár kétségtelenül nem kell megerőltetnem magam, mivel csak heti négy alkalommal tanítok a helyi művelődési házban.

Tanítványaim kelet-közép-európai bevándorlók (plusz két pakisztáni nő), akik gyakorlatilag semmit nem beszélnek angolul, de valahogy idekeveredtek a szigetre. Számukra az oktatás ingyenes, ennek megfelelően jellemzően nem is nagyon törik össze magukat, hogy valami energiát fektessenek a dologba az órák idején túl, gyakran még ott sem.

Bár az órabérem szerencsére nem a helyi minimálbér, hanem egy egészen barátságos összeg, mivel csak heti 12 órám van, így vagyonokat nem keresek. Ez az óraszám sem maradna meg, ha távlatokban gondolkodnék itt, mivel általában nem szerveznek ennyit, csak most a korábbi (ír) tanárnő időskori elhalálozása miatt egy háromnegyed évig nem volt tanerő, s némiképp felgyülemlettek a feladatok.

Maga a tanítás erős kihívás. A diákokkal semmiféle közös nyelvet nem beszélünk, ráadásul egy cseh sráctól és a paki csajoktól eltekintve teljesen alulmotiváltak, így mostanra nagyjából szétszakadt az egész. A három eminens, akik két különböző csoportban vannak, jól halad, míg a többiekkel még szinte mindig ugyanott tartunk, mint az elején.
Szerencsére a korábbi, engem nem érintő tapasztalatok sem voltak mások, s erre fel is hívták a figyelmem, úgyhogy nem aggódok emiatt.

Mindenestre így, hogy jövő hónapban megürül a házunk és költözünk, ez a munka is meg fog szűnni. Egyelőre csak férjemnek van kilátásban új, immár castlebar-i melója, én elképzelhető, hogy egy darabig háztartásbeli leszek. Hasonló pozíciót biztosan nem csípek majd meg, de azért reméljük, valami majd akad. Ha nem, az sem izgatna annyira máskülönben, de most az eléggé kiürült pénztárcám miatt egy kicsit kevésbé érzem magam komfortosan. De igazából nem lesz gond, csak szeretek picit túlbiztosítani mindent.

Ez sajnos kikerülhetetlen, mivel a vízumom első 60 napja lejár, így semmilyen lustaságra fogva nem tudom elnapolni.

Szerencsére a megvalósítás elég egyszerű. A kiépült gyorsvasútnak hála negyed óra Shenzhenben Futian állomás, amitől meg csak néhány perc a határ. Hongkong iránt érzett hatalmas szerelmemnek hála ezúttal sem tervezek annál többet odakinn tartózkodni, mint ami minimálisan lehetséges, fordulok is vissza azonnal.
Péntek lévén biztosan élvezni fogom a hömpölygő tömeget, de majd igyekszem relaxált állapotban maradni.

Az utazásnak lesz azért jó oldala is. Egyrészt tesztelem ezt a vasútvonalat, másrészt ha már ott leszek, visszafelé megcsekkolom a vasútállomásig érő dongguani metrót is. Elvileg már épülik a hosszítást, s három-négy éven belül már a jelenlegi lakóhelyem is el lesz látva.
Ja, és mivel nem szórakozásból megyek, pénteken már délben lelépek a munkából. Egy fél munkanappal hosszabb lesz a hétvége.

Ma lezajlott a két demóóra is a nyelvsuliban, s szerencsére elég volt csak előttük bemennem, délután 1-re, így a mai nap is laza volt.

Az első csoportban 6-9 éves kisiskolások kaptak helyet. Túlságosan nem lopták bele magukat a szívembe, így remélem, a 14 megjelent egyedből minél kevesebben fognak beiratkozni, s a jövőben engem boldogítani.
A második órán nagyobbak, 11-14 évesek voltak, lényegesen fejlettebb képességekkel, s mindössze hatan, őket nem bánom.

Lustaságom újabb bizonyítékaként ma már a bevásárlást is online intéztem. Egy órán belül megjött a cucc és még egy kis apróságot is küldtek mellé, amit nem rendeltem. A kiszállítás 5 yuan lett volna, de mivel volt 15 yuanes hongbao, így még ez sem terhelt. 
Kicsit ódzkodtam tőle, mert főleg zöldségeket és egy kis húst rendeltem, de szerencsére minden teljesen jó állapotú, így holnap-holnapután konyhatündérkedem a pizzarendelés helyett.

Tudom, lusta vagyok, de utálok vásárolni. Férjem meg még odaát, egyelőre nem tudom kiszervezni a melót. A képen az ajándék.

Az óvodai tanítás mellékhatása, hogy némiképp kezdek elhülyülni. Ez mondjuk nem nagy újdonság, gyárilag is eléggé fogyi vagyok, s ez nem is különösebben aggaszt, már megszoktam. De kétségtelen, hogy gyerekjátékokkal utoljára a saját gyermekkorom idején játszottam, ami nem mostanában volt.

Ehhez képest, ha épp nincs kedvem az irodában lenni, s a középsősökkel múlatom az időt, részt veszek mindenféle aktivitásokban, pl. színezek, ragasztok, vagy csak úgy kedvemre építkezem. Gyermekbarátságomnak megfelelően féltékenyen tartva a végeredmény elrontásától - sajnos nekem már kevésbé néznék el, ha arrébb lökném őket, így kénytelen vagyok lenyelni a békát, ha úgy adódik.

Munkanapokon az étkezésem biztosítva van, ittlétem alatt akár négyszer is táplálkozhatok.

8:30-kor reggeli, tíz felé gyümölcs, 11:40 körül ebéd, majd kb. délután három körül még uzsonna is akad. A vacsiról magamnak kell gondoskodni, de nem szoktam, így is bőven többet eszem itt, mint kéne, még azzal együtt is, hogy általában csak a reggeli és az ebéd az, amiből kosztolni szoktam.

A kaja kevés kivétellel vállalható, az ebéd szinte mindig jó, a reggeli, ha szójatej vagy rizskása van, az nem igazán kelti fel az érdeklődésemet, passzolom. A gyümölcsök közt sűrűn van óriási szemű, kék szőlő, azt kifejezetten díjazom.

No, de felesleges karakterek helyett inkább képek jöjjenek, egy-két képaláírással, ez a téma mindig jobban megjeleníthető vizuálisan.

Aki élt már valamennyi időt Kínában, az valószínűleg találkozott a hongbaoval, vagyis a piros borítékkal. Színe az öröm árnyalata már évezredek óta, a kommunizmus ilyen téren pont szerencsésen választott, amikor erre próbált meg terjeszkedni.

A színe már tisztázott, de mire jó? Mint a borítékokba általában, ezekbe is kerül valami, egész egyszerűen pénz. A nyerekek is hongbaot kapnak a holdújév üdején, a wechat-en virtuális hongbaokat lehet bontogatni esetenként, s ez a formája a dolgozók jutalmazásának is.

Azt olvasóim már tudják, hogy nem Kínában voltam gyerek, így könnyen kitalálható, hogy munkahelyeimen volt részem efféle élményben, évente legfeljebb 1-2-3 alkalommal. Ezúttal azonban kifejezetten haladó helyre kerültem, mert az elmúlt három hét alatt ma már a harmadik borítékot vettem át. Tartok tőle, hogy ez az 1 hongbao/hét arány idővel jelentősen le fog csökkenni, de most ne gondoljunk ilyen szívet kevésbé melengető apróságokra.

A háromból kettőt csak úgy kaptunk. Egyszer a kisebb főnöktől, egyszer meg a nagytól, random. A mostani meg a tegnapi Teacher's Day alkalmából járt. Az összeg az én fizumhoz képest nem sok, eddig 100-100, most 200 yuan, de a gesztus jólesik. Helyi kollegináknak meg már anyagilag sem mindegy. 

Sok-sok hongbaot mindenkinek!

Ez nem jelent óriási változást. A másodikon és a harmadikon van az ovi, a negyediken meg a nyelvsuli. Kemény másfél órát fogok eltölteni két diákkal, a maradék időben meg netezek az irodában. Szerencsére szereztem be fülest, így immár videózni is tudok anélkül, hogy bárkit is zargatnék vele.

Holnap és holnapután szabadnapok jönnek, így aztán tényleg nem panaszkodom. Jó itt. A környezet kellemes, a munkatársak kedvesek, még a főnök is, s jól is fizetnek. Szeretek itt.

Merthogy természetesen, ahogy az nem meglepő, itt is fontos a marketing, mint a privát szektorban bárhol, így aztán ezúttal is natív vagyok, saját választásomból kifolyólag kanadai. Pár napja megírtam a promóciós anyagba beleillő, megfelelő bemutatkozó szövegemet is, tegnap pedig zseniális stúdiófotókat is készítettek rólam.

Ez utóbbinak mérhetetlenül örültem, tekintve, hogy elég régóta tudatában vagyok annak a ténynek, hogy rólam csak egy ember képes jó képeket készíteni, s ez én vagyok. A szelfik világában, ha látom a várható végeredményt, pontosan meg tudom ítélni, melyik a megfelelő szög, fény, stb. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Nem is szeretem, ha másoknak állok modellt, mert az eredmény ritkán vállalható, legyenek bármennyire remek szakemberek is. Ha néha egész alakos képre van szükség, amit magam már nehezen hozok össze, akkor meg párom szenved a dologgal egy órát, készítve 2-300 képet, amiből esetleg nagy duzzogva 2-3-at megfelelőnek ítélek.

A mostani fotós sem okozott csalódást, az egy kicsit igen, hogy az általam előzőleg adott, tényleg jó képek nem feleltek meg nekik, s ragaszkodtak az újakhoz. Miután a fizetésem akkor sem változik, ha 10 gyerek jár ide összesen, annyira azért nem estem pánikba,s egyébként is, nekem személyes célra szerencsére nem kell használnom az elkészült műremekeket.

Holnap aztán élesben is megismer néhány szülő, ugyanis este lesz egy bemutatkozó program (nem csak az enyém), ahol egy röpke, kb. egy percnyi szóbeli megnyilvánulásom is lesz.
Aztán jövő héten még punnyadhatok itt semmittéve, vagyis a flashcardok kinyomtatásával és laminálásával, ami még ha nagyon elhúzom, sem tart tovább két napnál. Aztán harmadikától már tanítok is.

Addig is itt a legnépszerűbbnek találtatott stúdiókép felismerhetetlenné homályosított példánya. Az inkognitó megőrzése mellett higgyétek el, a fejem minőségén is nagyságrendeket javított az eljárás.

Tavaly nagy lendülettel döntöttem úgy, hogy kipróbálom Vietnámot, ha már ide nem akaródzik összejönni a vízum. Ez nem bizonyult a legbölcsebb ötletnek, de szerencsére már elmúlt.

Mint írtam, valamelyest javultak a bejutási lehetőségek, s a munkáltató még ki is fizette az ezzel járó költségeket (üzleti vízum). Egyévest igényeltünk, de sajnos ebből első körben csak négy hónap (2*60 nap) lett, viszont elvileg következő körben már kiadják a félévest, ami effektíve nyolc hónapot ér, mivel még az utolsó nap is beléphet vele az ember és onnan indul a hatvan nap. 
Ha ez is megvalósul, s közel egy évre nyugodt lehetek, akkor jön férjem köre, na meg a malackáké. Utóbbi egy külön történet, amivel most nem is fárasztanék senkit, de a (viet) hatóságok idiotizmusa miatt nem egyszerű.

Férjem tehát jelenleg még Vietnámban van, kerek négy hónapig egész biztosan ott is marad, s ha meglesz a tartósabb vízumom, akkor neki is szerzünk, s lezajlik a családegyesítési eljárás.  Szerencsére ez még kibírható idő.

Ha valami gebasz folytán mégsem sikerülne hosszítani (nem valószínű, de nem is kizárható), én akkor sem megyek többet vissza oda, hanem fogjuk magunkat és hazamegyünk, legalább addig, amíg találunk megoldást a visszatérésre. De reméljük, nem kell ezt a tervet bevetni.

Most is Shenzhen közelében élek, a mellette lévő Dongguan város közigazgatási határain belül, Humenben. Túlságosan nem néztem körül még, de teljesen vállalható, átlagos kínai színvonalú hely, sok magasházzal, normális utakkal, járdával (Vietnámban az utóbbi ismeretlen). Eddig határozottan élvezem az ittlétet, a kollégák is felettébb kedvesek, s a munkakörnyezet is nagyon kényelmes.
A munkahelyem egy óvoda és training center egyben, de csak most indul, szóval egyelőre nagyon korlátozott mennyiségű diák várható. Bár három szintes az épület, szintenként kb. 10 teremmel (s legalább ennyi babavécével, amik amúgy tök viccesek, miniatűr piszoárokkal, csapokkal, kagylókkal, vécénként kb. 10 gyermek egyidejű befogadására alkalmas kapacitással), első körben csak három csoport lesz, az egyikben nyolc, a másikban négy babával. A tulaj nagyon jól állhat, mert minden szuperül és méregdrágán van berendezve, s mindenből márkás, merthogy a félévente 20 ezer yuanes tandíjért cserébe nem mindegy, hova kerül a poronty.

Szóval, a heti öt hétköznapból, amikor az ovi üzemel, én hármat töltök majd itt, két napom (előreláthatóan a csütörtök és a péntek) szabad lesz, míg a hétvégén a nyelvsuliban tanítok, szintén kb. három órát naponta, de ott is jelen kell lenni a nap további részében is netezni.

Bizonyára lejött, hogy Vietnám nem lopta bele magát túlzottan a szívembe, de ezt majd egy másik bejegyzésben fejtem ki. Jó újra blogolni!

Merthogy ma már fizetett állásban vagyok. Igaz, a munkám egészen szeptember 3-ig arra terjed ki, hogy netezzek az irodában, mivel tanítanom addig nem kell majd.

Ami azt illeti, utána sem kell túlzásokba esnem, mivel háromszor fél óra oktatási kötelezettségem lesz, heti két szabadnap mellett. Sajnos ennek ellenére 7.5 órát itt kell eltöltenem a munkanapokon, elvileg az órákra készülve, a gyakorlatban valószínűleg inkább netezve. Mindezt 14000 yuan havi fizuért és lakásért (a rezsit én fizetem).

A lakás amúgy meglehetősen apró, cirka 30-35 négyzetméter, de a célnak megfelelő, s a shenzheninél nagyobb. Az internet még nincs bekötve, de remélhetően néhány napon belül rendeződik a helyzet.

Zárásként néhány kép a munkahelyről a galériában. Némi munkahelyi ebéddel is vegyítve, mivel hogy az is van, ránk is főznek a konyhán, s cukin be is tolják ide a falnivalót.