Tavaly nagy lendülettel döntöttem úgy, hogy kipróbálom Vietnámot, ha már ide nem akaródzik összejönni a vízum. Ez nem bizonyult a legbölcsebb ötletnek, de szerencsére már elmúlt.

Mint írtam, valamelyest javultak a bejutási lehetőségek, s a munkáltató még ki is fizette az ezzel járó költségeket (üzleti vízum). Egyévest igényeltünk, de sajnos ebből első körben csak négy hónap (2*60 nap) lett, viszont elvileg következő körben már kiadják a félévest, ami effektíve nyolc hónapot ér, mivel még az utolsó nap is beléphet vele az ember és onnan indul a hatvan nap. 
Ha ez is megvalósul, s közel egy évre nyugodt lehetek, akkor jön férjem köre, na meg a malackáké. Utóbbi egy külön történet, amivel most nem is fárasztanék senkit, de a (viet) hatóságok idiotizmusa miatt nem egyszerű.

Férjem tehát jelenleg még Vietnámban van, kerek négy hónapig egész biztosan ott is marad, s ha meglesz a tartósabb vízumom, akkor neki is szerzünk, s lezajlik a családegyesítési eljárás.  Szerencsére ez még kibírható idő.

Ha valami gebasz folytán mégsem sikerülne hosszítani (nem valószínű, de nem is kizárható), én akkor sem megyek többet vissza oda, hanem fogjuk magunkat és hazamegyünk, legalább addig, amíg találunk megoldást a visszatérésre. De reméljük, nem kell ezt a tervet bevetni.

Most is Shenzhen közelében élek, a mellette lévő Dongguan város közigazgatási határain belül, Humenben. Túlságosan nem néztem körül még, de teljesen vállalható, átlagos kínai színvonalú hely, sok magasházzal, normális utakkal, járdával (Vietnámban az utóbbi ismeretlen). Eddig határozottan élvezem az ittlétet, a kollégák is felettébb kedvesek, s a munkakörnyezet is nagyon kényelmes.
A munkahelyem egy óvoda és training center egyben, de csak most indul, szóval egyelőre nagyon korlátozott mennyiségű diák várható. Bár három szintes az épület, szintenként kb. 10 teremmel (s legalább ennyi babavécével, amik amúgy tök viccesek, miniatűr piszoárokkal, csapokkal, kagylókkal, vécénként kb. 10 gyermek egyidejű befogadására alkalmas kapacitással), első körben csak három csoport lesz, az egyikben nyolc, a másikban négy babával. A tulaj nagyon jól állhat, mert minden szuperül és méregdrágán van berendezve, s mindenből márkás, merthogy a félévente 20 ezer yuanes tandíjért cserébe nem mindegy, hova kerül a poronty.

Szóval, a heti öt hétköznapból, amikor az ovi üzemel, én hármat töltök majd itt, két napom (előreláthatóan a csütörtök és a péntek) szabad lesz, míg a hétvégén a nyelvsuliban tanítok, szintén kb. három órát naponta, de ott is jelen kell lenni a nap további részében is netezni.

Bizonyára lejött, hogy Vietnám nem lopta bele magát túlzottan a szívembe, de ezt majd egy másik bejegyzésben fejtem ki. Jó újra blogolni!