Hebei a fővárost és Tianjint körbeölelő központi terület, a magába zárt két tartományi jogú város mellett érintkezik Liaoning, Belső-Mongólia, Shanxi, Henan és Shandong tartományokkal is, míg keleten a Bohai-öböl mossa partjait.

 

 

Hebei egyike a bolygó legrégebben lakott területeinek: előember leletek tanúskodnak a Homo erectus mintegy félmillió évvel ezelőtti jelenlétéről (az ún. pekingi ember*), a neolitikus, immár Homo sapiensekre utaló nyomok pedig i.e 7-8000-re datálhatóak.
Mai kiterjedésének északi részeitől eltekintve a kínai civilizáció megjelenése óta szerves részét képezi a különböző kínai államalakulatoknak, bár a történelmi magterület szélén elhelyezkedve alkalmanként kénytelen volt barbár hódítókat is vendégül látni.

 

A pekingi előember, Harry Shapiro által megformálva

 

Az ország központja ekkor még nem itt, hanem délebbre, a Sárga-folyó mentén helyezkedett el. Hebei, melyet elsőként a Tang-dinasztia alatt hívtak jelenlegi nevén (jelentése: a folyótól északra, a folyó pedig a már említett Sárga-folyó vagy Huanghe), csak a középkori mongol hódítás idején került a középpontba, amikor az ország új uraivá váló északi nép a mai Pekinget tette meg fővárosává. A Pekinget körbeölelő Hebei ekkor úgy nevet kapott, Beizhili lett belőle, amely szó szerint annyit jelent, hogy északi központilag irányított (terület). 

Ez az elnevezés határozottan tartósnak bizonyult (némi modifikációval, idővel a déli hasonló tartomány megszűnése miatt megnevezéséből eltűnt az északi jelző, s maradt a Zhili), egészen a 20. század első feléig, amikor a Kínai Köztársaság Nanjingba helyezte át a fővárost. Ekkor vált belőle ismét Hebei, majd a kommunista hatalomátvételt követően az új tartomány megkapta a szomszédos, történelmileg Mandzsúria részét képező Rehe egy részét illetve a hagyományosan mongol terület Chahar tartomány egy déli darabját, aminek köszönhetően immár túlnyúlik a Nagy Falon.

 

Rehe és Chahar egyike a már nem létező közigazgatási egységeknek, előbbi Hebei, Liaoning, Belső-Mongólia és Tianjin közt lett felosztva, utóbbi pedig Hebei, Peking és Belső-Mongólia részét képezi ma. A képen pirossal a mai Hebei alapját adó Zhili tartomány, a vele északról érintkező két egység az említett Rehe (a jobb oldali) és Chahar (a bal oldali).

 

Hebei székhelye ma Shijiazhuang, de kalandos út vezetett el idáig. Maga Shijiazhuang a 30-as évekig egy jelentéktelen porfészek volt, de jó adottságaira építve a világháború végére már egy intenzíven fejlődő kereskedelmi és ipari központtá vált. A tartományon belül még ekkor sem számított kimagaslónak, a székhely is Baodingban volt. Az ötvenes években Shijiazhuang tovább fejlődőtt, mivel az egyébként is előnyös elhelyezkedését fokozta, hogy a tartomány tengertől leginkább távoli részén feküdt, s a paranoid légkörben a fejlesztéseket igyekeztek a jobban védhető területekre összpontosítani.
Baoding mellett aztán rövid időre Tianjin is a valamikori székhelyek közé került, de végül, a kulturális forradalom kitörését követően Mao Shijiazhuang mellett tette le a voksát. Mára egyértelműen a tartomány legnagyobb városa, metrórendszere is már kiépülőben van, jelenleg két vonal üzemel.

 

A gyönyörű és kristálytiszta levegőjű nagyváros, Shijiazhuang ma már a 12. a kínai városok rangsorában

 

Shijiazhuangon kívül a terület  hagyományosan erős volt nagyvárosokban, a nagy migrációs boom felfutása előtt is több település haladta vagy közelítette meg a milliós lélekszámot, a néhai székhely Baoding mellett Tangshan, Zhangjiakou, Handan és Qinhuangdao is. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy Hebei a főváros közvetlen közelében a kezdetektől az iparosítás, beruházások színtere volt. Peking és később Tianjin ellátására kiterjedt mezőgazdaság épült rá, majd a termények feldolgozására kezdetleges élelmiszeripar, s az ásványkincsek felfedezését követően már bányászat és nehézipar is.
A kommunista hatalomátvétel ráerősített ezekre az alapokra, s ennek köszönhetően Hebei ipari termelése az egekbe szökött, itt koncentrálódott a mezőgazdasági gép- és műtrágyagyártás is. Az államilag fejlesztett nehézipar egy része a racionalizálással párhuzamosan válságba került, de nagyobb zökkenők nélkül sikerült a szerkezet átalakítása. Ma a tartományok közül a hatodik legnagyobb GDP-t adja.


Magterületi fekvése, kedvező mezőgazdasági potenciálja mellett az országos központ közelsége egyaránt jelentős népesség jelenlétét valószínűsíti, s ez így is van: két magyarországnyi területén nagyjából 75 millióan élnek, amivel a hatodik legnépesebb a kínai közigazgatási egységek sorában. 2000-ben még közel tízmillióval kevesebben voltak, de Hebeit sem kerülte el a keleti területekre tartó belső migráció.
A népesség több mint 95%-a han, a valamivel több mint kétmillió mandzsu és félmillió hui mellett elenyésző számban mongolok és zhuangok élnek még itt.

 

Területén törésvonalak találkoznak, így Szecsuán mellett tektonikailag az egyik legérzékenyebb terület az országban. Szerencsére a komoly rengések nem mindennaposak, de 1976-ban Tangshant sikeresen rombolta porig egy 7,8-as erősségű földmozgás. A modern idők emberélet tekintetében legpusztítóbb természeti katasztrófája volt ez, mintegy negyedmillió ember halálát okozta.
Noha a földrengés nem tartozott az aprók közé, az áldozatok magas számát és a pusztítás mértékét sokkalta inkább okozta Tangshan meg úgy általában a korabeli kínai városok határozottan nem szakszerű felépítése, no és persze az sem segített, hogy az éjszaka közepén sújtott le, amikor mindenki épp a korszerűtlen házakban aludt.
Noha a város épületeinek csaknem egésze megsemmisült vagy megrongálódott, a silány kivitelezés jelentőségét jól mutatja, hogy több régi templom sértetlenül vészelte át a pusztítást - sok nem, mivel az ekkor már tíz éve zajló kulturális forradalom erősen megritkította a számukat.

 

A pusztító tangshani földrengés sokkoló következményei

Az igen jelentős ipar, a nagy népesség és az északi, nem kicsit kontinentális fekvés - télen hideg van, emiatt fűteni kell, ami extra szénfelhasználást jelent - miatt a légszennyezettség országos szinten a legrosszabbak közé tartozik. Emiatt a nemzetközi turizmus sem kifejezetten robusztus, noha jelentős számban maradtak itt történelmi emlékek.
A mégis leginkább felkeresett és messze legkellemesebbnek nevezhető területek a tengerparti üdülőhelyek. Chengde már a császárkorban népszerű volt, ekkor épültek fel a ma világörökség részének tekintett, kiterjedt császári nyári rezidencia épületei és kertjei. Ugyancsak a világörökségi védelem részét képezi a palota melletti nyolc külső templom is a városban, ezek egyike, a Lhásza inspirálta, Qing-kori mini Potala, amely mintegy száz évvel készült el később, mint a tibeti eredeti. A Mao és a pártelit által egykor sűrűn látogatott, kellemes éghajlatú városka mellett a Nagy Fal végét jelző Shanhaiguan is a kiemelt látnivalók között szerepel.

 

Galériában Chengde és Shanhaiguan képei.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

_________________________________________________________

* a pekingi ember megítélése bizonytalan, egyes elméletek szerint kamu. Ennek táptalaja az a tény, hogy jelenleg egy darab lelet sincs meg, mivel a Kínában dúló háborúskodás elől az amerikaiak megpróbálták őket hazavinni. A fosszíliák azonban sosem érkeztek meg rendeltetési helyükre, s azóta sem sikerült sem az elveszett darabokat fellelni vagy újakat találni.

 

 

Tianjin Peking kapuja a tengerre. Ma egyike az ország négy tartományi jogú városának, s egyben az egyik legfejlettebb tartományi szintű közigazgatási egység. Keleten a Bohai-öböl határolja, míg a szárazföldön csaknem teljesen körbeöleli Hebei, s csak egy kis szakaszon érintkezik nyugaton Peking területével.

 

A sorozat eddig elkészült darabjai:
Kína, a kontinensnyi ország
Kína tartományai: Heilongjiang
Kína tartományai: Jilin
Kína tartományai: Liaoning
Kína tartományai: Belső-Mongólia
Kína tartományai: Peking

 

 

Múltja, noha kínai viszonylatban nem nevezhető réginek, a magyar közönség számára érdekes lehet, de ne szaladjunk ennyire előre. A mai város helyén valaha tenger húzódott, de aztán ezt a beleömlő folyók hordaléka feltöltötte. A környéken a kezdetek óta éltek emberek, de jelentősebb település egészen a Nagy-csatorna megépítéséig nem alakult itt ki, amikor is az élénkülő kereskedelem miatt egy kisebb városka nőtt ki a földből.
Az utolsó félezer évben Peking kikötőjeként kezdett el működni, de igazán érdemi fejlődés a gyarmatosítás következtében indult csak be.

Történetesen ugyanis a külföldi hatalmak szorításában vergődő császárság az egyik egyenlőtlen szerződés, a második ópiumháború első felét záró tianjini alapján kénytelen volt megnyitni a várost 1860-ban az angolok és a franciák előtt. A századforduló magasságában kitört a boxerlázadás (ekkora már néhány új koncesszió is kialakult), amelyet a nyugati hatalmak levertek, majd az ezt követő békekötés eredményeképp egyes zónák területe duplájára nőtt, illetve az invázióban részt vevő új nációk is részt kaptak Tianjinből, köztük olyan nagyhatalmak, mint az Osztrák-Magyar Monarchia.

 

Bár a koloniális idillt egy kis időre megzavarta a sikertelen boxerlázadás, véglegesen nem a kínaiak, hanem az őket elfoglalni próbáló japánok tettek be neki. (Ez alól kivételt képez a Monarchia és a németek koncessziója, ezeket ugyanis a kínaiak felszámolták, amikor az első világháború idején hadat üzentek a távoli ellenfeleknek.) Tianjin, Kína tekintélyes egyéb részeihez hasonlóan japán megszállás alá került (mivel Tokió által szignált nemzetközi egyezmény tiltotta az annexiót, így névleg független, kínai bábállamok révén, amiknek persze semmi saját hatásköre nem volt a gyakorlatban), s csak 1949-ben szabadult fel az előrenyomuló kommunista csapatoknak köszönhetően.

 

Az egykori Budapest utca száz évvel később

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia óriási, mintegy 0,61 km2-es (azért a Vatikánnál még így is majdnem másfélszer nagyobb!) gyarmatáról érdemes elolvasni ezt a részletes leírást.

 

Noha Tianjin ekkorra már egyértelműen a legjelentősebb kínai városok közé tartozott, az új kormány ambivalens módon kezelte évtizedeken át. Eleinte a maihoz hasonló, tartományi szintű közigazgatási egység volt, majd beolvasztották az őt körülvevő Hebei tartományba, annak székhelyeként. A hidegháborús paranoia közepette tartottak tőle, hogy tengerparti fekvése miatt azonnal a tűzvonalba kerül, s úgy érezték jobb lenne a fejlesztéseket nem ide koncentrálni, s a tartományt nem innen irányítani. Végül a hetvenes években újra tartományi jogú várossá vált, s ez a helyzet a mai napig tart. Egyúttal ekkortól kezdett a város sora jobbra fordulni, már ami az állam hozzáállását illeti, immár elfogadták Tianjin fejlesztését, még Peking után másodikként a metróépítésbe is belevágtak. Csakhogy...

 

1976-ban a szomszédos Tangshan közelében megmozdult a föld és nagyjából negyedmillió ember pusztult el a katasztrófa következtében (amivel a modern idők legtöbb áldozatot követelő földrengése címet könnyedén elvitte és tartja is ez az esemény, s a bármiféle modern kori természeti csapás kategóriában sem talált ellenfélre a délkelet-ázsiai cunamiig). A rengés Tianjint sem kímélte, a város épületeinek 60%-a, az ipar 30%-a elpusztult, közel hétszázezren váltak hajléktalanná, s mintegy 25 ezer ember meg is halt.

 

A metró ennek ellenére debütált országos másodikként, már '84-ben - hogy a kivitelezés mennyire volt professzionális, főleg hogy félkészen kapta el a földrengés, az alighanem vitatható, ugyanis a modern tianjini metróépítésekkel párhuzamosan egy az egyben lezárták, felújították és meg is hosszabbították az egész vonalat a kétezres évek elején.

 

A metróhálózat azóta erőteljes bővülésen esett át

 

Bár a város a kínai gazdaság nyitásával párhuzamosan fejlődésnek indult, az igazán nagy áttörésre várni kellett a Binhai új terület kialakításáig. Az új zóna egy második városmagként közvetlenül a kikötő, Tanggu mellett kezdett el felépülni, s a tervek szerint Shenzhenhez és a Shanghaiban lévő Pudonghoz hasonló sors vár rá. A világ 500 legnagyobb cégének már több mint a fele jelen van Binhaiban, s az innovációs ipar egyik hazai fellegvárává kezd válni.

 

• 
• 
• 
• 

Binhai ma és a nagy terv

 

Tianjin a Bohai-gyűrű és egész Észak-Kína legnagyobb kikötője, stratégiai fekvése miatt fontos közlekedési csomópont, s ma egész Kínában itt a legmagasabb az egy főre jutó GDP, több mint 17000 USD.

 

A város lakosságszáma intenzíven nőtt, s a mai napig is növekszik, köszönhetően a kecsegtető lehetőségeknek. A valamivel több mint 15 millió rezidensből (ebből Binhaiban ma már több mint hárommillió él - 2008-ban még egymillió sem) mintegy 5 millió migráns, nem rendelkezik helyi hukouval, s szinte csaknem mindenki (97%) han kínai. Bár a közigazgatási terület nagy része urbanizált, Tianjin vidéki területein jelentős mezőgazdasági tevékenység folyik, s emellett még a bányászat sem elhanyagolható, különösen hogy igazoltan legalább százmillió tonna kőolaj és csaknem 200 millió tonnányi földgáz rejlik a területén.

 

 

Az egykori francia koncessziós terület (fenn), Tianjin modern magasházai (lenn)

 

 

Mint sejthető, a légszennyezettségi adataival Tianjin sem büszkélkedhet, s bár kétségtelen, hogy jelentős a javulás, még van hová.
Az ideutazó nyugati turista jellemzően a koloniális időszak megmaradt emlékeit csodálja meg, de a kínai turistákat egy fokkal jobban érdekli a dolog.
Tianjin nem az a klasszikus turistacélpont, de azért ha a környéken jár az ember, akár be is nézhet.

 

 

Beijing, vagy magyarban meghonosodott nevén Peking Kína fővárosa, egyben második legnagyobb városa is. Nem tartozik egyik kínai tartomány fennhatósága alá sem, Shanghaihoz, Tianjinhez és Chongqinghoz hasonlóan tartományi jogú város, önálló, tartományi szintű közigazgatási egység. 

 

 

Pekinget csaknem teljesen körbeöleli Hebei tartomány, csak keletről határolja Tianjin. A 15. és 19. század között a világ legnépesebb települése volt. Manapság majdnem 22 millió (ebből cirka 19 millió a tényleges városban, a többi a közigazgatása alá tartozó vidéken) ember lakja, amivel még mindig szerepel a globális top 10-ben (módszertana válogatja, hogy ezen belül hol).

 

Peking története nagyjából háromezer évre nyúlik vissza. Kína politikai központjaként csak cirka 800 éve működik, így nem tartozik a legősibb kínai fővárosok közé. Jelentősebb településnek számított így is: tartományi fővárosként működött. A legidősebb, mai is álló épületei a 11. századból valóak.

A kínai birodalom területe a történelem folyamán általában lényegesen kisebb volt a mai méreténél, így Peking közel feküdt az északi végekhez, amit nagyon jól demonstrál, hogy a Nagy Fal közeli szakaszai a mai Peking közigazgatási határain belül találhatóak. Mivel ennyire északon feküdt, sűrűn volt része a barbár, vagy barbár eredetű, kínai típusú konkurens dinasztinák hódításaiban is. A középkori Kína aranykorát jelentő Tang-dinasztia bukását követően 938-ban kitaj (Liao-dinasztia) kézre került, őket a dzsürcsenek (Jin-dinasztia) váltották majdnem 200 évvel később.

A Tang-Kína korábbi méreteit már csak miattuk sem ellenőrző Song-Kínára a végső csapást azonban nem ezek a kevésbé jelentős államkezdemények jelentették, hanem a dzsürcseneket is elsöprő mongolok. Bizonyos ténykedéseikről európai tapasztalataink is vannak (tatárjárás), de mindenkinél jobban megsínylette őket Kína. Pekinget konkrétan a földdel tették egyenlővé 1215-ben. Az Észak-Kínától Európáig fosztogató, hódító mongolok idővel kissé lecsillapodtak, s miután a Dél-Kínában egy darabig még létező Song-dinasztiát is felszámolták, Kína kizárólagos uraivá váltak, s a kínai császárok következő generációt, a Yuan-dinasztiát termelték ki soraikból. Az elit természetesen rövid időn belül el is kínaiasodott.

 

A Tiltott Város, a fővárosi császári rezidencia

 

A mongolok, bár először elpusztították Pekinget, a 13. század második felében nekikezdtek az újjáépítésnek, s a város, történetében először Kína fővárosává vált. A Yuan-Kínát megdöntő Ming-dinasztia Nanjingba helyezte át a székhelyt, de Peking hamarosan második fővárossá vált, majd a császári palotaegyüttes elkészülte után, 1420-ban ismét Peking lett a legfőbb központ. Bár Nanjing még sokáig megmaradt második fővárosnak, az utolsó, Qing-dinasztia alatt Peking lett a kizárólagos központ. Azóta, apróbb, múlt századi epizódoktól eltekintve Peking szerepe megingathatatlan.

 

Peking fejlődésének felgyorsulása az 1980-as évektől indult meg. Az eredeti város a mostani második körgyűrűig ért, itt húzódott a városfal is, amelyet sajnálatosan sikeresen elbontottak, hiába éltek túl annyi évszázadot. Most már hat körgyűrű van, s Peking beépítettsége durván a duplájára nőtt. Bár a kulturális forradalmat a legtöbb kínai műemlék erősen megsínylette, s ez a pusztítás a fővárost sem kerülhette el, a legnagyobb kincsek többé-kevésbé épségben átvészelték a kritikus időszakot, hála többek között az akkori miniszterelnök Zhou Enlai fellépésének. Az emblematikus Nyári Palota színes oszlopait például lemeszeltette, hogy ne keltsenek feltűnést a minden régivel való leszámolás idején.
A város minden korábbinál nagyobbá duzzadása rengeteg problémát is szült. A nemzetközi médiában is rendre feltűnnek a pekingi szmogról szóló híradások, s ez nem ok nélküli. Bár én soha nem éltem Pekingben, a helyzet állítólag valamelyest javul.

 

A Nyári Palota (fenn) és a főváros modern felhőkarcolói (lenn)

 

Hogy a levegő milyen, az a nagy számú lakos mellett köszönhető Peking fekvésének is. Mivel telente igencsak hidegek vannak, mindenhol fűtenek, elsősorban szénnel. Belső-Mongólia sivatagjai sincsenek messze, így sűrűn jut az onnan induló homokviharokból is. S végül, de nem utolsó sorban Peking egy igencsak jelentős gazdasági központ is, az egész ország GDP-jének 3,5%-át állítja elő, ami több mint kétszeresen felülmúlja Kína lakosságának Pekingben élő részét. Az egy főre jutó jövedelem a második legmagasabb a kínai tartományok sorában, éves szinten picivel több mint 15000 USD - vásárlóerő-paritáson nézve csaknem 22000 USD.

 

A lakosság folyamatosan nő, mivel Peking egyike a legjobb lehetőségekkel kecsegtető kínai településeknek. Ezt jól jelzi, hogy a 22 milliós lakosságból csak kevesebb mint 15 milliónak van helyi hukouja, a többiek bevándorlók. A Pekingben sem ritka külföldiektől eltekintve a lakosság csaknem teljesen han (majdnem 96%), egy kevés mandzsu, hui, koreai, mongol és tujia mellett.

 

A Tiananmen-tér kapubástyája Maoval (fenn), az Ég temploma (lenn)

Külföldiként, ha nem itt élünk, azért Peking elsősorban idegenforgalmi okokból lehet érdekes. Monumentális műemlékek maradtak itt fenn, beleértve a császári palotaegyüttest az ikonikus Tiananmen-térrel és a kapubástyával, a pagodákat, a Nyári Palotát vagy az Ég templomát.
Ugyancsak kiváló program lehet a hutongok, Peking eredeti szűk utcácskáinak nézegetése is - sajnálatosan egyre kevesebb marad ezekből.

A Pekinghez tartozó közigazgatási terület elnyúlik egészen a Nagy Falig. Badalingba megállás nélkül szállítják a turistacsordákat, ez afféle nehezen kihagyható kör, ha Kínában jár az ember. (Én összesen már több mint 5 évet éltem itt, de még soha nem láttam azt a falat, eddig nem is hiányzott.) A Fal mellett hegyek is akadnak, ahol állítólag még leopárdok is élnek. Ha ilyeneket nem is látunk, a kirándulás jól jöhet a város szmogja után.

 

Hutongok (fenn), nyugodt séta a Falon Badalingnál (lenn)

 

 

Peking jó hely, érdemes meglesni. Érdemes pekingi kacsát enni - savanyú-csípős levest inkább ne -, jó móka lehet a Wangfujingon ökörködni, esetleg Sanlitunban taxizni. Ha tehetjük, keressük fel. Az állatkertet csak akkor, ha muszáj.

Belső-Mongólia, kínai nevén Nei Menggu, Kína harmadik legnagyobb tartományi szintű közigazgatási egysége, közel 1.2 millió km2-es területtel. Egyúttal egyike Kína öt nemzetiségi autonóm területének, mint az nevéből is kitalálható, az itt élő mongolokra való tekintettel.
Hosszan elnyúló alakjából adódóan sok tartomány veszi körbe: keletről Heilongjiang, Jilin és Liaoning, délen Hebei, Shanxi, Shaanxi* és Ningxia, míg délnyugatról Gansu határolja. Északról az országhatár Mongóliától, s egy kisebb szakaszon Oroszországtól választja el.

 

 

Ahogy azt nevéből sejteni lehet, létezik egy Külső-Mongólia is, a valaha szintén Kína részét képező jelenlegi független mongol állam (és egyúttal ennek része volt a Szovjetunió által 1944-ben annektált Tannu-Tuva is). A Kínai Népköztársaság elismerte Külső-Mongólia függetlenségét, a Taiwanra visszaszorult Kínai Köztársaság azonban hivatalosan a mai napig nem mondott le róla - informális formában a kapcsolatok rendezése óta elfogadták a helyzetet.

 

Belső-Mongólia déli határa egyúttal követi a Nagy Fal vonalát is, ami egyúttal azt is jelenti, hogy történelmileg nem tartozik a kínai területek közé. A vidéken felbukkanó különböző nomád törzsek fenyegetést jelentettek a birodalomra, s a mongolok megjelenése aztán végzetesnek is bizonyult. A fél világot letaroló hordák Kínát sem kímélték, Kína azonban őket is megszelídítette. A Song-Kínát megdöntve Dzsingisz-kán unokája saját dinasztiát alapítottak, a Yuant, s az elit rövid idő alatt elkínaiasodott.
Egy etnikailag kínai dinasztiát, a Minget követően aztán a szintén északról érkező mandzsuk vették át az uralmat Kína felett, s az általuk létrehozott Qing-dinasztia vezette Kína rövid időn belül birtokba vette az összes mongolok lakta régiót. Több évszázados regnálásuk alatt alakult ki a mongol törzsi területek közigazgatása is, többek között ők a felelősek Belső- ill. Külső-Mongólia létrehozásáért is.

A császárság bukásával párhuzamosan 1911-ben Külső-Mongólia függetlenné vált, majd a rövidesen bekövetkező orosz forradalom után gyorsan szovjet csatlóssá is. A frissen megalakult Kínai Köztársaság igyekezett leszerelni a mongol szeparatizmust, az új nemzetet öt etnikum (kínai, mongol, ujgur, hui és tibeti) családjaként hirdetve meg, s egyúttal elnyomta a belső-mongóliai törzseket, kényszerítve őket a kínai uralom elismerésére. A mandzsu uralom alatti han emigrációnak köszönhetően ekkorra a belső-mongóliai lakosság cirka háromnegyede már kínai volt, így ez egyúttal a realitások elfogadását is jelentette.

 

A köztársasági Kína a belső-mongóliai területeket több tartományba szervezte, az egyes mongol törzsek területeit véve alapul. A kínai polgárháború során a kommunisták hamar megkaparintották Mandzsúriát, s annak nyugati végein már 1947-ben megalakították a Belső-Mongólia Nemzetiségi Autonóm Területet. Ahogy egész Kína a kezeikre került, az autonóm területbe szervezték a további mongol törzsi területeket messzire elnyújtva a tartomány határát nyugati irányban.
1953-ban a tartomány lakóinak 84%-a han volt, ez 1964-re 87%-ra emelkedett, majd az arányuk azóta is tartó csökkenésbe fordult át, 2010-ben már csak 79,5%-át téve ki a népességnek. A nemzetiségekre lazábban értelmezett népesedéspolitika éppúgy ezt a folyamatot erősítette, ahogy a kínai belső területekről (Belső-Mongólia ide sorolható) a nyitás óta jól megfigyelhető migráció a keleti part fejlettebb tartományainak irányába.
A jelenleg nagyjából húszmilliós lakosságú, vagyis az egyik leggyérebben benépesült területen arányaiban 17%-nyi mongol él, s mellettük még kevéske mandzsu, hui és daur is előfordul.

 

Dacára annak, hogy a mongolok aránya közel sem kiemelkedő, az autonóm terület létrejött. A kínai mellett hivatalos nyelvvé tették a mongolt, s a területen minden törvényileg kötelezően kétnyelvű. A hanok elsősorban a városokban és az autonóm terület déli és nyugati részén élnek, míg nagyobb etnikailag mongol tömbök keleten, a Xing'an hegyeinél, valamint Tongliao és Chifeng prefektúrákban találhatóak, ezekben él az autonóm terület mongoljainak 70%-a. Vidéken, nomádként is sokan vannak még, szerte az egész tartományban.

A Kínában élő mongolok nagy területen szóródtak szét, ez jól látszik az autonóm terület alakján is. Ilyen távolságok mellett az általuk használt nyelvjárások is eltérnek. Kínában a mongol csahari, a terület középső részének kiejtése vált a mongol nyelv standardjává, nyelvtana a déli nyelvjárásokon alapul. Ezzel eltér a független Mongóliában használt mongol kiejtéstől.
Ugyancsak eltér az írás is. Amíg Mongóliában szovjet hatásra bevezették a cirill ábécét, addig Belső-Mongóliában ma is a hagyományos, szogd ábécén alapuló mongol írást használják.

 

A világháború zűrzavaros időszakában Mongóliát bázisnak használva a szovjetek igyekeztek pozíciókat kiépíteni Belső-Mongóliában is. A helyi kommunisták a Komintern vezetése alatt saját belső-mongóliai frakcióval rendelkeztek, s saját fegyveres erőt is szerveztek, amivel igyekeztek felvenni a harcot a japánok ellen.
A kínai kommunisták térnyerésével felettük is átvették az irányítást, s betagozódtak a megfelelő kínai szervezetekbe.
Ebben a relatíve önálló időszakban indult el a legbefolyásosabb mongol politikus, Ulanhu karrierje. Az autonóm terület megalakításától, 1947-től kezdve egészen 1966-ig annak elnökeként üzemelt, s hatalma a területen megkérdőjelezhetetlen volt. Országosan ismert személlyé vált, egyike a Kínai Népköztársaság alapító tábornokainak, s Kína egyik államelnök-helyetteseként a nyolcadik helyre sorolódott a vezetői rangsorban.

A kulturális forradalom 1966-os kitörésekor Ulanhu is kegyvesztettek közé került, azonban vele együtt "királyságát" is felszámolták, több, a mongol kisebbséget súlyosan érintő elnyomó intézkedést hoztak, s az autonóm terület nagy részét is szétosztották a környező tartományok között.

 

A jelentősen megnyirbált Belső-Mongólia Kína 1974-es térképén

 

A kulturális forradalom bukása után, a hetvenes évek végén a változásokat visszavonták, s azóta Belső-Mongólia alakja stabilizálódott.
Székhelye Hohhot (Huhehaote), legnagyobb települése pedig a székhely közelében fekvő Baotou, mindkét városban nagyjából két-kétmillió ember él.

 

Ulanhu túlélte a kulturális forradalmat, s a miniszterelnök, Zhou Enlai befolyásának köszönhetően nagyobb megpróbáltatások nélkül vészelte át azt. Rehabilitálták, s élete utolsó éveiben újfent magas - jelképes - pozíciókat töltött be az országos apparátusban.
A nyolcvanas években Ulanhu fiát is belső-mongóliai vezetővé nevezték ki egy évtizedre, s tavaly óta unokája tölti be ezt a pozíciót.

 

A kínai reform és nyitás óta Belső-Mongólia a leggyorsabban növekvő tartomány, az éves növekedés sokszor elérte a 15%-ot. Ennek oka a terület hatalmas ásványkincsvagyona. A ritkaföldfémek és a földgáz mellett Belső-Mongólia csücsül a bolygó széntartalékainak egynegyedén(!).
Ez nem is marad hasznosítatlan, ez Kína legnagyobb széntermelő körzete, s mivel az országot még ma is elsősorban a szén hajtja, rengeteget, csak Belső-Mongóliában több mint évi 250 millió tonnát termelnek ki belőle.

Bár a kínai gazdaság túlhevült száguldása idején, mintegy tíz éve még a széntermelés megduplázását tervezték, mára az energiaellátás lényegesen kiegyensúlyozottabbá vált, ahogy a növekedés üteme lassult.
A kínai szénemisszióért leginkább felelőssé tehető tüzelőanyag kiváltásán - különösen, hogy a fenti okok miatt szusszanáshoz jutottak - Kína-szerte bőszen dolgoznak, s ma már a megújuló energia fejlesztésének központja is Kína lett. Ebben Belső-Mongólia is szerepet kapott: a tartományban állandó légáramlatokra alapozva óriási szélerőművek telepítésébe kezdtek.

 

Szélfarm (fenn), kietlen Ordosz (lenn)

 

Egész Kína egyik leggazdagabb városa Ordosz (E'erduosi). Az ásványkincsvagyonából meggazdagodó település neve megjárta a világsajtót, miután itt épült fel Kína leghíresebb szellemvárosa.
Ordosz hagyományos központjának bővítésére ugyanis nem nyílt lehetőség a környéken krónikus vízhiány miatt, így az új várost, Kangbashit néhány tucat km-rel arrébb kezdték el felhúzni. Az előzetes tervek azzal számoltak, hogy nagyjából egymilliós népességű települést építenek fel, ahová majd szépen átköltöznek az emberek.
Bár ma már becslések szerint a város fele lakott, a vándorlás nagyon lassan indult meg, így kiváló témát nyújtott a szenzációra éhes közönségnek. 

 

A folyóvölgyektől eltekintve a növénytermesztés jelentéktelen, az állattartás viszont annál lényegesebb. Ma is sok nomád mongol vándorol állataival, bár korántsem annyian, mint a határ túloldalán. A kollektivizálás idején a nyájakat is kommunákba szervezték, s ezt teljesen azóta sem heverte ki az állomány.

 

Állandó hideg Haila'er közelében

Belső-Mongólia középső és nyugati fele sivatag. A határon átnyúló Góbi térnyerése ellen folyamatos a küzdelem, a vidék kiszáradása hosszú ideje tart. A keleti részek ezzel szemben tele vannak élettel, itt találhatóak a füves puszták, s északra, a hegyek felé haladva egyre több az erdő is. A Xing'an érintetlen láncai páratlan vadvilágnak adnak otthont.
Alakja miatt az éghajlat sem egységes. Délen és nyugatos sivatagi, félsivatagi klíma található, míg keleten a mérsékelt kontinentális hatások érvényesülnek. Az északi csücsök szubarktikus, állandó fagyokkal, hóval, Heilongjiang északi részéhez hasonló időjárással.

 

Sivatag Ordosz közelében (fenn), pusztai romantika (lenn)

 

Az idegenforgalom és a látványosságok is elsősorban a természeti környezetre építenek. Az intenzív bányászat és legeltetés ellenére a tartomány zöme emberi behatástól majdhogynem mentes, megtelepedésre jobbára alkalmatlan. A Góbi dűnéire és a klasszikus sztyeppére izmos turistaipar épült, s különösen Peking közeli részeken rengeteg a látogató. Ugyancsak jól kiépített a Nagy Fal néhány helyreállított szakaszának idegenforgalma is, s kevésbé túlzsúfoltak mint a Peking mellett fekvő Badaling. 
Az északi, elzárt részeken kevesebb a látogató, pedig a Xing'an vad tájai szintúgy megérik a látogatást.

 

A mongolok az egyik legnépszerűbb kisebbségnek számítanak ma Kínában. A két nép között kevés a feszültség, bár az eredendően nem etnikai jellegű konfliktusok olykor komoly felháborodást tudnak generálni.
A tradicionális mongol életmód és a pusztai élet romantikája széles körben beette magát a kínai közgondolkodásba. Az idegenforgalmi hatásokon túl számos mongol híresség akad: a China's Got Talent egyik évadában egy éneklő mongol kisfiú vált hatalmas kedvenccé.
Az ország talán legnépszerűbb popduója, az angolosan Phoenix Legend-nek hívott formáció női tagja is mongol, akinek identitását rendszeresen előszedik a televíziós szerepléseken, de még olykor a dalaikban is. 

 

A mongolok vendégszerető nép, s ha lehetőség nyílik nomádok közelébe jutni (nem szervezett keretek között, utóbbiak kvázi skanzenként funkcionálnak, nulla természetességgel), életre szóló élményt szerezhetünk.
A szerző heilongjiangi egy éve alatt megfordult Belső-Mongólia keleti végein, s egy ismerős pásztorkodással foglalkozó családjával is volt szerencséje eltölteni néhány napot. Házban laktak, nem jurtában, de néhányan az állatokkal maradtak éjjelre is kinn a pusztában. 
Egy ilyen túra előtt mindenképp gondolkodjunk a veszettség elleni oltásról, mert a kutyáik hajlamosak megkóstolni az idegeneket.

Kínában járva Belső-Mongóliát vétek kihagyni. Csak lehetőség szerint el kell hagyni a városokat.

 

_______________________________________________________________________________

* A kínai tartományok közül kettőt is Shanxinak hívnak. Mindkét shan más írásjegyekkel írandó s még a hanglejtésük is különbözik, így mind élőszóban, mind kínai szövegekben jól megkülönböztethetőek. Hogy a pinyint használva se lehessen zavarodás, az egyiknek Shanxi, a másiknak Shaanxi lett a hivatalos átírása. (A népszerű magyar átírásban Sanhszi ill. Senhszi lett a megoldás.)
Az egykori császárváros Xi'an Shaanxi székhelye.

A kínaiul Dongbeinek (jelentése északkelet), nyugatiasan leginkább Mandzsúriának nevezett terület harmadik, legdélibb darabja Liaoning tartomány, a hármas legkevésbé nomád része. A kínai nehézipar és bányászat egyik fellegvára, jelentős légszennyezettséggel. Határozottan nem tartozik a klasszikus idegenforgalmi területek közé, noha van miért felkeresni.

 

 

Nyugatról Hebei és Belső-Mongólia, északról Jilin, keleten Észak-Korea, míg délen a Bohai- és a Koreai-öböl határolja. Mivel a Liaodong-félsziget mélyen benyúlik a tengerbe, partvonala kifejezetten hosszú, s olyan kiváló kikötőket is rejt, mint Dalian, mely várost csak 1950-ben szolgáltatták vissza a szovjetek Kínának, s ahonnan az utolsó szovjet csapatok csak 1955-ben távoztak.

Liaoning mai formáját a kommunista rendszer hatalomra jutását követően nyerte el, ezt megelőzően elég változatos közigazgatással bírt, a 40-es évek második felében több központi irányítás alatti város és négy apró tartomány tette ki a mostani területét. A kulturális forradalom alatt Liaoning is megnagyobbodott, s egészen Mongóliáig ért, miután Belső-Mongólia zömét szétosztották a szomszédos tartományok között. A hetvenes évek végére visszaállt a rend, s Liaoning elnyerte végső alakját.

 

Anshani nehézipar - régen (fenn) és ma (lenn)

 

A tartomány két eléggé elkülönülő részre oszlik, az északi, belső tartományra, a tartományszékhely Shenyanggal az élen, s a Liadong-félszigetre Dalian ellenpólussal. Míg ez utóbbi az egyik legfejlettebb kínai nagyváros, s az ország egyik legfontosabb kikötője (az élhetőségi ranglistákon pedig már évek óta a legjobb helyezéseket éri el a kínai városok között), addig a tartomány északi, belső fele még ma is a túltolt nehézipari beruházások következményeit nyögi. 
Itt található Anshan, a kínai vas- és acélváros, kohói egészen a közelmúltig a legnagyobbak voltak az országban.
A belső bányavidékek bővelkednek nyersanyagokban. A nem kevés szén mellett óriási vasérctartalékok, bór, a világ egyik legnagyobb magnezitkészlete, s gazdag kőolajlelőhelyek is előfordulnak. Ilyen adottságok mellett a vidék sorsa már nagyon hamar, az 1900-as évek elején megpecsételődött, orosz és japán érdekek keresték a kiaknázás lehetőségét, utóbbiak Mandzsukuó részeként konkrétan el is szakították egy időre a területet a kínai anyaországtól.

 

Bányavidék Fushun környékén

 

A gazdaság racionalizálásával párhuzamosan a nehézipari üzemek egy része válságba került, s a belső vidékek teljesen még ma sem tértek magukhoz, noha a kormányzati erőfeszítések jelentősek. Liaoning mindezek ellenére, igaz, főleg a tengerparti részekre koncentráltan hatalmas fejlődést írt le, s ma az egy főre jutó GDP tekintetében hetedik a kínai tartományok között, amivel még Guangdongot is megelőzi.

 

A terület bár északon, Mandzsúriában van, sorsa némiképp eltér a két északabbra fekvő testvérétől. A tartomány nagyobbik fele már a korai középkortól kezdve a Nagy Falon (egész pontosan annak egy keleti toldásán, az ún. Liaodong Falon) belül feküdt, s a magterület periférikus részét képezte kínai lakossággal és kínai települések sorával, s ennek megfelelően helyenként a mai napig megmaradt műemlékekkel.
A történelem során sokszor tapasztalt meg hódításokat, s a barbár hordák általában csaknem minden ilyen alkalommal tönkre vágták a korábban kiépült civilizációt.

A Kínára szemet vetett mandzsuk már az 1600-as évek elején elfoglalták dacára a falaknak, s az uralkodók több városban be is rendezkedtek, míg végül Shenyangot tették meg fővárosuknak. Bár Kína mandzsu uralom alá kerülése, 1644 után az udvar Pekingbe költözött, előtte még felépülték Shenyang és egész Liaoning legnagyobb látványosságát, a mandzsu császári palotát több mint 300 szobával és húsz kerttel. Az 1780-ban továbbépített, majd nyári rezidenciaként használt, jó állapotban fennmaradt épületegyüttes a pekingi császári palota mellett a legnagyobb ilyen emlék az országban. 

 

Noha a mandzsu uralom nem kedvezett túlzottan Liaoning népesedésének, az előző két fejezetben taglalt okok miatt idővel az udvar is támogatta a kínaiak beáramlását (ez esetben inkább visszaáramlását) a területre.

 

Az UNESCO-listás shenyangi császári palotaegyüttes

 

Mára Liaoningot csaknem 45 millió ember lakja, akik mintegy másfél magyarországnyi területen élnek. A negyedmillió koreai és 700000 mongol mellett itt él a legnépesebb mandzsu kisebbség is, több mint ötmillióan, a lakosság majdnem 13%-át képezve. Miattuk így a hanok alig 83%-át adják az ittenieknek, de ettől függetlenül nem kell nemzetiségi milliőt elképzelni, mivel a mandzsuk mára megkülönböztethetetlenül beleolvadtak a kínai masszába, s jelenlétük így nem szembeötlő.
Liaoning egyúttal az egyik legurbanizáltabb része is Kínának, a lakosság több mint kétharmada városlakó. Ha a tartományi jogú városoktól eltekintünk, kizárólag Guangdong előzi meg, cirka 1%-kal, de az utóbbival ellentétben Liaoningban az urbanizáltság strukturálisan is fennáll, nem csupán arról van szó, hogy a Gyöngy-folyó deltájának egybenőtt megahalmaza torzítja a statisztikát. A múlt történései, s a korai iparfejlesztés miatt a falvak előfordulása eléggé foghíjas, ténylegesen milliós településből már a nagy kínai gazdasági boom előtt is jópár akadt. Shenyangban, a székhelyen több mint hatmillió, míg Dalianben csaknem ötmillió lakos él.

 

A már említett shenyangi palotaegyüttes mellett Liaoningban is találhatóak a koreai Kogurjó-dinasztiához köthető emlékek, sírhelyek, mivel keleti területei valaha álltak koreai fennhatóság alatt is. Még a 13. századi mongol hódítás előtt létezett Liao állam Liaoyang székhellyel, amelynek ma is látható eredménye az 1100-as években épült Baida, vagyis Fehér Pagoda, Liaoning legrégebbi műemléke. Bár nem különösebben dekoratív, de kuriózum abban az értelemben, hogy sértetlenül túlélte az elmúlt évszázadokat, s ezáltal megúszta a modern kínai újjáépítést is, amely sajnálatosan gyakran szokott járni vállalhatatlan végeredménnyel.

 

A liaoyangi Baida

 

Liaoning híres a palentológiai leleteiről is. Hatalmas mennyiségben találtak itt különböző dinoszaurusz-csontvázakat, tollas őshüllőket. A dínók mellett számtalan leget kiástak, a legelső ismert virág, a legelső ismert méhlepényes emlős és az első erszényes, egy kacsacsőrű embrió is innen került elő.

 

 

Egészen egyedülálló tollas hüllőfosszília

 

A tartomány sűrűn lakott, s csaknem teljesen hasznosított. A mezőgazdasági szektor leghíresebb termékei a gyümölcsök, a Liadong-félsziget Kína első számú exportminőségű alma- és őszibarack-termelő vidéke.
Keleten azért a koreai határ felé jobban teret nyer a természet, a határ menti Changbai hegyei és az Anshan közeli Qianshan lehetőséget ad a kikapcsolódásra.

 

Dalian egyik népszerű partja (fenn), tengeri étkek (lenn)

 

Ugyanezzel kecsegtet Dalian számtalan strandja is - bár a klimatikus viszonyok miatt ezek felkeresése kizárólag nyáron ajánlott. Dalian és a tengerpart azonban nemcsak ezért vonzó, a herkentyűk szerelmeseinek is kötelező célpont.

Liaoning sok csodát rejt, kár kihagyni.
 

 

Jilin Heilongjiangtól délre, Belső-Mongóliától keletre, Liaoningtól északra fekszik. Keletről hosszan határos Észak-Koreával, kis szakaszon Oroszországgal, s egyben a koreai kisebbség kínai központja is.

Jilin elhelyezkedése Kínán belül

Heilongjianghoz hasonlóan alakult Jilin története is, de mai területének egy része komoly történelemmel rendelkezik: a különböző koreai királyságok uralma alatt állt.
Tartósan a mandzsu dinasztia alatt vált a birodalom részévé, s az udvar ugyanúgy tiltotta a hanok számára a betelepülést. Az orosz előretöréssel az akkori Jilin még rosszabbul járt: az óriási tartomány területének zömét elbukta, beleértve az Usszuri teljes túlpartját, a mai Vlagyivosztok környékét és még Szahalint is.

A veszteségek ellenére Jilin mérete ma is átlagosnak tekinthető, mintegy 190000 km2.
Mivel délebbre fekszik, mint HLJ, mezőgazdasági szempontból sokkal jobban hasznosítható, s mint ilyen, jobban be is népesült, cirka 28 millió ember otthona.
A japán bábállam, Mandzsukuo központi részét foglalta el, s a nem túl kedvelt ellenséges hatalom Jilinben is megalapozta a nehézipar alapjait.
A székhely, egyben Mandzsukuo egykori fővárosa, Changchun azóta is a gépgyártás, különösen a gépjármű- és vasúti szerelvénygyártás kiemelt központja. Közvetlenül mellette található a kettes számú nagyváros, a tartománnyal megegyező nevű Jilin. Utóbbi a Népköztársaság kikiáltása idején egy ideig tartományszékhely is volt, miután ekkoriban Changchun tartományi jogú városként működött.
Ezt a helyzetet aztán Északkelet-Kína közigazgatási átalakításával párhuzamosan gyorsan felszámolták, s létrejött a maival megegyező Jilin tartomány. A kulturális forradalom alatt területe csaknem duplájára bővült és határossá vált Mongóliával is Belső-Mongólia szétverése és a szomszédos tartományok közötti felosztása miatt, de ezt a döntést a hetvenes évek végén visszavonták.

Vasúti szerelvények készülnek Changchunban (fenn),
az észak-koreai legendárium szerint a Pektu szent hegyén született Kim Dzsongil, néhai diktátor (lenn)

 

A koreai határvidék mentén fut végig a sok helyütt festői szépségű Changbai-hegység, erre található a tartomány legmagasabb pontja, a koreaiak szent hegye, Pektu, 2744 méterrel a tengerszint felett. A hegy közvetlenül a határon található, s az észak-koreai mitológia szerint a pár éve elhunyt Kim Dzsongil szülőhelye is egyben.

 

A tartomány északnyugat felé folyamatosan alacsonyodik, ezzel párhuzamosan egyre nagyobb a népsűrűség és egyre több a termőföld is.

A leginkább érintetlen, ritkábban lakott részek az országhatár mentén találhatóak, az itt fekvő kiterjedt erdőségek egyben Jilin fejlett faiparának is alapjai. Ugyancsak ennek a vidéknek köszönhető, hogy Jilin hagyományosan a kínai természetes gyógyászat fellegvára is. A méltán híres ginzeng termesztése mellett megannyi gyógynövényt szednek össze errefelé évről-évre, nem kis bevételt termelve.

Ginzeng Ji'an városából

A lakosság 90%-a ma kínai, de több mint egymilliós koreai kisebbség is él itt a közel egymillió mandzsu, s némi mongol és hui etnikum mellett.

 

A koreaiak elsősorban a yanbiani koreai autonóm prefektúra területén élnek. Bár számarányuk az autonóm régió megalakításakor még 60% körüli volt, mostanra alig több mint 30%-át teszik ki a lakosságnak. Ennek több oka is van, amihez érdemes kicsit belenézni a kínai koreaiak történetébe.

Noha a mai Jilin egy része tartozott a Kogurjó királyság fennhatóság alá is, ennek etnikai nyomai alig tapasztalhatóak. A Mandzsúriában élő koreai kisebbség csaknem egésze a 19. századtól kezdve érkezett. Elsősorban a félszigeten tapasztalható gazdasági nehézségek okozták a nagymértékű migrációt, majd még egy utolsó nagyobb hullámot Korea 1910-es japán annexiója keltett.

A mandzsúriai koreaiak a kínaiakkal közösen harcoltak a japán megszállók ellen, számuk a második világháború végén mintegy kétmillióra rúgott. Korea felszabadulásával párhuzamosan majdnem a felük hazatért, mintegy egy és negyedmillióan maradtak Kínában.

Jilin nyelvi térképe. A sárga a han, a kék a koreait jelenti. A kéken jelzett részeket csaknem teljesen lefedi a koreai autonóm prefektúra.

 

Az 1952-ben megalakult autonóm régióban biztosított az anyanyelvi oktatás a felsőoktatást is beleértve, hivatalos nyelv a koreai, ennek ellenére némi asszimiláció bekövetkezett, de ez természetes folyamatként játszódott le, s feltűnően a 90-es évek óta tapasztalható.

Nagy csapást mért a koreaiak létszámára a nagy ugrás és a kulturális forradalom. Különösen az első, amikor a maói őrület hatására vidéken tömeges éhezés és éhhalál tombolt. A helyi koreaiak nagy számban keltek át Észak-Koreába, ahol a szovjetek bőkezű támogatásának hatására akkoriban bőven volt élelem.
Hogy a KNDK-ba visszatérő koreaiak később milyen vegzálásnak voltak kitéve, az már egy másik történet.

A folyamat azóta gyökeresen megfordult. Több százezerre tehető a Jilin határmenti körzeteiben élő észak-koreai migránsok száma, de illegalitásuk és állampolgárságuk miatt ők nem szerepelnek a népszámlálások statisztikáiban.

 

Jilin idegenforgalmi szempontból is elsősorban a koreai határvidékre összpontosít. A Kogurjó-dinasztiához kapcsolható sírhelyek és feltárások a világörökség részét képezik. A Pektuszan, bár a kínaiak szemében nem örvend akkora tiszteletnek, mint a koreaiakéban, szintén kiemelt turisztikai látványosság természeti szépsége okán.
A Dél-Koreából érkező turisták nagy száma különösen az autonóm prefektúra területén szembeötlő.

A Pektu festői hegye (fenn),
síparadicsom (lenn)

 

A hegyekben épültek ki Kína legjelentősebb síparadicsomai is. Bár a téli sportok még nem kimondottan számítanak népszerűnek az országban, különösen most, a pekingi téli olimpiára készülve egyre nagyobb szerepet kapnak.

Jilin simán megér egy vizitet. 

 

 

Heilongjiang Kína legészakibb része dermesztő telekkel, rövid, de forró nyarakkal.

 

Heilongjiang ma

 

Neve nemes egyszerűséggel Amurt jelent, s erre elég jó magyarázatként szolgál, hogy ez a folyam (és helyenként az Usszuri) képezi a tartomány és Oroszország határát.
Heilongjiang (továbbiakban HLJ) nem kicsi: Kína hatodik legnagyobb tartománya, majdnem félmillió négyzetkilométeren terül el. Bár HLJ zömmel hűvös kontinentális éghajlatú, a legészakibb pontokon már szubarktikus klíma uralkodik. Északi csúcsa, Mohe tartja a kínai hidegrekordot is: az évente hét hónapon át fagyos járásban sikerült már -52.3 °C-ot is mérni.

Sarki fény, Mohe

 

HLJ mai formáját az ötvenes években nyerte el. Mandzsúria távoli vidékein helyezkedik el, így az utolsó, mandzsu Qing-dinasztia színre lépéséig ritkán tartozott Kína területei közé. Ez az utolsó uralkodóház kezdetben tiltotta is a han betelepülést az új északkeleti területekre, így hiába szereztek fennhatóságot mélyen az Amur túlpartja felett is, érdemben nem tudták ellenőrizni azt.
Az keletre nyomuló oroszokat kezdetben még tudták kezelni, ennek eredményeképp a nyercsinszki szerződés a kínai érdekeknek megfelelően szentesítette a két birodalom keleti határát.
Mire azonban az 1800-as évek közepére az udvar hozzájárult a hanok legális letelepüléséhez, már késő volt, az oroszok kihasználták, hogy Kína a nyugati hatalmak szorításában vergődik, s sikeresen rátették több mint egymillió km2-nyi földre a mancsukat. Kína ezzel elvesztette Japán-tengeri kijáratát is.
A han parasztok érkezése ezután vált csak igazán hangsúlyossá. Az udvar immár nem hogy nem tiltotta, de egyenesen szorgalmazta is a gyéren lakott területek benépesítését, az oroszok további előretörését megakadályozandó.

Korabeli térkép. Jól látható, hogy a kínai területek jócskán túlnyúltak Kína mai határain. A felső tartomány Heilongjiang, a mai HLJ kis részét, s egy nagy adag, mára ellvesztett kínai területet foglal magába. A mai tartomány zöme a képen alatta fekvő, akkoriban óriási Jilinhez tartozott, akárcsak a mai orosz Távol-Kelet egésze. A sziget keleten Szahalin. Szintén a Qing-Kína része.

 

Az oroszok ennek ellenére idővel megjöttek, akárcsak a japánok. Utóbbiak bábállama, Mandzsukuo egész sokáig állt fenn, s nagyban hozzájárult az imperialista Japán nyersanyagéhségének csillapításához.
A két nagyhatalom érdeme, hogy Mandzsúria az ipar, elsősorban a nehézipar fellegvára lett, s az egyetlen kínai terület volt, ahol a múlt század első felében is jelentékeny mennyiségű vasútvonal épült.

 

 

Kína közigazgatási beosztása 1949-ben, Maoék győzelme után

 

Az 1949-ben beköszöntő kommunista győzelem a mai HLJ területén két tartományt talált: HLJ-ot és Songjiangot. 1953-ban teljesen átalakították Mandzsúria közigazgatását, ennek eredményeképp alakult meg többek között a mai HLJ tartomány is.
A hatvanas évek közepén, a kulturális forradalom kitörése azzal is járt, hogy a belső-mongóliai párttitkárt, Ulanhut eltávolították (erről részletesebben majd a belső-mongóliai fejezetben). Vele együtt egész Belső-Mongólia partvonalra került, területének nagy részét szétosztották a szomszédos tartományok között. Így került egy évtizedre HLJ fennhatósága alá Belső-Mongólia legészakibb része, Manzhouli és Haila'er városokkal.

 

HLJ ma is a gyérebben benépesült tartományok közé tartozik. 450 ezer km2-en majdnem 40 millió ember él, 95%-ban han kínaiak. Rajtuk kívül maradt itt még egymillió mandzsu, majdnem félmillió koreai, s egy tucat mongol és tunguz kisebbség.

A hanok elsősorban a sűrűbben lakott síkvidékeken, keleten és délnyugaton tömörülnek, míg a perifériákon helyenként ma is nemzetiségi dominancia érvényesül.

 

HLJ, bár lehetőségeit nagyban meghatározza az uralkodó időjárás, mezőgazdasági szempontból sem elhanyagolható. Búza-, szója- és kukoricatermesztése mellett a kínai tejtermelés vezető területe. Az egyszerű parasztok körében sem ritka a tehéntartás, de a tej zöme a nagy gazdaságok telepeiről származik.
Noha a régió nehézipari jellegére a népi Kína első évtizedeiben még rá is erősítettek, ennek meg is lett a hátulütője a reformfolyamat beindításával.

 

Modern tehenészet (fenn), a nehéziparnak még vannak jelei (lenn)

 

Ahogy az lenni szokott, a nagy állami beruházásokkal megvalósuló szocialista nehézipari üzemek ritkán versenyképesek, ez itt sem volt másképp. Az új gazdasági berendezkedésre való átállás így kezdetben Északkelet-Kínában recesszióval, a veszteséges üzemek tömeges bezárásával járt együtt. Ezt ellensúlyozandó a kormányzat erőfeszítéseket is tett a régió gazdasági újjáélesztése érdekében, nem is eredménytelenül.

HLJ a kínai olajipar központja is. Itt, Daqing mellett fedezték fel Kína első nagyobb, s a mai napig vezető olajmezőit. A gazdasági boom és a motorizáció felfutása előtt bőven jutott exportra is, de ennek már igen régóta vége, s Kína az USA után a második legnagyobb olajimportőr lett.

 

HLJ székhelye Haerbin. A nagyvárosban van az ország legészakibb metrója, s híres a most már lassan évtizede megrendezésre kerülő jégszobrászati fesztiváljáról. A múvészek szobrok, köztük nagyméretű, impozáns jégépületek ezreit faragják ki ilyenkor. A művek olvadásától nem kell tartani. Bár Haerbin nem vetekedhet a már említett Mohevel, a -30°C alatti hőmérséklet telente nem okoz senkinek sem meglepetést.

HLJ kettes számú városa a szintén milliós, kicsit északabbra fekvő Qiqiha'er. Jelen blog szerzője volt szerencsés egy tanévet a városban lehúzni még az új évezred hajnalán. Qiqiha'er sem a fázósaknak való, volt részem télen -40°C-ban. Ezek a heilongjiangi telek tényleg nagyon durvák. A gyakorlatban, a nagy zimankó idején az utcákon nincsenek emberek, csak akkor mennek bárhová, ha nagyon muszáj. Huzamosabb ideig nem is szabad ilyenkor a levegőn lenni, mert néhány óra alatt a nem takart bőrfelületek megfagynak. 
Viszont a lakásokban fűtenek ezerrel, sokszor annyira, hogy muszáj résnyire nyitva hagyni az ablakot, ha nem akar az ember hőgutát kapni. No, de ennyi elég is kitérőnek.

Szent Szófia székesegyház, Ha'erbin

 

Hála a korábbi orosz befolyásnak, HLJ nagyvárosai tele vannak ortodox templomokkal, zsinagógákkal, pravoszláv stílusú épületekkel. Már amennyire bármelyik kínai város tele lehet történelmi emlékekkel a kulturális forradalom rombolása után.

HLJ perifériái viszont merőben más világot képviselnek, s jelentősen el is ütnek a Kínában megszokottól. A Hingan hegyei a megmaradt legnagyobb értintetlen erdők az országban, gazdag ökoszisztémával.
Ha már nem is gyakori, de erre még előfordul néhány vad szibériai tigris is.

A Hingan háborítatlan vidéke (fenn), szibériai tigris (lenn)

 

A belső-mongóliai határ közelében még élnek nomád, rénszarvastenyésztéssel foglalkozó törzsek, az evenek is. Ez a kis szibériai, tunguz népecske az Amur túlpartjáról keveredett Kínába az idők folyamán, s hozta magával a rénszarvasait is.

Nomád evenek

Evenként az élet nem volt könnyű az ideológiailag túlfűtött években: a kommunista hatalomnak nem igazán tetszettek a nem letelepült, össze-vissza kóválygó, ráadásul vallásos (sámánizmus) emberek. Így lettek többek közt even kommunák is, miután a rénszarvasokat államosították.
Sajnos kultúrájuk kihalófélben van, alig akadnak már közöttük nomádok.

 

HLJ nem klasszikus turisztikai célpont. Elsősorban iparvidék, a sűrűn lakott részeken komoly légszennyezettséggel. A gyéren lakott hegyvidékek és a tundra már alkalmas erre, de ezek felkeresése kellő kalandvágyat és nem kevés kitartást igényel.
Ettől függetlenül szeretem Heilongjiangot. Bármikor visszamennék.

Kína hatalmas. Csaknem tízmillió négyzetkilométernyi területen terül el, ezzel a bolygó harmadik/negyedik legnagyobb országa (attól függ, hogy a vitatott területeket is beszámítjuk-e). Mérete csaknem akkora, mint egész Európáé (aminek nagyjából a 40%-át Oroszország európai, Urálig nyúló területei teszik ki - ez utóbbi arányába ritkán gondolunk bele, amikor Európáról beszélünk).

 

Elefántok völgye, Yunnan (fenn), Ha'erbini éves jégszobrászati fesztivál (lenn)

Egy ekkora országban természetesen hatalmas különbségek és óriási változatosságok fordulnak elő. Mialatt az északi Hejlongjiangban télen előfordul -50 fok is (ez azért extrém, de -40 könnyedén), addig a déli Hainanon még javában nyár van.
Yunnan déli részén esőerdők nőnek, míg Belső-Mongóliában a Góbi, Xinjiangban a Taklamaklán sivatagai húzódnak.
A Gyöngy-folyó deltájában félszázmillió ember él, míg Tibetben kevesebb mint hárommillió, több mint egymillió km2-es területen elszórva. 

 

Oázis a Taklamakán sivatagban

A gigantikus méretek miatt nehéz Kínáról általánosságban beszélni. A blog induló új sorozata a tartományok és autonóm területek szintjére lebontva kísérli meg valamennyire bemutatni ezt az óriási és érdekes birodalmat. A mai, kezdő bejegyzésben azonban először az ország közigazgatását igyekszem ismertetni.

 

Az ország tartományokra, autonóm területekre, tartományi jogú városokra és két különleges igazgatású területre, Hongkongra és Makaóra különül el.
A tartományi jogú városok közé négyen tartoznak: Peking (Beijing), a főváros, Shanghai, Kína legnagyobb városa, a főváros melletti Tianjin és viszonylag újkeletű döntés következményeként a Szecsuánból kihasított Chongqing.

Ha a szeparatista Taiwant nem számoljuk, további 28 tartomány alkotja az országot, ezek közül öt nemzetiségi autonóm terület. Ez utóbbiak valamely nemzetiség nagyobb lakosságaránya miatt kerültek kialakításra, s a tartományoknál valamivel szélesebb jogkörökkel rendelkeznek. Tibet a tibetiek, Xinjiang az ujgurok, Belső-Mongólia a mongolok, Ningxia a huiok és Guangxi a zhuangok autonóm tartománya.

 

A tartományok egymáshoz viszonyított mérete is merőben eltérő, de az ország magterületén nagyjából kiegyenlített: egy-egy tartomány errefelé jellemzően másfél-két Magyarországnyi területet foglal el. A perifériákon, kisebb népsűrűségi területeken - nyugaton és északon egyre nagyobbakká válnak, Xinjiang 1,6 millió km2-rel vezeti a listát. 

A közigazgatási felosztás érdemben épphogy változott az utóbbi néhány száz évben, a Qing-dinasztia idejére majdnem teljesen kialakult a jelenlegi rendszer. Az egyetlen komolyabb kivétel Északkelet-Kína, ahol 1949 után kissé komolyabb átalakításokat végeztek: tartományokat szüntettek meg, olvasztottak egybe, s a határokon is variáltak.

 

A sorozat elejét épp itt, Mandzsúriában kezdem majd el, hogy aztán Észak- majd Északnyugat-, Délnyugat-, Közép- és Délkelet-Kínával folytassam, majd Kelet-Kínával fejezzem be.
Tartsatok velem a jövő héttől!