Szóval, szombat hajnalban elhúztuk a csíkot. Rendeltem egy kocsit, ami már hajnali négykor várt minket az északi kapunál, s azzal elrobogtuk Akszu repterére.
Akszuban aztán időztünk egy kicsit, majd Urumcsi jött, ott pedig a szerény szállás felfedezése.

Az adott helyen nem volt a teljes időre szoba, így onnan ma reggel korán ki is cuccoltunk, s átmentünk a másik szállásra, ahol férjem él 26-ig. Én kibuszoztam a reptérre, majd Chengduig meg sem álltam.

Ja, a reptér. Valami nem teljesen világos oknál fogva a szokásosnál is vagy tízszeres mennyiségű rendőr meg különleges erő volt a hármas terminálnál, s olybá tűnt, mintha épp csak az érkezésem előtt nyitották volna ki újra, mert kongott az ürességtől. Vagy valami esemény lehetett vagy csak gyakorlatoztak, nem tudom.

Urumcsi és Chengdu között az út több mint három óra, s meseszép tájak felett vezet át. A sivatagi meg egyéb száraz tájak feletti repkedés hatalmas előnye, hogy nincsenek kilátást akadályozó felhők, s így egészen meghökkentő látványban lehet az embernek része.

Galéria szép tájakkal

Chengduba érve újra Szecsuánba kerültem, bár ezt nem sokáig élvezhettem, miután csak két órám volt átszállni, s ebbe még a két terminál közötti cirka 10 perces séta is bele kellett férjen.
Benn, már a csekkolás után éltem a duty-free előnyeivel, s meghökkentően olcsó, a legolcsóbb kínai cigarettákkal versenyképes árban lévő Kent márkájú füstölnivalót szereztem be.


Chengduig a China Southern, onnan pedig a China Eastern légitársasággal jöttem. Ez utóbbi út mintegy négy órán át tartott. Némi útlevél-pecsételgetés meg csomagfelvétel után megjelentem a megbeszélt randevúhelyen, ahol elvileg össze kellett volna engem szedni. Végül kiderült, hogy az ezzel megbízott utazási iroda megfeledkezett rólam, így taxiztam. Egy jókedélyű, kedves bácsika hozott, aki kifejezetten jó fejnek bizonyult.


A hotel egészen kimagasló, abszolút semmi panasz, bár a tetőtéri medencét épp felújítják, s emiatt nem használható. Fájó pont, de majd valahogy igyekszem napirendre térni efelett.
Megdobtak tízezer baht költőpénzzel is az ittlét idejére, s kiderült, hogy érdemi munka csak 21-én lesz, Pattayában, ahol beszédet is kell majd mondanom.

Holnap így szabad leszek, s emiatt valószínűleg majd kóválygok egyet a városban valamerre. Ébredési időtől függő mennyiségben.

Jó újra Thaiföldön lenni, a 7/11 helyben megszendvicssütőzött szendvicsei (27 baht) még mindig iszonyú finomak. Az ötcsillagos szálloda recepciója előtt elhaladni a 7/11-es szatyorral pedig megfizethetetlen.

Ott hagytuk abba, hogy elindultunk a reptérre kifelé Urumcsiban. Folytatás előtt egy kis kitérővel hadd éljek.

Férjemmel való kapcsolatom egyelőre kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható. Ritkán marakodunk, s ki-ki a maga módján járul hozzá az egészséges viszonyhoz. A szervezést igénylő feladatokat én végzem, egyrészt mert mennek is, másrészt mert szeretek is ilyesmikkel bíbelődni. Ilyen helyzetekben neki semmi dolga, csak sodródik az árral. Valahogy az sem merült fel soha, hogy utazáskor az útlevelek ne nálam lennének, biztos helyre pakolva. Nem is volt ezzel semmi gond soha, se vele, se előtte nem kevertem el soha semmit, így ez egy olyan dolog, amire számítani lehet.
Ellenőrzéseknél persze ki kell adnom a papírjait a kezemből, elvégre külön-külön járulunk a vizsgálóemberek elé. Ez most sem volt másképp, mindkettőnk útlevelét lepecsételték, majd mentünk tovább a csomagokat felvenni. A saját papíromat visszaraktam a helyére, az övével meg nem is foglalkoztam.


A kijárat felé, a már felvett csomagokat még egyszer átvilágítják, így beszórtunk mindent a szalagra, majd a másik oldalt fel is vettük őket. Minden rendben találtatott, s mentünk a dolgunkra. A hármas terminálra érkeztünk, s a kettesről ment az akszui gép, így kimentünk a tranzitbusz megállójába s vártunk, múlattuk az időt, nem volt semmi gond.

Végül előkerült a busz is, átmentünk a kettes terminálra, a csomagokat ismételten átvilágítva bejutottunk, majd kerestünk volna valami ülőhelyet, hogy némiképp kényelembe helyezkedve tölthessük el a ránk váró órák hosszú sorát. (Mivel nem csatlakozó járatról volt szó, este 10-es gépre foglaltam jegyeket, minimalizálva annak az esélyét, hogy lemaradjunk egy nem várt késés miatt.)


Bár férjem már nagyon le akart telepedni, én még kötöttem az ebet a karóhoz, hogy előbb menjünk oda az Urumqi Airlines pultjához, biztos ami biztos, hátha mégsem innen megyünk. Meg is érkeztünk, majd elkezdtem előkotorni az útleveleket, hogy azok alapján majd megtalálják a foglalást. Az enyém meg is volt, az övét viszont nem találtam a sajátom mellett. 
Nem cséplem a szót, az ő útlevelének nyomát sem láttuk. Átnéztünk mindent, sehol. Szerinte belerakta egy kis zacskóba, amiben egy üveg víz volt, de abban sem volt. Ott volt viszont a belépéskor kapott papírka, ami az útlevél lapjai között volt előzőleg, s szerinte a kijárati szalagon eshetett ki, mert a víz is eléggé kifelé állt.

Ami szemrehányást kapott, azt szerintem egy életre nem teszi zsebre. Kb. 5 percre lett rábízva az irata, s ennyi elég volt ahhoz, hogy eltüntesse. Ettől függetlenül itt még aránylag higgadt voltam, s átgondoltunk mindent, hogy hol keveredhetett el. Visszamentünk a hármas terminálra gyalog, s őt kinn hagytam a buszmegállóban, hogy ha jön a busz, nézze meg, nem esett-e ki, amíg ott voltunk. Jómagam visszamentem a terminálépületbe, s a már lezárt nemzetközi kijárat (nem sok gép van külföldről) ajtaját vertem kétségbeesetten. Kijött egy hölgy, kérdeztem, találtak-e útlevelet. Nem, de beengedett, s hátramentünk körbenézni. Még voltak páran a személyzetből, ők is körbenéztek, de nem találtunk semmit.

Megköszöntem, eljöttem. Kimentem férjemhez, aki közölte, hogy a buszban sem volt, pedig a pasi még a csomagtartót is kinyitotta, hogy nem csúszott-e be. Akkor már bőgtem, s párommal sem lettem kedvesebb.

Tettem még egy kört a terminál rendőrségén is, de oda sem adtak le semmit.

Utána még eszembe jutott, hogy a kettes terminálon is átmentünk egy csekkoláson, ott is kieshetett. Visszamentünk, körbekérdeztünk/néztünk, de semmi. Az ottani rendőrségi pult sem hozott eredményt. A wifi nem akart működni, így visszamentünk a hármas terminálba ismét, különösen, hogy férjem még mindig az ottani átvilágításra gyanakodott.

Mindenbe beletörődve újra bezörgettem. Ezúttal egy másik, kevésbé barátságos hölgy volt benn, aki határozottan nem akart beengedni minket. Igyekeztem a szívét meglágyítani, hogy hadd nézzünk még egyszer körbe, különösen, hogy kieshetett az útlevél a csomagfelvételnél is, s arra előzőleg én nem jártam. Végül belement, hogy egyikünk bemenjen.

Amíg férjem odabenn keresgélt, én igyekeztem utánanézni neten, hogy mi az ilyenkor szükséges procedúra, de nem sok biztató dolgot találtam. A nagykövetség ugyan tud kiállítani ideiglenes útlevelet, amivel el lehetne hagyni az országot, de Peking nincs a közelben, s Xinjiangban még buszra sem lehet szállni útlevél nélkül. A rendőrségi bejelentés után az itteni Exit/Entry Bureau-t kellett volna felkeresni, Urumcsiban. Akárhogy is, nem kecsegtetett a helyzet semmi jóval. Valószínűleg buktam volna az itteni munkát, bukjuk a vízumdíját, fizethetünk a visszaútért, az egész egy igen költséges és bonyolult kitérő lett volna.

Nagy sokára visszatért férjem, kezében az útlevéllel. Megnézte a csomagfelvételnél, majd alaposan átkutatta az átvilágító berendezést is. A szalagos és görgős részek között mindkét oldalt van egy rés, s az egyik ilyen nyelte be az iratot. Én is nézegettem előzőleg, de kintről nem láttam semmit, csak a sok felgyűlt szemetet. Ő ennél mélyebb vizsgálatba kezdett, s alul, a sötétben, a padlóról kémlelve, csak a személyzeti oldalról haloványan kivehetően felsejlett előtte a bordó szín. Valahogy kiszedte.
Hiába is maradtunk volna pár napig Urumcsiban, arra várva, hogy hátha valahol megtalálják, ezt tutira nem vette volna észre senki évekig.

Kiérve aztán vegyes érzések öntöttek el. Megkönnyebbültem, de majdnem fejbe is vertem, amiért ilyen izgalmaknak tesz ki. Abban megegyeztünk, hogy többet biztosan nem lesz nála semmilyen fontos irat.

Lecsillapodva aztán vártuk a gépünket. Időben indult, az út csak egy óra. Akszu repterén se nem buszoztattak, se nem cső volt, simán kihajtottak minket a terminál felé gyalogosan (ez eddig életemben egyszer, egy Wizzair járatnál esett meg, vagy a burgaszi, vagy valamelyik ukrajnai reptéren). A sofőr és a diákasszisztens már várt minket, s el is vittek egy négycsillagos hotelbe. Valószínűleg nem sok szálláshely fogadhat külföldit Akszuban.

Tegnap reggel aztán megjártuk az egyik rendőrséget a bejelentkezés miatt, s utána már jöttünk Ala'erbe.
Nagyon remélem, hogy ennyire izgalmas kalandba azért nem bonyolódom a jövőben.

No, vágjunk hát bele. Némiképp kalandosan jutottunk el idáig, de a lényeg, hogy megérkeztünk. Nézzük, hogy miképpen.

A moszkvai gépünk 12:55-kor indult, az otthonról a magyar fővárosba tartó első busz pedig 5:40-kor jár, cirka 9-re abszolválva az utat a Népligetig. A különbözet majdnem négy óra, ami normális esetben elég, de bármilyen nem várt körülmény borítani tudja, így aztán ezt hamar kilőttem. Egy nappal korábban, már csütörtökön keltünk útnak, s Budapesten éjszakáztunk. Ez annyiban is kapóra jött, hogy a cégtől küldtek némi ruhapénzt, aminek a seggére kellett verni a Zarában egy-két kosztüm formájában.

Hogy jól döntöttünk, az hamar kiderült. A buszunk egyik hátsó kereke Székesfehérvár környékén szétrobbant, a mentesítő járat meg egy másfél óra múlva ért oda. Élesben, pénteken ez már elég lett volna, hogy lemaradjunk, de ugyancsak ehhez vezethetett volna egy baleset miatti dugó az autópályán, amire azért az évek tapasztalatai alapján már volt példa néhányszor.

Annyi előnye volt, hogy még a mentesítő megérkezése előtt megállt egy teli busz, ami elvitte a népek nagy részét, így mi, akik ráértünk, egy menő, lényegében tök üres járaton zúztunk Budapestig.

Pénteken a reptéren aztán az Aeroflotos csekkolószemélyzet értetlenkedett egy sort. Moszkváig velük, onnan pedig a kazahok nemzeti légitársaságával, az Air Astanával repültünk, amit csak nehezen tudtak feldolgozni. Oroszország vízumköteles, de egyazon reptéren belüli tranzitáláshoz nem kell vízum 24 órán belül. Az Alla névre hallgató, erős akcentussal beszélő hölgyemény így aztán konzultált egy sort valahová eltűnve, de végül beérték azzal, hogy igazolni tudtuk a továbbutazásra szóló jegyeket, illetve a Kínába érkezéshez szükséges vízumot.
Még volt egy variálás a poggyászokkal is, mert ez esetben nekik kellett feladni azt egészen Asztanáig, ugyanakkor a súlyhatárok a kazah társaságnál szigorúbbak voltak. Mindegy, pakoltunk egy kicsit a kézipoggyászokba, s így megoldódott a helyzet.
A kézipoggyászok biztonsági ellenőrzése is eltartott egy ideig, ennyire szigorúan még Xinjiangban sem csekkolták. Kapásuk is lett nagy sokára, mert keveredett a csomagba egy 120 ml-es flakon is. Rég láttam ekkora diadalt kiülni valaki arcára, mint amit a kedves honfitársunk produkált, remélem, este már azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy ma is elért valamit.


Időben megérkeztünk Moszkvába, ahol, beszállókártya híján először egy ideiglenes papírt adtak, majd az egyik tranzitpontnál nyomtattak nekünk belőle.
Időközben a putyini rendszer fővárosának első számú repterét közelítették a nyugati sztenderdekhez, ugyanis teljesen betiltották a dohányzást. Minden különösebb rosszmájúság nélkül jegyzem meg, hogy ennél sokkalta kifogásolhatóbb problémákkal is foglalkozhattak volna, de ez van. A jövőben igyekszem majd nem érinteni Moszkvát, mert azért hat óra nikotin nélkül egy függőnek nem jó vicc.
Szégyenszemre azt is bevallom, hogy éltem a kiskapukkal. A betiltással, s a dohányzó szobák felszámolásával csak annyit értek el, hogy a népek most a mosdókban füstölnek, ahol masszív cigifüst van, amit az is kénytelen szívni, akinek nem kéne. Füstjelzőt ezekbe nem építettek. A kilátásba helyezett 500-1500 rubeles (2-6 ezer forint) büntetések sem igazán elriasztóak.

Seremetyevo fent, a Moszkva-Asztana járat lent

Az Air Astana kifejezetten üdítő meglepetésnek bizonyult. A katariakhoz fogható szintű kiszolgálás, abszolút élvezhető menü, csak jót tudok róluk mondani. Ráadásul félig üres is volt a gép Asztanáig, így három ülésen alhattam egy keveset - sajnos az út alig volt több 3 óránál.
Az asztanai reptér is rendben volt - kulturált dohányzási lehetőséggel, s igencsak csábító áru vámmentes boltokkal. Ez utóbbi termékeiből még jó eséllyel csemegézünk majd, amikor férjem kínai tartózkodását újítgatjuk meg. Egy liter Bailey's-t pl. már 12 euróért is lehetett kapni.

Air Astanás menü fent, beszállás Urumcsi felé (lenn)

Az Asztanából Urumcsiba tartó gép is időben indult és érkezett, hasonlóan a másik három géphez, amit az út során igénybe vettünk. A kínai útlevél-ellenőrzés is zökkenőmentesen ment, majd a csomagfelvételt követően elindultunk a kijárati csomagvizsgálat felé. Ahonnan a nem várt izgalmak jöttek.
Folytatás innen a második részben.

Ez azért még kicsit odébb lesz, még négy és fél óra van az indulásig, de igencsak örülök, hogy bőven hagytam időt az átszállásra. Mivel a wifit elég bénán mérik a Diwopu reptéren, így most részletekbe nem megyek, de majd lesz egy kifejtős poszt arról, hogy hogy ment majdnem teljesen füstbe az egész út.
Előljáróban annyit, hogy köze van egy reptéri átvilágító berendezéshez és a férjemhez, illetve hogy a vége happy end lett, de ebbe jó adag szerencse is kellett.

Éjjelre már elvileg Ala'erben leszünk, alszunk egy kiadósat, s majd holnap terjengősebben is igyekszem megnyilvánulni. Visszatér a dolgok rendje, s a Szecsuánblog újra Kínából jelentkezik.

Ala'erből  végül busszal indultunk el Akszu felé. Valamivel tovább tart, mert bemegy még egy apróbb településre is, de volt időnk elég. Egyúttal az is kiderült, hogy a buszos végállomás a vasútállomástól pár percre van csak gyalogosan.

A xinjiangi fokozott biztonsági helyzet folyományaként arrafelé a buszjegyvásárlás is iratokat igénylő tevékenység, Kína magterületén ez csak a vonatjegyek esetén szükséges, s ez utóbbi indoka is más, így előzték meg pár éve, hogy az ünnepek idején nepperek vásárolják össze, majd árulják magas haszonkulccsal a százmilliók utazása idején szűkösen rendelkezésre álló jegyeket.
Ala'er és Akszu között aznap is zajlott a közúti ellenőrzés, ezúttal nem szállították ki a járművekből az utazókat, csak iratokat csekkoltak a rend őrei. S csak az Ala'er felé tartó irányban, így minket most sem érintett a dolog.

Közúti ellenőrzés Ala'er és Akszu között (fenn), Akszu vasútállomás és vonat (lenn sorban)

A vonatút eseménytelennek ígérkezett, de hajnali 6-kor Turfánba érve megtorpantunk. Ha minden igaz, valami felsővezetékes probléma volt, de erre nem vennék mérget, mert az utastájékoztatás nem volt a legszélesebb körű, s az elcsípett infók elég ellentmondásosak voltak. Akárhogy is, álltunk 5 órát, mire végül nekiindultunk. Addigra az utasok jó fele már leszállt a vonatról, de a mi gépünk Urumcsiból csak fél 4-kor indult, így ráértünk.
Végül elindultunk, s még egy óra zakatolás után végül megérkeztünk Xinjiang fővárosába. A csúszás miatt már bőven nappal volt, így lehetőség nyílt fotózkodni a vonatablakból.

Xinjiangi táj, galériában, még legelésző tevék is akadnak 

Urumcsiban azért kicsit nekünk is sietni kellett, mert Xinjiangban a reptéri ellenőrzést is komolyabban veszik. Eleve a terminálépületekbe is csak átvilágítás után engedik be az embert. Miután feladja az ember a poggyászt, még egy ellenőrzős emberke is csipogtat a vonalkódon, amennyiben azt a gépre felvihetőnek találták.
A biztonsági ellenőrzés is alapos. A lábbeliket is levetetik, s az egész embert végigpittyegtetik, még a talpak alját is (nem tudom, talán furfangos terroristák még a lábukba is varrnak robbanószert). Szerencsére mi bombamentesnek találtattunk, így bejutottunk.

Wuhanban aztán már minden probléma nélkül mentek a dolgok, s kissé megfáradva, de hazaértünk. Keddig most még pihenhetek, mielőtt jön Peking.

A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

No, akkor jöjjenek a részletek.
Minden szépen indult, tegnap fél nyolckor még szép nyári idő volt. Számítani lehetett rá, hogy eső lesz, mert tegnapelőtt a cirka 30 fok mellé a telefon szerint 44 fokos hőérzet járult. Ezt ellenőrizni nem tudom, de az tény, hogy órára gyalogolva (ha már nincs szamár, muszáj) igencsak izzadtam, s marha nagy páratartalom volt.

Szóval indulás előtt egy bő negyed órával elkezdett leszakadni az ég. Olyan szinten, hogy még Xinjiangig is elhallatszott a híre a sajtóban. Konkrétan hömpölygött a víz az utakon, járművek akadtak el, s mondanom sem kell, mi is ebben a lében tapicskoltunk a taxi felé tartván. A cipőknek néhány másodperc alatt annyi volt.

A taxi többször visszafordult, mert nem mert átmenni egyes tócsákon, de az igazán nagy bajok már egy kicsivel beljebb voltak, konkrétan beállt a dugó, se előre, se hátra. Láttunk rendőröket is, amint bajba jutott autókat tologattak ki a mélyvízből. Végül a hármas körgyűrű előtt (alatt, felüljárón vezet át az út felett) teljesen leállt a forgalom. Fél óra alatt tettünk meg 50 métert, s gyorsan kikalkuláltam, hogy így nem érünk el sehova. Dönteni kellett, így mondtam a sofőrnek, hogy ha átevickélünk a feljáróig, menjen fel, s fél Wuchangot megkerülve vigyen el a célig. Végül nagy nehezen elgurultunk a felvezető útig, de ez rohadt nagy mák volt, mert befelé, tovább ugyanúgy állt minden. Ha nem épp itt dugulunk be teljesen, esélytelen lett volna minden.

A Fujiapo távolsági buszállomásig így a fél 9-es indulás után másfél órával, 10-re értünk oda. Erre szerencsére már nem akadozott a forgalom, így bevállaltam a reptéri buszt. A fél 11-kor indulóval már fél 12 után pár perccel kinn voltunk a reptéren, így az utazás elmaradásának veszélye megszűnt. 

Urumcsi repterére megérkezvén

Hogy Xinjiangba tartunk, annak hamarosan jele akadt. A szokásos procedúra mellett a bőröndjeinket feladás előtt még egy külön vizsgálatnak vetették alá, biztos ami biztos. Ez a standard az összes Xinjiangba tartó gép esetében. A fedélzeten volt biztonsági tiszt is, amit eddig ugyancsak nem tapasztaltam még kínai járatokon.
Urumcsi repterén könnyen megtaláltuk a buszt, s pikk-pakk el is vitt minket, talán egy fél óra alatt a déli pályaudvarra. A városban aztán még jobban feltűnt, merre vagyunk. A rendőri-katonai jelenlét szembeötlő. A metró híján (2018-ban adják át) a tömegközlekedés gerincét adó BRT (saját sávokat használó, így forgalomtól függetlenül haladó busz) megállói is el vannak kerítve, s csak átvilágítás után lehet a peronra bejutni.

A déli pályaudvarnál négy biztonsági ellenőrzésen kellett átmenni, mire bejutottunk, két helyen is állig felfegyverzett katonák táboroztak, s még egy katonai járművet is láttunk. A pályaudvar teljesen le van választva fizikailag a környezettől, a kordonok az épülettől több száz méternyire nyúlnak.
Tegnap 21:16-kor percre pontosan indultunk, s ma reggel még majdnem 10 perccel hamarabb meg is érkeztünk Akszuba. A helyzet nem tűnt annyira durvának, mint Urumcsiban, de az állomásépület itt is el van kerítve, s 3-4 katonát is láttunk.
Ala'erben aztán már minden nyugisnak bizonyult. A kampuszrendőrség ugyan volt ma nálunk tisztázni az ittlétem okait, de ez rutin eljárásnak mondható, s kedvesek, érdeklődőek is voltak.

Akszu vasútállomás (fenn), sivatagi táj vonatablakból, nagyon bénán fotózva (lenn)

A táj Xinjiangban elképesztő. Urumcsi környékén még van vegetáció, s hófedte hegyek is látszanak a távolban. Ma reggel a vonaton ébredve a hegyek már csak mutatóban voltak jelen egy darabig, hó nélkül, a közelben pedig mindenütt sivatag, esetleg némi csenevész növényzettel. Közvetlenül a vágányok mellett mindkét oldalt kis szakaszon öntöznek, s itt fákat növesztenek, úgy egy 10 sor mélyen. Sokuk még így is elszáradt.

A sivatagos részekre érve megjelent a por is. Akszuban is mindent borít, s ez alól Ala'er sem kivétel. Ha homokvihar is jön, az érdekes élmény lesz majd.
A kampuszon mindenütt öntöznek, s eleve emiatt van bármiféle zöld az egész városban is. A környéken messze kiterjednek az öntözött földek, a mezőgazdaság jelentős. Képeket majd hamarosan teszek fel, de egyelőre csak ez a néhány van.

Határozottan érdekes itt. Holnap jelentkezem majd fotókkal.