Először is hadd kezdjem egy kis mentegetőzéssel, amiért elhallgattam, de két éve nem voltunk itthon és mostanság akad bőségesen programom. De a blog nem halt meg, csak Kínán kívüli fokozatra kapcsolt, vagyis azért hébe-hóba lesznek bejegyzések, főleg nem személyes témában. Viszont elsőként az adósságaimat kell lerónom, ugyanis Ázsiát elhagytuk, s erről még nem szóltam.

Szerencsére időben Vietnámba értem az előző bejegyzésemben megírt módon, s ott még nyolc napot töltöttem el. Lényegesen kibírhatóbb volt így az ottlét, hogy tudtam, zárós időn belül véget is ér.
Érkezésem idejére férjem már eladta a dolgaink egy részét, s az utolsó egy hét főleg a maradék értékesítéséről szólt. Szenvedtünk el némi veszteséget, de a legtöbb tárgy elfogadható áron cserélt gazdát.

A nagy kivétel a matracunk volt...


Erről tudni kell, hogy a vietek alapesetben gyakorlatilag a földön alszanak. Ez némi túlzás, de néhány centi vastag, semmire sem jó akármiken töltik az éjszakát, s mindez még meg is van ideologizálva, mivel ez az egészséges. Ez utóbbit főleg Vietnámba szakadt, helyi nővel összeházasodott külföldi férfiak szájából hallani, ami az esetek domináns többségében leginkább annyit jelent, hogy a viet feleség átvette a kassza kezelését, s ilyen hívságokra nem költenek. Akkor meg már jobb, ha jó képet vágnak a dologhoz.


Maguk a vietek valószínűleg tényleg teljesen elégedettek a nyugati értelemben teljesen hasznavehetetlen fekhelyek használatával, hiszen születésük óta nem tapasztaltak mást. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy elképzelésük sincs róla, mit tud egy kényelmes fekhely. Ennek megfelelően nem is értékelik. A mi hétmillió dongos, teljesen szuper matracunkat kezdetben olyan 4-5 millióért gondoltuk elpasszolni, különös tekintettel arra, hogy nagyon vigyáztunk rá.
Végül másfélért kelt el, nagy duzzogva. Szinte senkit nem érdekelt, akit mégis, az csak annyit látott, hogy 2-2,5 millióért kap újat (természetesen szart, amin az életben nem aludna egyik olvasóm sem szívesen).

Na mindegy, a fő, hogy végül sikerült mindentől megszabadulni, így végül 24-én vonatra szálltunk, s elindultunk Saigon felé. A legjobb osztályra szólt a jegyünk, négyszemélyes fülkébe, s ráadásul egy új szerelvényt kaptunk, amin még látszott, hogy minden szinte érintetlen. 
Ennek ellenére nem volt felhőtlen az örömünk, ugyanis a fülke határozottan kisebbnek bizonyult, mint az efféle kupék Kínában vagy az posztszovjet államokban. Se az alsó ágy alá nem fért be a bőrönd, se a felső tárolóba, így aztán, utastársaink valószínűleg kitörő örömére teljesen elfoglaltuk a két alsó fekhely közötti padlót. Moccanni nem lehetett. A malacok befértek az ágy alá.


Saigonban aztán kimentünk a reptérre, s mivel a vonaton elég sokat aludtunk, magabiztosan vártuk a hajnali 5 órát, hogy nekiállhassunk csekkolni a 8:10-kor induló gépre. Ami a gyakorlatban délután 4-kor szállt fel...
A Vietnámban történt utolsó szívásunkkal folytatom.

Pénteken kénytelen voltam megejteni a szokásos, kéthavonta esedékes utat az egykori brit koronagyarmatra, ma Kína egyik különleges közigazgatási területére. Bár Kína része, a gyakorlatban sok szempontból önálló országként üzemel, így pl. a Hongkongba való belépés egyúttal a Kínai Népköztársaságból való kilépést is eredményezi, s ez a kvázi külföldi státusz lehetővé teszi Kína gyors és egyszerű elhagyását, ha a vízum úgy kívánja.

Miután most Humenben élek, nem a Hongkonggal közvetlenül határos Shenzhenben, így maga az út egy fokkal macerásabb. Annak idején a lakásból fél óra alatt elértem a határra metróval, így egészen kevés kellemetlenséggel járt a procedúra. Mivel Humen meg Shenzhen mellett van, így most sem túl komplikált, de azért azt nem bánom, hogy csak 60 naponta kell nekivágnom.

Az út leghosszabb szakasza Humenen belül várt rám, ugyanis kb. fél óra busszal az itteni vasútállomás, ahonnan a nagysebességű vonatok járnak. Mivel online beszerezhetőek a jegyek, így nem kell túl korán megjelenni, de sajnos egyelőre még mindig papíralapú jegyre van szükség, így az állomásra való belépés előtt még ki kell nyomtatni azt (az erre szolgáló automatáknál sajnos csak kínai személyivel lehetséges, így erre a jelentősen időtakarékos módszerre külföldiként nincs lehetőség) vagy beállni a pénztárak előtt sorba és úgy megkapni. Jövőre már elektronikusan is működni fog a rendszer elvileg, ami nagyban javíthat az utazók komfortérzetén.

A papíralapú jegyek valószínűleg azért vannak még forgalomban, mert egyúttal ezek működtetik az állomások be- és kiléptető rendszerét is, s az elektronikus átálláshoz ezeket a masinákat is ki kell cserélni.

Humen állomása nem túl nagy, a vonatok viszont sűrűn követik egymást. Shenzhenbei állomás cirka 13 percnyire van, azért ilyen sok, mert az út fele belterületen zajlik, ahol csak max. 200 km/h-ra engedik gyorsulni a szerelvényt, másrészt legalább 3-4 perc elmegy azzal, hogy elhagyjuk az itteni állomást illetve hogy belassulunk az érkezéskor. Azért így sem rossz, sőt!

Shenzhen északi pályaudvara mellé időközben majdnem felépültek két új toronyházat. Ez látszott az állomás kijáratától is, de mivel metróval indultam tova a határhoz, jobban nem sikerült az újdonságokba belemélyedni a felszínen. A metrón viszont akadt néhány. Most már a jegyautomaták egy jelentékeny része ismeri az elektronikus fizetést, így wechattel vagy alipay-jel nyugodtan lehet vásárolni, s a kártyák feltöltését is meg lehet oldani ugyanígy. 
Bár már ez is elég jó hír, mostanra az utazók zöme nem él a lehetőséggel, hanem telefonnal pittyegtet a kapuknál be- és kilépéskor. Jómagam is ezt választottam, most már csak egy qr-kód a szkenner elé és semmivel nem kell vacakolni. Extra kényelmes.

Bár péntek volt, s emiatt óriási zsúfoltságra számítottam, meglepő módon szinte senki nem járt a határon. Ilyen kevés embert szerintem még sosem láttam, de ezt egyáltalán nem bántam. Nagyon gyorsan ment a folyamat, öt perc alatt már Hongkongban is voltam, majd átérve a másik emeletre, vissza is fordultam Kína felé. Hongkongot továbbra sem csípem, így ez a negyed óra bőven elég is volt belőle.
Hongkong elhagyása a szokásosnál is könnyebben ment, már nem személyzet intézi, csak egy kapun kell átmenni az útlevél beszkennelését követően.

A vasútnál aztán volt extra két órám, mivel nem számítottam, hogy ilyen gyorsan fordulok. Ezt egy kis Burger Kinggel ütöttem el, amit még mindig nagyon bírok. A visszaút hasonlóképp zökkenőmentesen zajlott, majd nyolcra már haza is értem. 

Egyszer jó volt, de minden héten nem mennék. Szerencsére nem is kell...

A nap képei a galériában magyarázatokkal:

Múlt héten volt szerencsém egy hétórás kiruccanáshoz Nha Trang-ból Biên Hòa városába, mintegy 400 km-t megtéve ezen idő alatt.
A matematikai alapműveletek terén jártas olvasók ebből már ügyesen kikalkulálhatták, hogy a vietnámi vasút nem a száguldásról híres. Bár ha figyelembe veszem az otthoni helyzetet, a szintén egyvágányos Budapest-Nagykanizsa szakaszt, ahol a 220 km-hez picivel több mint 3 óra kell, nem érződik észveszejtő lemaradás.*

A viet vasúton is több fajta osztály van, akad fapados és puha üléses, illetve kétféle alvós típus is. Ez utóbbi nem feltétlenül haszontalan, hiszen Saigon és Hanoi között a leggyorsabb vonatoknak is másfél napig tart az út.
Szerencsére valami klíma még a fapados kocsikban is akad, s a kihelyezett lapostévéknek hála még szórakozhat is a nép a szappanoperákat bámulva.

Adná magát persze a gondolat, hogy ha valaki hosszú időn át, esetleg éjjel utazik, hálókocsis jegyet vegyen. Mivel ez drágább, ezt nem mindenki teszi meg, de az alvást így is megoldják. Ülésen, gyékényeken, a földön, ahol épp helyet találnak.

Mutatós képeink galériába szedve alant.

---------------------------------------------------------------
* még jó, hogy megnéztem az Elvirát. A vasút egyre szarabb állapota miatt emberemlékezet óta nem vonatoztam Kanizsa és Bp. közt, miután a busznak megállóhelyektől függően elég 2:10-2:40 perc (ebből fél óra nagyjából Bp. illetve az agglomerráció), míg a vonatok közül az IC-nek sikerült 4 óra alatt teljesítenie a távot (ami azért is szomorú, mert 20 éve három óra körül is ment). Viszont volt most valami felújítás, ami a jelek szerint a menetrenden is meglátszik, s a különdíjas vonatok immár újra ugyanolyan gyorsan szelik a pályát, mint két évtizeddel ezelőtt - vagy épp a vonal átadása idején, csak akkor még gőzmozdonnyal, közel 160 éve. 

Kína mára sikeresen kiépítette a bolygó legnagyobb gyorsvasúthálózatát, s a fejlődés még messze nem ért véget. Bár a fellendülés keltette fizetőképes kereslet, az országon belüli távolságok és a piaci verseny hatására a légi közlekedés volumene is egyre bővül, a lakosság nagyobbik része a mai napig vonatra száll, ha utazni akar.

Hogy milyen vonatok gurulnak a pályákon, arról egyszer már volt egy részletesebb bejegyzés. A G jelzésű vonatok képviselik a száguldás csúcsát, s 300 km/h sebesség felett szállítják a népeket A-ból B-be. Ennek köszönhetően Shenzhen és Changsha között is alig több mint 3 órás az út dacára a távolságnak.

Shenzhenben végül Futian vasútállomáson szálltam fel a vonatra, mely állomás még egy éve sem üzemel, s a majdani Guangzhou-Hongkong gyorsvasút utolsó kínai megállója, közvetlenül a hongkongi határ előtt. Egyúttal Ázsia legnagyobb, s világszinten is a második legnagyobb föld alatti vasútállomása, három szinten. Hogy mennyire új, azt jól jelezte, hogy szolgáltatási infrastruktúra egyáltalán nem, míg az utasforgalom is meglehetősen visszafogottan lelhető fel errefelé. Mivel valamit vásárolni azért kell, így kénytelen voltam felmászni a felszínre, s ha már ott voltam, megörökíteni a magasházas panorámát.

Vonatos, Futian állomás környéki és néhány Changshaban készült kép a galériában, helyenként leírásokkal.

Tegnap megkaptam a changshai haknira szóló ppt-t. A szakterületem marad a régi, a jelek szerint a kontakt ezen a vonalon munkálkodik.

Ezúttal 44 oldalon, guszta képekkel dúsítva "Laparoscopic treatment of endometriosis associated infertility" címmel adok majd elő. Újfent nem sok dolgot fogok fel a szövegből, de ez szerencsére nem probléma, elég, hogy fel tudjam olvasni.

Végül mégsem repülök majd, hanem G jelzésű, 300 km/h feletti sebességgel közlekedő gyorsvonattal ruccanok majd Changshaba. Ez feltehetően olcsóbb, nekem meg még kényelmesebb is. Igaz, az út így három óra, de a vasútállomás csak három metrómegállónyira van, a reptérre meg több mint egy óra kijutni, arról nem beszélve, hogy oda érkezni is jóval előbb kell.

Kínában vonatozni egyébként is jó, pláne ilyen szerelvényeken.

Kis képes beszámoló az út egyes pontjairól, galériába szedve, képmagyarázatokkal.

Ma sikeresen lezajlott a xinjiangi út jegybeszerzős szakasza. Eszerint 1-jén 12:55-kor indulunk Wuhanból, s elvileg 17:25-re érünk majd Urumcsiba. Ott még el kell vergődni a déli pályaudvarra, ami az infók alapján nem lesz túl hosszadalmas, se túl komplikált, van közvetlen busz. Onnan 21:16-kor indulunk el Akesu felé, s másnap reggel 8:23-kor érkezünk meg. Ez inkább hajnal lesz, földrajzilag három óra időeltolódással lehet számolni, szóval reálisan még csak olyan fél 6 lesz.


Akszuban aztán majd összeszednek bennünket, s visznek Ala'erbe. Ott héderelünk 17-ig némi ügyintézéstől eltekintve (beleesik az időszakba 2 munkanapnyi ünnep, azért ilyen hosszú az ottlét), majd 17-én 21:16-kor indulunk vissza Urumcsiba.
A 18-a hajnali érkezést követően még jön egy repülés Wuhanba, s ezzel le is zajlik a folyamat.

Egyedül a visszarepkedős jegy nem lett még beszerezve. Erre valószínűleg jövő héten kerül majd sor. Ezen a viszonylaton jól megfigyelhető, hogy nagyjából az elkövetkező egy hónapon belül vannak normális jegyárak, a későbbiekre (meg persze az adott naphoz legközelebbi napokra, ha már csak kevés jegy elérhető) még elég nevetséges összegeket kérnek. Így szépen megvárom, amíg eljut az áresés idáig, s ezt majd csak akkor vásárolom meg.

Kíváncsian várom Xinjiangot.

Ha már vonatozgattam tegnap, akkor itt az ideje pár kép megosztásának. Ez az első alkalom, hogy "G" és "D" vonatokkal utaztam, a "G" igencsak megnyerőnek bizonyult.
A már emlegetett digitális kijelző folyamatosan tájékoztatást nyújtott a szerelvény sebességéről, így tudom, hogy a csúcson 305 km/h-val száguldoztunk. Miután első ízben ültem ilyen vonatra, így nem tudom, ez-e az általában alkalmazott maximum, vagy csak a rövid távnak volt betudható ez a limit, de meggyőzően sebes volt. Xianningbei és Wuhan között a távot mindössze 23 perc alatt tettük meg, úgy, hogy az utolsó pár percben már csak 50 km/h-s tempóban gördültünk be az állomásra.

A Wuhan és Nanchang közötti, "D" vonattal megtett táv sebességét nem tudom, itt ugyanis nem mutatták. Ez utóbbi vonat sem volt rossz, bár a "C" és "G" jobban néz ki.

A vonat Xianningben kissé szokatlan módon meglepően pontosan indult el az állomásról. Mivel csak Wuhanból jött, így sok lehetősége nem volt késést összeszedni, de Shenzhenig is sikeresen tartotta a menetidőt.

Maga a vonatozás eseménytelen volt, leszámítva hogy a hajnal előtti néhány órában elég nehezen tudtam aludni, mert egy cirka egy-két éves fiúcska folyamatosan üvöltött pár ággyal arrébb. Sajnos a szülők nem nagyon törekedtek a helyzet megoldására, így meglehetősen népszerűek is lettek az utazóközönség körében.

Shenzhen egészen kulturált város. Nem csak azért, mert viszonylag tiszta és jól karbantartott, s nem is csak azért, mert van pár magasház. Az emberek is mások. Sokkalta inkább Hongkongra hasonlít, mint a szárazföldre, a járművek képesek például elsőbbséget adni a gyalogosoknak. Meghökkentő, de így van. Nem mindenki, de az a néhány eset is szürreálissá tette a helyzetet.

Szerencsére sikerült elintéznem a valutaváltást, így aztán szingapúri, hongkongi, maláj és thai pénzekkel tömtem tele a tárcám, ami elsőre elég furcsa volt. Azt sem tudtam, melyik-melyik, el kellett olvasni a feliratokat. Azzal oldottam aztán meg eddig, hogy mindig az adott hely valutájából hordok csak magamnál, így kevesebb a félreértés.

A határátlépés nem volt annyira egyszerű. Technikailag igen, de amekkora sor állt az ellenőrzés hongkongi oldalán, azt nem kívánom senkinek. Egy órát biztosan vártam, de a lényeg, hogy átjutottam.

Hongkong is egy érdekes hely. A táj tetszetős, hegyek, víz, ami csak kell, az emberek egészen nyugatiasak, s gyönyörűen beszélnek angolul. Nekem ez volt az igazi kulturális sokk. Angolul beszélő kínaiak, ez teljesen felfoghatatlan kategória. Ráadásul tömegesen teszik mindezt. Hihetetlen.

A hongkongi új reptérrel sincs gond, bár sajnos az oda közlekedő expressz kicsit drágább, mint a metrók, de egyszer kibírható.

Cigizni viszont szinte sehol nem lehet, a nikotinfüggőnek lesni kell a lehetőségeket. Hogy mennyire veszik komolyan, azt nem tudom, de többezres (hongkongi dollár) bírságokkal fenyegetik a renitenseket a kiírások szerint.

A repülőnk is időben indult, a Jetstar vitt Szingapúrig, ahol szintúgy időben, de itteni idő szerint már másnap érkeztem meg. De Szingapúrról majd legközelebb...

___________________________________________________________________

Képek később, az istennek se bírok feltölteni semmit... Majd utólag pótolom, ígérem...

FENN VANNAK! Legalábbis néhány. Az eleje Shenzhen, a tömeg a határ hongkongi oldala, az utolsó két kép Hongkong.

Az északi munka nem fog megvalósulni, egy egész egyszerű, de banális tény miatt. A részletek nem voltak rosszak, s nekik is megfeleltem volna, de egyszerűen kivitelezhetetlen normális körülmények közt az odaút. Többszörös átszállások mellett sincs már jegy a vonatokra, különösen visszafelé. Semmiféleképp nem érnék vissza időben, hogy aztán elindulhassak telelni délre.

Egy helyi munka viszont lehet hogy összejön. Egy szem diáklányról van szó, aki az USA-ban fogja folytatni a tanulmányait. Napi 4-5 órát kellene neki tartani, minden nap. A héten fogok találkozni a(z amúgy nem kicsit tehetős) családdal megbeszélni a részleteket. Anyagilag ez még jobb is lenne, mint Szibéria. Viszont szívesen lettem volna ott is egy kicsit. Északkelet-Kína mindig is a szívem csücske marad. A szmog ellenére is.