Hétfőn hajnalban elindultam Vietnám felé. Egy kicsit sikerült túlbiztosítani, különös tekintettel arra, hogy minden villámgyorsan zajlott, fennakadás nélkül, így aztán rengeteg időm maradt, pláne hogy a gép meg késve indult. Na, de kezdjük az elején.

Reggel vonattal mentem Hongkongba, s a vonat 8:49-kor indult Humen vasútállomásról. Mivel nekem külföldiként mindenképp végig kell állnom a sort, hogy megkapjam a jegyem, s mert rendesen fel voltam pakolva poggyásszal, aminek a hurcolása sem javítja a gyorsaságom, így aztán 7:10-re rendeltem a Didi appal kocsit (olyasmi, mint az Uber). Még felszaladtam Yuqiuhoz a nyolcadikra leadni a kulcsom, aztán lementem megkeresni a járművet, amely már 6:50 körül megjött és várt. Szerencsére ezért nem kell fizetni, miután időre rendeltem.
Gördülékeny volt az út, forgalom szinte semmi, így hamar oda is értünk. A viteldíjat automatikusan vonja a wechat, így ezzel sincs gond. A sor sem volt aggasztó, s elég tempósan is haladt, így még a kassza előtt sem töltöttem többet 10 percnél.


Az állomáson is hideg volt, mivel nem fűtenek, odakinn meg 12 fok volt reggel, így a többiekhez hasonlóan kabátban vártam meg, amíg kiengednek a peronra a vonathoz. 
A szerelvényen szerencsére már jobb volt az idő, de azért a pulcsi elkelt. Shenzhenbei után legközelebb már West Kowloonban álltunk meg, s mivel a vonat már a határ átlépése előtt a föld alá került s onnan fel sem jött, így ez a jármű egyértelműen nem ajánlott hongkongi városnézéshez. Dacára annak, hogy a pálya az alagút miatt pláne teljesen zárt, Hongkongban csak 200 km/h sebesség az engedélyezett, s emiatt a relatíve hosszú menetidő.


Az egyébként óriási West Kowloon állomáson aztán elég hamar a határellenőrzésnél találtam magam, s mivel a kínai kilépő- illetve a hongkongi belépőkártyát már otthon kitöltöttem, pillanatok alatt át is jutottam. Egy kicsit bőröndhúzogatás után aztán Hongkongba is beengedtek, s még egy kicsi menetelés után az állomás érkezési részét is elhagyhattam a vonatjegy és a kiléptetőkapu segítségével.

West Kowloon vasútállomás (fenn), a reptéri gyorsvasút (lenn)

West Kowloon vasútállomás és Kowloon metróállomás légvonalban cirka 200 méterre vannak egymástól és az átjárás a felszín alatt biztosított, aránylag jó kitáblázottság mellett. Ehhez ugyan egy plázát is érinteni kell, s 10 kg hátizsák és 25 kg bőrönd gurgatása mellett kevésbé mókás, de azért leküzdöttem.

Szerencsére a reptéri vonat belvárosi három állomásán a legtöbb légitársaság tart fenn check-in pultokat, így a becsekkolás már itt megoldható. A nem létező sorokra és a nehéz bőröndre való tekintettel ezzel örömmel éltem is, így meglett a beszállókártya is, s az út is könnyebbé vált a továbbiakban.
Csekély vonatozás után már el is értem a reptérre.

Mivel ekkor még mindig 11 óra sem volt, a gépem pedig 2:50-kor tervezett felszállni, volt szabadidőm bőségesen. Megmaradt hongkongi dollárjaimnak a seggére vertem a Burger Kingben, majd dél körül végül átmentem a biztonsági ellenőrzésen is.

Bár Hongkong ilyen téren sem Kína, azért az öngyújtókat ők sem szeretik. A kínai zérótoleranciával ellentétben itt hagyják az utasnak, hogy egy készüléket magával vigyen. Az más kérdés, hogy valamiért csak hármat vettek észre, s abból. A csekkolatlan kabátomban is volt még kettő, s az átvilágított kézipoggyászban is még legalább 4-5. Ami nagyobb baj, s amit csak később vettem észre, amikor édesítőszert kerestem a cókmókomban a már benn vásárolt kávémhoz, hogy a kb. 7-8 cm pengéjű bicskám viszont nem szúrt nekik szemet, azzal nyugodtan alkaidázhattam volna a nha trang-i járaton.

A reptérre érve feltűnően magas ázsiakra lettem figyelmes. Végül kiderült, egy thai kosárcsapat, még nálunk alacsonyabb, fekete edző is volt velük, a kép talán nem adja vissza, de két métert súrolhatta a zömük (fenn),
már a nha trangi gépre várva, a kijelzővel ellentétben nem csak 50 perc volt a csúszás (lenn)

És végül a járat... már a biztonsági zónába érve kiderült, hogy 50 perc késést jósolnak, amiből aztán lett másfél óra. Már a leszállás felé készülve jutott az eszembe, hogy ugyan a vízum kiállításához szükséges engedélyes papíromat megvettem és nálam van, a matrica útlevélbe ragasztásához szükséges 25 USD készpénz nincs. Talán mert Kínában gyakorlatilag soha nem használok kp-t, mindig, mindenhol telefonnal fizetek, eszembe sem jutott. Azt tudtam, hogy kizárható, hogy kártyával tudjak fizetni, s az is tuti, hogy a reptér ezen részében még lesz ATM sem. Az se szent, hogy vietnámi dong jó lett volna-e nekik.
Mindegy, azért haladtam, majd az előttem álló, kínaiul beszélő párocskától lejmoltam 30 dollárt (hogy ne órákkal később végezzék a matricázást a leterhelt határőrök, 25 helyett 30 a tarifa), akik szerencsére adtak. Wechaten át is küldtem nekik az ellenértéket, de akkor meg kiderült, hogy ők hongkongiak, s a két wechat financiális értelemben nem kompatibilis, így végül kijutva egy ATM-ből kaptak érte dongot.

Buszoztam egyet a reptérről, majd a busz végállomásán már várt férjem, aki két körben engem és a csomagjaimat is elhozta. Itt pedig ez várt. Bármilyen nyálasnak is tűnik, tőle nem az, s ő maga sem az.

Yuqiuval és Tinával szombaton búcsúvacsiztunk, nagyon finom étkeket fogyasztva. Elvileg a suli kontójára. Eredetileg is tervben volt egy ilyen esemény, s miután a főnökség tudtára jutott, vállalták a cechet.

Pénteken eltelt az utolsó ovis munkanapom, szombaton pedig lezajlott a befejező másfél órám is a nyelviskolában. Este még volt a két kollégával közösen egy vacsi, majd semmi más dolgom nem volt, mint kihúzni hétfő reggelig és nekivágni az útnak.

Mindhárom csoport készült valami kis meglepetéssel, a kicsiknek szerintem semmi köze nem volt hozzá, a nagyobbaknál valamennyi közreműködést ők is tettek bele. Illetve kedvenc babám, Jack anyukája is megvárt tegnap este, s tőle is kaptam valamit. Mindezek a galériában tekinthetőek meg.

Nem hittem volna, de kezdek örülni neki, hogy nemsokára Nha Trangban leszek. 9 fok ma reggel és napközben sem ígérnek többet 12-nél.

Tudom, ez otthon nem rendkívüli, s így a hazatérés aktuálissá válásával nézegettem én is, mi vár rám, s láttam a nagyjából fagypont környékén ingadozó magyar viszonyokat. De ott van fűtés!

Shenzhenben is hasonló telek voltak, de ott nagyon pici lakásban laktunk, ráadásul ketten, így felmelegítettük pillanatok alatt a helyet, másrészt ott a kis ablak a külvilág hidegét elsőként egy apró, még egy elhúzhatós üvegajtóval elválasztott területre engedte be. Itt csak az elhúzhatós üvegajtó van, mögötte meg  már az erkély a 10 fokos levegővel. A légkondival ugyan tudok fűteni, de elég hervadtan muzsikál.

Az itteni tél előnye azért - mondjuk Közép-Kínával szemben, ahol általában a tél 10 fok körüli értékekkel jár, s ugyanúgy nem fűtenek - hogy a mostani zimankó nem általános, s általában csak néhány napokra köszönt be, aztán utána újra 20 fok fölé kerül a hőmérséklet. Ha bejönnek az előrejelzések, akkor másfél hét múlva már újra 26 fok lesz, de már távozásom idejére visszatér a 20.

Ez most nem vigasztal. Utálok fázni. 

Egy hét híján négy hónapja élek Guangdong tartomány eme szegletében, s mivel a négy hónap elteltével távozom is, itt az ideje egy kis leírásnak az itt szerzett benyomásaimról.
Kezdetnek először talán egy rövid összefoglaló arról, mit is takar ez a település.

A kínai közigazgatás sajátosságai alapján Humen nem önálló település, hanem Dongguan prefektúra-jogú város részét képezi. Dongguan, bár a magyar közönség számára neve teljesen ismeretlen lehet, az elmúlt évtizedek gigantikus fejlődésének köszönhetően egyike Kína új nagyvárosainak, mostanra már nyolcmillió feletti lélekszámmal. A reform és nyitás beindítása előtt még az egymilliót sem érte el a prefektúra népessége, melyből a városias mag lakossága negyedmilliós volt. A mostanra alaposan megnövekedett méret a belső területekről ide áramló migrációnak köszönhető, a lakosok több mint 80%-a nem rendelkezik helyi hukouval.

Humen Dongguan egy egészen kis darabja, Dongguan központjától nagyjából 25 km-re. Rangja csupán zhen, vagyis a legalacsonyabb szintű közigazgatási egységek egyike, magyarul ezt elég nehéz lefordítani. A zhenek városok közigazgatási határain belül előforduló, a járásokkal egy szintű területek, a városokat alkotó kerületeken belül.
Előnyös fekvése miatt az egyik rekorder a maga nemében: a szintén Dongguan alá tartozó Chang'an után a második legnépesebb zhen az országban. Mintegy 650 ezer ember él itt, s a listavezetőtől csak egészen minimális különbség választja el.


Humen, Dongguan egészéhez hasonlóan hatalmas iparral rendelkezett a múltban, Dongguan még ma is az egyik legnagyobb gyárváros az országban. Az alacsony hozzáadott értéket igénylő iparágak a munkaerő drágulásával párhuzamosan egyre inkább kiszorulnak Kínából, így ez a régió is jelentős változásnak indult.

Humen közvetlenül a tengerpart mellett fekszik, kereskedelmi kikőtője nagyon gyors elérést tesz lehetővé Shenzhen, Hongkong, Guangzhou és a delta nyugati oldala felé egyaránt. A gyárak nagyobbik része már bezárt, s emiatt az egész település rekonstrukción esik át. A mi óvodánk is néhai gyárépület volt, s a mellettünk lévő másik, egykori gyárat is most építették át irodaháznak. Még a szomszédos buszmegálló neve is iparterületre utal, de a gyakorlatban ennek itt már semmi nyoma.
Humen távolabbi részein még vannak gyárak, s Dongguan más vidékein is, s ez időnként látszik a levegőn is.


Hogy Humen átalakulási fázisban van, azt leginkább az mutatja, hogy egyelőre nincs igazán központja, s teljesen esetlegesen váltakoznak a különböző funkciójú területek. A lerobbant régebbi házak és a vadiúj vagy épülő példányok is akár épületenként cserélődnek, s előfordul, hogy központibbnak készülő, középületeknek is helyet adó utcasor mellett közvetlenül egy méretes, de elhagyott és pusztuló gyárterület fekszik.


És akkor a vélemények kategóriánként:

1. Közlekedés

Vannak buszok, ideér Dongguan felől a metró, s ez utóbbi épül is tovább Hument átszelve Shenzhen felé. Komppal Hongkong reptere másfél óra, s a nagysebességű vasút becsatolja az országos hálózatba is. A shenzheni reptér is nagyon közel van. 

2. Szolgáltatások

Az egykori iparterületeken Kína más részeihez viszonyítva viszonylag fejletlen a kereskedelmi hálózat. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek üzletek, de viszonylag kisebb számban. Több nagy bevásárlóközpont is épült, köztük egy Walmart is.

3. Környezet

Mivel épp átalakulóban van a város, ebbe egyelőre még bele lehet kötni, de szerintem néhány év alatt rendeződik a helyzet nagyja. A levegőminőségen még lehetne javítani.

4. Külföldiek

A vasútállomástól, a komptól és a helyemre érkező új kollégától eltekintve nem láttam külföldieket, létszámuk talán néhány tucatra tehető Humenben. A lakosság ennek megfelelően valamivel jobban bámul, mint mondjuk Shenzhenben, de mivel mégiscsak a közvetlen szomszéd Shenzhen és Kanton is, azért nem életük első efféle élményét kínálja a magát mutogató idegen.

5. Árak

Shenzhennél olcsóbb, de azért határozottan érezhető, hogy a Gyöngy-folyó deltájánál vagyunk. Az ingatlanbérlés a shenzheni nem belvárosi, de még jól és gyorsan megközelíthető részek kétharmada körül jár, taxi tekintetében is kb. hasonló a különbség. Ha a metró átszeli majd Hument, az ingatlanpiaci árak el fognak szabadulni.

Összegzés? Hument nem választanám direkt a lakóhelyemül, de ha itt talál munkát az ember, bőven megteszi. Idegenforgalmi célú látogatást ne tervezzetek ide. 

Nagyon egyelőre azért még nincs ok panaszra, tegnap például 29 fok volt napközben, s még ma is 26-ról szól az előrejelzés. Volt viszont egy hűvösebb hetünk, amikor 21-23 fokok voltak nappal, s 17-19 éjjel. 


A hosszabb távú kilátások azonban nem ennyire biztatóak. Azok alapján még egy kicsit lesz időm akklimatizálódni a kevesebb, mint három héten belül beköszöntő hidegebb viszonyokhoz (bár igaz, hogy a viet kánikula egy hete meg tönkrevágja ezt a szép fokozatosságot, na mindegy).


17-ig elvileg még ez vár rám:

Már csak két hetem van hátra, s útnak indulok a már részletezett módon előbb Hongkong, majd onnan a varázslatos Vietnám felé, hogy aztán ott szerencsére csak egy hetet kelljen kihúznom, mielőtt Svájcon át Magyarországra keveredem immár férjestül.

A két hét rövid idő, az utóbbi három hét is pillanatok alatt elment (azóta tart nagyjából a visszaszámlálás). Némiképp sajnálom, hogy megyek, de azért lényegesen erősebb a pozitívumok keltette érzés. Már nagyon hiányzik férjem, s hazamenni sem lesz rossz így két év után.


Az itteni ovit itthagyni lényegesen kevésbé lesz megterhelő élmény. Bár nagy panaszom nem lehet rájuk, azért olykor már kezdtek egy kicsit idegesíteni egyes javaslatok, de még pont a tolerálható mértékben. A babák már jobban fognak hiányozni, már amelyikük. Akadnak köztük is irritáló példányok, egy kiscsoportos, nagyon undok fejű, visítozós hangú leány az abszolút negatív véglet. Undok fejéről nem tehet, s azt sem zárom ki, hogy a hangja sem magától ilyen, de a természete is nagyon utálatos, állandóan bántja a többieket, mindent elvesz tőlük, s mindamellett még elég ostoba is.*

Vannak ellenben kedvencek is, például a középsősök között Jack, akinek valami bámulatos agya van, mindent pillanatok alatt felszív, mindamellett még cuki is. A szerelem kölcsönös, a reggeli torna során, amikor körben állunk mindannyian, kézenfogva, mindig résen van, s azonnal rohan az egyik kezemet kisajátítani. A pénteken lezajló sportnap eredményhirdetése után pedig csalódottan potyogtak a könnyei, amiért a csapata második lett - semmi hangos sírás vagy hiszti, de végtelen szomorúság.
Már biztosan tudjátok, hogy nem igazán vagyok gyerekbarát, de őt azért kedvem lenne becsomagolni a bőröndbe. Jó, valszeg az első rossz napja után vissza is küldeném légipostán, de na, azért őt sajnálom itthagyni.

További szerveznivaló hiányában most már leginkább csak ki kell várnom a maradék időt. Ami dolgom lesz még, az a lakás takarítása illetve a cuccaim bepakolása, de ez rá fog érni az utolsó előtti napon, s egyik sem ígérkezik megerőltetőnek.


Két hét, egy időre ennyi Kína marad nekem.

_________________________________________
* a többiek néha azért bosszút állnak rajta. Pár hete ketten egy kicsit megrugdosták, másik pedagógus épp nem észlelte az esetet, én meg nem vettem róla tudomást. 

Ifjúságom takarékos, de kellemes kirándulásain fordult elő utoljára, hogy vonattal jutottam át egy-egy országhatáron. Ezek persze mindig gondosan megkonstruált események voltak. Egyetemistaként nem vetett fel a pénz, a nemzetközi vasúti jegy pedig drága volt, így aztán mindig csak a két szomszédos határtelepülés vagy határhoz legközelebbi állomás között vettem, onnan és odáig pedig maradtunk a belföldi jegyeknél. Éltem ilyen lehetőségekkel a magyar és szlovák, ukrán, szerb, horvát, szlovén határok között, illetve nem csak itthonról, hanem az ukrán-lengyel, szlovák-cseh, szerb-bolgár, lengyel-litván relációban is. Ha emlékezetem nem csal, az egyetlen kivétel Drezdába érkezésem volt, miután kiderült hogy egy fityinget sem nyerek vele anyagilag, ha szakaszosan jutok oda Csehországból, hála a Deutsche Bahn nem kelet-európai pénztárcához mért árainak.

A fentebb sorolt utazások egy részében még ugyan nem voltunk EU-tagállamok, így valami ellenőrzés létezett, de ezt nem igazán vették komolyan, egyedül az ukrán átkelőhelyeken. A belépéskor ki kellett tölteni egy szép formanyomtatványt, amit minden alkalommal (talán ötször jártam Ukrajnában, többször az azóta már Oroszország által annektált Krímen) igyekeztem csodaszép cirill folyóírással abszolválni, de sajnos ez sosem váltotta ki a titkon remélt elismerést, miután a kárpátaljai magyar kisebbség miatt korántsem unikális ez a képességem.

No, de kanyarodjunk vissza Ázsiába. Kínát hagytam már el vagy érkeztem ide légi úton, metróval, gépkocsival és komppal is, de vonattal még nem. Humenből indulva logikus lehetne a komp, mint legegyszerűbb opció, hiszen közvetlenül a repülőtérre visz. Igaz, az ára ennek a legmagasabb, 300+ yuan, de ezt azért hébe-hóba ki lehet köhögni.
Magát a komputat idefelé sem élveztem kifejezetten, különös tekintettel arra, hogy beszállás és indulás között vagy 20 percet hánykódott a jármű a parton, amitől - noha eddig semmi jelét nem tapasztaltam tengeribetegség iránti hajlamnak - picit kavargott a gyomrom egy ideig, de tényleg nagyon erősen hullámzott a víz, s így mi is. Ennek ellenére túlélhető volt, s szerencsére az átmeneti kellemetlen érzésen túl más negatívum nem ért, így ezúttal is boldogan vállaltam volna a közvetlen eljutás élményét, csakhogy az első hajó 10:30-kor indul, így kb. délben érkezik, ami már neccessé tette volna a gép elérését.
Maradt hát a vonat.

A már általam is tesztelt nagysebességű pálya végállomása ugyanis Hongkongban van, így az egyes állomásokon töltött várakozástól függően 40-50 perc alatt megjárható az út. A West Kowloon vasútállomáson, immár Hongkongban zajlik a jogi határátlépés, így nem kell a határ mindkét oldalán emiatt várakozni.


Ez utóbbi, bár kényelmi előnyök hozták létre, egyúttal azzal járt, hogy idén szeptember 4-én, a vonal átadása előtt pár héttel kínai kézre került Hongkong területéből cirka 0,1 km², a vasútállomás egy része. Ez az apró földdarab jogilag a Kínai Népköztársaság része, ahol a kínai törvények érvényesülnek. Ugyancsak Kína tulajdonát képezik és fennhatósága alá tartoznak a vonalon közlekedő szerelvények, hiszen csak így oldható meg, hogy a Kínába való belépés már Hongkong szívében megvalósulhasson.

Bár maga a szuverenitás átadása nem tekinthető rendkívüli aktusnak (régebben Hongkong birtokolt egy valamivel nagyobb területet hasonló okokból a shenzheni kikötőben, s világviszonylatban sem példa nélküli, pl. USA-kanadai relációban is előfordul), az egykori brit koronagyarmat politikai pártjainak egy része kellően nagy hírt kavart belőle, s már a kínai térnyerést kikövező trójai vonatnak nevezik a megvalósult infrastrukturális beruházást.

Hongkong területén belül sem ez az első kínai enklávé, noha a híres-hírhedt Kowloon Walled City esetében tényleges kínai uralomról csak 1912-ig beszélhetünk. Bár Kína ténylegesen nem ellenőrizte a helyszínt, igényéről egészen a kilencvenes évek első feléig, a Walled City eldózerolásáig nem mondott le. Hogy elkerüljék a kényes kérdés eszkalálódását, a hongkongi brit hatóságok sem mertek előzetes kínai hozzájárulás nélkül beavatkozni a gyakorlatban triád uralta, illegális bűntanyává váló lakótömb életébe.

A néhai Kowloon Walled City, ma park áll a helyén

A tisztázatlan viszonyokat a helyiek ki is használták. A gyakorlatban Hongkongban éltek, de ha a hatóságok a telep felszámolását tervezték, azonnal arra hivatkoztak, hogy a terület Kína része, s a hongkongi szerveknek semmi közük hozzájuk. 

West Kowloon állomástól csak pár perc sétára van az utat cirka huszonegynéhány perc alatt abszolváló reptéri gyorsvasút, melynek belvárosi állomásain egyúttal már lehetőség is van becsekkolni a járatra a legtöbb légitársaság esetében. Ja, s összességében még cirka 100 yuant nyerek is a dolgon, bár nem ez motivált. Mindegy, ezt is ki kell próbálni.

Olyannyira, hogy már nagyjából meg is szerveztem mindent. Mivel egyelőre még nem dőlt el, hogy mikor lép életbe az új vízumszerzési módszer, én pedig szeretném a lehető legminimálisabb időt eltölteni a csodálatos Vietnámban, így inkább időben lecsaptam a ritkán kínálkozó piszok akciós repjegyre.


Tehát, jelenleg így fest a helyzet:
- december 17-én közvetlen járattal repülök Hongkongból Nha Trangba. Meglepő módon még olcsóbb is a járat, s megúszom Saigont, s annak méregdrága repterét;
- december 24-én elvonatozunk Saigonba. Mivel sok a cuccunk, s a malacok repis utaztatását épp elég volt onnan megoldani, s még menetrendben sem jött volna össze a repülés, így marad a vonat. Kényelmes, hálófülkés verzió.
- december 25-én reggel elröppenünk, még pedig egy kihagyhatatlan ajánlattal. Gondolom karácsony első napján nem nagyon akarnak a svájci nyugdíjas szexturisták hazarepülni, így a Swissair zürichi átszállással mindössze 80 ezer forintnyi pénzért hord el minket, amilyen egy irányba tartó ajánlatot még az életem során sosem láttam ekkora távon. A légitársaságnál is csak ez az egy dátum volt ilyen, tiszta lutri, hogy ráleltem, a konkurencia 130 ezer körül kezdődik, de inkább duplája vagy még több. (Szegény cocák utaztatása többe kerül, de még ez is olcsóbb így, mint más szolgáltatóval.)
Malmoztam egy kicsit, mire sikerült lefoglalnom, mert elvileg a Swissair járata, a gyakorlatban pedig az Edelweiss Air működteti Zürichig a dolgot, onnan meg az anyacég. Csakhogy ezek egyikének oldalán sem lehetséges ezt így összehozni, de szerencsére rájöttem, hogy az egész bagázs már a Lufthansa része, s végül az ő honlapjuk már alkalmas volt a feladatra.


Ha minden jól alakul, 25-én este 7 körül már landolunk is Budapesten, így még az ünnepek sem maradnak el.

Szép hosszú repülőút lesz, amivel egyúttal személyes rekordot is abszolválok, ugyanis 13 órát még soha nem voltam a levegőben egyhuzamban. Ha hinni lehet az Edelweiss oldalának, kifejezetten kényelmes gépekkel operálnak, ablak mellett 2-2, középütt 3 üléssel. Legyen így!

Szerencsére megvolt az összes demóóra a hétvégi nyelvsuliban. A kedves szülők ingyen hordhatták a porontyaikat négy alkalommal, s most dönthetnek majd, hogy pénzt is fizetnének-e érte.

Az két csoportból a fiatalabbakat kifejezetten nem szívleltem, 7-10 évesek, számomra pont a legrosszabb korban vannak, s emellett még teljesen el is tér a tudásszintjük. A jó hír, hogy elvileg közülük senki sem szeretne a jövőben is élni a lehetőséggel. Ha őszinte akarok lenni, én se tenném a helyükben, mert tényleg semmi értelme az óráknak. A nyelviskolai oktatás kevés kivétellel* nem a valódi tudás átadásáról szól, hanem sokkalta inkább a szórakoztatásról.

Ennek több oka is van. Egyrészt a diákok nagyobbik fele elkényeztetett, gazdag lurkó, s ha nem tetszik nekik az óra, akkor valószínűleg meg is tudják győzni a szüleiket, hogy nem szeretnének részt venni bennük. Mivel gyerekek, nyilván nem nagyon szeretnének tanulni, így a nekik ideális óra nem lehet megerőltető.
Másrészt, mivel a pénz a minél több diákban van, a legtöbb helyen nincsenek jól összeállított csoportok. Néhány év eltérés ebben a korban egész más képességeket jelent, egyik-másik egészen okos, míg van aki egy mukkot nem ért angolul. Nem lehet olyan tervet csinálni, amit a teljesen kezdők is követni tudnak, de a haladóbbak számára sem dögunalom.
Ugyancsak a profitmaximalizálás miatt bármikor kerülnek be új diákok az év során, teljesen eltérő szinttel, akiket nincs lehetőség felzárkóztatni.

A fentiek miatt a sikeresnek nevezhető óra valami érdekes dolgot takar, aminek az anyaga nem kapcsolódik semmihez, s így előképzettséget sem igényel, s egyik óra sem épül a korábbiakra. Ennek megfelelően nem is igazán ad át semmi hasznosat, de jó esetben a gyerek élvezi. Igyekeztem ennek megfelelni, de megmondom őszintén, hogy a lelkesedésem nem volt határtalan, s mivel a csatlakozásuk csak több munkával járt volna anyagi előnyök nélkül, nem is érdekelt a dolog.

A nagyobbik csoport lényegesen jobb volt. Velük lehetett valamit kezdeni is, de azért ezt is behatárolta az a tény, hogy egymással nem összefüggő órákat kellett csinálni. Ők eleve nem voltak sokan, még nem tudom, maradnak-e. Velük nincs különösebb bajom.

Ami a fő az az, hogy holnap csak a megszokott állandó csoportomat viszem, így könnyű nap lesz. Aztán meg két nap pihi.


_____________________________
* Két típus létezik a nyelviskolai angoltanítás terén. Az első, a jellemzőbb a fentiekben vázolt szitu. A második, ritkább, de értelmesebb verziót szeretem. Ezekben a csoportokban a szülők érdemi eredményeket várnak el, s ennek megfelelően kondicionálják az utódaikat is. Ezekkel a csoportokkal jól lehet haladni és értelme is van.