Egy hét híján négy hónapja élek Guangdong tartomány eme szegletében, s mivel a négy hónap elteltével távozom is, itt az ideje egy kis leírásnak az itt szerzett benyomásaimról.
Kezdetnek először talán egy rövid összefoglaló arról, mit is takar ez a település.

A kínai közigazgatás sajátosságai alapján Humen nem önálló település, hanem Dongguan prefektúra-jogú város részét képezi. Dongguan, bár a magyar közönség számára neve teljesen ismeretlen lehet, az elmúlt évtizedek gigantikus fejlődésének köszönhetően egyike Kína új nagyvárosainak, mostanra már nyolcmillió feletti lélekszámmal. A reform és nyitás beindítása előtt még az egymilliót sem érte el a prefektúra népessége, melyből a városias mag lakossága negyedmilliós volt. A mostanra alaposan megnövekedett méret a belső területekről ide áramló migrációnak köszönhető, a lakosok több mint 80%-a nem rendelkezik helyi hukouval.

Humen Dongguan egy egészen kis darabja, Dongguan központjától nagyjából 25 km-re. Rangja csupán zhen, vagyis a legalacsonyabb szintű közigazgatási egységek egyike, magyarul ezt elég nehéz lefordítani. A zhenek városok közigazgatási határain belül előforduló, a járásokkal egy szintű területek, a városokat alkotó kerületeken belül.
Előnyös fekvése miatt az egyik rekorder a maga nemében: a szintén Dongguan alá tartozó Chang'an után a második legnépesebb zhen az országban. Mintegy 650 ezer ember él itt, s a listavezetőtől csak egészen minimális különbség választja el.


Humen, Dongguan egészéhez hasonlóan hatalmas iparral rendelkezett a múltban, Dongguan még ma is az egyik legnagyobb gyárváros az országban. Az alacsony hozzáadott értéket igénylő iparágak a munkaerő drágulásával párhuzamosan egyre inkább kiszorulnak Kínából, így ez a régió is jelentős változásnak indult.

Humen közvetlenül a tengerpart mellett fekszik, kereskedelmi kikőtője nagyon gyors elérést tesz lehetővé Shenzhen, Hongkong, Guangzhou és a delta nyugati oldala felé egyaránt. A gyárak nagyobbik része már bezárt, s emiatt az egész település rekonstrukción esik át. A mi óvodánk is néhai gyárépület volt, s a mellettünk lévő másik, egykori gyárat is most építették át irodaháznak. Még a szomszédos buszmegálló neve is iparterületre utal, de a gyakorlatban ennek itt már semmi nyoma.
Humen távolabbi részein még vannak gyárak, s Dongguan más vidékein is, s ez időnként látszik a levegőn is.


Hogy Humen átalakulási fázisban van, azt leginkább az mutatja, hogy egyelőre nincs igazán központja, s teljesen esetlegesen váltakoznak a különböző funkciójú területek. A lerobbant régebbi házak és a vadiúj vagy épülő példányok is akár épületenként cserélődnek, s előfordul, hogy központibbnak készülő, középületeknek is helyet adó utcasor mellett közvetlenül egy méretes, de elhagyott és pusztuló gyárterület fekszik.


És akkor a vélemények kategóriánként:

1. Közlekedés

Vannak buszok, ideér Dongguan felől a metró, s ez utóbbi épül is tovább Hument átszelve Shenzhen felé. Komppal Hongkong reptere másfél óra, s a nagysebességű vasút becsatolja az országos hálózatba is. A shenzheni reptér is nagyon közel van. 

2. Szolgáltatások

Az egykori iparterületeken Kína más részeihez viszonyítva viszonylag fejletlen a kereskedelmi hálózat. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek üzletek, de viszonylag kisebb számban. Több nagy bevásárlóközpont is épült, köztük egy Walmart is.

3. Környezet

Mivel épp átalakulóban van a város, ebbe egyelőre még bele lehet kötni, de szerintem néhány év alatt rendeződik a helyzet nagyja. A levegőminőségen még lehetne javítani.

4. Külföldiek

A vasútállomástól, a komptól és a helyemre érkező új kollégától eltekintve nem láttam külföldieket, létszámuk talán néhány tucatra tehető Humenben. A lakosság ennek megfelelően valamivel jobban bámul, mint mondjuk Shenzhenben, de mivel mégiscsak a közvetlen szomszéd Shenzhen és Kanton is, azért nem életük első efféle élményét kínálja a magát mutogató idegen.

5. Árak

Shenzhennél olcsóbb, de azért határozottan érezhető, hogy a Gyöngy-folyó deltájánál vagyunk. Az ingatlanbérlés a shenzheni nem belvárosi, de még jól és gyorsan megközelíthető részek kétharmada körül jár, taxi tekintetében is kb. hasonló a különbség. Ha a metró átszeli majd Hument, az ingatlanpiaci árak el fognak szabadulni.

Összegzés? Hument nem választanám direkt a lakóhelyemül, de ha itt talál munkát az ember, bőven megteszi. Idegenforgalmi célú látogatást ne tervezzetek ide. 

Előre szólok, hogy a bejegyzés erősen szubjektív és valószínűleg komoly ellenérzéseket kelthet a címben szereplő országot kedvelők táborában. Számukra nem feltétlenül javaslom a továbbolvasást.

Szóval... hol is kezdjem. Az talán már sejthető, hogy korántsem bűvölt el ez az ország, s közel egy évet ott tölteni bőven több volt, mint elég. Nha Trang, Trang Bom, Bien Hoa és Saigon mellett másutt nem fordultam meg ez idő alatt, így elképzelhető, hogy az egész országra nem minden és nem hasonló mértékben lehet igaz.

Röviden: Vietnám a világ segglyuka. Életemben nem jártam még ennyire elmaradott helyen, ami persze csak annyit jelent, hogy a világ szomorúbb felét eddig még sikerült elkerülnöm. Miután filippin és kisebb mértékben még afrikai emberek tömegei járnak át tényleg vállalhatatlan bérekért dolgozni (nem tanítani, az egy magasabb kaszt, még nekik is), s ennek még örülnek is, egész biztosan még így is a lehetőségek földjének tűnhet, ha megfelelő összehasonlítás mellett nézzük. 

Hosszabban: vegyük sorra. Némi szterotipizálás is akad benne, de mint tudjuk, ezeknek általában van némi alapja is.

1. A vietnámiak lusták

Északon talán nem vagy nem annyira, mert ez valószínűleg némiképp összefügg az éghajlattal is. Elvégre elég, ha valamit enni tudnak, megfagyni senki nem fog. Nagyon kényszeredetten dolgoznak, s egyáltalán nem szakadnak meg. Ebédidőben órákra bezárnak sziesztázni, olyankor szinte semmit nem lehet elintézni. A kereskedők kevés kivétellel vállalhatatlanok, Kínához viszonyítva pedig ég és föld a helyzet. Humenbe érve kb. öt percembe telt elintézni, hogy a lakás melletti boltos ezentúl tartson zérós kólát, ugyanez Nha Trangban teljes érdektelenségbe fulladt mindenütt. Pedig nem kis fogyasztó vagyok. Az árusoknak sokszor esik nehezére megmozdulni, s ilyenkor az az érzésem, hogy zavarok. Pedig saját üzletről van szó, nem az alkalmazottak közönyéről.
Találtunk azért persze egy-két normális helyet is, mert ilyen is van, de az is sokat elárul, hogy keresni kell.

2. A közlekedés borzalmas

Ezzel valószínűleg még a legnagyobb Vietnám-fanok sem vitatkozhatnak. Tényleg életveszélyes, nagyjából senki nem tart semmilyen szabályt. Én korábban meg voltam róla győződve, hogy ilyen téren Kínánál rosszabb nem lehet, de Vietnám után a kínaiak vezetési stílusa poroszos fegyelemről árulkodik, s ebben most tényleg nincs egy fikarcnyi túlzás sem.
Az utak tele vannak motorokkal (ennek oka állítólag az, hogy az infrastruktúra túlterhelésétől való félelem miatt a kormányzat igyekszik elejét venni a gépkocsik elterjedésének, brutális vámokkal terhelve utóbbiakat - így aztán a kocsik beszerzése drága, a sok motor miatt a vezetésük sem tűnik igazán praktikusnak), a sofőrök jogosítvánnyal való ellátottsága teljesen random, s gyakorlatilag minden irányból bármikor számítani lehet bármire.
Kicsit megszokva persze valamivel nagyobb az esély az életben maradásra, de azt kizártnak tartom, hogy koccanások nélkül huzamosabb ideig bírja valaki, 1-2 nekünk is volt, s láttunk rengeteg sokkal csúnyább esetet is, ezekben szerencsére nem voltunk érintettek.
Hogy el lehessen képzelni, írok néhány teljesen tipikus esetet:
- a beláthatatlan (mert persze majdnem minden be van építve, az utak meg szűkek) kereszteződésekbe érve a delikvensek minden gondolkozás nélkül behajtanak.
- a szemközti sávból bármikor eléd jöhet valaki, mert arra az oldalra szeretne lehúzódni, s a 90 fokos kanyarodásnál sokkal célszerűbb az alacsony szögű, egyenes vonalú, pár száz méteren át tartó szembehajtás.
- az irányjelző dísz. Próbáld kitalálni, merre szeretne haladni a forgalom többi résztvevője, s akkor se legyél nyugodt, ha valamerre indexelnek, mert simán fordulhatnak a másik irányba is.
- próbálj meg ne nagyon kitérni jobbra vagy balra, s tartani az egyenes irányt, mert tőled 20 centire szeretnének elmenni, akkor is, ha van hely.
- a betorkolló kis utcák, ajtók, házak kijáratai külön veszélyforrások. Bármikor kihajthat valaki, anélkül, hogy érdekelné, nekimennek-e. Ugyanez gyalogosokkal is valós veszély, kisebb, szűk utcákban, ők sem néznek ki, mielőtt kilépnek a házból az útra.
Lenne még mit írnom, de talán ennyi is elég. Azt azért el kell ismerni, hogy ahhoz képest, ahogy közlekednek, relatíve kevés a baleset, bár az ország közúti halálozási statisztikái a legrosszabbak között vannak még így is.

Gyalogosként külön horror az élet, nem is sokan próbálkoznak vele. Eleve járda is csak mutatóban akad, többnyire az sem használható az ott parkoló motorok miatt.

3. Vietnám elmaradott

A múltat ismerve ez nem annyira meglepő, volt honnan fejlődni, de van is még hova. Erről tehetnek a legkevésbé, így ezt annyira nem is rónám fel nekik, azt már inkább, hogy az ország koszos, beleértve a turistás tengerpartokat is (ezeknél azért jobban odafigyelnek). Mindenki szemetel, jobb (?) esetben elégetnek mindent, bárhol.
Az infrastruktúra szar, bármikor előfordulnak áramszünetek.

4. Vietnám korrupt

Kis hazánk is az, s Kína sem szerepel jól az efféle felméréseken, de Vietnámban a korrupció nagyon kézzel fogható. Nem éltem sosem burokban, de nekem személy szerint soha nem kellett ehhez az eszközhöz folyamodnom sehol, Vietnámig. A lakóhelyre való bejelentkezéshez az útlevélbe kell rakni a pénzt, hogy csak egy példával éljek. Bebéék története is talán rémlik még valakinek, s úgy tudom, bármilyen hivatali ügyintézés alapból kenőpénzigényes.

5. A közbiztonság szar

Alapvetően szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem otthon sem nagyon jutott ki a jóból. Egyszer loptak el egy telefonom, ami végül megkerült (tudtam, ki volt), egy ízben a buszon a pénztárcámat (annak annyi volt), s egy kerékpárom. 30+ év mérlegeként ez még vállalható.
Kínában mindig biztonságban éreztem magam, s a nem kevés már-már szürreális élmény is arra engedett következtetni, hogy tényleg nincs is mitől tartanom. Nem egyszer rohantak utánam lélekszakadva itt-ott elhagyott telefonommal, hívtak már fel postáról, hogy jár nekem vissza 40 yuan, mert véletlenül többet fizettem, s soha nem is próbáltak meg átverni (nagyon turistás helyeken azért előfordulhat, mint bárhol a világon).

Ugyanezt Vietnámról sajnos nem mondhatom el, s nem is csak Nha Trang érintett. A külföldi fejőstehén, ahol lehet, átvernek, s sajnos a rablások sem ritkák. A motoros verzió elég elterjedt, főleg Saigonban, de ottlétünk alatt hallottunk ilyet Nha Trang-ból is, s egy ízben a parton vertek meg és raboltak ki egy turista hölgyet szintén Nha Trangban.
A motorokat is állandóan zárni és felügyelni kell, különben pillanatok alatt lábuk kél. Alapból mindenki a lakásokban tárolja őket.

6. A tanítás bérezése vacak

Ez már csak egyéni szocprobléma, de tény, hogy Kínához képest Vietnámban nem nagyon lehet keresni.  A natív tanárok tudnak a nagyvárosokban összeszedni óránként 20 dollárt (nagyon ritkán pár dollárral többet, de ahhoz már nagy szerencse kell), ebből ki lehet számolni, hogy hány órát kell konkrétan tanítani ahhoz, hogy valóban értékelhető jövedelem jöjjön össze (havi 80-100 tanóra). Mivel Kína piaca ennél lényegesen jobb kondíciókat kínál, nagy átlagban az a jellemző, hogy azok kerülnek ide, akikkel valami gond van. Tisztelet a kivételnek, s annak a valamiért Vietnámot preferáló kisebbségnek, aki amúgy ideát is megállná a helyét. Vagy valamilyen papír hibádzik, vagy mentális téren akadnak problémák. Az otthon partiképtelen hímek számára természetesen egészen más dimenzió nyílik meg, sűrűn látni feltűnően nem hasonló kategóriájú vegyespárosokat.

Összességében azt tudom mondani, hogy soha az életben nem szeretném a lábam Vietnám földjére tenni. Turistaként 1-2 hétre szép élmény lehet, de hacsak nincs nagyon erős Vietnám-mániátok, határozottan nem javallom letelepedés céljára.