Bizony, a helyzet nem túl rózsás, nemcsak wc-papírt esznek liszttel az emberek ezeken a nehéz, kórokozóktól terhes napokon, de még az élesztőt is felvásárolják. Ahogy olvastam, hallottam, odahaza is, de ez aránylag kevéssé vigasztal.

A legutóbbi, helyzetjelentős posztban még örvendeztem, hogy hiába a pánikvásárló tömeg, az itthoni készletek miatt a liszt ideiglenes eltűnése nem gyűrt le, de akkor még nem gondoltam bele, hogy a kritikus pont nem ez, hanem a mai bejegyzés tárgya. Bármily szomorú, mindössze két zacskó maradt, ami két kiló kenyérhez elegendő. A legutóbbi teszkós rendelés során nem hoztak, s férjem sem talált belőle a Supervaluban. Na szépen állunk!

Bár élesztő alapvetően mindig jó, ha van egy háztartásban, ha nincs ez a kenyérsütés, szökőévente használok el egy 10-es csomagot. Esetleg kettőt. Írországba érve azonban változott a szituáció a helyi pékáruhelyzetre való tekintettel. 
Az van ugyanis, hogy mérsékeltebb mennyiségben vannak normális kenyerek, amikből úgy minimum 3 euró egy kiló, illetve akadnak toastkenyerek, amik már kevésbé horrorisztikusak árban, ellenben rendkívül silányak. Az itt töltött idő azért hatott, mert miközben leírtam az előző mondatot, enyhén kicsinyesnek tűnt ezen a tételen rugózni, de eleinte érzékenyebb voltam a helyi kiadásokra. Akárhogy is, végül szereztünk egy kenyérsütőt, roppant kezdetleges és olcsó fajtát, ami ugyanakkor kifejezetten praktikusan és leginkább kényelmesen dolgozik. A ma már nem annyira érdekes ár mellett mindenképp előnye, hogy nem kell állandóan boltba járni, hanem kétnaponta házilag készül a friss cucc. Én ritkán eszek belőle, de családunk másik tagja szendvicseket hord munkába, így fogy.

Ilyesmi kenyerek készülnek nálunk

Szóval a fentiek miatt eléggé lesújtott a hír, hogy a jelek szerint leáll a gyártás, de szerencsére ma férjemet elküldtem hazafelé jövet az arab boltba is, ahol, mit át ad az ég, talált a hiányzó anyagból. Azt nem részleteztem, milyen paramétereknek kellene megfeleljen a kívánt áru, így aztán a több jobb elvén mindjárt fél kilót hozott, bár állítólag tartottak negyedekkorát is. Ja, és az egész egyben van. Bontás nélkül ugyan elvileg kitart jövő év végéig, de ha megkezdem, nem tudom, meddig lesz használható. Még agyalok, miképp próbáljam meg az élettartamát növelni, csak friss élesztő fagyasztásáról hallottam, de talán a szárítottal is működik. Ha igen, akkor cirka fél évre rendben leszünk. Óje!

Igen, kicsit unom már, hogy ez a téma megint, de tartok tőle, hogy néhány hónapig, de akár fél évig is kitart ez az állapot, így jobb, ha hozzászokunk. De hogy változatosabb legyen a helyzet, ezúttal nem az európai kataklizmáról elmélkedem, inkább csak arról írok, felénk miképpen zajlik az élet.

(A nem érintett téma esélye ma sokkal kisebb, mint a legutóbbi bejegyzés idején volt. Időközben szerencsére mindenhol bezárták az iskolákat, sok felé a határokat, s ha ki is várták, amíg 6500 napi új esetük lett, végül talján barátaink a mellőzhető munkahelyeket is. A lakosság még így is aránylag szabadon kóvályoghat a város másik végében lévő, szimpatikusabb szupermarketig, de valószínűleg túl sok jelentősége már ennek sincs a csizmára emlékeztető ország helyzete szempontjából.)

Írország egy aprócska földdarab, kb. 70 ezer km2-es területtel, vagyis nagyjából Magyarország háromnegyedének megfelelő méretű. Ezen csaknem ötmillió ember él, ami szintén nem egy hatalmas szám. Speciális helyzete, hogy a sziget északkeleti csücske, Észak-Írország (további cirka 14000 km2 és majdnem kétmillió lakos) a mai napig brit uralom alatt áll. Ennek megváltoztatása érdekében a nem olyan távoli közelmúltig erőszakos eszközökben sem szegény ellenállási mozgalom küzdött (talán nem ismeretlen csengésű az IRA neve), amely a brit főszigeten sem volt rest robbantgatni. Függetlenség nem lett, de sikerült békét kötni (ún. nagypénteki egyezmény). Ennek létfontosságú eleme, hogy nincs ír belhatár, a népek szabadon járnak-kelnek. Emiatt akadt meg a Brexit folyamata is többször, s emiatt is van az, hogy a járvány kezelése is felemásra sikerült.
Nálunk elég hamar bezárták az oktatási intézményeket, bevezették az Európa-szerte szokásos intézkedéseket, a brit Észak-Írországban viszont, hála a nyájimmunitásról szőtt, idővel kukázott ötleteiknek, nem kapkodtak. S bár külföldről már csak karantén után lehet belépni az országba, ebbe természetesen nem számít bele Észak-Írország. Nehéz megmondani, hogy a fertőzés honnan jelent meg, valószínűleg bőven hoztak belőle a nyaraló írek, de az első diagnosztizált esetek a sziget északi, brit felén történtek.

Írország egésze a brit korona elnyomása alatt volt több mint háromszáz éven át. Uralmuk alatt a helyiek nem sok pozitív dolgot tapasztalhattak, az abszolút negatív csúcspont a burgonyavész alatti angol hozzáállás volt, amikor szándékosan hagyták éhezni az íreket, a brit piacra szánt termékeket pedig zavartalanul elszállították.
A földesúri osztály a megszállók közül került ki, s ösztönözték az anyaországból származó betelepülést is. Az újonnan érkezett protestánsok mellett a hagyományosan katolikus írek egy kis részét is sikerült az anglikán egyház alá terelni, s ez a felekezeti különbség felelős az Északon erős brit érzelmekért. Az ír függetlenség idején az anglikánok alkották Észak-Írország lakóinak nagyobbik felét, így került sor a sziget felosztására. Azóta az etnikai viszonyok változtak, a hagyományosan szaporább katolikusok létszámban már felülmúlják a protestánsokat, így egyre reálisabb annak az esélye - különösen a Brexit mellett -, hogy egyesüljön az ország, a nagypénteki egyezmény lehetőséget is ad egy ilyen témájú népszavazás kiírására.

Mostanra már egészen szép számaink vannak. A Köztársaságban 900 feletti fertőzött ismert, míg a teljes szigeten már ezer feletti ez az érték. A halalálozás ugyanakkor alacsony: nálunk 4, északon két beteg hunyt el.
Hogy ennyien vannak, az annak is köszönhető, hogy a kormányzat a szűrések mellett kötelezte el magát. Már kb. két hete bárkit tesztelnek, aki köhög vagy 38 fok feletti láza van. Legalábbis ez az elmélet, de azért az ellátórendszer kapacitása itt is véges. Most épp prioritásos teszteket jelentettek be az egészségügy dolgozói részére (közülük került ki a fertőzöttek ötöde), mivel a vizsgálatok 4-5 napos csúszásban vannak, jelenleg negyvenezernél többen várnak tesztre. Vagyis egészen más nagyságrendek vannak ezen a téren a magyarországi gyakorlathoz képest.

Nálunk, Mayoban egyelőre 10 alatti az esetszám. Ők mondjuk jó eséllyel itt, Castlebarban lehetnek, tekintve, hogy ez a legnagyobb település.

Várnak egy nagyobb ellátmányt is Kínából, mivel itt is hiány van védőfelszerelésből. (Még jó, hogy Kína már összeszedte magát annyira, hogy most ellássa a világot ezekből.)

Ami a hétköznapokat illeti, arról én személy szerint nem sokat tudok mondani, mert nem megyek sehová. Itt ugyan nincs kijárási tilalom, de az én átlagos életvitelem is ugyanilyen, gyakorlatilag mindig itthon vagyok. Bevásárolni is online szoktam, ott most volt egy kis fennakadás, a liszt egy bő hétig hiánycikk volt, kézfertőtlenítő és gazdaságos wcpapír meg még most sincs. Szeretek ritkán, sok dolgot venni, így itthon mindig van minden. Az emlegetett papírt csak a hírek miatt csekkoltam, amúgy eszembe sem jutott, mert nincs fogyóban. A liszt hiánya némiképp frusztrált, mert magam sütöm a kenyeret, s így heti másfél kiló elfogy. Valójában így sem volt vészhelyzet, mert tegnap kezdtem meg az utolsó tíz kiló liszt egyik kétkilós darabját. Az azért így is idegesítő volt, hogy kb. négyszer kellett módosítanom a legutóbbi, épp a hisztéria csúcsára eső rendelésem, mert mindent elhordtak. Mostanra csillapodni látszik ez a helyzet.

A tengerimalacok elesége terén sem volt probléma, még februárban hoztak 30 kg szénát, amiből vagy 20 még megvan, s tápból is van itthon vagy 10 kiló. Koronavírustól függetlenül.

Férjem továbbra is dolgozik, s mivel az élelmiszeriparban tevékenykedik, így sanszos, hogy a céget, mint stratégiai jelentőségű objektumot, a végsőkig működtetik még óriási gebasz esetén is.
Ami akár lehet is. Az itteni országos fődoki szerint akár a napi kétezer új esetet is elérhetjük (ami azért elég durván hangzik, még akkor is, ha zömmel másutt felderítetlen páciensekről is lenne szó), mielőtt csökkenésnek indul a trend. Én azért többre értékeltem volna, ha inkább időben lezárják a szigetet. Hát, ez van. Egyszer majd csak véget ér.

Ha lassan is jutottunk el idáig, azért örömmel látom, hogy Európa is kezd észbe kapni a pandémia kapcsán. A helyzet, ha nem is kielégítő, s s egészen sanszosan lesz rosszabb is, legalább az intézkedések tekintetében kezd alakulni.

Az mondjuk némiképp szomorú, hogy a Kínánál jelentősen nagyobb mértékben fertőzött Itália sem merte meglépni a teljes leállást, de legalább már közelítenek efelé. Majd gondolom, eljutnak odáig is, ha már napi 5000 új esetük lesz. A számok alapján a java még bőven hátra van nekik is.

Elgondolkodtató az is, hogy az elhullási arányszám is kifejezetten magas, 6% körüli náluk. Ahogy egy korábbi bejegyzésben írtam, Európában bőven több a túlkoros lakos, mint Kínában - mégha a digók esetében esetleg nincsenek is rosszabb karban. Nálunk még ez sem igaz, a kínai népegészségügyi mutatók felülmúlják a magyarországiakét.

Ugyanaz látszik beigazolódni, ami Kínában is megmutatkozott. Amíg a gócponti tartományon kívül egy százalék körüli értékben hunytak el a betegek, a túlterhelt wuhani kórházakban a 4% körül volt ez a szám. Úgy, hogy Kínának azért lényegesen egyszerűbben megoldható feladat volt az ország lakosságának 1%-át kitevő Wuhanba kívülről utánpótlást szervezni. Az olaszoknál erre esély sincs, már most használják a tartalékaikat, miközben a fejletlenebb Délen még nincs is válsághelyzet. (Majd ezután, hála az Észak lezárásának bejelentése után tömött vonatokban délre meginduló népeknek.)

A magyar lépések sem megfelelőek, főleg az iskolák további üzemeltetése, de lesz ez rosszabb is. Továbbra is csak azt tudom javasolni, az időseket mindenki zárja el, s próbáljon meg ne orvosi ellátást igénylő állapotba kerülni, amikor összeomlik a magyar egészségügy. Tartok tőle, hogy nem ússzuk meg.

Amúgy szóltam, már három hete. Na nem mintha ennek lenne valami jelentősége, elvégre csak egy hülye blogger vagyok. Kína közben legyűrte a vírust.

Március 17-én lesz szigetünk nemzeti ünnepe, Szent Patrik napja. Mivel - nem hivatalos - ünnepként az USA egyes részein is erős marketing övezi, valószínűleg olvasóim előtt sem teljesen ismeretlen ez a nap.

Patrik egyébként Írország egyik védőszentje, s elvileg ezen a jeles dátumon múlt ki még az ötödik században, az akkori viszonyok mellett erősen élemedett korban. Na de ez mindegy, mivel ír ünnep, értelemszerűen az ivással kötötték össze, talán nem is teljesen alaptalanul.

Patriknapon több nagy parádé is lett volna, a legkiemelkedőbb - nem meglepő módon - Dublinban, de egy arányosan kisebb még nekünk is jutott volna Castlebárban. Most azonban a koronás fertőzések miatt elmarad mindkét buli - feltehetően még több is, de azokról nem olvastam.
Merthogy itt is van vírus, jelenleg 24 azonosított páciens, illetve a sziget brit területein még 16. Nyugat-európai viszonylatban nem rossz arány, de némiképp előnyösebb a helyzetünk, itt nem igazán van tranzitforgalom és az ír belhatártól eltekintve elég limitáltak és jól ellenőrizhetőek a belépési pontok - szigetként ez jár.

Ami szintén egész megnyugtató, hogy az alacsony esetszám ellenére már több mint ezer tesztet végeztek, s karanténban is vannak szép számmal, a magyar teszetoszáskodásnál jobban állnak. Bár én a helyükben még időben lezártam volna a szigetet. Na mindegy.
Egy hatalmas adag szerencsével talán elkerüljük a nagy járványt, de ha mégsem, magunk miatt nem kell aggódni, 40 alatt vagyunk mindketten, nem kifejezetten a veszélyeztetett korcsoport, s már egy bő hónapja szedek multivitamint is, hogy a relatíve alacsony kalóriabevitelem mellett se veszítsek az immunitásomból. 

Az igazán nagy szívás nem is ilyen téren várna ránk, hanem hogy esetleg leáll az ország és férjem munkahelye is. Szerencsére ezzel kapcsolatban sem kell tartani a helyzettől, mert a jelek szerint ilyen esetben is jár a normális munkabér, ami kifejezetten megnyugtató. Úgyhogy végeredményben csak annyi a kínom, hogy szeptemberig vonuljon el ez a kórság, mert nem szeretném, ha csúsznának a tanulmányaim és ezáltal a hosszabb távú terveim is emiatt. Ha ennek nem lesz akadálya, akkor majd legfeljebb itthon PUBG-zünk meg sorozatozunk, miközben a Tesco vagy a Supervalu vagy az ír állam hordja a kaját. 

A tavalyi év során elég jelentős változások történtek az életemben. Számos közülük elkerülhetetlen, egyik-másiknak pedig már jócskán ideje volt, míg néhány egy picit talán radikálisabb a kelleténél.

Ott volt az országváltás, ezt muszáj volt, bár szerencsére eddig egyáltalán nincs rá panaszom. Mintegy 15 év után leraktam a cigit is, amit már egy jó ideje terveztem, csak sosem volt rá elég jó alkalom. Az abbahagyás nem volt nehéz, kb. három hétig volt bennem sóvárgás, de addig sem folyamatosan, azóta meg nagyon ritkán jut az eszembe. Most már talán azt is kijelenthetem, hogy sikerrel jártam, mert már nyolc hónapja, hogy nem gyújtottam rá, s őszintén szólva egyáltalán nem is hiányzik a dolog. Innen visszszokni elég nagy baromság lenne.
Az időzítést akkor leginkább azzal lehetett megindokolni, hogy ideát igencsak drágán mérik a füstölnivalót, s nem szeretnék havonta 500 eurót erre elcseszni. Azóta kiderült, hogy nagyjából a feléből is megoldható lett volna a dolog, mert széles körben hozzáférhető a lengyel csempészcigaretta, de szerencsére nem ezt választottam.

A leszokással nincs is semmi gond, az viszont tagadhatatlan, hogy ezzel párhuzamosan elkezdtem hízni. A cigi csökkenti az éhségérzetet és gyorsítja az anyagcserét, ezek a stimulusok kiestek, így óhatatlanul is állandóan éhes voltam. 178 centimhez gyárilag 64 kiló versenysúly jár. Hozzászoktam, hogy egy 60+ kilós nőt látatlanban tehénnek gondolnak, de én 50 kilósan valószínűleg nem lennék életben, mivel már a 64 mellett sincs rajtam egy deka felesleg sem, 20-as BMI-nek megfelelő érték. Az eseményeknek hála elég gyorsan 70 felett találtam magam, aztán a 75 is meglett.

Alapesetben nem szokott gondot jelenteni, ha fogynom kellett, mert minden gond nélkül visszafogtam a kalóriabevitelt és elég gyorsan formába lendültem. Ezúttal azonban ez nem működött, be kellett lássam, hogy nem tudok koplalni, gyarló testem csúnyán megtréfált. Erre fel jött a rendszeres mozgás ötlete, amiről írtam is korábban.

Idáig szerencsére nem fajult a dolog, még a huszonéveim közepén elért abszolút csúcs idején sem, ami a mostani felső értéknél is majdnem egy tizessel több volt - soha többé olyat!

Nos, ez nem bizonyult tartósnak. Egy hónapra szólt az első bérletem, ezt épp kihasználtam, aztán itt le is állt a dolog. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy elkezdett fájni a térdem, ami, figyelembe véve, hogy mennyit bicikliztem és tapostam, nem is csoda, különösen, hogy mellé ott volt az extra súly is. A másik, hogy mindössze annyi eredménye lett, hogy tartottam a (túl)súlyomat, mivel az edzések miatt még többet ettem. Ez így nem mehetett, így szünet került beiktatásra meg porcerősítő és pihentetés. Szerencsére elég hamar elmúlt a fájdalom, én pedig 78 kg lettem.


Végül aztán szerencsére januárra eljutottam odáig, hogy úgy éreztem, megszoktam már ezt az új helyzetet. Na nem a dagadtságom, azt nem, de sikerült átállnia a szervezetemnek a nikotinmentes létre és már nem vagyok éhesebb a kelleténél, s újra megy a diéta is. Azóta szerencsésen visszamentem 70 alá, s remélhetően áprilisra visszaállok a normál kerékvágásba.

A mozgást viszont újra szeretném kezdeni. Mindenképp térdkímélő formában. Az elég jó biznisznek tűnik, ha mellette emelt kalória mellett is tartom a súlyom és a fittségemnek sem fog feltétlenül megártani.
Az átmeneti testsúlyos hullámvölgy ellenére megérte az egész cécó. Most már rendesen funkcionálok, így leküzdhető a probléma, s ami a legfontosabb, hogy a cigimentességet tartom. Bár egy ponton, a kilátástalannak tűnő terebélyesedés időszakában egyszer megfordult (nem igazán komolyan) a fejemben, hogy inkább visszaszokom, de nem vállalom, hogy dagadt leszek, a lényeg hogy mégsem tettem. Ez a fő.

(Azért, hogy mi lesz a mozgás sorsa, arra majd visszatérek később. Bár komolyan szeretném, ha tartósan az életem része lenne, azért várjuk ki a végét. Akaraterő sok van bennem, de lustaság is.)

Ez egy hirtelen megszületett impulzusbejegyzés, ami valójában meglehetősen mérsékelten vág a blog profiljába. Olvasóim megértéséért köszönettel tartozom.

___________________________

A közelmúlt szenzációt kiváltó fejleményeinek köszönhetően a magyar sajtóorgánumok sem feledkeztek meg a brit monarchia ügyes-bajos dolgairól számot adni. Ennek – illetve a már mindenhol jelenlévő kommentelési lehetőségeknek – hála azzal is szembesülnöm kellett, hogy a Kárpátok bércei által körbeölelt kis hazánk lakói számára mindez óriási relevanciával is bír. Preferenciától, szimpátiától függően vérre menő viták folynak, mintha csakugyan azon múlna a csirkefarhát fogyasztói ára, vajon Meghan papucsa-e a kis herceg, és hogy Bözsi királynő látja-e még imádott dédunokáit, vagy immár örökre a jeges Kanada fogjai maradnak.

Egészen bámulatos jelenségnek lehetünk tanúi, amire szociológiai tanulmányok tucatjait lehetne építeni. Szakértő magyar állampolgáraink egészen behatóan ismerik az érintett kékvérűek (na meg persze egyes befurakodott színesek) személyes tulajdonságait, motivációit, mintha csak legalábbis együtt őriztek volna libát nyári szünetben.
A nagy érdeklődést én ugyan még Őfelsége tényleges alattvalói részéről sem igazán értem, de a monarchia intézményének fenntartása a mindennapi betevő cirkusz biztosítása miatt egyértelműen igazolhatónak tűnik. A britek helyében én mondjuk a perszonálúnióban nem résztvevő, de annak bulvárgyümölcseit élvező kívülálló nemzetektől is szednék pénzt a költségekre. Ha már kicsinyesek hozzá, hogy saját uralkodóházat ültessenek országuk élére. Pedig milyen szép lenne a magyaros királyi esküvő, vagy a szaporulatot váró ünneplő tömeg a Honvédkórház előtt.

(Azért annak személy szerint örülök, hogy új hazám egyelőre még brit igát nyomó északi darabja is inkább a korona alóli felszabadulás felé látszik haladni, déli része pedig a tényleges függetlenség utáni első adandó alkalommal le is cserélte a berendezkedést köztársaságira.)