Ez egy hirtelen megszületett impulzusbejegyzés, ami valójában meglehetősen mérsékelten vág a blog profiljába. Olvasóim megértéséért köszönettel tartozom.

___________________________

A közelmúlt szenzációt kiváltó fejleményeinek köszönhetően a magyar sajtóorgánumok sem feledkeztek meg a brit monarchia ügyes-bajos dolgairól számot adni. Ennek – illetve a már mindenhol jelenlévő kommentelési lehetőségeknek – hála azzal is szembesülnöm kellett, hogy a Kárpátok bércei által körbeölelt kis hazánk lakói számára mindez óriási relevanciával is bír. Preferenciától, szimpátiától függően vérre menő viták folynak, mintha csakugyan azon múlna a csirkefarhát fogyasztói ára, vajon Meghan papucsa-e a kis herceg, és hogy Bözsi királynő látja-e még imádott dédunokáit, vagy immár örökre a jeges Kanada fogjai maradnak.

Egészen bámulatos jelenségnek lehetünk tanúi, amire szociológiai tanulmányok tucatjait lehetne építeni. Szakértő magyar állampolgáraink egészen behatóan ismerik az érintett kékvérűek (na meg persze egyes befurakodott színesek) személyes tulajdonságait, motivációit, mintha csak legalábbis együtt őriztek volna libát nyári szünetben.
A nagy érdeklődést én ugyan még Őfelsége tényleges alattvalói részéről sem igazán értem, de a monarchia intézményének fenntartása a mindennapi betevő cirkusz biztosítása miatt egyértelműen igazolhatónak tűnik. A britek helyében én mondjuk a perszonálúnióban nem résztvevő, de annak bulvárgyümölcseit élvező kívülálló nemzetektől is szednék pénzt a költségekre. Ha már kicsinyesek hozzá, hogy saját uralkodóházat ültessenek országuk élére. Pedig milyen szép lenne a magyaros királyi esküvő, vagy a szaporulatot váró ünneplő tömeg a Honvédkórház előtt.

(Azért annak személy szerint örülök, hogy új hazám egyelőre még brit igát nyomó északi darabja is inkább a korona alóli felszabadulás felé látszik haladni, déli része pedig a tényleges függetlenség utáni első adandó alkalommal le is cserélte a berendezkedést köztársaságira.)