A Szecsuánblog történetének legintenzívebb kommentháborúi a hivatalos kínai latin betűs átírás, a pinyin körül forogtak. Mint azt már a legelső posztok egyikében siettem kijelenteni, én (a világ nagy részéhez hasonlóan) következetesen ezt használom a blogon. Ez persze néhány olvasó szemét bántotta, különösen, ha esetleg korábban hozzászokott a magyar sajtóban még elterjedtebb ún. magyar népszerű átíráshoz. Hogy ténylegesen mennyien éltek panasszal ez ügyben, az a másodnickek világában nehezen eldönthető folyamat, de készséggel elfogadom azt is, ha sokaknak fáj. Ettől függetlenül a blogos gyakorlat marad a régi, most újra nem kifejtendő okok miatt. Akit nagyon érdekel, kattintson a pinyin címkére az ezzel foglalkozó posztok megjelenéséhez.

Ami a mai bejegyzés megírására sarkallt az egy rendszeresen visszatérő vélemény, miszerint a pinyin angol/amerikai átírás vagy épp az angol nyelvre van optimalizálva. Heh?! Őszintén megmondom, harmincakárhány évem alatt soha nem találkoztam ezzel az elképzeléssel, s elsőre nem is nagyon tudtam hova tenni. Persze élek a gyanúperrel, hogy az erről szóló megnyilvánulások zöméért vagy akár egészéért a házitrollunk felel különböző indapasszos regisztrációk alatt, annyira szokatlan gondolatról van szó. Akárhogy is, egyszer s mindenkorra, kellő alapossággal nekiállok kivesézni a kérdést, s ezzel a magam részéről pontot is teszek az átírásról szóló diskurzus végére.

A pinyin

A teljes nevén hanyu pinyinnek nevezett átírás egy kínai fejlesztésű átírás a kínai nyelv latin betűkkel történő leírására. Mivel a kínaiak alapból írásjeleket használnak, nem pedig betűket, hogy a világ nagyobbik része számára is értelmezhető írásképet kapjunk, szükséges átírást használni.
A Kínában felbukkanó, az országgal kapcsolatba kerülő nyugati birodalmak mind-mind kifejlesztették a saját megoldásukat. Ezek általános jellemzője, hogy az adott nyugati nyelv fonetikai szabályainak megfelelően próbálták meg leírni a kínai szavakat, persze ki-ki a saját nyelvének megfelelően. Születtek átírások az angolok keze nyomán is. Az átírások egy része tudományos értelemben használhatatlan volt (ez a legnagyobb baj az ún. magyar népszerű átírással is), de készültek erre a célra is alkalmas megoldások is (hazai körökben az ún. magyar tudományos átírás).
Angol nyelvterületen a Wade-Giles-féle átírás vált uralkodóvá.

1949-ben véget ért a kínai polgárháború, s a győztes kommunisták megalakították a Kínai Népköztársaságot. Az új hatalom fontosnak érezte, hogy saját átírást fejlesszen ki, s tegyen hivatalossá. Az ötvenes években megindult munka elsősorban hazai nyelvészek bevonásával folyt, de felhasználták szovjet szakemberek segítségét is, illetve a pinyin megalkotásához merítettek a 30-as években Leningrádban kreált Sin Wenz átírásból is. El lehet képzelni, hogy az ekkor még keményvonalas, a nyugattal egyértelműen ellenséges rendszer prioritásai között mekkora súllyal szerepelt az angol nyelvű beszélők szempontjainak figyelembe vétele.

Hasonlóságok a pinyin és az angol nyelv fonetikája terén

A legtöbb latin betűs írásmód mutat hasonlóságokat. A latin ábécé kialakulása idején az egyes karakterekhez adott hangokat jelöltek hozzá, s amennyiben az ábécét egy másik nyelv is elkezdte használni, megtartotta ezeket a rögzült hagyományokat, amennyiben a saját fonetikája ezt lehetővé tette. Az egyes nyelvek saját, speciális, az eredeti ábécében nem szereplő betűket is alkottak az egyedi hangjaik jelölésére.
Nagy átlagban azért elmondható, hogy a standard latin betűk igencsak nagy része majdnem ugyanazt a hangot jelöli szinte az összes nyelvben. Az esetek túlnyomó többségében például nem nagyon kell egy f, t, l, n vagy épp m betű hangzásán gondolkodni. 
Az említett közös eredet és a nagyjából rögzült egyezményes megoldások miatt természetesen számos pinyin betű jól értelmezhető angolul is és alapból a helyes kiejtéshez hasonlító módon áll egy-egy angol nyelvű beszélő szájára. De ugyanez hasonlóképp igaz a magyar beszélőkre is. A két nyelv (angol ill. magyar) eltérő fonetikája folytán a pinyin más-más részeit tudjuk előképzettség nélkül is helyeshez közelítően olvasni, de egyértelműen akadnak ilyen betűkombinációk mindkét esetben. Lássunk néhány példát:

Liaoning - az északkeleti tartomány nevének pinyin alakját minden nehézség nélkül nagyjából hasonlóan ejthetjük ki magyar, angol és kínai nyelvű beszélőként is.

Jilin - a fentivel szomszédos tartomány esetén a magyar olvasó bicskája már beletörik a feladatba. A pinyin j karakter egyértelműen nem azonos a magyar j-vel. Az angol nyelvű beszélők itt jobban járnak. Bár az általuk itt ejtett "dzs" hang sem fedi a valóságot, a magyar j-hez képest még mindig közelebb van a megfelelő formához. 

Wanning - a Hainan szigetén fekvő város kiejtése magyarként egészen magától értetődőnek tűnik, míg az angol nyelvű olvasó önkéntelenül is e-nek ejti az a-val jelölt hangot az első szótagban.

Mit tud kezdeni a pinyinnel egy "képzetlen" angol nyelvű beszélő?

Képzetlen alatt természetesen azt értem, hogy a pinyin kiejtési szabályainak ismeretével nincs felvértezve a legtöbb földi halandóhoz hasonlóan. Nos, leginkább annyit, mint egy hasonlóképp "képzetlen" magyar versenyző. Miután a standard kínai nyelv lényegesen több hangot tartalmaz, mint a default latin ábécé, megalkotóinak szüksége volt többkarakteres hangok létrehozására (ch, sh, zh), egyes, a legtöbb latin betűs ábécében általában külön, önálló hangot nem jelölő karakterek alternatív felhasználására (q, x), gyakorlatilag az összes magánhangzó betűje esetében több hang hozzárendelésére (az i betű pl. jelölhet i-t és egy i és ü közötti hangot is, az a hangozhat e-ként, az e ö-ként, az o u-ként és az u ü-ként a saját default hangja mellett) és még egy speciális karakter használatára is (ü - ennek értelmezéséhez megint könnyebb helyzetben vagyunk magyarként, mint angolként). Előképzettség hiányában az angol anyanyelvű olvasó gyökeresen eltérően próbálná meg kiejteni a pinyin ábécé c, x, q, r, z és zh hangjait is, a magánhangzók egyezése is teljesen esetleges lenne.
Összefoglalva kijelenthető, hogy egy angol anyanyelvű beszélő számára a pinyin épp ugyanannyira nehezen értelmezhető, mint magyarként. Az angol olvasó nyilván az angol kiejtési szabályoknak megfelelően próbálna meg nekikezdeni a kiejtésnek, s ezzel nem is lőhetne nagyobb bakot.

De akkor mégis miért lenne angol a pinyin?

Ez egy nagyon jó kérdés, amit bevallom, hogy én sem értek. Csak tippelni tudok, így innentől kezdve kezeljétek az okfejtést fikcióként.

Az első gondolatom az volt, hogy a pinyin angolságának vádja azért jön újra meg újra elő, mert az angol/amerikai forrásokban ezt használják. Ez bizony így van (mármint a használat), a pinyin diadalmenete töretlen, s a nemzetközi színtereken legkésőbb a 80-as, esetleg 90-es évekre lényegében mindenhol átvette a korábban használt átírások szerepét. 
Tehát, hogy értsük: a világ országainak túlnyomó része, nem csak az angolul beszélő nemzetek, teljesen önszántukból elfogadták a pinyint, mint a kínai nyelv hivatalos latin betűs átírását, s saját nyelvükben is azt kezdték el használni a kínai szavak leírásakor. Tették ezt annak ellenére, hogy a legtöbb nyugati nyelv rendelkezett saját átírással, s volt saját bevett gyakorlatuk. Az előzőleg használt átírások egy töredéke ráadásul nem is volt hibás, mint a hazai népszerű átírás (amely több hangot is ugyanazzal a karakterrel ad vissza, ezáltal nem egyértelmű, s nem alakítható vissza semmilyen tudományos átírássá), s ennek ellenére hagytak fel a használatával. Pusztán azért, mert a kínaiak azt szeretnék, hogy a saját nyelvüket a saját latin ábécéjükkel írják. Ahogy például magyarként is szeretnénk mondjuk Nyíregyházát ugyanebben a formában viszont látni egy angol szövegben (nagy duzzogva esetleg ékezetek nélkül), dacára annak, hogy egy darab "képzetlen" nem magyar olvasó sem lesz, aki képes lesz kiejteni a város nevét. Pinyint használni idehaza is csak annyira kellene, hogy furcsa legyen, mint amennyire más egyéb, kevesek által ismert, de latin betűt használó nyelvek nem fonetikus használata az, hiszen lássuk be, hogy csupán azért, mert nem tudjuk kiejteni a feröeri, vietnámi vagy épp a szamoai szavakat, még nem kezdünk neki ezekhez is átírást készíteni.

Természetesen vannak azért apró kivételek a pinyin dominanciája terén. Egyes kínai szavak, nevek meghonosodtak más nyelvekben még abban a korban, amikor nem a pinyint használták. Ezeket általában az egyébként pinyint elfogadó országok is a saját formájukban használják, s ezen az elven én is Szecsuánt és Pekinget írok a blogon. Taiwan pedig csak a legutóbbi időkben adta meg magát, s vette át a pinyin egy módosított verzióját, bár nem kötelező jelleggel, a meglévő helyi átírások kiegészítéseként.

Más ötletem igazán nem is akadt a megfejtésre, mindenesetre remélem, a mostani bejegyzéssel egyszer s mindenkorra cáfoltam a számomra meglehetősen furának tűnő elképzelést. Köszönöm.

Kína hivatalos nyelve a putonghua, az egykori pekingi udvar nyelvén alapuló nyelvjárás. Hívják pekinginek és mandarinnak is, előző a császári udvar utolsó évszázadokban elfoglalt helyére, utóbbi a nyelvet használó hivatalnokokra, köztisztségviselőkre utal. A putonghua eltér a Pekingben használt köznyelvtől, így a pekingi megnevezés némiképp félrevezető.

Bár Kínában számtalan, egymástól többé-kevésbé eltérő dialektus létezett, az írás - amely hagyományosan fogalomírás, s az esetek nagyobbik felében nincs köze a kiejtéshez - egységes. A kínai írásjegyek olvasásának készsége nélkül ezeket nem lehet értelmezni, így a modern korban igény mutatkozott az írásjegyek latin betűs átírásának megalkotására.


Ezt kezdetben a külföldiek próbálták meg kivitelezni, így ahány nyelv, annyi rendszer született. A teljesen esetleges, az adott nyelv fonetikájához leginkább passzoló megoldások mellett a nyelvészek is akcióba léptek, s több tudományosan is használható átírást alkottak meg. Ezek használatára csak kutatói körökben volt igény, így széles körben sosem terjedtek el.

A Kínai Népköztársaság megalakulását követően a kínai nyelvészek - némi szovjet együttműködés mellett - megalkották a pinyint, amely a hivatalos kínai latin betűs átírás. Teljesen fonetikus, ahogy írjuk, úgy ejtjük - már ha tudjuk, hogy melyik karaktert melyik hangnak feleltették meg.
Kína nemzetközi erősödésével párhuzamosan a pinyin globálisan is a kínai nyelv legelterjedtebb átírásává vált, a legtöbb országban ennek használatát szorgalmazzák, miközben esetenként megtartják a néhány, a nyelvükben már meghonosodott kínai kifejezés hagyományos alakját.

A magyarországi helyzet

Magyarország, dacára méreteinek, a Kína-kutatásban sokáig fejlett műhelynek számított. Születtek hazai latin betűs átírások is, nem is egy. A sajtóban, könyvekben az MTA állásfoglalása alapján többnyire az ún. népszerű átírást alkalmazzák - több-kevesebb sikerrel.  Rengeteg a hiba, s kevesen veszik a fáradságot ahhoz, hogy utánanézzenek az átírás szabályainak. Ha mégis, sajnos azzal sem vagyunk sokkal jobb helyzetben.
Az ún. népszerű átírással komoly problémák vannak. A tényleges kiejtéshez kevés köze van, s mivel több hangot ugyanannak a magyar karakternek feleltet meg, nem egyértelmű - nem lehet pinyinre, vagy bármilyen más tudományos átírásra visszafejteni az így átírt kifejezéseket.

A kínai reform és nyitás atyja, a népszerű átírással Teng Hsziao-ping-nek hívott államférfi neve például pinyinben Deng Xiaoping. De ugyancsak Teng Hsziao-ping-nek kellene átírni a Deng Xiaobing, Teng Xiaobing és a Teng Xiaoping neveket is, noha hangzásban eltérnek egymástól. Pusztán a magyar népszerű átírást látva nem dönthető el, melyikről van szó a négyből.

Ezzel a hazai nyelvészet is tisztában van, így készült egy tudományos igényű, ún. magyar tudományos átírás is, amely hatékonyságát tekintve semmivel nem rosszabb a pinyinnél, vagy más nyelvek hasonló tudományos átírásainál. Használatát azonban nehezíti, hogy előképzettség nélkül ugyanúgy nem lehet elolvasni, mint a többi tudományos átírást, ráadásul egy igencsak szűk hazai nyelvész/sinológus réteget leszámítva nem ismeri senki.

A probléma és a blogon használt megoldás

A probléma gyökere a nyelvek eltérő fonetikája. Több kínai hang nem létezik a magyar nyelvben, így ezeket speciális karakterek vagy szabályok használata nélkül nem lehet leírni.
Igazán jó megoldás nincs. A pinyinnel írt szavakat a nagyközönség nem tudja kiejteni, míg a népszerű átírás ugyan olvasható, de az így leírt hangzás köszönőviszonyban sincs a valódival, ráadásul kizárólag belföldön használatos.

A blogon kezdetektől fogva a pinyint használom, használatát pedig dőlt betűvel jelölöm. Az összes nemzetközi forrás ugyanezzel dolgozik, így sokkal relevánsabb, mint a hazai megoldás. Keresésnél sem jut az ember sehova a magyar átírással. Bár az akadémia állásfoglalása a nemzetközi ellenszél ellenére jó eséllyel még rengeteg ideig kitart, a népszerű átírás elavult, s létjogosultsága (ha egyáltalán valaha is volt) a mai viszonyok között már egyértelműen nem áll fenn.


______________________________________________________________
Egyes, a magyarban már meghonosodott kínai kifejezések esetében érdemes megtartani a hagyományos (s egyúttal jobbára se a pinyinnek, se a népszerű átírásnak nem megfelelő) alakot. Peking neve pl. a kínai gyakorlat szerint Beijing, míg a népszerű átírással Pejcsing lenne.

Igen pihent az agyam jelenleg, szóval előre is mentegetőzésre szorulok a bejegyzés kuszasága miatt. Már hajnali fél négy van és nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Nem fogok már, mert három óra múlva kelnék amúgy is, hogy a reggeli órámra beérjek az egyetemre.

Az alvás hiányát az okozta, hogy még tegnap este elkezdtem olvasni egy könyvet, ezt folytattam ma kevés megszakítással egész nap, aztán végül már nem akartam abbahagyni a vége előtt, így csak az éjszaka közepére fejeztem be.
Régen sűrűn olvastam, gyermek- és kamaszkoromban 1-2 naponta végeztem egy könyvvel, de aztán ez a lendület jelentősen megtört, s mostanság évi 10 körüli mennyiségre apadt a szám. Most viszont rákaptam az ebook-okra, s az utóbbi két hétben ez már a hatodik könyvecske, amin végigfutottam. Egy kivételével észak-koreai disszidensek memoárjai voltak - ez mondjuk a jelen írás szempontjából lényegtelen. Az már inkább az, hogy kivétel nélkül angol nyelvű kiadványok voltak.

Ezektől a mostani esetektől eltekintve összesen talán három angol nyelvű könyvet olvastam el életemben, egyiket sem mostanában. Arra tisztán emlékszem, hogy egyik sem volt könnyű. Lényegesen kisebb szókincsem volt akkoriban és nagyban rontotta az élményt, hogy állandóan szótárazgatnom kellett. Az sem segített sokat, hogy az írott nyelv rendszerint kifinomultabb a beszéltnél.
Most gördülékenyen zajlott az egész, s csak a legutolsó könyv utolsó harmada felé - már némiképp fáradtan - kezdtem el azon gondolkodni, hogy nem fordítok le semmit. Ezen nem lepődtem meg, mert beszéd közben is automatikus a dolog, viszont miután ez valahogy felötlött bennem, s odafigyeltem rá, még percekig minden egyes olvasott mondat ott visszhangzott a fejemben magyarra fordítva, nehezen tudtam kikapcsolni. Mint amikor az ember a légzésére fókuszál, s ezzel akaratlanul is lehetetlenné teszi, hogy spontán történjen.
Mostanra is maradt amúgy még bőven ismeretlen szó a szövegekben, szóval még van hova fejlődnöm, bár kikeresni őket nem volt kedvem, a cselekmény követését meg nem akadályozták. Ha többször is felbukkant néhány, előbb-utóbb a jelentés is összeállt.

Van egy érdekes része az angoltudásomnak, ahol viszont tényleg nem engedelmeskedik az agyam úgy, ahogy kéne. Bár triviális téma, a mai napig meggyűlik a bajom a számokkal. Természetesen ismerem őket és hezitálás nélkül felolvasok/kifejezek bármilyen értéket ezen a nyelven, s a meg is értem őket, ha mástól hallom, azonban amikor telefonszámot, azonosítókat diktálnak (angolul esetleg egyáltalán nem értő olvasóimra tekintettel: ez a lehető legegyszerűbb eset, még csak össze sem vonjuk a karaktereket, mint pl. a magyarban, egyszerűen 0 és 9 közötti számok hangzanak el sorban, egyesével), valamiért iszonyat erősen koncentrálnom kell, hogy ne hibázzak a leírásukkal. Nem tudom megindokolni, hogy mi lehet ennek az oka, de tisztában vagyok vele régóta. Az egész odáig fajul, hogy ha egy kínai adja meg a számát, vagy egy diákom az iskolai azonosítóját, hiába folyik egészen eddig a pontig angolul a társalgás, itt mindig kínaira váltok, s ha kitartóan angolul folytatják, akkor legalábbis visszaolvasom a teljes számsort kínaiul megerősítés végett. (Nem alaptalanul, olykor tényleg van hiba.) Kínaiul az egész ugyanolyan magától értetődő, mint magyarul, csak angolul, hallgatóként van meg ez a defekt.

Idén a nyelvhasználati szokásaim is nagyban változtak. Mivel most nem egyedül vagyok itt, az időm domináns részében magyarul beszélek. A diákjaim is jobbak, így órán szinte egyáltalán nem nyilvánulok meg kínaiul. Ez így most nagyjából azt eredményezi, hogy szinte csak akkor használom a kínait, ha vásárolok vagy ügyet intézek. Talán ennek is tudható be, hogy az itteni nyelvjárást egyáltalán nem ismerem, bár belejátszik az is, hogy errefelé még a helyiek is csak elvétve használják azt, mindenki a putonghuat nyomja, ellenben mondjuk Fengjievel, ahol még azok is kevertek a beszédjükbe helyi szavakat, akik amúgy a hivatalos köznyelven nyilvánultak meg, s rendszeresen felcseréltek bizonyos hangokat is.
Ez egyúttal azt is eredményezte, hogy mostanra megint a standard nyelvet beszélem, ami persze nem baj egyáltalán.

Itt, Wuhanban szembesültem először azzal, hogy azok az emberek, akik tisztában vannak a tanulmányaimmal, például az itteni asszisztens, magától értetődőnek veszik, hogy mindent megértek, s az első perctől kezdve, hezitálás nélkül kínaiul szólnak hozzám, de nem a lebutított formában, nem lassan, tisztán beszélve, hanem teljesen normálisan, esetleg hadarva. Ez nagyon meglepett, s amikor Jiahui, az asszisztens első alkalommal így tett, egy pár másodpercbe beletellett, mire felocsúdtam a meglepetésemből. A tipikus reakció általában mindig az volt (még akkor is, ha amúgy beszéltem már hozzájuk, esetenként nem is egyszer, nem is röviden), hogy úgy szóltak hozzám, mint egy értelmi fogyatékoshoz, s komoly heteknek, esetleg hónapoknak kellett eltelnie, mire levetkőzték ezt, s valahogy képesek voltak elhinni, hogy akkor is meg fogom érteni őket, ha természetesen szólalnak meg. Itt viszont nem az asszisztensem volt az egyetlen, aki azonnal normál társalgási hangon fordult hozzám, s ez elég üdítő.

No, de a csapongásokból elég is mostanra, mert már egy órája pötyögök. Legközelebb majd igyekszem összeszedettebb lenni.

Bocsánat a fenti, Kínával kapcsolatos blogoknál legalább egyszer kötelező jelleggel elsütendő szójátékért, de valóban olyan dolog lesz terítéken, amire jobb reakcióm nem is lehetne, mint a mostani bejegyzés címe.

A kínai nyelv egyik, ma már elég széles körben ismert jellemzője, hogy számtalan dialektusból áll. Egy részük gyökeresen eltérő, használóik egyáltalán nem is értik meg egymást, az egyetlen összekötő kapocs a közös írás.
Egyes nyelvészek a fő dialektusokat önálló nyelveknek tekintik.

Amikor külön jelző nélküli kínai nyelvről beszélünk, az ma már a pekingi vagy mandarin nyelvjárást jelenti. Ez (vagyis pontosabban a pekingi pallérozott, putonghua vagy baihua nevezetű irodalmi formája) Kína hivatalos nyelve: ezt tanítják az iskolában, ez szól a médiában, s nem mellesleg ennek a különböző variáció képezik az északi és délnyugati országrészben lakók anyanyelvét is. Káplár Balázs blogjában elég sok (és szabatos) bejegyzés foglalkozik a nyelvvel (főleg pinyin vs. népszerű átírás témakörben), úgyhogy ezt nem is szeretném itt megismételni.


A képen világosbarnával jelzett területeken használják a mandarin (regionálisan igencsak jelentős különbségeket felmutató) dialektusait. Chongqing városa a barnaságba enklávéként benyomuló kicsiny pasztellsárga régiótól keletre található, a térképen 重庆 felirattal.

Szecsuánban így tehát elég érdekes a felállás. Noha elég messze van a fővárostól, még itt is az északi nyelvjárásokat beszélik, s Chongqing környékén is a mandarin egy verzióját, a csengtu-csungkingi dialektust (成渝话) használják mintegy 70 millióan. Bár ez is mandarin egy erősen eltérő változata, becsületesen bevallom, hogy szinte semmit nem értek belőle. 

Szerencsére a mai nyugdíjas korosztályt leszámítva mindenki beszéli a putonghua-t, úgyhogy a kommunikáció nem lesz gond, de ha egymás közt ezt nyomják, akkor muszáj lesz majd rágyúrnom, hogy ne nézzek folyamatosan bambán. Azt érezve, hogy nekem ez kínai.