Nem szeretnék elkanyarodni magyar belpolitikai témák felé, ne aggódjatok. Természetesen nekem is megvan a véleményem, politikai preferenciákkal is bírok, de ez a blog nem erről szól, s ez így van jól.

Hamarosan országgyűlési választások lesznek otthon, s ez egy sajátos helyzetet teremt az ilyen hozzám hasonló, kitántorgó rétegek számára. Ha élni szeretnék a választójogommal, akkor - miután magyar lakcímmel rendelkezem, azt nem számoltam fel (miért is tettem volna?), így csak külképviseleteken adhatom le a voksom. Azt azért megjegyzem, hogy nem igazán érzem ezt a helyzetet igazságosnak. Azok a magyar állampolgárok, akiknek nincs hazai lakcímük (pl. az újonnan állampolgárságot nyert határon túli magyarok), simán lerendezhetik a dolgot egy levéllel, nem kell elutazniuk sehova.

Kínában négy helyen működik magyar külképviselet: a nagykövetség Pekingben, s három konzulátus: Shanghaiban, Chongqingban és Hongkongban. Ha mondjuk Tibetben vagy Xinjiangban élnék, elég szép út várna rám bármelyik felkereséséhez. (Nem is beszélve az olyan országokban élő magyarokról, ahol nincsenek magyar diplomáciai testületek.) Innen Shanghai érhető el leghamarabb, de így is egy cirka 500 yuanbe fájna csak az útiköltség, s akkor nem a nagysebességű vonatokról beszélünk.

Az ügyfélkapun át átkérettem magam Shanghaiba, úgyhogy a lehetőség adott. Mentségükre legyen szólva, a folyamatot tegnap indítottam el, s ma már jött is az e-mail, hogy átírtak az itteni névjegyzékbe. Ez mondjuk valszeg annak szól, hogy a vidéki kisvárosi állandó lakcímem választási bizottságához nem futhat be túl sok kérelem.

Hogy élek-e a választójogommal, azt még egyelőre nem tudom. Egy kirándulással egybekötve még érdekes is lehetne a kiruccanás, de alszok még rá néhányat.

A nyarat mindenképp itthon töltöm, most már lesz, ami lesz. Hogy később hogyan alakul, arról majd tájékoztatlak benneteket időben.

Egyelőre két dolog jelentkezett hazaérvén.

Az első hazánkra nézve pozitív. Bár nincs csúcskategóriás lakhelyem idehaza sem, bőven átlagosnak tekinthető, mégis mellbe vágott, hogy az ajtón belépve egy kimondottan jó állagú, kellemes légkör fogad. A kínai lakhatási körülmények borzalmasak!

A másik már inkább másnap mutatta meg magát. Úgy elvertünk tizenkétezer forintot az egyik nagyáruházban, mint a sicc. És csak élelmiszert vettünk, még abból sem sokat, s nem is prémium kategóriás dolgokat. A minimum 230 forintos krumpli különösen szíven ütött, nem is voltam hajlandó venni belőle. Ma aztán a piacon sem volt 200 alatt, az is csak egy helyen, s egész apró szemű példányok.
Magyarország drága! Minden! Utálok itt vásárolni!

Végül egy szolgálati közlemény.

A blog nyári szünetre megy, nyitás vagy végső búcsú augusztus utolsó hetében várható. Ha időközben nagyon irhatnékom támad, meg esetleg akad erre a célra használható téma is, akkor hébe-hóba előkerülhet bejegyzés, de egész biztosan nem a megszokott gyakorisággal.
Van egy nagyon hasznos funkció, a nagyon nem előrehaladott szintű júzerek számára nevén nevezve: RSS. A lényege, hogy nem kell visszajárni és csalódottan nézegetni, hogy már egy hónapja nem írtam, az RSS sípol mindenkinek, ha frissülés történt. Minden körülmények közt előnyös használni, s nem csak ezen a blogon, de itt nyárra határozottan ezt ajánlom igénybe venni a kitartó olvasóim számára.

Ezennel tehát elbúcsúzom, az oldal hibernálja magát, nyitás 2013. augusztus 25-e magasságában. Minden kedves idejárónak kellemes nyarat és sok pihenést kívánok!

Mint az az olvasók előtt jól ismert, szerdán nekiveselkedtem, s elindultam Európa felé. Miután leadtam a kulcsomat a főportán, letaxiztam a buszállomásig. A kapunál nagyon kedvesek voltak, mindenki hosszasan búcsúzkodott, s még a bőröndömet is elszedték, s lehozták az útig.

A buszpályaudvaron a sorban következő második járműre kaptam jegyet, 9:50-re. Chongqingban aztán hatványozottan szembesültem a hatalmasra pakolt, s törött kerekű, eképpen nem görgethető, legfeljebb húzható csomag hátrányaival. Az összes cipelésből élő kuli meg taxinak utasokat felhajtó alak kullancsként tapadt rám, s már bunkón kellett viselkednem, hogy lekopjanak.

Nem volt egy élmény elvonszolni a pakkot a metróig, de azért abszolváltam. A nap végére azért a kezem nem érezte túl jól magát, vízhólyagos is lett. A földalattival szerencsére közvetlenül elérhető a repülőtér, de mint kiderült, a megálló a belföldi, máskülönben normális méretű és teljesen színvonalas terminál előtt pakolja ki az utasokat. Miután sikerült szereznem egy gurítható cipelőalkalmasságot, már kicsit jobb kedvvel leltem fel az információt, ahol útbaigazítottak a nemzetközi épülethez (egy ingyenes, 20 percenként járó busz kb. 2 perc alatt teszi meg a távot), s az is világossá vált, hogy csomagmegőrző viszont nincs.

Ez sajnos azzal a felismeréssel járt, hogy a repteret már nem fogom tudni elhagyni, így a chongqingi bevásárlásról le kellett mondanom. Végül a belföldi terminál egy viszonylag gazdaságosabb árfekvésű boltjában szedtem össze némi édességet meg élelmiszert az itthoniaknak.

A nemzetközi terminálon végül hét körül kötöttem ki véglegesen, de addigra ülőhely már nem nagyon akadt. Maga a hely amúgy elég vicces, egy egészen miniatűr épület, ami érthető is, miután a kirakott, egyszerre kb. 5-6 tételt mutató kijelzőre kifért a teljes délutáni menetrend. Főleg Phuketbe járnak innen a repülők, illetve mutatóban volt egy tajvani járat is, s a Qatar mellett még a nyugatot képviseli a FinnAir helsinki járata is.

Az információs pultban nem volt senki, s szalagokkal el is volt szeparálva néhány kényelmesebb kanapével együtt. A helyieket ez nem nagyon zavarta, a pultot befogták mindenféle iratok kitöltésére, eleinte csak az utasoldal felől, míg egy szemfülesebb kínai el nem szedte a szalagot, s be nem vonultak az emberek a teljes területre. A kanapékon túl elfoglalták az információs személyzet székét is, s az asztal belső oldalán is berendezkedtek.

Egy kicsit beljebb lévő pult mögött még én is találtam egy széket, majd befogva azt a pult belső oldalán foglaltam helyett, s laptopoztam kedvemre. Még a konnektort is használtam akkor már.
Valamivel később előkerült a személyzet is egy kishölgy személyében, aki bejött, kicsit ciccegett, pakolászott, majd hátulról kihalászott magának még egy széket, de máskülönben nem szólt senkinek semmit.

Miután egy phuketi gép összeszedte a népek zömét, lett hely a kanapékon is, úgyhogy onnantól átköltöztem oda, s mivel más konnektort nem találtam, egy időre áramtalanítottam egy lelakatolt üdítőshűtőt. Ezért sem szólt senki.:)

A dohai gépen nem sokan voltak, de erről már írtam. Kétszer adtak enni, valójában egyik sem ízlett igazán.

A katari reptér hatalmassá nőtte ki magát, akárcsak a nemzetközi légitársaság, a Qatar Airlines is. Ez sajnos azzal is jár, hogy dacára a híresen magas színvonalú kiszolgálásnak, a fapadosokhoz hasonlóan buszoztatják a népeket a gépekből ki és be. Így volt szerencsém megtapasztalni az éjszakai 37 fokot, meg a reggeli minimum 45-öt is.

A reptérről a város nem igazán látható, de még felszállás közben sem a "jó" részek felé nézhettem, pedig ezúttal legalább nappal volt, s lehetőségem lett volna kikandikálni.

Budapestre valamiért hamarabb értünk be, s bár a csomagra egy keveset várni kellett, vámvizsgálat annyira nem volt, hogy egy darab ember nem állt a szalagok mellett.

Végezetül néhány kép, aláírásokkal.

Fengjieben a buszpályaudvaron épp az űrben lévő tanárnőt mutogatták (fent),
Chongqingi reptér, belföldi terminál(lent)

A nemzetközi terminál információs pultja, a képen mindenki utas, balról a laptopom (fent),
itt már megjött a kishölgy, a látható rész a váró kb. 70%-a (lent)

Reptéri dohányzó. Mivel az öngyújtókat szigorúan elszedik, a fenti fémtartóból kikandikáló beépített
megoldásokkal lehet tüzet nyerni (fent),
a félig üres dohai járat (lent)

A Chongqing-Doha járat menüje (fent),
a hot snack cím alatt futó késői vacsi (a lenti két kép, az alsóban már kibontva)

A megtett út (fent),
dohai reptér (lent)

A Doha-Budapest járaton kínált étek (fenn és lenn)

Jelentem, megérkeztem Budapestre, még hamarabb is értünk be, mint menetrend szerint kellett volna.
Most kicsit örömködöm az itthoniaknak, de holnap majd írok.

Most már fél éve, hogy itt vagyok Kínában idegenként. Mindig is szerettem ezt az országot, s imádok itt lenni. Az otthon egy érdekes kérdés.
Azok közé tartoztam egész életemben, akik úgy vannak vele, hogy bár Magyarország nem a világ közepe, de mégiscsak a haza, s mint ilyen mellett kitartunk mindörökre. A magam részéről ez nem egy fajta nemzetieskedő passzió volt, sőt, nagyon is távol áll tőlem a nacionalizmus, de valahogy úgy éreztem, ha már egyszer oda születettem, ott is a helyem. Kicsi, nem mindig a legélhetőbb, de ez van.

Egzisztenciális okok nem késztettek az idejövetelre, otthon is megvoltunk jól. Az országban uralkodó légkör olykor valóban nem nagyon tetszett, de már túl vagyok azon a ponton, hogy bosszankodjak miatta.

Most fél év Kína után egyáltalán nem hiányzik az otthonom. Hiányzik a családom, a barátom, hiányzik olykor a hazai íz, de ez minden. Korábban rendszeresen faltam a híreket, de arra ma döbbentem rá, hogy már jó egy hónapja fogalmam sincs, mi zajlik odahaza. Valahogy az egész olyan távoli és érdektelen. S ez bizonyos értelemben üdítő érzés, megkönnyebbülés. 
Nem tudom, hogy most épp mit barmol szét a kormány vagy épp mik a legfőbb események, s fura módon így is lehet élni. Tisztában vagyok vele, hogy ugyanezt teszik milliónyian anélkül, hogy elhagynák az országot, de ez a fajta tudatlanság számomra rémisztőnek tűnt. Most viszont tájékozatlan vagyok és élvezem!

Ha hazatérek (mert ettől függetlenül egyszer haza kell mennem) lehet hogy megőrzöm ezt a jó szokásom, s ignorálom a médiát. Talán sikerül.