ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták - bevezető
A kínai határviták - Tibet, Kasmír és Ladakh

A Kínai Népköztársaság mai teljes szárazföldi területe - néhány, a gyakorlatban soha senki által nem birtokolt kies, lakatlan régiót leszámítva - a történelem során valamikor a kínai birodalom része volt. Az a lehető legritkábban, egész pontosan kizárólag az utolsó, mandzsuk uralta Qing dinasztia idején fordult csak elő, hogy a teljes mai fennhatóság érvényesült, de különböző formában valamikor minden egyes darabja felett uralkodott már kínai császár.

Leggyakrabban természetesen a mai magterületet kellett Kína alatt érteni, amely, az aktuális dinasztia erejének függvényében rendszerint rendelkezett egy kisebb-nagyobb nyugati folyosóval a Selyemút mentén, a mai Xinjiang egy részén. Időnként a ma már önálló Korea és Vietnam egyes darabjait is ellenőrizték.

Északkelet-Kína, Mandzsúria sem gyakran tartozott a birodalomhoz, törzsi terület volt nomád lakossággal, akiket igyekeztek a Nagy Falon kívül tartani.

Az utolsó kínai eredetű császári dinasztia, a Ming-ház 1640-ben bukott meg. Az őket megdöntő, erejük teljében lévő mandzsuk, a saját, Qingnek nevezett uralkodóházuk színeiben hizlalták fel Kínát méreteinek abszolút csúcsára: bekebelezték Tibetet, Xinjiangot, Mongóliát, Mandzsúriát (ez utóbbi nem volt nehéz, hisz' a mandzsu bázisról van szó), s egyúttal megindultak nyugaton Közép-Ázsia, északkeleten a mai orosz Távol-Kelet felé.

Az oroszok is ekkortájt léptek a színre, s így az érdekek hamar ütköztek. Az Amur-menti telepükön a Qing-sereg rajtaütött, majd a megkötött megállapodás, az 1689-es nyercsinszki szerződés szentesítette a két birodalom határait, a kínai érdekeknek megfelelően.

A kínai birodalom kiterjedése csúcsán. Nyercsinszk ezt állapotot szentesítette északkeleten.

Az erőviszonyok gyorsan változtak, ahogy a kínai partoknál megjelentek a nyugati hatalmak, s velük együtt az ópiámháborúk és az egyenlőtlen, a birodalomra kényszerített szerződések.
Az oroszok sem hagyták ki a ziccert, két lépésben, két újabb, az aiguni majd a pekingi egyezményekkel előbb az Amurig tolták a határt, majd az Usszurin túl fekvő Szihote-Alinyról, a tengerparti, mai Vlagyivosztok környéki részről is lemondatták Kínát.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy noha ezt megelőzően a Qing-dinasztia területét képezték ezek a területek, a gyakorlatban kínai jelenlét nem nagyon mutatkozott néhány prémvadászt és kereskedőt, és a hébe-hóba emelt helyőrségeket leszámítva. Sem településeket nem alakítottak ki, sem bevándorlás nem zajlott (ezt eredetileg, teljes Mandzsúriára vonatkozólag tiltotta is az új udvar).

Nyugaton a Qingek egészen a Balhas-tóig kiterjesztették az uralmukat. A maival nagyjából megegyező határvonalat 1864-ben, Tachengben erőltették rá a külföldi hatalmak szorításában vergődő országra az oroszok. Összességében, a három szerződéssel mintegy másfélmillió négyzetkilométert szereztek meg így Kína rovására, s a már szovjet vezetésű északi szomszéd a felelős Külső-Mongólia függetlenítéséért is, ami méretben még nagyobb érvágás volt.

Az Oroszországban kialakuló bolsevik rendszer az internacionalizmust és a népek egyenlőségét hirdetvén felemás helyzetben találta magát a monarchia idejében kötött, imperialista megállapodásaival. A Kínai Népköztársasággal szemben lemondtak mindenféle cári előjogokról, de a határok kérdésében a tachengi illetve a pekingi megállapodásokat tekintették érvényesnek. Az ötvenes években, a szovjet-kínai barátság időszakában a kínaiak nem is bolygatták a kérdést, szükségük volt a Szovjetunió gazdasági és technológiai segítségére.

A Zhenbao-szigeti határháború

Északkeleten az aiguni ill. pekingi egyezmény javarészt folyók (Amur illetve Usszuri) mentén jelölte ki a két ország határát. A szerződés külön nem rendelkezik a folyami szigetek hovatartozásáról, így azok megosztására a nemzetközi jog alapján a folyómeder középvonala, több ág esetén a főág középvonala az irányadó. Az említett Zhenbao (vagy oroszul Damanszkij) és még néhány száz kisebb sziget ez alapján Kína részének tekintendő, a gyakorlatban azonban a szovjetek a világháború idején magukhoz csatolták őket.

A hatvanas évek közepén Mao - a vezetésen belül megingó helyzetére gyógyírként, mintegy megelőző csapásként - kirobbantotta a kulturális forradalmat, s ezzel egy évtizedre őrült közállapotok következtek. A fanatikus, leszámolásokkal, rombolással terhes milliőben Kína újra előszedte a cári Oroszország által egyenlőtlen szerződésekkel elszakított területek ügyét is. Bár eleinte még a teljes szovjet Távol-Kelet is felmerült, azért a külpolitikában igyekeztek legalább minimálisan józan határokon belül maradni, így végül a folyami szigetekre helyeződött a fókusz.

A Damanszkij/Zhenbao-sziget, a konfliktus forró pontja

Többszáz határsértés után, végül 1969 egy márciusi hajnalán a kínaiak megindultak az amúgy gazdaságilag értéktelen, kevesebb mint egy négyzetkilométeres Zhenbao-sziget felszabadítására. Két hétig a szigetért (szovjet győzelem), majd még pár hétig egy kilőtt szovjet tankért harcoltak (ezt a kínaiak szerezték meg).
Fél évvel az összetűzés után aztán a szovjetek feladták a szigetet, a kínaiak pedig győzedelmesen bevonultak, s mindkét fél elfogadta a harcok befejezését, s Zhenbao kínai ellenőrzését.

Bár korlátozott összecsapásokról volt szó, a haderők méretéhez képest elhanyagolható veszteségekkel, ennek ellenére, különösen, hogy hatalmas seregek vonultak fel mindkét részről a határ teljes vonalában, egy ponton már komolyan felmerült szovjet részről a nukleáris válaszcsapás lehetősége (ekkor Kína már öt éve maga is rendelkezett atomfegyverrel). Végződhetett volna sokkal rosszabbul a dolog.

Rendezés

A Szovjetunióval 1991-ben, Gorbacsov alatt indult meg a határvita rendezése. Elhúzódó, aprólékos folyamat eredményeképp végül 2008-ra sikerült teljesen lezárni Oroszországgal a kérdést. A vitatott szigetek nagy részét Kína megkapta, bár önmaga is tett engedményeket a Habarovszk környéki szigetek kapcsán.

Nyugaton három új szomszéd jelent meg Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán személyében. A legnagyobb kínai követelés Kirgizisztánnal szemben állt fenn, mintegy 20000 km2-es területen.

A tádzsik-kínai határ kínai térképeken, a második képen már a határrendezést követően. Kína az igény jó részéről lemondott.

A megállapodás kezdetben nem tűnt sürgetőnek Kína számára, azonban amikor Közép-Ázsia destabilizálódásával párhuzamosan a xinjiangi helyzet fokozódni kezdett, s a szélsőségesek beszivárgását meggátlandó fontossá váltak az egyértelmű határok, hirtelen Kína is sokkal pragmatikusabb hangot ütött meg, s jelentős engedményeket téve (pl. a kirgizek felé fennálló igény kevesebb mint 5%-ával kiegyezett) pár év alatt lezavarta a teljes demarkációt. Néhány száz négyzetkilométernyi, magashegyi, lakatlan területek cseréltek gazdát, s nyertek kínai fennhatóságot, s ezzel egyúttal pontot tettek az szovjet-orosz területi konfliktusok végére is.

Kirgiz-kínai határ. A már jelentősen lecsökkentett igény (lásd az első kép) tekintetében is hajlottak a kompromisszumra.

************

A sorozat befejező részében a déltengeri szigetek és Diaoyu következik.