Írok egy kicsinyt a mostanra már kialakulóban lévő helyi táplálkozási szokásaimról.
Mióta idekerültem (most már lassan egy hónapja) többször is voltam éttermi meghívás résztvevője. Az esemény jelentőségétől függően ez lehetett hot-pot (forrásban lévő alaplébe különböző dolgokat szórnak, majd megfőve kiszedegetjük őket, jellemzően csípős), egyszerűbb éttermi fogások, illetve egy ízben voltunk valami gyorsétteremszerűségben, ahol rizs és gongbao csirke volt a menü.

Ezeken túl voltam már két alkalommal nyugati típusú gyorsétteremben is (egyénileg): Chongqingban egy mekiben (ahol a bigmac menü 18.5 yuant kóstált - kb. 650 Ft) és itt Fengjieben a Dicosban. Utóbbi egy kínai lánc, KFC-koppintás, a csirkés szendvics finom volt, a krumpli nem annyira. Múlt héten valamelyik nap pedig itt az utcánkban vacsoráztam egy kis étteremben, ahol 15 yuanért sikerült tökéletesen jóllaknom.

Eleinte, amikor épp nem vittek enni valahova, rendszerint itthon főzőcskéztem, az időmbe belefért, s szeretek is főzni. Egyszer megpróbáltam enni az itteni tanári menzán, de nem a megfelelő időpontban mentem, úgyhogy utána nem is erőltettem. Kb. másfél hete - miután egyre többen "zargattak", hogy miért nem oda járok, úgy döntöttem, kipróbálom. Az asszisztensem mondta ugyan, hogy 6 yuan, de én akkor azt úgy értettem, hogy valahogy fogásonként kell fizetni. Hát a nagy fenét. Végül kiderült, hogy a 6 yuanért annyit eszik az ember, amennyi belefér. Mind az ebéd, mind a vacsi 6 yuan, a reggeli 2 vagy 2.5, azon még nem voltam, mert reggel nem szoktam enni.

Van pár asztal, asztalonként nyolcan foglalunk helyet. A szakácsok egyszer csak kivágják a rizst, akkor szépen megyünk és szedünk belőle. Aztán várunk az asztalnál, ahová szépen hozzák sorba a fogásokat, egy-egy alkalommal úgy 8 féle kaja van. Azokból aztán kedvére szedhet mindenki, amíg bírja. A fizetés elektronikusan megy, egy pár méterrel arrébb lehet pénzt feltölteni a chipes kulcstartóra, aztán annak terhére kell csak alkalmanként lecsipogtatni a táplálkozás árát.

Azóta minden nap ott eszem, rendszerint csak vacsit, mert bőven elég. A kaja jó és az árával szemben nem versenyképes semmi. Mindezek mellé még az is kiderült, hogy kapunk havonta 500 yuan fizukiegészítést, mint afféle megélhetési támogatást. A kantin árai mellett kajára bőven elég. Most már csak azt bánom, hogy hétvégén nincs nyitva.

Ma több kollégától is kaptam holdsütit, a szeptember 30-án esedékes őszközép ünnepre való tekintettel. Ez a tavaszünnep utáni legfontosabb hagyományos ünnep Kínában, s idén majdnem egybe is esik a Népköztársaság kikiáltásának október 1-jei ünnepével. Az államalapítási ünnep apropóján október 1-je és 3-a között munkaszünet van (a boltok ennek ellenére nyitva lesznek, a hivataloknál várható leállás), a közoktatás pedig egész héten szünetelni fog. Két tanítványom is hívott magukhoz ünnepelni, még meggondolom, hogy menjek-e, de az ötlet kecsegtető. Állami mulatság elviekben itt nem várható, csak Pekingben, de majd meglátjuk. Ha lesz valami érdemleges, majd fotózok.

Vannak képek holdsütiről, kantinról, de a blogmotor megint nem szeretné, hogy Kínából töltögessek belé ilyesmiket, szóval türelem, amint hagyja magát, már dobálom is bele a fotókat.

Talán emlékeztek kissé hányattatott idejövetelem történetére. Nos, szerencsére a dolog nem túl kiváló kivitelezésével a légitársaság is egyetérteni látszik, mivel a tegnapi üzenetük szerint kárpótlásként felajánlanak egy, a repjegy árának nagyjából megfelelő összeget. Igény szerint felhasználható repkedésre, vagy beváltható készpénzre.

Nem a reklám helye, de azt hiszem, a Qatarral még sincs semmi gond. Ezt a reklamációs dolgot annyira profin és az utaselégedettséget szem előtt tartva kezelték, hogy le a kalappal előttük. Bevallom, hogy igazából csak mérgemben írtam, nem is számítottam semmiféle kárpótlásra, úgyhogy most nagyon pozitívan csalódtam. Tény, hogy hibáztak. Arról nem tehetnek, hogy műszaki okokból nem jött meg a gép - inkább tartsák lenn, minthogy hibás géppel röpködjünk. Kellemetlen eset, de előfordul. Abban viszont egyértelműen hibáztak, hogy másnapra nem foglaltak be a Budapest-Doha vonalra, s emígy végül is másfél napot tök fölöslegesen tartottak otthon, befoglalhattak volna már előző napra egy másik társasághoz.

Mindamellett erős a gyanúm, hogy egy kevésbé ügyfélbarát cég elintézte volna a helyzetet annyival, hogy igen, késtem, de megérkeztem végül is, nem? Amire kötelezve voltak, azt megtették. Eljuttattak A-ból B-be.

Szóval talán mégsem volt baj, hogy a Qatarra volt jegyem...

Sajnos ez a poszt nem fog képeket tartalmazni, mivel az összes fotóm katasztrofálisan vacak lett. A fényképezőn a gomb eltekeredett a nagyon közeli fókuszos felvételekhez, így aztán minden homályos. Már csak akkor vettem észre, amikor jöttünk visszafelé, úgyhogy a fotózkodást majd egy későbbi alkalommal el kell menjek megismételni.

Amúgy egy harmadéves sráccal mentem le, mint kiderült a 103-as busz közvetlenül a hídig elmegy innen.

Maga a folyó nagyon sárga volt, nem tudom, hogy csak a belemosott hordalék vagy a beleeresztett szennyeződések miatt, de állítólag telente zöldesre változik.
A forgalom szépen zajlott, amíg a hídon voltam, két turistaszállító hajó is elment alattunk, s ennek köszönhetően láttam egy vén fehér nyanyát is a fedélzeten. Uszályokból, tömegközlekedésre (helyiek által) használt vízi járművekből sem volt hiány.

A táj nagyon tuti, a hegyekkel nem tudok betelni. A túlpartra átérve láttam a hegytető fele vezető lépcsősort is, lehet hogy a legközelebb majd fel is megyek.
Hozzánk csapódott menet közben Troy két osztálytársa is, ők is meg akartak ismerni, bár megszólalni nem nagyon mertek. De ránkragadt egy vadidegen kiscsaj is, a másik nagy középsuliban elsős, s nagyon odavolt az élménytől, hogy itt egy külföldi. (Náluk nincs. Minden amellett szól, hogy én vagyok az egyetlen itt.) A kötelező fotózkodás mellett még beszélnem is kellett telefonon egy barátnőjével.

Amúgy ez egy érdekes dolog. Ha egyedül mászkálok, akkor nem rohannak így meg, de ha van mellettem kínai ismerős, akkor őt folyamatosan bombázzák a rólam szóló kérdésekkel.:)

No de hogy valami mást is mondjak: kicsit beteg vagyok. Valami hőemelkedésgyanú is fennáll, s hát taknyos is vagyok. Nem hiszem, hogy elpatkolnék miatta, de egy kicsit most kisebb az életkedvem, pár napja nem voltam sehol az óráimat leszámítva. Mostanság kicsit hűvösebbek az éjszakák, talán mert magasan vagyunk, s a szobaablakomat nem lehet rendesen bezárni. Nagyon ügyes kivitelezéssel a légkondi kivezető csöve simán a nyitott ablakon megy ki, így aztán egy közel 10 centis rés van. Másoknál láttam már olyan megoldásokat, ahol az üvegbe csináltak egy lyukat, s ott vezették ki a vezetéket. Chabuduo jól van az.
Már jelezték az igazgatónak, elvileg hamarosan megcsinálják. Télig végülis még nem para.

Na mára befejezem, mert 40 perc múlva órám lesz. A képeket amint tudom, majd bepótolom.

2-kor jön hozzám az egyik végzős diák (szombaton csak délig van suli), akinek az öccsét tanítom is, s vele együtt lemegyünk a Jangce partjára, vagy talán a hídhoz. Reményeim szerint onnan nagyságrendekkel szebb képeket tudok majd csinálni, mivel végre nem takarnak majd semmit az épületek.

Nézünk vele valami hősugárzószerűséget is, ha minden igaz, mert sajnos fűtés itt sincs, s a légkondi azért nem a legtökéletesebb erre a célra. Szerintem fizuig még nem veszek, egyelőre elég meleg is van hozzá, de jobb tájékozódni a lehetőségekről, s az egyéni nézelődéseim alatt még nem találtam efféle szerkezetet.

Most keddig megint szabad vagyok, csak a házikat kell majd kijavítsam. Legnagyobb megdöbbenésemre a diákjaim fele nem csinálta meg, pedig tényleg nem kértem semmi lehetetlent, még az ő szintjükön is nagyon egyszerű feladatról volt szó. No de a lényeg, hogy be kellett keményítenem egy kicsit, kiosztottam pár "C"-t, úgyhogy jövő hétre már biztosan alaposabbak lesznek. Erős a gyanúm, hogy az elődeim elég lazán kezelték ezt az órát, így aztán a tanulók egy része is abban a hitben lehet, hogy itt nem kell csinálni semmit. De hát nem ezért vagyok itt.

Közben valamit variáltak az osztályokon is, s lett egy 80(!) fős csoportom is. Fincsi, mi?

No, lassan összekapom magam, még zuhizok meg elkészülök, aztán lassan Troy (ez az angol neve) is itt lesz. Talán még ma rakok is ki képeket.

Itt tanítani egyáltalán nem egyszerű. Nemcsak azért, mert a diákok tudása csekély, s nem is csak azért, mert eleve a magolásra vannak ráállva, s eképpen nehezen megy nekik az önálló kifejezésmód. Ezek kezelhető dolgok.

De az osztálylétszámok brutálisak. Van egy 54 fős csoportom, de ők a legkisebbek, van egy 66 fős osztályom is, az átlag 60-62. Az órák hossza mindössze 40 perc, így az, hogy minden gyerekkel egyénileg tudjak valamit kezdeni, az teljességgel kizárt.

Az első órára csak bemutatkozást terveztem minden csapattal, de talán két helyen esett meg, hogy végeztünk mindenkivel. A hagyományos, normális méretű osztályokra szabott tanítási módszerek nem működnek, mert egyszerűen nincs rá elég idő. Ha mindemellett még osztályozni is akarok, márpedig kell, az csaknem kivitelezhetetlen.

Ma volt az első órám a héten, mivel a kis chongqingi kitérő miatt a keddiek elmaradtak. Kísérleti jellegel ma egy csoportos foglalkozással ütöttük el az időt, azt hiszem, elég jól sikerült. Csináltam megfelelő mennyiségű kártyát, rajtuk egy-egy, aránylag egyszerűen megválaszolható kérdéssel. Kapott mindenki egyet, majd a feladat az volt, hogy  a kérdésüket feltegyék egy társuknak, illetve válaszolják meg utána az övét. Ha ezzel végeztek, utána kártyacsere, majd keresniük kellett egy másik embert, s vele ugyanígy.

Hát, legalább beszéltek, de így meg sajnos fogalmam sincs, hogy mit és mennyire helyesen tették azt. Bár magam is résztvevője voltam a játéknak, személyesen talán ha 6-7 diákkal tudtam eképpen szóba elegyedni. De volt nagy nyüzsgés, s látszólag azért élvezték a feladatot.

Még az óra elején csináltam két gyors feleltetést is, pár kérdést feltéve, amihez szintén nincsenek hozzászokva, mivel ők amúgy mindig tesztet írnak, még az angol beszédórákon is.

14 osztályom van, ők a legjobbak a saját évfolyamaikon belül a suliban, junior high első és másodikasok, illetve senior első és másodéves diákok. Magában az iskolában vannak még harmadikasok vagyis utolsó évesek is mindkét szinten, de őket nem tanítom. Mivel nekik komoly záróvizsgájuk van a befejező évben, így a végzősöknek nincs beszédórájuk, annak idejét is tanulással és háziírással töltik.

Abból amúgy van nekik dögivel. Az itteni diákok kb. reggel fél 7-től este 9-10-ig itt vannak a suliban, amit közben megszakít két kisebb szünet. Napi 8 órájuk van, majd a délutáni szünet után további három esti óra. Mindezeken túl havonta csak egy szabad szombat jár nekik, a többin tanítás van.

Egy diákom szerint nem mindenhol ilyen az iskolarendszer az országban, de itt a hatóságok eléggé szabad kezet adnak a helyi oktatási intézményeknek, akik viszont abban érdekeltek, hogy minél jobb eredménnyel végzett hallgatóik legyenek, hisz' ezáltal több szülő akarja majd ideíratni a gyerekét.

Ez az iskola alapvető érdeke, mivel itt az alap- és középszintű oktatásért is fizetni kell, még ha nem is olyan borsos összegeket. 
Mivel nekem a kiválasztott osztályaimmal csak heti egy órám van, így igazán nagy előrelépést nem hiszem, hogy fogok tudni hozni a tudásuk terén, viszont velem is villoghatnak, mint külföldi tanárral, mivel ők az egyetlen ilyen középsuli a járás területén.

A suli eredményessége amúgy jó, az itt végzettek kb. 90%-át felveszik valamelyik egyetemre vagy főiskolára. Ennek biztosítása miatt hagynak nekik ennyire kevés szabadidőt, s teszik az életüket ennyire nehézzé. De hát mindennek ára van...

A tanulók amúgy aranyosak, nagyon örülnek nekem, első órák előtt, amikor megláttak, majd kiugrottak a bőrükből. A picik, a junior részen tanulók elég nagy zsivajt csapnak, nekik folyamatosan kell valami aktivitás, különben lehetetlen megfékezni őket. A senior csapatokkal ilyen baj már nincs, s nekik a tudásuk is lényegesen jobb, de a beszéd nekik sem az erősségük. De a magyarországi diákok viselkedésével össze sem lehet hasonlítani az övékét, egyértelműen érződik a tanárok iránti megbecsülés, s csak egészen minimálisan kell néha keménykednem.

A mai nap voltam még piacon is, leölettem két madarat, egy csirkét s egy kacsát, s szerencsémre még a pucolás sem maradt rám, mert teljesen megkopasztották és ki is belezték mindkettőt. A tollfosztó masina egy nagyobb centrifugaszerű valami volt, amibe az előzetesen már kissé forrázott állatot belerakták. Majdnem egészen tökéletes munkát is végzett. Itthon aztán feldaraboltam őket, s most kiporciózva a fagyasztóban pihennek, amíg nem lesz rájuk szükség.
Voltak még galambok is a piacon, de azt egyelőre nem vettem, mert nem igazán ismerem, sose készítettem még galambból semmit. Ha esetleg valami nagyon meggyőző érvetek van, esetleg majd azzal is bepróbálkozom.

Ja, és az eső már második napja zuhog, megállás nélkül. Bár 600 méter felett vagyunk, s az éves átlag csapadékmennyiség is kb. duplája az otthoninak, azért elég fura, ilyet még nem láttam.:) Az egyik kolléga szerint olykor eltart 3-4 napig is.
Reméljük ez azért hamarabb is eláll.

Tegnap volt a tanárok napja, s mivel mi a nagyvárosban voltunk, a mai napra lettem meghívva az asszisztensemmel együtt valamelyik diákom szülei által vacsorára. Lassacskán menni is kell, úgyhogy egészen röviden írok most csak.

Chongqingban sikerült elintézni mindent. Immár megvan a külföldi szakértői igazolványom (amit itt az alkalmazás feltétele, mivel a helyi munkaerőpiac erősen védett), rendeztük az egészségbiztosításom, s beadtuk a papírokat a tartózkodási engedélyhez is. Majd az október eleji egy hetes tanítási szünet előtt megyek Chongqingba visszakapni az útlevelemet az engedéllyel egyetemben.

Holnap majd írok egy keveset az eddigi tanítási tapasztalatokról, de most megyek rendbe szedem magam.

Majd ha visszaértünk Fengjiebe, írok az itt történt dolgokról, addig viszont most egy videót linkelek, amit a taxiból vettem fel. Egy kis városrészlet, sokat nem mutat, de ízelítőnek talán jó.

Volt némi küzdelem az indavideóval innen a hotel hálózatáról, de végre valahára feltöltődött.

Holnap utazunk Chongqingba az angolosok vezetőjével és az asszisztensemmel, kedden jövünk majd vissza.
Be kell menni a hivatalba elintézni a tartózkodási engedélyemet s a külföldi szakértői kiskönyvemet. Újra lesz orvosi vizsgálat, s a papírokat is be kell nyújtani ismét.

Ez egyúttal azzal is jár, hogy a keddi óráim elmaradnak a jövő héten. A hétfőieket már ezen a héten sem tartottam meg, mivel azok a kezdő csoportokkal lettek volna, s az igazgató szerint ők még nagyon gyengék angolból, úgyhogy őket előtte egy hónapig még kínaiak oktatják az én órámon is.

Nem tudom, lesz-e internetem amíg odaleszek, ha nem, akkor legközelebb szerdán jelentkezek. Addig is itt egy kép a sportpályánkról tele játszadozó diákokkal.

A túlpart hegyei a távolban, a pálya mögötti házak is 6 emeletesek, csak ott megint van egy szintbeli esés, az egész város ilyen teraszos

Nézegetem ám olykor a blog statisztikáit, s látom, hogy sokan lesitek a bejegyzéseimet. Csak a kommentelésben nem vagytok túl erősek, pedig nem harapok érte.:P A visszajelzésnek meg örülnék.

Szóval, tessék megjegyzéseket fűzni, csak bátran.

Fengjie... Ezen a bejegyzésen gondolkodnom kellett egy kicsit, hagyni ülepedni az első benyomások utáni véleményt. Mert az igazság az, hogy Fengjie európai standard szerint meglehetősen lepukkant. A lakóházakat feltehetően erősen chabuduo módon épülték meg, s a lakók is gyorsan megtesznek érte mindent, hogy elcsúfítsák őket.

Mindamellett Fengjie nagyon kedves. Kedvesek az emberek. Bár természetesen megnéznek, zömük sosem látott külföldit, de még ezt sem zavaróan teszik. A nagyvárosok népessége sokkal idegesítőbb, a helyiek csak bámulnak, de még azt is kicsit próbálják visszafogni, s ha rájuk mosolygok, a mosoly visszafelé természetes. A jellegzetes hellózás szinte teljesen hiányzik, de még az is, hogy elkezdjenek látványosan kibeszélni. Egyszerűen csak meglepődnek, de számomra abszolút nem terhes ez az érdeklődés. Mosolygok vagy csak megyek tovább.

Bár a sűrű beépítettség miatt csak kevés helyen látszik, de a táj meseszép. Nem véletlen, hogy a három szoros vidéke egyike Kína leghíresebb természeti látványosságainak, a magasabb emeletekről már jól kivehető folyó, s mögötte a túlpart hegyei gyönyörűek. Amint lehetőségem lesz rá, majd kicsit közelebbről, a folyópartról is szemügyre veszem, s csinálok pár képet is. Ízelítőnek most itt egy távolabbról készült.

A lázas építkezés mögött a Jangce és a túlpart hegyei

A város amúgy nem nagy, talán 80 ezer ember lakja, a központban van plázaszerűség, nagy szupermarket, gyorsétterem (helyi, kínai láncok), számtalan nyugaton is megfelelő színvonalú butik, illatszerboltok méregdrága parfümökkel.

Kicsit kijjebb, feljebb felénk például, már egyértelműen a kisboltok dominálnak, de ez úgy néz ki, hogy az összes utca összes házának az utcaszintjén bolt van. Mobiltelefonos, pékség, vegyesboltok, hentes, éttermek, kifőzdék, amire csak szükség lehet.

Idősebb emberek kriketteznek bőszen

A növényzettel igyekeznek jól bánni, az egész városban szép fasorok vannak, s a szűk utcák, s a magas házak ellenére (úgy 5-6 emelet a minimum) a város elég zöld.

A közlekedés a szűk utaknak megfelelően kaotikus, az átkelés elővigyázatosságot követel. A sávhatárok fel sincsenek festve, betartva meg még annyira sem. Össze-vissza előznek, dudálnak, ennek ellenére elég jól működik a dolog.

Van egy nagyobb bolt az utcánkban is, de általában a lenti szupermarketben vásárolok, mert olcsóbb. Az árak amúgy is nagyon barátságosak, az otthoniakhoz képest minden olcsó, leszámítva az olyan luxuscikkeket mint a tejtermékek. De ott sem annyira horribilisak az árak, de a hazait überelik. Cigaretta már öt jüantól kapható, bár a határ a csillagos ég. A kóla ára kb. fele az otthoninak, de legnagyobb sajnálatomra a light-os termékekből csak fél literest lehet itt beszerezni.

Szintén a túlpart a távolban, emitt lenn is épülnek valamit

Maga a nagy szupermarket sincs messze, lefele cirka 10 perc az út, de a hazajövetel már más kérdés. Mivel egy hegyoldalban vagyunk, az egész település tele van lépcsőkkel, s visszafele, pláne cuccokkal felpakolva a gyaloglást nem vállaltam be.
Kétszer taxival jöttem vissza, de elég nehéz kocsit fogni, úgyhogy ma már buszra ültem. (Eddig is akartam, csak a kollégák nagyon győzködtek, hogy az bonyolult. Eleve azon is halálra rémültek, hogy egyedül indulok útnak a városban.:D) A busz olcsó, 1-1.5 jüan a jegyár, van légkondi, s ekkora távra kényelmes is.

Ma óra után voltam lenn, a már említett busszal, s kicsit kóvályogtam is erre-arra, s akkor csináltam a mai bejegyzés képeit is.

A mi oldalunk, én arra fenn a hegytetőn lakom, kicsit arrébb még

Összefoglalva azt kell mondjam, hogy nagyon szeretem Fengjiet, s nagyon örülök, hogy ide jöttem, s nem valamelyik nagyvárosba. Az egész atmoszféra nagyon kedves és valós. Nagyon szeretek itt lenni.

UPDATE: A képek már fenn vannak, hála a blogmotor megjavulásának:)