A munkám majd csak a jövő héten kezdődik el, de már itt vagyok a suliban. Ez egy nagy kampusz, koleszokkal, létesítményekkel.

Íme két kép:

A terület őrzött, körbekerített helyen fekszik, a várostól elszeparáltan, de amúgy abba teljesen beleépülve. A szobaablakomtól kb. 2-3 méterre már egy másik, nem hozzánk tartozó lakóház van, de ez nagyjából elmondható a teljes területről.

A diákok 12-18 évesek, jó részük már itt van, mivel sokan vidékről járnak ide tanulni. Közben végülis módosultak az elképzelések is, s a vezetőség arra jutott, hogy az órákon kapjak szabad kezet, s csináljak azt, amit akarok.

Beszélgetésre gondoltam így alapból, mivel leginkább ebben gyengék. Az aszisztensem és egy másik kolléga is angoltanárok itt, de szinte egy értelmes mondatot nem tudnak összehozni. Írásban azért feltehetően jobbak ennél, de az élő kommunikáció nekik sem erősségük.

Hát, majd meglátjuk, mennyire lehet egyáltalán kivitelezni, vagy mennyire kell visszamennünk az alapokhoz, de remélem, azért sikerül a gyerekeket is szóra bírnom. A szorgalmukkal nincs gond, s ez az egyik legjobb iskola az egész környéken, szóval válogatott tanulókkal lesz dolgom.

A városban sokat még nem őgyelegtem, úgyhogy majd ha már lesz onnan is pár fotóm, akkor írok róla beszámolót. Lassan jönnek értem, hogy vigyenek vacsiztatni, szóval ideje összekapnom magam.

Majd jelentkezem.:)

No, hol is kezdjük?

Vasárnap este 5-kor indultam volna a tervek szerint Katar fővárosán, Dohán keresztül Chongqingba, Katarból már közvetlenül. Az elvileg 16:20-tól kezdődő beszállás idejére nem történt semmi, majd bő fél órára rá bemondták, hogy egy órát késünk. Kicsit aggasztott, mert Dohában csak 2 és fél óra volt átszállni, s bazi nagy az ottani reptér, de ez még elvileg belefért. Az egy óra elteltével ismételten rádobtak egy órát. Erre már jobban aggódtam, de azt mondták, akkor átfoglalnak majd ott a reggeli 8 órás járatra (eredetileg fél 1-sel mentem volna), s így ha némi késéssel is, de odaérek.

Hogy hogy nem, végül törölték a járatot, állítólag Zágrábból nem ért Budapestre a gép valami technikai ok miatt, fel se szállt. Remek.

Azt mondták, akkor most elvisznek minket egy hotelbe, aztán még aznap este telefonálnak, hogy mire foglaltak át, s majd akkor addigra vissza is visznek. Jó. Valóban kényelmes és teljesen megfelelő szállást kaptunk a Marriotban, ahol jutott vacsi, majd másnap reggeli is.

Negyed 12 fele fel is hívtak, hogy minden rendben, a következő napi este 5-ös géppel mehetek, s egy nap csúszással így oda is érek. A bonyodalom a check-in pultnál kezdődött újra, kiderült, hogy a központban, Katarban engem nem foglaltak be a Doháig, csak onnan. Mivel maradék hely nem volt a gépen, így végső megoldásként átfoglaltak a török légitársaság Bp-Isztambul majd Isztambul-Peking járatára, onnan pedig Air China-val Chongqingba.

Mivel az isztambuli gép is késett, az ottani légikikötőben kemény futólépésben kellett megtenni az utat a biztonsági ellenőrzésen át a másik kapuig. Jó messze volt, meg eleve nem is ismerem azt a repteret (az sem Ferihegy méretű), úgyhogy elég necces volt, de végül elértem a pekingi járatot is.

Bár a Qatar kínálta kényelmes székek helyett kénytelen voltam valami nagyon szűk helyen nyomorogni, azért végül odaértem, s a kaja sem volt vészesen rossz.

Pekingben aztán, bár volt egy félórás késés, volt egy cirka 2 órám átvergődni a másik járatra, bár az sem volt annyira magától értetődő. Először egy metrószerű szerelvénnyel át kellett menni egy másik terminálrészre, majd ott megtalálni a belföldi transzferkaput. De azért Isztambulnál így is jobb volt.

A check-in során kiderült, amit sejtettem, s amiről hiába győzködött a Turkish Airlines becsekkoltató alkalmazottja, vagyis hogy bár Budapesten felcímkézték a csomagot egészen Chongqingig, Pekingben fel kellett venni és újra fel kellett adni azt. A törököknek sikerült valahogy letörni a kerekeket is a bőröndről, de azért lehetett valahogy húzni szerencsére.

Végezve a becsekkolással, elmentem a megfelelő kapuhoz, majd vártam a gépemre. Chongqing felé már csak kínaiak nyomultak, bár aztán a fedélzeten láttam egy európai ürgét is. Nagy megkönnyebbülésemre a reptéren még voltak dohányzó szobák, úgyhogy sikerült a Budapest óta nikotint mellőző szervezetemet egy kicsit mérgezni. Jellemző módon kivétel nélkül férfiak füstöltek odabenn, s hát keltettem némi meglepit. Adtak tüzet, majd le sem vették rólam a szemüket, amíg nem végeztem. Távozás után az egyik még elkapott egy picit, hogy a haverjával csináltasson rólunk egy közös képet.:) Hiába, a népszerűség. A dohányzó bainü (fehér nő) története biztosan sikert arat.

Chongqingban aztán már vártak az iskola képviselői, de azért szerintem annyira nem bánták, hogy késtem egy másfél napot, így a repikeretből addig ők is kedvükre szállodázhattak egyet. Mivel este 7-kor érkeztem meg, így még egy éjjelt ott töltöttünk el.

Előtte még volt egy közös vacsi, szecsuáni hot pot meg különféle egyéb nyalánkságok, s meglepően finom mogyorótej ital gyanánt. Egész pontosan fogalmam sincs, hogy milyen módon készül, de az íze jó volt.

Másnap reggel reggeli után nekivágtunk az utunknak Fengjie felé egy olyan autópályán, ami után sírva bújna el a Közgép. A hegyes-völgyes tájon max. 2 percenként vagy alagút (olykor 5-6 km hosszan) vagy hidak jöttek sorban, s bár az út nagy részét átaludtam, egészen gyönyörűek voltak a tájak. Úgy az út 2/3-ától már eltűnt az az elég undorító szmog is, ami Chongqingot ellepte (mintha folyamatosan ködben lenne a város), s tényleg csak a táj lenyűgöző szépsége maradt. Meg a mérnöki teljesítmény nagyszerűsége. Így ugyan mindössze 4 óra alatt Fengjie-be is értünk, de alsóbb szintű utakon, ahol a hegyeket valahogy kerülgetni kellene, azt hiszem, simán nem túlzás a 10 óra sem.
Káplár Balázs blogjával összhangban a kényelemért fizetni is kell, ha jól láttam, 400 jüanon felül perkáltunk a pályadíjért, ami átszámítva kb. 15 ezer ft. 

Fengjiebe érve aztán várt rám még egy ebéd is az iskola vezetőjével, helyettes vezetőjével, az asszisztensemmel, s a már említett fuvarozó kollégákkal. Itt is hot pot volt, de itt már nem tudtam visszautasítani az alkoholt sem, úgyhogy ittunk is egy pár pohár sört mindenki egészségére. Ja, és az igazgató dohányzik, s emiatt kaptam pár szálat az ebéd közben a 80 jüanos különleges cigarettájából. (Szerintem ugyanolyan, mint bármelyik olcsó cigi.)

Mára bekötötték az internetet is, úgyhogy megírhattam ezt a posztot is. Holnap majd írok egy keveset Fengjieről, amennyit ennyi idő után lehetséges.

Chongqingban vagyok a Wudu Hotelben, itt már negyed 12 van. Holnap reggel megyünk Fengjiebe.

Addig itt van két kép a szobaablakból, nem a legszebbek, s a fotók tárgyai sem azok, de hirtelen ennyire futotta. Fáradt vagyok, majd holnap pótolom a kiesett kalandos napokról szóló részt.

Megvan a vízum is, még szerdán sikerült elintézni.

Egészen meglepő mennyiségű vízumkérelmet adtak be, amíg ott voltam, mondjuk torzíthatja felfelé az arányokat, hogy a diákok is most intézték, volt belőlük néhány. Azt is sikerült megfigyelni, hogy szinte senki nem vitt magával minden szükséges papírt, noha a követség honlapja teljesen világosan fogalmaz. A lényeg, hogy a matrica benn az útlevelemben, az én bejutásommal már nem lesz gond.

Az agyam már azon kattog, milyen szisztéma szerint tartom majd az órákat, milyen ötleteket vethetnék be a tanítás során. Meg hát izgulok is már keményen.
Bár a tantervet készen kapom, nem nekem kell kidolgozni - s alapvetően csak a kínai kollégák óráira kell építenem, őket követnem -, azért így is aggaszt kissé a dolog.

Az eddigi két elődöm brit volt, egy szőke leányzó és egy srác, most jövök majd én harmadikként, gyökeresen eltérő kiejtéssel. A legtöbb nem brit beszélőhöz hasonlóan én is az amerikai kiejtésen szocializálódtam.

Sokan kérdeztek már, miért kellek én oda, ha egyszer magyar vagyok, s nem anyanyelvi beszélő. A kínaiaknál nincs elég angoltanár? Van természetesen, s mint a jobban képzett nyelvtanárok általában, feltételezhetően az ottani munkatársaim is kiválóan ismerik az angol nyelv nyelvtanát, felépítését. Mi több, erős a gyanúm, hogy nálam jobban, mivel én leginkább használom a nyelvet, s a legtöbb dolog ösztönös.
Azonban szerencsére én nem ezért leszek ott. A helyi pedagógusok kiválóan meg tudják tanítani a fentieket, de van egy hatalmas gyengéjük, ami a kiejtés. A legtöbb kínaihoz hasonlóan ők is nagyon erős akcentussal beszélik a nyelvet, annyira, hogy sok esetben egy úgymond "normális" beszélő számára a megértés is nehézséget okoz. A kínai nyelv szótagokból álló kötött rendszere azzal jár, hogy a kínaiak nagyon nehezen boldogulnak a saját szótagjaikkal nem lefedhető szavakkal, például a szóvégi mássalhangzókkal (ösztönösen hozzáraknak egy magánhangzót, hogy ki tudják mondani). Miután sok időt töltöttem már el kínaiakkal, a magyar és angol általuk beszélt formája sem ismeretlen számomra, ennek ellenére sokszor nehezen értem, mit akarnak mondani.

A külföldről importált tanár tehát elsődlegesen beszélni tanít, a kiejtés javítása a feladata. Én mint kvázi anyanyelvi beszélő kerülök ki, miután az interjúk alapján arra jutottak, hogy a kiejtésem természetesnek tűnik, ami úgy általában az általános vélemény szokott lenni akkor is, ha amerikaiakkal kommunikálok. Nyelvérzék vagy mi a szösz, ebből a szempontból nagy a szerencsém. Más dolgokhoz annál hülyébb vagyok, de erről majd máskor.

A másik gyakori kérdés, ami feljön, az a motiváció, hogy mégis mi hajt afelé, hogy egy évet ott töltsek a világ túlsó végén. Pénz, kihívás, kaland?
Kicsit mindhárom, bár eltérő hangsúllyal. Úgy gondoltam, hogy ez egy remek lehetőség, amit kár lenne kihagyni. Mindig is keletmániás voltam, nem véletlen, hogy beszélem a nyelvet, s gyerek még nincs, mikor ha nem most.
Való igaz, hogy a javadalmazás sem megvetendő: rövidre zárva azt mondhatom, hogy nem fogok nélkülözni ottlétem alatt, de ez már csak hab a tortán. A megmérettetés, hogy mennyire tudok helytállni ebben a szerepben lényegesen fontosabb, s ez az, ami igazán ellenállhatatlanná teszi az egészet. Akárhogy is vesszük, a helyzetem miatt több kell legyek mint egyszerű nyelvtanár, hisz' olyan helyre megyek, ahol alig láttak az emberek európaiakat, magyart meg jó eséllyel soha. Ez nem Shanghai vagy valamelyik nagyváros, csak egy "porfészek", ahol a tetteim jelentősen befolyásolják azt, hogy milyen kép él majd a helyiek szemében a külföldiekről. S ez egyszerre felemelő és elrettentő feladat. De kihívás, s ez a fő.

Legközelebb már csak Fengjie-ből írok, addig megértő türelmeteket kérem.:)

Lassan, de biztosan közeledünk, s külhoni munkaadóim végre sikeresen beszerezték a meghívólevelet és munkavállalási engedélyt. Jövő hétre meg is érkezik, s nyargalhatok is a Benczúr utcai nagykövetségre munkavállalói vízumért.
Aránylag azért egész gyorsak lettek így a végére. Most már azon jár az agyam, hogy fogok mindent besuvasztani egy bőröndbe max. 20 kg súllyal. Bár Fengjie klímája nem nevezhető hidegnek (pláne a 40 fokos nyári napokon), azért olykor akad egy kevés hó is, s a téli 0-10 fokok is igényelnek melegebb ruhadarabokat.
Elsőre talán egyszerűbbnek tűnne odakünn ruházkodni, mint innen cipelni, de kissé tartok tőle, hogy 177 centis magasságommal nem igazán férek bele a lokális konfekciótermékekbe. (Minden bizonnyal a kinti férfiak túlnyomó többségénél is magasabb vagyok, még szerencse, hogy nem ismerkedni megyek.) Annak is örülni fogok, ha uniszex sportcipő jut majd a lábamra.

A tél enyhesége ellenére azért fűteni is kell majd, de ennek megléte is kérdéses. Még a felszabadulás idején jutott bölcs vezetőként Mao elvtárs arra a megállapításra, hogy Kína éghajlati szempontból egyszerűen kettészelhető. Ha már ott fut az a marha nagy folyó, akkor legyen az a határ! - gondolhatta a térképet és a Jangcét böngészve. A folyótól délre meleg, északon hideg van télen. Ilyen egyszerű.

Így aztán délre, például a hajszálnyira átcsúszó Sanghajban (Shanghai) nincs fűtés, szívnak is a helyiek télen. Fengjie-t is kettészeli a folyó, Yong'an északon van, meg a ledózerolt régi város helyett épült aránylag frissen, úgyhogy e két dolog miatt reményeim szerint nemcsak a légkondival tudok fűteni, ha beüt a zimankó. A folyó kicsit feljebb lévő szakaszán, Chongqinghoz közelebb, Fulingban (Fuling) tanított két évet egy Peter Hessler nevezetű amerikai még a kilencvenes években. Élményeit egy nem túlságosan olvasmányos könyvben is megörökítette. Fuling a folyó déli partján épült, így a főiskolán télen fűtés nélküli osztálytermekben tanított.

Remélem a legjobbakat.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy évre Kínába megyek, a környezetemtől a lehető legváltozatosabb reakciókat kaptam. Volt aki örült, mások még nálam is lelkesebbek voltak, s volt persze olyan ismerős is, aki inkább az aggodalmának adott hangot.

Az országról élő kép ma sem áll sokkal közelebb a valósághoz, mint régen, csak most már a mértéktelen gagyi és nyomor szinonimájaként élő Kína mellé felküzdötte magát a mindent elsöprő, világ ura, szuperhatalom tévképzet is. Kétségtelen, hogy a pekingi olimpia marketing terén remekül hozta az elvárást, hatására egy hatalmas, a világ dolgait illetően tájékozatlan embertömeg retinájába égett bele a fejlett és erős óriás képe.
Jellemző, hogy míg korábbi beszélgetések során igyekeztem pozitív irányba árnyalni a képet, megértetni, hogy mi zajlott ott le az elmúlt negyedszázadban, addig mostanában rendszerint pont az ellentétes térfélre kerülök, annyira sikerült átesni a ló túloldalára.

Szerencsére azért vannak olyan barátaim is, akiknek a kérdés koránt sem ennyire bonyolult és képesek kizárólag a lényeges szempontokra koncentrálni. Egyikük első reakcióként csak ennyivel indokolta, miért ne menjek: a kínaiaknak kicsi a pöcse.

Nehéz dolgok ezek, itthon is. De odakinn sem fenékig tejföl.
Arról volt szó, hogy a héten már postázzák a meghívót, ehhez képest most derül ki, hogy még milyen dokumentumokra tartanak igényt. Igazából teljesen véletlen hogy más ügyben csináltattam bő két hónapja egy erkölcsi bizonyítványt, annak a postai átfutási ideje másképp lenne cirka másfél-két hét.

Most persze azt mondják, hogy már beadták a papírokat, minden sínen, csak az engedélyt kiadni jogosult hivatal idén szigorított, s már kellenek egyéb papírok is, amik eddig nem. (A böngészés ennek némiképp ellentmond.)

Szóval sanszosabb, hogy csak úgy chabuduo foglalkoztak vele eddig. Bekérték, ami az eszükbe jutott, s mivel már csak egy hónap van, valamelyik hirtelen sürgetőnek találta beszerezni az engedélyemet is. Valahogy mindig ez van. Akárhány ismerős ment ki, a papírjaikat sikerült a legutolsó pillanatban kézbesíteni. Na mindegy, igyekszem nem idegesíteni magam. De azért jó, hogy a repjegyet még nem rendeltem meg, ráér az az utolsó pillanatban is, ha már kezemben a meghívó és van fix dátum. Ilyen csúszkálások mellett sosem lehet tudni.

Kína tényleg messze van. Még légi úton is kényelmetlenül sokáig tart odaérni, különösen mióta közvetlen kínai járat nincs.

Nézegettem, leginkább két megoldás jöhetne szóba, az egyik olcsóbb minimálisan (135000 Ft), viszont Brüsszelben és Pekingben is át kellene szállni, a belga fővárosban ráadásul még dekkolni is egy napot. Kihagynám.

A másik a katariak járata, róluk amúgy sem tudok rosszat szólni. 145000-ért adják a jegyet, s mindössze egy dohai átszállás (az is csak 2 óra) szakítja meg, onnan viszont egyenesen Chongqing az úticél. Persze a retúrjegy kétszázezerből kijönne, csak épp nem tervezek mostanában visszajönni. 

Fengjie a nagyvárostól még jelentősen odébb van, a környék hegyes-völgyes terepviszonyai sem igazán kedveznek a gyors közlekedésnek. Egy frissen végzett helyi medikus ismerős szerint Chongqingból még cirka 10 óra az út. Ha így vesszük, akkor a repülő 14 órája semmi.

UPDATE: egy másik helyi arc csak 4-5 órát mondott, valami új főúton. Hát, majd elválik. Ha odaérek, majd megmondom, melyik volt a tuti.

Bocsánat a fenti, Kínával kapcsolatos blogoknál legalább egyszer kötelező jelleggel elsütendő szójátékért, de valóban olyan dolog lesz terítéken, amire jobb reakcióm nem is lehetne, mint a mostani bejegyzés címe.

A kínai nyelv egyik, ma már elég széles körben ismert jellemzője, hogy számtalan dialektusból áll. Egy részük gyökeresen eltérő, használóik egyáltalán nem is értik meg egymást, az egyetlen összekötő kapocs a közös írás.
Egyes nyelvészek a fő dialektusokat önálló nyelveknek tekintik.

Amikor külön jelző nélküli kínai nyelvről beszélünk, az ma már a pekingi vagy mandarin nyelvjárást jelenti. Ez (vagyis pontosabban a pekingi pallérozott, putonghua vagy baihua nevezetű irodalmi formája) Kína hivatalos nyelve: ezt tanítják az iskolában, ez szól a médiában, s nem mellesleg ennek a különböző variáció képezik az északi és délnyugati országrészben lakók anyanyelvét is. Káplár Balázs blogjában elég sok (és szabatos) bejegyzés foglalkozik a nyelvvel (főleg pinyin vs. népszerű átírás témakörben), úgyhogy ezt nem is szeretném itt megismételni.


A képen világosbarnával jelzett területeken használják a mandarin (regionálisan igencsak jelentős különbségeket felmutató) dialektusait. Chongqing városa a barnaságba enklávéként benyomuló kicsiny pasztellsárga régiótól keletre található, a térképen 重庆 felirattal.

Szecsuánban így tehát elég érdekes a felállás. Noha elég messze van a fővárostól, még itt is az északi nyelvjárásokat beszélik, s Chongqing környékén is a mandarin egy verzióját, a csengtu-csungkingi dialektust (成渝话) használják mintegy 70 millióan. Bár ez is mandarin egy erősen eltérő változata, becsületesen bevallom, hogy szinte semmit nem értek belőle. 

Szerencsére a mai nyugdíjas korosztályt leszámítva mindenki beszéli a putonghua-t, úgyhogy a kommunikáció nem lesz gond, de ha egymás közt ezt nyomják, akkor muszáj lesz majd rágyúrnom, hogy ne nézzek folyamatosan bambán. Azt érezve, hogy nekem ez kínai.

Szeptember még messze van, s hogy addig se árválkodjon a blog új bejegyzés nélkül, íme néhány adat leendő (szűkebb és távolabbi) kínai lakóhelyemről.

Arról már írtam, hogy Fengjie járás ma Chongqing tartományi jogú város része, de hogy ezt nagyságrendileg is el lehessen helyezni, talán a következő hasonlat a legoptimálisabb. Képzeljünk el egy Európa-méretű szuverén országot. Ez lenne Kína. A régi Szecsuan (Sichuan) egy kb. Osztrák-Magyar Monarchia méretű tartomány. Ebből hasították ki Chongqing-ot, amely mintegy 82000 km², vagyis közel akkora, mint Magyarország. Ez a Chongqing tartományi jogú város hatásköre alá rendelt terület jópár járásra fel van osztva, ezek egyike Fengjie. Ennek nagysága 4,087 km², ami egy közepesebb méretű magyar megyével állítható párba, mint mondjuk Baranya vagy Csongrád.

A népességi adatok persze kissé eltérnek a hazaiaktól. Bár Kínában a népsűrűség relatíve nem nagy, az országos statisztikát nagyban torzítja, hogy a nyugati és északi területek zöme terméketlen magashegység vagy sivatag. Ez azt jelenti, hogy az a közel 1.4 milliárd ember a terület legjobb esetben is csak felén él, persze ezen belül is hatalmasak a regionális különbségek.
Fengjie járás lakossága a 2010-es népszámlálás alapján 834 000 fő, ami - a Kínával kapcsolatos prekoncepciók miatt elsőre talán szokatlannak tűnő módon -  csökkenést jelent a 2006-os, egymilliós lélekszámhoz képest. Ennek oka elsősorban a belső migráció a fejlettebb, tengerparti területek illetve Chongqing irányába.

Maga Yong'an egészen kicsi, mindössze 80000 ember lakja, de egyúttal ez a járás egyetlen valamirevaló városa (a következő a sorban kb. húszezres). Viszont meglepően új és modern, aminek az az oka, hogy az eredeti város az óriásira felduzzasztott folyó árterébe került sok más környékbeli településhez hasonlóan. A lakosság így kénytelen volt átköltözni, cserébe viszont lényegesen komfortosabb új házakat és lakókörnyezetet kaptak, még ha a kárpótlás állítólag nem is volt mindig teljesen problémamentes.

A régi Yong'anból ami maradt, az ma már a víz alatt van. Helyette épültek egy komplett új várost 8 kilométerre, egy kicsit feljebb a hegyoldalban, ránézésre helyenként még cirka 25 emeletes házakkal is megtűzdelve. Jelenleg valahogy így fest: