Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy évre Kínába megyek, a környezetemtől a lehető legváltozatosabb reakciókat kaptam. Volt aki örült, mások még nálam is lelkesebbek voltak, s volt persze olyan ismerős is, aki inkább az aggodalmának adott hangot.

Az országról élő kép ma sem áll sokkal közelebb a valósághoz, mint régen, csak most már a mértéktelen gagyi és nyomor szinonimájaként élő Kína mellé felküzdötte magát a mindent elsöprő, világ ura, szuperhatalom tévképzet is. Kétségtelen, hogy a pekingi olimpia marketing terén remekül hozta az elvárást, hatására egy hatalmas, a világ dolgait illetően tájékozatlan embertömeg retinájába égett bele a fejlett és erős óriás képe.
Jellemző, hogy míg korábbi beszélgetések során igyekeztem pozitív irányba árnyalni a képet, megértetni, hogy mi zajlott ott le az elmúlt negyedszázadban, addig mostanában rendszerint pont az ellentétes térfélre kerülök, annyira sikerült átesni a ló túloldalára.

Szerencsére azért vannak olyan barátaim is, akiknek a kérdés koránt sem ennyire bonyolult és képesek kizárólag a lényeges szempontokra koncentrálni. Egyikük első reakcióként csak ennyivel indokolta, miért ne menjek: a kínaiaknak kicsi a pöcse.