1. Mogyorótejből érdemes a drágábbat venni, az olcsóbb ízetlen, vizezett.

2. Az uborkás ízű chips nem finom.

3. Ha a kínai diákok bőszen helyeselnek valamire, az még nem jelenti, hogy meg is értették, mit akarsz. De ettől még valahogy jobban esik nekik mindent ráhagyni az emberre.

4. A rizsfőző edény határozottan nem funkcionál sütőként.

5. Palacsintakészítésre nem ajánlott a wokot használni, mivel a közepe kicsit magasabb, mint a széle, így ott nem marad zsiradék.

6. Neoncserénél előfordul, hogy felkalapálnak egy új keretet is, a régi mellé. Merthogy az is marad a falon.

7. A kínai osztálytermekben többnyire van kamera.

8. A szürkületkor már fellelhető denevérek határozottan cukik.

9. A házilagos, de jelek szerint eredményes irtás óta már nem fellelhető csótányok viszont nem cukik. És hatalmasak.

10. A dél-kínaiak által beszélni próbált putonghua nagyságrendekkel nehezebben érthető, mint az itteni köznyelv. Még akkor is, ha a nanchangi TV képzett hírolvasója próbálkozik.

Mivel hűvösödik az idő, vasárnap nekivágtam a városnak, hogy beszerezzek valamit, ami melegen tartja a lakást. A légkondi ugyan fűt, de azért nem tűnt ördögtől valónak, hogy kapjon némi rásegítést.

De nem is itt indul a dolog...
A lassan szabványossá rögzülő új pihenési ciklusom nagyjából úgy néz ki, hogy maximum hajnali 4-kor már fenn vagyok, ellenben este 7-kor már alszom. Így aztán vasárnap is nagyon korán sikerült kelnem, alig pár szál cigarettával. A helyzet komolyságát már előző délután észleltem, de nem bírtam magam rávenni, hogy még kimenjek vásárolni.
Komoly nikotinistaként akkor hajnalban viszont már aggasztott a dolog, így 6 óra után az összes online QQ-ismerősömre ráírtam, hogy kiderítsem, mikor nyitnak a boltok. A QQ egy itteni csevegőprogram, lényegében olyan, mint az MSN. Csak sokkal aranyosabbak a szmájlik,van pl. nagy adag szarkupac is köztük. Még az első óráimon megrohantak a diákok, hogy van-e QQ-m, s mivel volt, így mostanra több mint 100 diákom vett fel az ismerősei közé.
A boltnyitást elég hamar megtudtam, de a sors szerencsés húzásaként visszaírt egy másik diák is - nevezzük mondjuk Amy-nek - akivel vagy egy óra chat után abban maradtunk, hogy összefutunk odalenn.
Bár csak 16 éves, Amy a legjobb dolog, ami emberi kapcsolatok terén eddig történt velem ideát. A helyi kollégák is aranyosak, tényleg nem panaszkodhatok senkire, de ők már elég komolyak, mialatt én még khm... kellően hülye vagyok. Perfect match. Hogy úgy mondjam.
Amy sem tipikus diák. Van pasija, egy most 20 éves, immár pekingi egyetemista srác, s ráadásul ő már a második szerelme. Lényegesen érettebb a társainál, az összes barátja 20 év körüli. Nagy csibész, s bár jó tanuló (nézegettem a jegyeit), nem droid. A házit is már megcsinálta szombaton, így vasárnap teljesen szabad volt (az este hatkor kezdődő három iskolai tanórát leszámítva). Tisztában van azzal is, hogy a vizsgák, jegyek igazából teljesen lényegtelenek, mivel a helyi iskolarendszer sajátosságaiból adódóan a továbbtanulás szempontjából egyedül a harmadév végi vizsga jegyei mérvadóak, semmi más nem számít. Ennek megfelelően nem is stresszel annyit, mint a többiek, s nagyon szórakoztató társaság. 
A lenti Dicos bejáratához beszéltük meg a talit, s aztán nekiláttunk, hogy vegyünk egy hősugárzót. A nagy bevásárlóközpontban csak a takaró alá dugható melegvizes palack modern, elektromos változatát tartották, de az annyira nem hozott lázba.
Miután itt 0 fok alá elvétve megy a hőmérséklet (az elmúlt két télen a statisztikai adatok alapján a negatív csúcs a leghidegebb januári éjjeleken volt 0.3 fok körül), így a helyiek nem nagyon érzik szükségét a fűtésnek.
Mivel telefont is akartam végre (a hazai sajnos nem kártyafüggetlen, s függetlenítéses kódot se találni hozzá neten, itt meg - mivel az összes telefon használható bármilyen kártyával, nem is foglalkoznak vele), így nézegettünk azt is. Végül az egyik elektronikai üzletben találtunk hősugárzókat. Volt egy nagyon pofás darab ezer yuanért, egészen ipari méretű, ami azt hiszem, tényleg kivált bármilyen fűtőalkalmatosságot. Ennyi pénzt nem akartam költeni, meg a hazaszállítás is problematikus lett volna, így egy kisebb példánynál maradtunk, 340 yuanért. (Szépen fűt, a légkondival együtt tökéletesen elegendő lesz.)
Került egy telefon is, 200 yuanért, erősen noname, de elég okos. A percdíjakról egy apró szösszenet. Tessék megkapaszkodni... Ez egy sima kártyás, prepaid csomag, semmi extra. Egy perc belföldi beszélgetés ára 0.2 yuan! Jó, mi?
Kinéztünk egy viszonylag eldugottabb helyet, kevés kószáló emberrel, hogy rágyújthassak. Ittlétem ideje alatt összesen egy darab cigarettázó nőt láttam (ő épp a fodrász kezei alatt üldögélt), de máskülönben nem gyakori errefelé. Mivel nem akarok a feltétlenül szükségesnél nagyobb feltűnést, így én csak idehaza szoktam füstölni, az utcán nem. Mialatt ott üldögéltünk, előkerült egy nő, aki elkezdte faggatni Amy-t rólam. Hány éves vagyok, honnan jöttem, stb. Egyre meredekebben arra terelődött a szó, hogy van-e férjem. Mivel elkezdett cseperegni az eső, gyorsan invitált is hozzájuk, de ezt már inkább kihagytuk, elkerülve egy esetleges férjjelölt bemutatását.
Itt fordultak egészen vicces irányba az események. Onnantól kezdve hazaértünkig minden egyes kínai, aki Amyhez szólt, valahogy a velem való házasságot hozta szóba. A buszsofőr, hogy rossz lehet velem házasodni, mert nem értem meg, mit mond. (Ilyenkor hivatalosan nem szoktam érteni kínaiul.) A jegyszedő, hogy magas vagyok, ezért szép magas gyerekeket tudnék szülni. Egy utas, hogy biztosan sokat kell értem fizetni, mert én is sokat keresek. (Hagyományosan a vőlegény családja biztosítja a hozományt.) Másik utas, hogy az ő bátyja is feleséget keres...
Közben Amy-vel szorgosan beszéltük az elhangzottakat, s szakadtunk a röhögéstől. Hazakísért, s még eljött velem boltba itt az utcában. Vettem mogyorótejet, amire nagyon rákaptam, mert egészen finom. Meglepő módon a kínaiak egy része nem szereti, pedig még édes is.
Aztán Amy innen indult el tőlem a suliba, merthogy az van vasárnap este is. Még pénteken, amikor órám volt az osztályával, megbeszéltük (nem vele, akkor ő még egy volt a sok arc között) hogy hétfőn benézek majd az angolórájukra. Csak úgy.

Hétfőn aztán fenn voltam már hajnali 3-kor, de ez alapvetően nem baj, mert hétfő reggel fél 8-kor össznépi gyűlés van a sportpályán. Elvileg. Ugyanis van egy olyan megkötés, hogy ha esik, akkor nincs.
Az első tanítási hetemen lekéstem, meg amúgy is pedzegették, hogy nem kötelező feltétlenül nekem annyira résztvennem rajta. Aztán 3 hete szólt az asszisztensem, hogy mégis kéne.
Ennek örömére 2 hete fel is keltem szépen (vagy talán nem is aludtam aznap éjjel), s kimásztam időre. Csakhogy pár csepp eső csepergett, minimálisan, úgyhogy elkaszálták. Boldog voltam.
Aztán jött a tegnap. Kirittyentettem magam, s elindultam szépen időben. Eső semmi, egy csepp se, de a performansz elmaradt ismét, mivel "úgy néz ki, hogy esni fog". Amúgy nem esett.
Mindenesetre ha már felkeltem, akkor benéztem Amyék első órájára is, ami kínai óra volt. Leültem én is a diákok közé, de megmondom őszintén, hogy a feladatot nem tudtam megcsinálni.:) Amy elmondása szerint ő sem értette, akkor én pláne nem. A feladat amúgy abból állt, hogy a projectorra kivetített a tanárnő szavakat, amikben 1-1 karakter hibásan volt írva. Mármint úgy hibásan, hogy nem a megfelelő karakter volt a helyén, hanem egy másik, ugyanolyan hangzású. Ez idáig még nem is rossz, ellenben a kapott kész szavak mind olyannyira irodalmiak voltak, hogy a jelentését az osztály számára (tehát nem nekem, a hülye külföldinek) el kellett magyarázni. A hetvenből egyet értettem magamtól, a 老两口-t, ami szó szerint idős két szájat jelent, amúgy meg egy idős párt, férj-feleséget. 
Maradtam aztán angolórán is, ami a soron következő volt. Az - amúgy kedves, jó fejnek tűnő - angoltanárjuk láttán nem is volt kérdéses, miért olyan vacak szegények kiejtése. Máskülönben elég jó óra volt, bár tanulsága nem sok.

A diákok közt ülve. A képen látszik, mennyi tankönyvük van.

Még a vasárnapi Amy-s találkára indulva más helyen vágtam le a az utat, közvetlenül a sulibejárattal szemben indultam el az alattunk lévő utcába. Ez egy nagyon bölcs döntés volt, ugyanis kiderült, hogy ott mindjárt van is egy szép kilátó, ahonnan kiválóan látható az egész város, a folyó, a hegyek. Már tegnap el akartam menni fotózni, de elég lusta voltam hozzá, így aztán ma a második és harmadik óra közti szünetben (ami 35 perces, mert ilyenkor kellene szemgyakorlatokat végezniük, a hangosbemondón megy is hozzá a zene és a számolás, de a kölykök többnyire nem csinálják) gyorsan le is mentem. Szerencsére ma sem volt nagy köd, csak egy egész pici, így szinte tökéletesen látszott minden.

Maga a kilátó egyben egy fajta közösségi tér is. Sok idős ember ücsörgött ott, egyikük erhun (kéthúros kínai hangszer, a hagyományos zene nyikorgó hangjáért felel) játszott.

A kilátó előtere

Csináltam visszafele egy-két képet a mi utcánkban is.

A jobb oldali lépcsők vezetnek fel a sulihoz.

Már a suli lépcsőjéről fotózva. A képen lévő botos szállítási módszer még nem veszett ki teljesen.

Lenne rengeteg jó téma, amit fotózhatnék, de mivel mindenhol emberek járnak, akik körében eleve feltűnést keltek, nincs pofám a képükbe tolni a gépet. Pláne hogy amit fotóznék, az nekik triviális. Majd szép lassan talán.:)

Az iskolánk főbejárata

A sulival szemközt beszerezhető "hamburger"

A főbejárat bentről

S végül a lépcsőn túli világ. A hátsó, tanítási épületekig még egy lépcsősor vezet.

Miután Kína valóban a gasztronómia fellegvára, én pedig imádok enni, így egészen biztosan érzem, hogy a kaja címke az egyik leggyakrabban előforduló lesz a blogon.

No de csapjunk a lecsóba. Szó szerint. A héten ugyanis eddig elkerültem a kantint. Nem mintha nem lenne jó az ellátás (különösen ár-érték arányban nézve), csak valahogy most így jött ki. Hasonlóan az egyetemi éveimhez, az itteni kvázi semmittevés - mert valljuk be, heti 14x40 perc tényleg nem kemény munka - mellett előjött az a rossz szokásom, hogy a lehető leglehetetlenebb időpontokban térek nyugovóra. Ha délelőtti órám van, olyankor néha egyáltalán nem is alszom, hogy aztán már délután 4-5 óra felé elnyomjon az álom. A vacsora a tanári étkezőben fixen fél 6-tól zajlik, így néha eleve ütközött az aktuális korai szunyókálás idejével.
Ugyancsak a kantin ellen szólt, hogy még vasárnap csináltam egy szép adag zöldbabfőzeléket, ami kitartott keddig. Meglepően jól sikerült, s most már azt is tudom, hogy a fehér rizsecet íze tökéletesen megfelel a hazai kémiai ecetének. A zöldbab amúgy nem volt zöld még a boltban, lilás színben pompázott, de mialatt a puhulása zajlott, valahogy a színe is elment.
A szerdai vacsit átaludtam, aztán csütörtökön meg lecsót ettem a paprika és a paradicsom rámrohadását elkerülendő. A paradicsom olyan, mint odahaza, a paprika azonban nem. Alapvetően két félét találni az édes fajtából. Van egy többnyire zöld (néha piros) színű, nagyon kemény húsú termés, amilyennel Magyarországon nem lehet találkozni. Nem puhul meg könnyen, így lecsóba nem túlságosan jó választás. A másik a pritaminpaprikára hajaz, vastag, lédús. Most is ez volt itthon, ehető. Sajnos az otthoni tipikus, citromsárga paprika nincs, kolléganőm a képe alapján azt mondta, nem is látott még olyat.
A lecsó az én értelmezésemben tojásos, így a dolog megkoronázása a kacsatojás volt, amit viszont imádok, s amivel nem tudok betelni. Otthon hivatalosan nem is lehet kapni étkezési célra, mivel olykor szalmonellát terjeszt, de itt rengeteg van belőle. A kacsa egyébként is az egyik nagyon kedvelt baromfi errefelé, ami számomra örömhír, mivel nagyon imádom.

De a tojásra visszatérve, nagyon szeretem, s az itteni tojásárak is rendkívül barátságosak. A tyúktojás súlyra megy, 1 jin (fél kg, hagyományos kínai mértékegység, az üzletekben a tömegük alapján eladott termékek ára ennek megfelelően van kiírva) 5.2-5.7 yuan körül van, átlagos méretű tojásokkal nézve 10 darab kb. 250 forintba kerül.
Kacsatojás a boltokban nincs, de a piacon igen. Sajnos a tyúkénál drágább, darabja kerül 1-1.1 yuanbe, de így sem sok érte, mivel nagyobb is.

Más. Még hétfőn reggel láttam a diákok étkezőjében lepényszerűséget, s ha már láttam, vettem is. Nem édes, s kimondottan jó. Ugyancsak valamelyik reggel, még a szünet hetében, a suli főbejáratával szemben fedeztem fel egy kajáldát, ahol hamburgerszerűséget árulnak. 3 yuan, s egy olajban kisütött, korongalakú, kettévágott tésztába pakolnak ubit, húst meg valami szószt. Finom, azóta még kétszer vettem belőle.
Ma viszont a kantinban fogok vacsizni, s aztán a hétvégén megint sült krumpli jön. Csak hogy fogyjon az a finom ketchup!

Már írtam, mekkora osztálylétszámokkal dolgozunk itt. Ehhez társulnak a 40 perces órák, ráadásul havonta 1-2 nap rendszerint el is marad, mert épp valami más dolog zajlik. Múlt hét pénteken például azért nem tartottam órákat, mert yuekao, havi vizsga volt.
Itt lényegében ezzel zajlik az osztályzás. Időnként írnak egyet majdnem minden tárgyból, aztán ezeknek az eredménye az, ami alapján a jegyeket kapják. Feleltetés, otthon megszokott röpdolgozatok nincsenek, kizárólag ez.
Hogy nagyobb legyen a stressz, az alsósoknak (chuzhong/middle school/a középfokú oktatás első három éve) a harmadik év során kapott osztályzataiktól függ, hogy hova mehetnek tovább. Vagyis, a mi felsőseink (gaozhong/high school/a középfokú oktatás második három éve) nem feltétlenül ide jártak alsóba, illetve az alsósok sem biztos, hogy itt folytatják tovább. Ez két különböző iskolarendszer, nem is mindenhol van egy intézmény keretein belül. A tanáraink is többnyire csak egy évfolyamot (s csak egy tárgyat) tanítanak, de mindenképp vagy az egyik, vagy a másik iskolatípus keretein belül maradnak.

Én ebben is kakukktojás vagyok, mert tanítok négy különböző évfolyamon is. Osztályoznom is kell, viszont mivel angol beszédet tanítok, így elég nehezen megoldható az itt bevett módszereket használnom. Az órák elején többnyire feleltetek, de mivel - s ezzel vissza is kanyarodok az első bekezdés fonalához - rengeteg a diák, s rövidek az órák, rá kellett jönnöm, hogy valahogy növelnem kell a hatékonyságot.
Végül a beszédértéses feladatok mellett döntöttem. A módszer biztosan ismerős: adott idegen nyelvű szöveget hallgattatok velük, s aztán megadott kérdésekre kell válaszolniuk az elhangzottakkal kapcsolatban. A válaszadás írásban megoldható, így ezzel egyúttal az osztályozás problémája is kipipálva.

Két hete nyitottam a felsős másodévesekkel, elég jól ment nekik. Egyelőre csak gyakorlás szintjén csináltuk, holnap lesz még egy ilyen felkészítő óra, s aztán jövő héten írják majd élesben.
Ma a felsős elsőéveseknél debütál majd a dolog, remélem itt sem lesz fennakadás. Azért kicsit izgulok, bár ők jobban. De kell egy kis vizsgadrukk is.:)

A kellően élénk fantáziájú olvasók legnagyobb sajnálatára a mai poszt kizárólag a Kínai Népköztársaság területén fellelhető csatlakozó aljzatokról és a beléjük illő dugaszokról szól.

Az ország háztartásaiba az otthon is megszokott feszültséggel terítik az áramot, így a Magyarországon használt berendezések gond nélkül csatlakoztathatóak. Amennyiben az aljzat is kompatibilis. Utóbbiakból ugyanis van három különböző típus.

A hozzám hasonlóan idegenbe szakadt európai szerencsére nem veszik el, hiszen az egyik kialakítás pont megfelelő.

De nézzük, mi is a választék.

Ez a pofás háromágú dugó az egyik helyi förtelem. A hozzá tartozó aljzat formája könnyedén kitalálható.

Ez a némiképp egyszerűbb, csupán kétágú dugasz a másik megoldás. Az aljzata ennek is elképzelhető.

Létezik azonban még egy, a magyarországi szabványnak megfelelő dugó is. Legalábbis elég erős ennek a gyanúja annak ellenére is, hogy ilyet a saját cuccaimat leszámítva még nem láttam. De ha hozzá való bemenet van, akkor lennie kell.

S végül a csodaszer, a mindháromhoz kompatibilis "csodaaljzat". Szinte az összes konnektorom ilyen, nem beszélve a hosszabbítókról. A képen megfigyelhető, hogy a kétvillás bemenet helye egyúttal az otthon megszokott dugókat is kiszolgálja.

Egészen szofisztikált verziója is van, míg a fentibe 2 dugasz is mehet egyszerre, a következőben egy helyre suvasztották be mindhárom lehetőséget.

S végül egy, az otthonival nem összeegyeztethető bemenet, talán rájöttök, hogy melyik megoldást szolgálja ki.

Mint a képek is jelzik, mindenféle átalakító nélkül használhatóak ideát az európai elektromos ketyerék, de sajnos fordítva ez az állítás nem áll. Nem tudom, az itt beszerzett, kétágas végű hajszárítómat hazavigyem-e majd.

Update: 

A képek marha életlenek lettek,  így inkább le is kicsinyítettem őket. Valamivel élvezhetőbb így.

Tegnap a délelőtti óráim után elindultam a belvárosba, hogy sort kerítsek egy esedékes pénzügyi tranzakcióra, jobb híján western union-os átutalás formájában. Miután a keresetem egészen csekély része fogy el, bankolásra pedig nincs szükségem, így a felesleget a tervek szerint elküldtem volna haza.

Annak rendje és módja szerint még otthon átvizsgáltam a WU kínai oldalát, s két helyet is találtam, ahonnan lehetséges a szolgáltatás igénybevétele. Név szerint az Agricultural Bank of China (ABC) és a Postal Savings Bank. Az ABC-nél közölték, hogy menjek Wanzhouba, kb. 150 km-re. A Postal Savingsnél nem adtak tanácsot sem, csak közölték, hogy ilyen esetekre nincsenek felkészülve.

Jobb híján aztán hazajöttem, s nyitottam egy bankszámlát itt a sulival szemben a Chongqing Rural Commercial Bank-nél, s hozzájuk pakoltam be a pénzem. Így ugyan marad itt, de legalább nem a fehérneműs fiókom mélyén lapul. Nem érzem magam veszélyben, de azért sok pénzt nem jó itthon őrizni.

A bankszámlanyitás amúgy elég flottul ment, kicsit persze értetlenkedtek az adataimon (őszintén szólva magam sem értem, hogy az internacionalitás jegyében mért nem tudják az útlevelekben a hónapneveket számmal megadni), de elég gyorsan megoldották. Még kártyám is lett azonnal, miután itt nem tökölnek, eleve kész, név nélküli kártyákat rendelnek hozzá a számlához, a hatjegyű PIN-t meg az ügyfél a helyszínen pöttyenti be egy külső szemlélő által nem látható mélyedésben.

A pénzforgalmi nehézségek ellenére érdemes volt lemennem a belvárosba is, mivel a nagy bevásárlóközpont egy eldugott apró zugában mindenféle, külföldieknek való kurrens termékre lettem figyelmes. Voltak dzsemek, paradicsompüré, ketchup, majonéz, mogyóróvaj... Szóval csupa érdekes dolog. Vettem pürét, valami elképesztően finom ketchupot (szerintem az egyik legszínvonalasabb, amit valaha ettem, sűrű, paradicsomos, nem édes, s mindössze 3 yuan 35 dkg) és egy inkább feledhető minőségű majonézt. Utóbbi is elfogy majd azért, de azt hiszem ezt nem fogom erőltetni. Volt még két másik fajta majonéz is, talán majd megpróbálom egyszer azokat is, de most nem sok kedvem van hozzá. Maga a krém amúgy meglepő módon nem édes, kellően sűrű, viszont elég fura íze van. Olajos és van benne valami szokatlan mellékíz. Sebaj, a ketchup miatt így is megérte, imádom. Hétvégén, amikor kantin úgysem lesz, csinálok egy hatalmas adag sült krumplit és rántok mellé csirkeszárnyat, majd a vásárolt trutymókkal benyomom az egészet. Már nagyon várom, nehezen állom meg, hogy önmagában kiegyem a ketchupot az üvegből.:)

Ma hajnalban rámtört az asszisztensem legszebb álmaim közepén, hogy közölje, a munkakerülésnek vége: a mai naptól már tanítom az elsősöket is. Mint írtam korábban, eredetileg is ez volt a terv, csak egy hónapig kínai tanárok vitték náluk az óráimat, mivel nagy részük semmit sem tudott angolul.

A lényeg, hogy nem voltam annyira lelkes, különösen, hogy a másodikosokkal közös óráimat sem várom annyira soha, de hát ha hív a kötelesség... A legrosszabbra készülve indultam neki, s bizonyos értelemben ez be is jött. Bár  az egyes diákok szintje eltérő, de a zömük lényegében egy hónapja kezdett neki az angolnak, s valóban az alapoktól futottak neki. A bemutatkozásomat sem értették, s nekik meg egyáltalán nem ment. A legelemibb kérdések is gondot okoznak, de figyelembe véve az előképzettségüket, ez igazán nem meglepő.

Végül az első 10 perc után előszedettem a könyveiket, aztán nekifutottunk a soron következő leckének. Mást nem tudok velük kezdeni, az utasításokat sem értik meg, semmit. Úgyhogy sikeresen átvedlettem átlagos kínai angoltanárrá, a leckében szereplő mondatokat, szavakat leszámítva egy angol szó nem hagyta el a számat. Viszont így szépen tudunk is haladni, s le is vannak kötve. Magam is meglepődtem, de egész jó volt így.

A második órán, egy másik csoporttal már eleve a leckével nyitottunk, s minden zökkenőmentes volt, sosem látott aktivitás mellett.

Délután még lesz egy csoportom - most zajlik az ebédszünet -, ha velük is ilyen jól sikerül az óra, akkor kimondottan szeretni fogom ezt az évfolyamot. Azt mondjuk elképzelni se merem, hogy egy kínaiul nem értő külföldi tanár mit kezdene velük, akár még asszisztenssel felvértezve is.

A fő viszont az, hogy a hétfői órák könnyen a kedvenceim lehetnek.

Bár ez a mai poszt elég gyengén kapcsolódik a blog témájához, azért valami köze van hozzá. Legutóbbi Chongqingi látogatásom alkalmával volt szerencsém használni a metropolisz egyik vonalát, ami - mivel kissé metróbuzi vagyok - mindenképp nagy élmény volt számomra. Különösen, hogy most először utaztam olyan vonalon, amely magasított pályán is halad.

Chongqingban a metróépítés valamikor a 2000-es években kezdődött el, az első vonalat 2011-ben adták át, mára a hálózat harmadik darabjánál tartanak, s a tervek ambíciózusak.

A város azonban korántsem számít úttörőnek, az első földalatti Pekingben épült, 1979-ben, még kellően hidegháborús hangulatban, fúrófej használata nélkül. Az új évezred hajnalán nagyon belehúztak itt is, s 2015-re már 16 vonal szeli át a fővárost.

A Peking melletti Tianjin (Tiencsin) városában avattak másodikként metrót, 1980-ban, az 1976-os katasztrofális tangshani földrendés miatt sokat csúszott, s minőségi problémák is felléptek, így 2001-ben bezárták. Felújítás és hosszítás után 2006-ban adták át újra, ma már három vonal van.

Shanghai (Sanghaj) volt a harmadik a sorban, csupán 1995-ben nyitották meg itt az első metrót, de azóta már 420 km-nél tartanak, amivel a világ leghosszabb hálózatának címét is elnyerték. Lett 12 vonal, s a fene se tudja, hol a vége.

A Gyöngy-folyó deltája Kína mára legsűrűbben lakott vidéke, s egyben ipari fellegvára lett. Guangzhou (Kuangcsou, Kanton) területén is épülnek szakadatlanul, a tervekben 255 kilométer szerepel, nem beszélve az egész deltát átszövő regionális vonalakról, melyeket egészen Zhuhaiig terveznek épülni (Aomen {Makaó} szárazföldi szomszédja). 2004-ben nyitott meg a környék egy új metróhálózata, amely már 5 vonallal bír: Shenzhen. Oda is épülnek összvissz 11-et 2018-ra. A vonalak egy része összeköttetésben van Hongkonggal is.

Az egykori déli főváros, Nanjing 2005-ben kapott metrót, jelenleg 2 vonal, 2030-ra 17 vonalas hálózat van a tervekben. A Fengjietől kínai viszonylatban nem annyira távoli Wuhanban (Fengjietől keletre a következő járás már a Hubei tartomány beli Yichang, ahol egyúttal az óriásgát is található)  is van pár vonal, s a Chongqingtól nyugatra kb. 300 km-re fekvő szecsuáni tartományszékhelyen, Chengduban (Csengtu) is nyitottak egyet 2010-ben. Meg lesz még másik 6 is a közeljövőben.

Van még metró északkeleten is, Shenyangban, Changchunban és Dalianben is (utóbbi kettőben egyelőre csak light-rail, de épül a rendes is), s tavaly az egykori császárváros Xi'anban is átadtak egy vonalat. Utóbbi nem kicsi mérnöki munkával járt, Xi'anban rengeteg a régi épület, történelmi emlék, így aztán ritka mélyen és gondosan kellett a furópajzsot vezetni.

Idén avattak metrót Hangzhouban és Kunmingban is, s jelenleg is épülik további 14 városban illetve természetesen a jelenlegieket is hosszítgatják, új vonalakkal bővítgetik igény szerint.

S a kissé száraz szöveg után íme pár kép, amit Chongqingban csináltam a múltkor.

Guanyingqiao metróállomás bejárata Chongqing szívében

A peronon a sínektől üvegajtók tartják távol az utasokat, amíg a szerelvény meg nem érkezik.

Apróbb tervek a jövőre 

Egy másik állomás, immár a magasban. A jegyár erre a távra 4 yuan, a teljes vonalhosszra, ami elég tekintélyes táv, 6 yuan

Sínek a magasban

A kocsi utastere. A szerelvény teljes hosszában átjárható, a hangosbemondó és az információs monitor egyaránt  ért angolul is

Baidicheng megtekintése egy kiadós özönvízszerű esőzés miatt sajnos egyelőre lekerült a napirendről, de még lesz időm bepótolni. Ami azt illeti, annyira nem is bántam, mert a múltkori kiruccanás másnapjára sikerült kiadós izomlázzal ébrednem, úgyhogy tiszta szenvedés lett volna lépcsőkön, emelkedőkön kaptatnom. A guggolással járó izomhúzódások közben is csillagokat láttam, de ezt sajnos kénytelen voltam bevállalni, miután - ha eddig erről nem lett volna szó - errefelé nem igazán elterjedt az európai kialakítású toalett. A hotelekben az volt, de amúgy mindenhol másutt, így az én fürdőszobámban is egy kedves, padlószinten kialakított nyílás szolgál az efféle szükségletek elvégzésére.
Normál napokon nem is igazán zavaró, de tegnap lényegesen kellemesebb lett volna csak óvatosan leülni. Mára szerencsére már szinte maradéktalanul felszívódott az izmaimat kínzó tejsav, úgyhogy a mozgás sem jár fájdalommal.

A múltkori meghívást viszonzandó a fejembe vettem hogy a kis párocskát (közben kiderült, igen, egy pár) valamelyik este elhívom majd hozzám vacsizni, de egyelőre erősen tanácstalan vagyok, hogy mit rakjak eléjük.
A nagyvárosokban is csak nehezen, importárukkal teli, külföldiekre szakosodott boltokban lehet beszerezni (vagy ott sem) a legtöbb, európai táplálkozáshoz szükséges terméket, de Fengjieben még ez a lehetőség sem adott.

Arról nem panaszkodom, hogy tejföl nincs, mert az a világ más vidékein is elvétve fordul elő, de rengeteg olyan hétköznapi alapanyag hiányzik, ami nélkül hazait főzni erősen esélytelen. A tejtermékeknél maradva: nincs keménysajt, nincs vaj, de még margarin se. Lapkasajt van itt Fengjieben is, nem is rosszabb mint az otthoni, s kb. annyiba is kerül. Van mackósajt is, bár azt nem próbáltam.

Nincsenek felvágottak, illetve ami van, azok teljesen ehetetlenek. Borzalmas ízük van, használhatatlan. Nincs kolbász, viszont egész finom szalonnák vannak, de ezeket sem lehet a nagyboltokban kapni. Itt az utcában vettem egy hentesnél. Egész füstölt, szőrös disznólábak lógtak nála a falon, amiből egy elektromos körfűrésszel szelte le a kívánt mennyiséget. Nagyon-nagyon imádom a kínai kaját, de amikor aznap este némi kifőzés után a számba vettem a(z amúgy nagyon szép, főleg combhús, minimális zsír) szalonnát, egészen állatias hörgéseket adtam ki magamból, annyira kedvemre való volt valami "rendes" dolgot enni.

Aztán nincs kenyér sem, vagyis ami van, az egy édes kalácsszerű kenyér. Értelemszerűen zsemlemorzsa sincs,  bár a kiszárított kalácskenyér lereszelésével ez bizonyos fokig orvosolható. Nincs majonéz, nincs mustár, nincs ketchup, nincs sürített paradicsom, nincs élesztő, nincs sárgahúsú, normális paprika, nincs petrezselyem normál méretű gyökérrel, nincs zellergumó se karalábé. A zöldjeik vannak, de még a gyökér megnövesztése előtt kiszedik őket.

Hiányzik jópár fűszer, bár pont az unikálisnak tűnő jó magyar pirospaprika az, amit gyakorlatilag tökéletesen lefed az itteni lajiao (erős, szecsuáni paprikaörlemény). A krumpli apró, a hús többnyire vén, szóval alapvetően nehéz itt bármi hazait leképezni.

Mindezt persze nem panaszként mondtam, én tényleg kiválóan elvagyok az itteni tápon, s az esetleg itthon összedobott húsleves vagy sült krumpli nem igényel semmi lehetetlen feltételt. Viszont ha vendégeket hívok, akkor már kellene valami normálisat csinálni, de azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag bármi, ami az eszembe jutott, valahol sántít. Valami kellene bele, amit itt nem tudok beszerezni.
Vacsoramenü-ötleteiteket várom sok szeretettel.:)

A mai nap egész kalandosra sikerült. Egész héten szünet van a nemzeti ünnep miatt, s reggel hirtelen felindulásból elhatároztam, hogy elmegyek és megnézem Baidichenget, a tőlünk mintegy 8 kilométernyire lévő híres látványosságot. Állítólag még majmok is vannak.

Miután egy kis konzultáció során sikerült kiderítenem, hogy pontosan miképpen jutok oda, felültem a buszra, hogy bemenjek a városba. Csakhogy a buszon összefutottam két fiatal kollégával (szerintem egy pár, de ebben nem vagyok teljesen biztos), akiket vacsinál már sokszor láttam a kantinban, s akikkel rendszerint egy asztalhoz szoktam ülni. Kiderült, hogy ők meg a hegyekbe mennek fel, egy tóhoz, s invitáltak, hogy menjek velük.

Miután Baidicheng megvár, gondoltam, miért is ne. Így aztán némi kitartó, szerpentinekkel tarkított buszozás után feljutottunk a faluba, s az ott lévő, nagyvonalúan Hattyúk tavának hívott állóvízhez. Maga a hely nem volt különösebben vonzó, mert tele volt szemetelve (és hattyúk se voltak), de erdőség, szántóföldek, remek kilátás is rendelkezésre állt, úgyhogy összességében nem panaszkodhattam.

Hazafele elindultunk gyalog, miután nem sikerült kideríteni, mikor indul a busz. Egy helyen az ötletemre sikerült levágnunk egy kanyart, ez annyira jól sikerült, hogy a mögöttünk baktató idegen emberek is követték jó példánkat. Bear Grylls bölcs útmutatásait követve háttal a földnek, a végtagjaimon támaszkodva csúsztam szépen lefele a köveken. Kicsit poros lettem, de jó volt.:)

Útközben aztán valahonnan előkerült egy taxi, s a táv hátralevő 2/3-át már azzal tettük meg. Gyönyörű tájakon.

Egy kis marhahúsos tésztaebéd után most már itthon vagyok, s majd jönnek vacsiztatni 6 fele. Mitöbb, holnap velük együtt elmegyek Baidichengbe is.

De most néhány ízelítő kép a mai napról:

Kilátás a tó mellől a többi hegy felé

Szárnyasok a település és a vadon határán

Újabb kilátás a hegyekre

Egy taoista szentély a tó mellett

A Hattyúk tava

Mert tetszik, rengeteg és hatalmas lepkék kószálnak itt mindenfele, a városban is

Cuki vízibivaly, az úton bombákat hagyva legelt egy kisebb csapat 

Teraszos földművelés, immár lefele gyaloglás közben megörökítve

Ott szemben a szerpentinen mentünk tovább, aztán azok a kacskaringók, szerencsére itt lépcsőkön könnyen le lehetett az utóbbiakat vágni

Hegyek-völgyek között - középtájt a Jangce

Legyalult hegy

Falu a kacskaringóknál

Itt (is) terem a híres, mag nélküli fengjiei narancs. Egyet kóstoltunk, még érjen kicsit. Ezután nem sokkal jött a taxi.