Megint ünnepek jönnek, ezúttal a zongzizabálós, sárkányhajós munkaszünet. Pontosan nem csekkoltam le, melyik napokra esik, de nálunk szombattól nincs munka, s csak szerdán kezdünk.

Iso egyébként is jó fej munkaadó, így aztán pénteken sem kell mennem, vagyis pont egy hétig nem kell tanítanom. Ami határozottan jó.

Amúgy megint összeszedtem valami nyavalyát, úgy tűnik, picikkel dolgozva ez szakmai ártalom. Még múlt hétvégén kezdtem el tüneteket produkálni, szerintem egy két napig némi hőemelkedés, enyhe láz is lehetett, de szerencsére pikk-pakk el is múlt. Férjemet - aki persze szintén elkapta pár nap csúszással - még valamelyest gyötri a nyavalya, de úgy néz ki, hogy ez egy lényegesen kevésbé kellemetlen eset volt, mint a legutóbbi.

A thaiföldi, egész pontosan bangkoki (nem megyünk Pattayába, juhéé) esemény 15-én lesz, arról még nincsenek infóim, hogy mikor megyünk és jövünk, de lassan majd kiderül, gondolom. 

Az extra nyugalomra való tekintettel majd igyekszem egy csöppet aktivizálni magam. Témáim akadnak, csak általában az időm kevés, hogy blogbejegyzésbe öntsem a gondolataim. Na majd most remélhetően.

Shenzhenben rengeteg a külföldi, angoltanárok, modellek, zenészek, ilyen-olyan üzletemberek. Zömmel azért persze az angoltanárkodás jelenti a megélhetést. Több száz ilyen-olyan nyelviskola működik, ahová keresik az angolt oktatni képes - de legalábbis fehér bőrű, angolul valamennyire beszélő - személyeket.

Ahol piac van, ott sok ügynökség is működik, amelyek a közvetítésből szerzik be a betevőt. A facebook-os messenger szerepét Kínában betöltő Wechat-en is rengeteg csoport van, ahol állásajánlatokat osztanak meg. És néha mást is...

Az egyik ilyen csoportban lettem figyelmes a címben szereplő hibrid hercegre. Zenészeket, énekeseket közvetítő ügynök hirdetésében jelent meg mintegy mellékesen, az ajánlat végén. Ugyanis a herceg facér és társat keresnek neki. Idővel egyre jobban bővült az ezzel foglalkozó rész, most már rengeteget tudni róla, de a jelek szerint vagy nagyon válogatós lehet, vagy még így sem keltette fel a hölgyek figyelmét.

A Szecsuánblog mindig is az igaz szerelem pártján állt, így kötelességemnek érzem, hogy a blogon is népszerűsítsem a fiatalember ajánlatát. A kontakt nem látszik, de privátban nagyon szívesen odaadom a komoly érdeklődőknek. Szerintem kihagyhatatlan ajánlat, csak sajnos én már férjnél vagyok és az oroszomba is bele lehet kötni.

Valamelyik nap kóvályogtunk a környéken, s nem is olyan messze, a szomszédos Yangmei metróállomás felé vezető út közelében fedeztük fel ezt a múltból visszamaradt csodát.

Mint olvasóim már tudhatják, Shenzhen nem régi kreálmány, a nyolcvanas évek előtt mindössze egy álmos kisváros húzódott a helyén a hongkongi határ mentén, egészen minimális beépítettséggel. Erre, Bantian környékén meg feltehetően termőföldek húzódtak falusias életvitellel. A házikók ebből a korból származhatnak, s erős a gyanúm, hogy jutányos áron lehetne beköltözni.
A vásárlást azért nem ajánlom, igencsak erős a gyanúm, hogy nagyon hamar eldózerolják az épületeket és magasházakkal épülik tele a helyet.

Otthon, Magyarországon a lakásárak meglehetősen konszolidáltak. Persze ezeket kinyögni még így is elég nagy terhet jelent a lakosság egy jelentős részének, s rengetegen vannak, akiknél eleve illúzió a saját otthon. A regionális különbségek is hatalmasak: amíg egy munkalehetőségekkel nem nagyon kecsegtető ötvenezres, zalai városban már akár 4-5 millióért is megkapni egy-egy átlagos méretű és állapotú panellakást, addig a fővárosban ennek négy-ötszöröse minimum a hasonló kategóriájú otthon. És ez csak a piac alsó szegmense.

Mivel Kína óriási, Európa méretű ország, értelemszerűen még nagyobbak az egyes területek közötti különbségek. Apróbb településeken és kevésbé fejlett régiókban a piac itt is igazodik a kereslethez, de még ezeken a területeken sem kis beruházás a lakásvásárlás. A belső országrész nagyobb városaiban való letelepedés már egy fokkal nagyobb tőkét igényel, de még olyan helyeken is, mint Wuhan, Chengdu vagy Chongqing némi szerencsével ki lehet fogni a budapestihez hasonló árakat - ez persze nagyban függ a lokációtól.

No és persze ott a nagy négyes, az ország legdrágább, legfejlettebb városai: a főváros Peking, a legnagyobb kínai város, Shanghai, Dél hagyományos központja, Kanton és persze mostani lakóhelyem, a semmiből harminc év alatt kinőtt, Hongkong melletti Shenzhen. Ez utóbbi ráadásul még ezeken belül is kifejezetten drága lett, a szomszédos, előbb említett Kantonhoz képest az átlagárak háromszorosra híztak, de még a másik kettőt is megelőzték cirka 10%-kal (- igaz, cserébe Shanghaiban és Pekingben a bérlés drágább).

S hogy errefelé mit kérnek egy ingatlanért? Elképesztő összegeket. A piac legalját természetesen a külső, távoli városrészek jelentik, mint például Longgang. vagy a még távolabbi Dapeng, bár ez utóbbinál a környezet jobb állapota és a tengerpart közelsége árnövelő hatású is, szóval csak egyes részeire igaz, hogy olcsó. Na, de mit is takar ez az olcsóság? Egyes kevésbé menő helyszíneken akár már 40000 yuan (1,7 millió forint) alatt is számolhatunk négyzetméterenként, így esetenként már 70-80 millió forintnyi helyi pénzért is tulajdonosokká válhatunk.

A még mindig nem a legjobb helyen lévő Luohu városrészben már olyan 200 millió környékén érdemes elkezdeni a tervezést, míg a központban ez már csak hatalmas mázlival jöhet össze, de akadnak egymilliárd forint feletti lakások is. Azt hozzá kell tennem, hogy a fenti összegek kivétel nélkül lakótelepi házakban kialakított lakásokra vonatkoznak, nem óriási családi házat kell elképzelni kerttel a hegyekben. A villák világa már egy másik történet, kizárólag az elit számára.

Néhány új ingatlan Futianben az egyik ingatlanos appon, egész szép árakkal

Az, hogy az árak idáig jutottak, jelentős mértékben egy ingatlanpiaci lufi eredménye is. Korábban elsősorban befektetési célokkal vásárolták meg - a még bő évtizede is ötöd-tizedennyiért árult kégliket, de mostanra már elsősorban a tényleges használat dominál. Shenzhen fejlődik, s kínai viszonylatban gazdag. A helyiek átlagos jövedelme nettó 8500 yuan körül van, ami persze egy merőben torz statisztikai adat, ugyanúgy beleértendőek a 3-5000 yuant kereső átlagemberek és a számot magasba emelő üzleti világ. 

Használt shenzheni lakások, a 万 tízezret jelent, tehát a 280万 majdnem hárommillió yuant.

Annyi biztos, hogy mostanság Shenzhenben lakást venni nem egyszerű teljesítmény. A helyhiány miatt még ennél is drágább törpéktől - Hongkong, Szingapúr és a világelső Monaco - eltekintve csak Genf és London drágább, Párizzsal nagyjából fej-fej mellett állnak.
A fentiek ismeretében talán nem meglepő, hogy az épülő, a delta túloldalán fekvő Zhongshan felé vezető új híd hírére tömegesen kezdtek el a helyiek zhongshani - ugyancsak nem olcsó, de Shenzhennél nagyságrendekkel olcsóbb - lakásokat venni.

A tanítós munkámban is zajlik az élet. Változások is lesznek majd, de egyelőre a jelenlegi helyzetről írok egy kicsit részletesebben.

Maga a nyelvsuli nem nagy, csak két termünk van és túl sok óránk sincs, hétköznaponként csak egy vagy kettő. Hétvégén aztán ez egy kicsit fokozódik, szombaton összesen 6,vasárnap pedig 4 osztályt tanítunk. Mivel Kínában az iskolában töltött idő elég sokat elvesz a kölykök életéből, így ők csak hétvégén érnek rá - hétköznapokon csak ovisaink vannak.

Persze nem én tartom ezt az összes órát, én csak heti 6-7 órát viszek. A maradékkal Iso illetve egy heti 2 órára tartott ukrán csajszi boldogulnak. A picik a szintjüknek megfelelően három kategóriára vannak bontva, K-1, K-1 advanced and K-2 osztályokba járnak. Egy-egy órán 3-6 gyerek bukkan fel - a csoportok eleve nem nagyobbak, s van némi szabadságuk a szülőknek is, havi szinten választásuknak megfelelő néhány alkalommal nem kell hozniuk a csemetéket, ha épp más dolguk van.

Én a legkisebbeket, a K-1 osztályokat tanítom heti háromszor, illetve szerdánként egyszerre két csoport is jön, olyankor az egyiket a szláv kollegina oktatja. Ezek a gyerkőcök 3-5 évesek, s egy-egy alkalommal egy órát töltenek ott, 5 perc szünettel. Bár picik, szépen haladnak, s egész sokat tudnak. Hétről-hétre fejlődnek, s tényleg szépen kupálódnak. A tanítás játékos. Énekelgetünk is, s igyekszünk viccesek lenni. Egyik-másikuk figyelme lankad azért, de nem nagyon kell rájuk szólni. S tényleg ügyesek. Amikor velük van órám, azt kifejezetten élvezem, szórakoztató.
Egy-két kifejezésre (I, am, don't, have, want, like, stb.) kézjegyeket is használunk, ami nagyon sokat segít nekik a memorizálásban. Hogy a szintjüket demonstráljam, pl. legutóbb a want to eat something, want to drink something kifejezéseket gyakoroltuk. Sok-sok színes kártyánk van mindenféle képekkel, nagyon sok szót ismernek már.

Heti háromszor vannak K-1 advanced órák is, ezeket én csak helyettesítéskor tanítottam. Már lényegesen fejlettebbek, ide jellemzően egy év K-1 után kerülnek a picik. A módszer velük sem nagyon tér el, leszámítva, hogy már lényegesen bonyolultabb feladatokkal is boldogulnak. Ők már a betűket is tanulják valamennyire.

Számukra, vagyis egy részük számára van hetente egyszer reading class is. Egyszer helyettesítettem ezen is. Ez egy jópofa kiskutya kalandjairól szóló könyvsorozatot használ, egyszerű kifejezésekkel, sok rajzzal, gyerekek számára szórakoztató formában. Megtanulják a szavak elolvasását, s persze jópár új kifejezéssel is gazdagodnak.

A heti egy szem K-2 órát Marisa tartja, az ukrán leány, erről semmilyen információval nem rendelkezem. Van egy középiskolás óra is hetente egyszer, 5-6 gyerekkel, egyszer helyettesítés kapcsán volt hozzájuk szerencsém. Ez már könyvet használ, komolyabb nyelvtant tanít, s a játékos elemek sincsenek meg. Nem túl jó osztály, mert nagyon alacsony az előképzettségük. A velük lévő órámon az enough és a too szavak használatára kellett volna megtanítanom őket, de a példamondatokból gyakorlatilag semmit nem értettek. Iso is mondta, hogy nagyon eltérő a tudásuk, s elég nehéz tanítani őket. 

S végül, de nem utolsósorban vannak a hétvégi community class-ok. Na, ezeket határozottan rühellem. Szerintem Iso is. Ez általános iskolás gyerekeket jelent, egy-egy csoportban 20-25-öt, akik másfél órát töltenek ott (tíz perc szünettel), s valami bornírt topikkal kötjük le őket. Nagyon eleve nem vesszük komolyan ezt az órát, mert nem sokat fizetnek érte, inkább promóciós céljuk van. Plusz a létszám miatt érdemben eleve nem is nagyon lehet nekik tanítani semmit. Osztályonként akad egy fél tucat ember, aki valamennyire odafigyel, a többi csak bambul. Amíg csöndben teszik, addig legalább nem zavarják az órát, de egy bő negyed óra legalább azzal megy el, hogy kordában próbáljuk tartani őket.
Ha végre valahára lement az első negyven perc, onnan már jobb a helyzet, mert a szünetet követően már csak játszunk valamit. Akasztófa, activity, stb. 
És ezekből az órákból hetente hat darab van. No, de így legalább érzem, hogy dolgozom is, nem csak szórakozni járok oda. Ha csak K-1 osztályokkal lennék, nem is lenne munka, amit csinálok.

Nyárra  lesz egy kéthetes summer camp-ünk. Ez nem kempingezést takar, csak sima sulit, nyáron. Reading class és community class lesz terítéken, feltehetően az utóbbiból lesz a lényegesen több.  Aztán pedig augusztusban pihi.

És a változások? Iso a következő félévtől kiszáll a suliból. Szecsuánba készül költözni barátnőstül, s ott nyitnak egy új sulit. Itt még be akarja fejezni a K-1 advanced csoportjait, amivel kb. szeptember végére végez, s onnantól csak én maradok. Iso-t leszámítva gyakorlatilag csak én vagyok képben a tanítási módszerünkkel, s a megmaradó partner, Shumi nem tanár, az angolja is csapnivaló. Szóval valahogy nekem kell majd vinnem a dolgokat, természetesen magasabb javadalmazásért és több munkával. Nem tudom még, hogy pontosan mi és hogyan lesz, de érdekes új félév elé nézünk, az biztos. Reméljük a legjobbakat.

Szó volt róla, hogy virágelvtárssal Belső-Mongóliában haknizunk legközelebb, emlékeim szerint az eredeti tervek még áprilisról szóltak. Ebből végül semmi nem lett, viszont úgy volt, hogy májusban megyünk - ezúttal már vagy Kambodzsába vagy Hongkongba (ez utóbbinak nem nagyon örültem volna).


Mostanra szerencsére megszületett a véglegesnek tűnő elhatározás: elvileg 12-e környékén Thaiföldre megyünk majd, gondolom az imádott Pattayába. Jó, panaszra így sincs okom, de egyszer már lehetne valami más is igazán.

Mivel bő két hónapja nem próbálták meg telehányni a blogot, egy időre leszedem az előmoderációt, aztán lássuk, mi lesz az eredménye. Ha pozitív kicsengése lesz a dolognak, akkor marad a régi, trollmentes időkben megszokott rendszer.

Újabb jó hír, hogy amennyiben mégiscsak nagyon felizgatják az idegeimet és esetleg visszamegyünk az előmoderációhoz, a meglévő whitelist nem veszik el, így az azon szereplő emberek már automatikusan tudnak írni, ahogy most is.

Reméljük a legjobbakat! ;)

A shenzheni metróról már sokszor írtam, de nincs mit tenni, az újabb és újabb tervek jönnek megállás nélkül. Bár ez a legfiatalabb a nagyobb kínai metróhálózatok között, hiszen csak 2004 legvégén nyílt meg az első vonal, mostanra már 286 km-es a hálózat, s a történetnek messze nincs vége.

Csak tavaly három vadiúj vonalat adtak át, s idén összesen 10 vonalon dolgoznak (beleértve a már meglévőek egy részének bővítését). Jelen állás szerint 199 állomással és 8 vonallal operál a hálózat, amivel Kínában a negyedik (miután az év végén Guangzhou újra elé került), világszinten pedig a 9. legkiterjedtebb rendszer.

A tervek eddig is impozánsak voltak, de most igencsak magasra tették a lécet. 2030-ra ugyanis csaknem 1200 km-es hálózatot akarnak, ami - ha nem változna másutt a helyzet - azt jelentené, hogy több mint kétszer akkora metrórendszer működne majd Shenzhenben, mint a mostanság világelső Shanghaiban (az elsőség már egy jó ideje Shanghai és Peking között váltakozik, utóbbi most épp 14 km-rel van lemaradva). Összesen 32 vonalat, köztük 8 expressz metrót terveznek, amivel vállalható lesz, hogy Shenzhen legkülsőbb területeiről is fél óra alatt elérhetővé válik a belváros.

Idén az 5-ös vonal déli bővítése lesz átadva. Az alábbi képen látható pirossal.

S végül a 2030-as térkép a 32 vonallal. Az érdeklődőknek mellékelten ott van az egyes vonalak hossza is a második képen.

Katt a fenti képre, ha nagyban is szeretnéd látni!

Sok sikert a konkurenciának!

Bár Sellőlány már egy hete megörvendeztetett a folytatással, én sajnos nem nagyon értem rá, emiatt csak ma publikálom az írását. Ezért mea culpa, tessék megkövezni, tényleg megérdemlem.
A mai anyag kifejezetten hosszú, rengeteg képpel és még videót is kapunk. Fogadjátok a legnagyobb örömmel! 

_________________________________________________________________________________

A szigetet kétféleképpen érdemes körbejárni. Vagy észak-kelet felé, először a kulturális látnivalókat megcélozva, vagy délről, a tengerparti üdülőhelyekkel kezdve és onnan a sziget belseje felé haladva.

A neten sok információ található a Sri Lanka-i közlekedésről, a legjobbak talán az utazós fórumokon. Bár jó képet adnak az ottani valóságról, még mindig erős az a kép a helyiekben, hogy a nyugati ember kímélendő, főleg ha a nyaralását végigrohanja (vagy a másik véglet: végigheverészi). Ezért nagyobb távolságokra, esetleg teljes körutazásra a saját sofőrt ajánlják. Az utas az érkezés után beszáll az autóba, miután felvázolta az igényeit és a többi a sofőr dolga. Egész fejlett üzletág épült már az ilyen típusú utazásra, sok vendégház és hotel fenntart szobákat a sofőröknek, étkezéssel. Nekem kissé a gyarmati időket idézi ugyan, de ahogy a gyakorlat mutatja, van rá igény. Előnye, hogy 10-12 nap alatt így tényleg teljesen be lehet járni az országot, olyan helyekre is eljutva, ahova tömegközlekedéssel nem lenne esélyes.

Autóbérlésre nem bátorítanak, sőt inkább figyelmeztetnek, hogy senki se tegye. Az utak rosszak, a vezetési stílus katasztrofális, a bérautók állapota nem jó és az angol nyelvű feliratok és útjelzések sem garantáltak mindenhol (vagy sehol). Ezt az információt azért érdemes fenntartással kezelni, mivel az utak állapota és a vezetési stílus semmivel nem rosszabb, mint bárhol máshol Ázsiában. Ha valakinek már van tapasztalata ezzel kapcsolatban, rutinos vezető és nem zavarja a baloldali közlekedés (meg a jobbos kormány), akkor nem feltétlenül kell rettegnie ettől a megoldástól. Jó pár fehér embert láttunk újnak tűnő autókat, illetve motort vezetni, és nem tűntek eszement idiótáknak. Nem is láttunk sehol balesetet, pedig ahol két járműnél több volt egymással szemben az úton, ott szinte mindig megjelent a káosz.

Az országot egyébként teljesen jól lefedik a busz-, részben a vonathálózatok. A buszoknál ki lehet fogni a feláras AC (légkondis)változatot, de nekünk ezekhez ritkán volt szerencsénk. A géppark többnyire koros és leharcolt, de előfordulnak modernebb buszok is. A piros buszok államiak, általában ezek a megviseltebbek és a legolcsóbbak is. A kékek és egyéb színűek többnyire piaci résztvevők kezeiben vannak, némileg drágábbak az államinál, és a sofőr ülése körüli tér igazán multifunkcionális: giccsesen feldekorált szentély és raktér is egyben. Volt olyan utunk, ahol a sofőr teljesen eltűnt a körülötte felhalmozott hátizsákok mögött. Gyakori a túlzsúfoltság, és az állva utazás, de a helyek az út folyamán azért felszabadulnak, így előbb-utóbb kényelmesebben utazhat az ember (már amennyire a helyiekre tervezett ergonómia ezt lehetővé teszi). De jegyek árai még így is, európai ésszel felfoghatatlanok. Egy 20-30 kilométeres táv 0,2 USD, de 200 km körüli is megáll 1,5 USD körül. Minden buszon van egy jegyárus, aki az úti cél alapján egy jegytömbbe kézzel írva, vagy a csuklójára rögzített jegynyomtató masinával nyomtatva ad jegyet. Vicces, de jellemzően tipikus helyi szokás, hogy utazás alatt helyi zenéket bömböltetnek, ezt forgalmasabb utakon megspékeli a gyakori dudálás (ami ott azt jelenti; vigyázz, jövök!). A jobban felszerelt távolsági buszokon akár képernyőn követhető koncerteket, illetve szövevényes bollywoodi filmeket is leadnak és a nagyobb megállóknál felszállnak a snack- és italárusok.

Úgy döntöttünk, hogy a „Cultural Triangle” környékét csillagtúraszerűen fedezzük fel, ezért Habaranában foglaltunk szállást pár éjszakára. A városka önmagában jelentéktelen, ezért kellőképpen pihentető is, viszont teljesen praktikus távolságra helyezkedik el az összes látnivalótól.

Negombóból Kurunegalán keresztüli átszállással jutottunk el Habaranába, ami azért kiemelendő információ, mert a helyeik azt javasolták, hogy Colombón keresztül menjünk vonattal. (Ezt az átszállásos buszos opciót senki sem ismerte.) Pedig így jóval gyorsabb (Kurunegalába félóránként mennek buszok és Habaranába is sűrűn van csatlakozás, csak kérdezni kell), olcsóbb és kevésbé komplikáltabb is módja a Cultural Triangle körüli látnivalók megközelítésének. Amire érdemes egy ilyen buszos úton odafigyelni, hogy a sofőrben (vagy a jegyszedőben) érdemes többször is nyomatékosítani, ha egy városban máshol szeretnénk leszállni, mint ahol a központi megszállóhely (vagy buszpályaudvar) van. Érdemes ezért Google maps-ben követni, hogy merre járunk és ha már a közel a célpont, akkor a buszok belső mennyezete alatti kihúzott „leszállásjelző” madzagot (és ezen keresztül a csengőt) megrántani. Ha ez nem hatásos, akkor hadonászni és hangosan szólni. Minket még így is egy jó fél kilométerrel tovább vittek Habaranában, és amikor végre leszálltunk, pont leszakadt az ég, mi pedig ott álltunk a semmi közepén. Okulva a tapasztalatból, a továbbiakban már elég nyomatékosak voltunk és mindig sikerült időben megállásra bírnunk a buszt.

A szállásunkat a booking.com-on keresztül találtuk, egy „resortnak” nevezett családi vállalkozást, amely tornácos-teraszos vendégszobákat üzemeltet a városka szélén, közel a „dzsungelhez” (így nevezik a helyiek, valójában egy bozótos-fás-ligetes terület, ahol sokféle vad él és néha találkozni átvonuló elefántcsordákkal is). Amikor megérkeztünk, a családfő épp félmeztelenre vetkőzve mosdott a kerti csapnál, és láttunkra sűrűn elnézést kérve hívogatni kezdte a feleségét. A hölgy a kert túloldalán lévő kisboltból kiáltott vissza, mint kiderült, az is az ő tulajdonuk, és ahogy a helyiek többsége, rendelkeztek egy mintás rongyszőnyegekkel kibélelt tuktukkal is. A szálláshely teljesen újonnan épült, az alapfelszerelés átlagos, de makuláltan és a szobaárban (20 USD körül/ éj) a reggeli is benne van. Ezt a feleség készíti, minden nap más kombinációjával a helyi bőséges és tápláló étkeknek: palacsinták, rizstészta tekercsek, sárgalencse curry, levelekbe csomagolt beazonosíthatatlan ízű töltelékek és minden nap többféle friss gyümölcs, tea vagy kávé (utóbbival inkább senki nem próbálkozzon). A legjobb reggeliket itt (és még Negombóban) kaptuk az egész utazás alatt, kedves volt a házigazdák folyamatos törődése, szinte szülői gondoskodása. Esténként a teraszon ücsörögve hallgattuk a környékbeli állatok hangjait, és ez igazán mesés hátteret biztosított a helynek.

Galéria Habaranáról és a Damballa barlangtemplomról

Az első napon a Dambulla barlangtemplomot (UNESCO) céloztuk meg, ami egy pár órás programot jelent, és időhiány esetén kombinálható más, környékbeli programokkal. A helyszín Dambulla szélén egy kőszikla oldalában található és a tetejére lépcsőkön, illetve hosszan futó emelkedőkön lehet feljutni. Szokás szerint kitáblázva lényegi információk nincsenek sehol, és a személyzettel is csak a lépcsősor végén találkozik először az ember. Ott közlik, hogy jegyet a domb túloldalán a lenti parkolónál vehet, majd meredeken visszamászni, hurrá. A fenti bejárat előtt egy cipős standon kell külön díj fejében leadni a cipőket megőrzésre, aki nem szeret mezítláb gyalogolni, innentől zokniban is közlekedhet. A sziklafal alatti hasadékban öt barlangszentélyt alakítottak ki, falaikat vallási és történelmi témájú festmények díszítik és rengeteg fekvő, ülő és álló buddha szobor, mindenféle méretben. Nagyon mély benyomásokat keltő, meditálásra hívó élmény, csak senki ne nézzen át a kerítés túloldalára, ahova halmokban dobálják át a szemetet a helyiek. Mi is hosszan időztünk a barlangokban, majd a helyi kóbor kutyák által körülvéve ücsörögtünk  az idilli táj előtt. (Belépő: 10 USD/ fő, rúpiában)

Másnap Polonnaruwát (UNESCO), az egykori kultikus város romjait céloztuk meg. (Polonnaruwát az északabbra található Anuradhapura hanyatlása után létesítették, és a kettő közül előbbit a fennmaradt épületek teljessége miatt választottuk). A romváros egy 13 km-es területet bejáró útvonalon helyezkedik el. A szemfüles tuktukosok hada persze már sorban várja az érkezőket, hogy a gyaloglástól "megkímélve", idegenvezetőkként is funkcionálva, végigkísérjék a látogatókat. Mulatságos látvány, ahogy egymásra licitálva próbálnak meggyőzni arról, hogy nélkülük a romváros felfedezése kész tortúra. Azt kevesen tudják, hogy a főbejárattól nem messze működik egy biciklikölcsönző, ahol kicsivel több, mint 1 USD fejében egész tűrhető járgányokra lehet szert tenni. Mi ezekkel jártuk be a szinte teljes területet, amely nagyon jó döntésnek bizonyult. A vörös téglaút mellett és közelében elhelyezkedő műemlékek kellemes távolságokra vannak egymástól, kifejezetten üdítő élmény volt a kerekezés. A felfedezést érdemes a főbejáratnál található múzeummal kezdeni, ami viszonylag átfogó képet ad a romváros történetéről és a fennmaradt épületekről. Ha az ember szeretné magát teljesen átadni a felfedezésnek, érdemes egy egész napot rászánni a helyre. (Belépő: 25 USD/ fő, rúpiában)

Harmadnap a Sigiriya szikla (UNESCO) környékét terveztük felfedezni. A jellegzetes formájú szikla az egyik kiemelkedő jelképe az országnak, mely több funkciójában fellegvár, buddhista szenthely, freskókkal díszített barlang és Ázsia legrégebbi tervezett teraszos kertje is egyben. A feljutás utolsó szakasza a sziklához rögzített vaslépcsősoron keresztül történik, így a kaptató lépcsőzés közben igazán lélegzetelállító panorámát csodálhat az ember. Mi kissé eltelve a korábbi napok élményeitől, inkább a túrára fókuszáltunk, és a közeli Pidurangala sziklát megmászva, annak tetejéről csodáltuk Sigiriyát, illetve a szikla oldalában hangyaként araszoló fehér egyenruhás szerzetesek sorát.  (Belépő: Sigiriya 30 USD/fő, Pidurangala: 3,5 USD/fő)

Polonnaruwa és Sigiriya képei

A környék számos látnivalója között megemlítendő a híres Minneriya Nemzeti Park, amely az azonos nevű víztározó környékén helyezkedik el, és ahol szigetország élővilágának jellegzetes képviselőivel találkozhat, többek között elefántokkal, párduccal, varánuszokkal stb. A területre viszont csak egy dzsipes szafari keretein belül lehet bejutni, amit talán többször is kéretlenül ajánlanak a helyiek, mint kellene (természetesen mindenki ismer valakit, aki szafarikat szervez és jó áron bejuttat). Mivel elég elturistásodott szolgáltatásnak tűnt, kérdéses volt számunkra, hogy  karavánokban haladva mennyire kaphat személyes élményt a látogató, illetve mennyire tudják így tiszteletben tartani a vadon élő állatok életét. Ezért ezt a programot inkább kihagytuk, későbbre tartogatva az állatokkal való találkozást. (Szafari díja: 30-40 USD/fő)

TRINCOMALEE

Amiért mégis érdemes ide ellátogatni, az a tenger szépsége és viszonylagos érintetlensége, melyet már a turizmus is elkezdett felfedezni magának. A Nilaveli Beach a várostól északra található, amely szinte fehér homokos partjával, illetve a fejlődő szolgáltatásaival lassan felzárkózik a közkedveltebb déli régióhoz, de még rendelkezik saját identitással. Innen egy rövid motorcsónakos kitérővel könnyen megközelíthető a Pigeon island, ahol viszonylag sekély a víz, viszont annál színesebb a tengervilág. Állítólag itt még élnek a korallok, és millió halfajta mellett lehet találkozni ártalmatlan szirticápákkal is. Mi sajnos csak a viharos tengerrel találkoztunk, így fel kellett adnunk a sziget körüli felfedezéssel kapcsolatos terveinket, viszont a hosszú tengerparti séta, amikor éppen nem esett, valamennyire kárpótolt minket. (Belépődíj a szigetre: 10 USD/ fő, rúpiában + csónakbérlési díj kb. 10-15 USD, 2 órára, személyzettel)

______________________________________________________
Ne feledjétek, ez még mindig nem a vége, lesz még folytatás! Hogy ne maradj le, járj vissza a blogra vagy klikk a követés gombra.

Kedden késő este kerestek, hogy szerdán újra kéne menni forgatni. Ez még mindig ugyanaz a helyszín, ugyanaz a cég, csak aznapra épp egy sajtótájékoztatóról szóló videót szerettek volna beütemezni még pluszban. Ezúttal csak én kellettem.

Mivel egyúttal a képzeletbeli konferencia hoszteszeként is működtem, vagyis volt pár sornyi szövegem is, így 800 pénzt adtak. Először felvették a közönséget, a kérdéseiket, stb. Három külföldit beállítottak kamerák mögé, mintha tényleg valami nagy érdeklődésre tartó eseményről lenne szó.

Aztán jöttünk mi. Én, a hosztesz, meg elvileg három fejes pasi. Ezzel is vacakoltak egy darabig, de aztán végül végeztek. Szerencsére, amikor nem voltam benne a képben, olyankor nem volt muszáj ott üldögélnem.
Egynek jó volt.

Képek újfent a galériában.