Bár Sellőlány már egy hete megörvendeztetett a folytatással, én sajnos nem nagyon értem rá, emiatt csak ma publikálom az írását. Ezért mea culpa, tessék megkövezni, tényleg megérdemlem.
A mai anyag kifejezetten hosszú, rengeteg képpel és még videót is kapunk. Fogadjátok a legnagyobb örömmel! 

_________________________________________________________________________________

A szigetet kétféleképpen érdemes körbejárni. Vagy észak-kelet felé, először a kulturális látnivalókat megcélozva, vagy délről, a tengerparti üdülőhelyekkel kezdve és onnan a sziget belseje felé haladva.

A neten sok információ található a Sri Lanka-i közlekedésről, a legjobbak talán az utazós fórumokon. Bár jó képet adnak az ottani valóságról, még mindig erős az a kép a helyiekben, hogy a nyugati ember kímélendő, főleg ha a nyaralását végigrohanja (vagy a másik véglet: végigheverészi). Ezért nagyobb távolságokra, esetleg teljes körutazásra a saját sofőrt ajánlják. Az utas az érkezés után beszáll az autóba, miután felvázolta az igényeit és a többi a sofőr dolga. Egész fejlett üzletág épült már az ilyen típusú utazásra, sok vendégház és hotel fenntart szobákat a sofőröknek, étkezéssel. Nekem kissé a gyarmati időket idézi ugyan, de ahogy a gyakorlat mutatja, van rá igény. Előnye, hogy 10-12 nap alatt így tényleg teljesen be lehet járni az országot, olyan helyekre is eljutva, ahova tömegközlekedéssel nem lenne esélyes.

Autóbérlésre nem bátorítanak, sőt inkább figyelmeztetnek, hogy senki se tegye. Az utak rosszak, a vezetési stílus katasztrofális, a bérautók állapota nem jó és az angol nyelvű feliratok és útjelzések sem garantáltak mindenhol (vagy sehol). Ezt az információt azért érdemes fenntartással kezelni, mivel az utak állapota és a vezetési stílus semmivel nem rosszabb, mint bárhol máshol Ázsiában. Ha valakinek már van tapasztalata ezzel kapcsolatban, rutinos vezető és nem zavarja a baloldali közlekedés (meg a jobbos kormány), akkor nem feltétlenül kell rettegnie ettől a megoldástól. Jó pár fehér embert láttunk újnak tűnő autókat, illetve motort vezetni, és nem tűntek eszement idiótáknak. Nem is láttunk sehol balesetet, pedig ahol két járműnél több volt egymással szemben az úton, ott szinte mindig megjelent a káosz.

Az országot egyébként teljesen jól lefedik a busz-, részben a vonathálózatok. A buszoknál ki lehet fogni a feláras AC (légkondis)változatot, de nekünk ezekhez ritkán volt szerencsénk. A géppark többnyire koros és leharcolt, de előfordulnak modernebb buszok is. A piros buszok államiak, általában ezek a megviseltebbek és a legolcsóbbak is. A kékek és egyéb színűek többnyire piaci résztvevők kezeiben vannak, némileg drágábbak az államinál, és a sofőr ülése körüli tér igazán multifunkcionális: giccsesen feldekorált szentély és raktér is egyben. Volt olyan utunk, ahol a sofőr teljesen eltűnt a körülötte felhalmozott hátizsákok mögött. Gyakori a túlzsúfoltság, és az állva utazás, de a helyek az út folyamán azért felszabadulnak, így előbb-utóbb kényelmesebben utazhat az ember (már amennyire a helyiekre tervezett ergonómia ezt lehetővé teszi). De jegyek árai még így is, európai ésszel felfoghatatlanok. Egy 20-30 kilométeres táv 0,2 USD, de 200 km körüli is megáll 1,5 USD körül. Minden buszon van egy jegyárus, aki az úti cél alapján egy jegytömbbe kézzel írva, vagy a csuklójára rögzített jegynyomtató masinával nyomtatva ad jegyet. Vicces, de jellemzően tipikus helyi szokás, hogy utazás alatt helyi zenéket bömböltetnek, ezt forgalmasabb utakon megspékeli a gyakori dudálás (ami ott azt jelenti; vigyázz, jövök!). A jobban felszerelt távolsági buszokon akár képernyőn követhető koncerteket, illetve szövevényes bollywoodi filmeket is leadnak és a nagyobb megállóknál felszállnak a snack- és italárusok.

Úgy döntöttünk, hogy a „Cultural Triangle” környékét csillagtúraszerűen fedezzük fel, ezért Habaranában foglaltunk szállást pár éjszakára. A városka önmagában jelentéktelen, ezért kellőképpen pihentető is, viszont teljesen praktikus távolságra helyezkedik el az összes látnivalótól.

Negombóból Kurunegalán keresztüli átszállással jutottunk el Habaranába, ami azért kiemelendő információ, mert a helyeik azt javasolták, hogy Colombón keresztül menjünk vonattal. (Ezt az átszállásos buszos opciót senki sem ismerte.) Pedig így jóval gyorsabb (Kurunegalába félóránként mennek buszok és Habaranába is sűrűn van csatlakozás, csak kérdezni kell), olcsóbb és kevésbé komplikáltabb is módja a Cultural Triangle körüli látnivalók megközelítésének. Amire érdemes egy ilyen buszos úton odafigyelni, hogy a sofőrben (vagy a jegyszedőben) érdemes többször is nyomatékosítani, ha egy városban máshol szeretnénk leszállni, mint ahol a központi megszállóhely (vagy buszpályaudvar) van. Érdemes ezért Google maps-ben követni, hogy merre járunk és ha már a közel a célpont, akkor a buszok belső mennyezete alatti kihúzott „leszállásjelző” madzagot (és ezen keresztül a csengőt) megrántani. Ha ez nem hatásos, akkor hadonászni és hangosan szólni. Minket még így is egy jó fél kilométerrel tovább vittek Habaranában, és amikor végre leszálltunk, pont leszakadt az ég, mi pedig ott álltunk a semmi közepén. Okulva a tapasztalatból, a továbbiakban már elég nyomatékosak voltunk és mindig sikerült időben megállásra bírnunk a buszt.

A szállásunkat a booking.com-on keresztül találtuk, egy „resortnak” nevezett családi vállalkozást, amely tornácos-teraszos vendégszobákat üzemeltet a városka szélén, közel a „dzsungelhez” (így nevezik a helyiek, valójában egy bozótos-fás-ligetes terület, ahol sokféle vad él és néha találkozni átvonuló elefántcsordákkal is). Amikor megérkeztünk, a családfő épp félmeztelenre vetkőzve mosdott a kerti csapnál, és láttunkra sűrűn elnézést kérve hívogatni kezdte a feleségét. A hölgy a kert túloldalán lévő kisboltból kiáltott vissza, mint kiderült, az is az ő tulajdonuk, és ahogy a helyiek többsége, rendelkeztek egy mintás rongyszőnyegekkel kibélelt tuktukkal is. A szálláshely teljesen újonnan épült, az alapfelszerelés átlagos, de makuláltan és a szobaárban (20 USD körül/ éj) a reggeli is benne van. Ezt a feleség készíti, minden nap más kombinációjával a helyi bőséges és tápláló étkeknek: palacsinták, rizstészta tekercsek, sárgalencse curry, levelekbe csomagolt beazonosíthatatlan ízű töltelékek és minden nap többféle friss gyümölcs, tea vagy kávé (utóbbival inkább senki nem próbálkozzon). A legjobb reggeliket itt (és még Negombóban) kaptuk az egész utazás alatt, kedves volt a házigazdák folyamatos törődése, szinte szülői gondoskodása. Esténként a teraszon ücsörögve hallgattuk a környékbeli állatok hangjait, és ez igazán mesés hátteret biztosított a helynek.

Galéria Habaranáról és a Damballa barlangtemplomról

Az első napon a Dambulla barlangtemplomot (UNESCO) céloztuk meg, ami egy pár órás programot jelent, és időhiány esetén kombinálható más, környékbeli programokkal. A helyszín Dambulla szélén egy kőszikla oldalában található és a tetejére lépcsőkön, illetve hosszan futó emelkedőkön lehet feljutni. Szokás szerint kitáblázva lényegi információk nincsenek sehol, és a személyzettel is csak a lépcsősor végén találkozik először az ember. Ott közlik, hogy jegyet a domb túloldalán a lenti parkolónál vehet, majd meredeken visszamászni, hurrá. A fenti bejárat előtt egy cipős standon kell külön díj fejében leadni a cipőket megőrzésre, aki nem szeret mezítláb gyalogolni, innentől zokniban is közlekedhet. A sziklafal alatti hasadékban öt barlangszentélyt alakítottak ki, falaikat vallási és történelmi témájú festmények díszítik és rengeteg fekvő, ülő és álló buddha szobor, mindenféle méretben. Nagyon mély benyomásokat keltő, meditálásra hívó élmény, csak senki ne nézzen át a kerítés túloldalára, ahova halmokban dobálják át a szemetet a helyiek. Mi is hosszan időztünk a barlangokban, majd a helyi kóbor kutyák által körülvéve ücsörögtünk  az idilli táj előtt. (Belépő: 10 USD/ fő, rúpiában)

Másnap Polonnaruwát (UNESCO), az egykori kultikus város romjait céloztuk meg. (Polonnaruwát az északabbra található Anuradhapura hanyatlása után létesítették, és a kettő közül előbbit a fennmaradt épületek teljessége miatt választottuk). A romváros egy 13 km-es területet bejáró útvonalon helyezkedik el. A szemfüles tuktukosok hada persze már sorban várja az érkezőket, hogy a gyaloglástól "megkímélve", idegenvezetőkként is funkcionálva, végigkísérjék a látogatókat. Mulatságos látvány, ahogy egymásra licitálva próbálnak meggyőzni arról, hogy nélkülük a romváros felfedezése kész tortúra. Azt kevesen tudják, hogy a főbejárattól nem messze működik egy biciklikölcsönző, ahol kicsivel több, mint 1 USD fejében egész tűrhető járgányokra lehet szert tenni. Mi ezekkel jártuk be a szinte teljes területet, amely nagyon jó döntésnek bizonyult. A vörös téglaút mellett és közelében elhelyezkedő műemlékek kellemes távolságokra vannak egymástól, kifejezetten üdítő élmény volt a kerekezés. A felfedezést érdemes a főbejáratnál található múzeummal kezdeni, ami viszonylag átfogó képet ad a romváros történetéről és a fennmaradt épületekről. Ha az ember szeretné magát teljesen átadni a felfedezésnek, érdemes egy egész napot rászánni a helyre. (Belépő: 25 USD/ fő, rúpiában)

Harmadnap a Sigiriya szikla (UNESCO) környékét terveztük felfedezni. A jellegzetes formájú szikla az egyik kiemelkedő jelképe az országnak, mely több funkciójában fellegvár, buddhista szenthely, freskókkal díszített barlang és Ázsia legrégebbi tervezett teraszos kertje is egyben. A feljutás utolsó szakasza a sziklához rögzített vaslépcsősoron keresztül történik, így a kaptató lépcsőzés közben igazán lélegzetelállító panorámát csodálhat az ember. Mi kissé eltelve a korábbi napok élményeitől, inkább a túrára fókuszáltunk, és a közeli Pidurangala sziklát megmászva, annak tetejéről csodáltuk Sigiriyát, illetve a szikla oldalában hangyaként araszoló fehér egyenruhás szerzetesek sorát.  (Belépő: Sigiriya 30 USD/fő, Pidurangala: 3,5 USD/fő)

Polonnaruwa és Sigiriya képei

A környék számos látnivalója között megemlítendő a híres Minneriya Nemzeti Park, amely az azonos nevű víztározó környékén helyezkedik el, és ahol szigetország élővilágának jellegzetes képviselőivel találkozhat, többek között elefántokkal, párduccal, varánuszokkal stb. A területre viszont csak egy dzsipes szafari keretein belül lehet bejutni, amit talán többször is kéretlenül ajánlanak a helyiek, mint kellene (természetesen mindenki ismer valakit, aki szafarikat szervez és jó áron bejuttat). Mivel elég elturistásodott szolgáltatásnak tűnt, kérdéses volt számunkra, hogy  karavánokban haladva mennyire kaphat személyes élményt a látogató, illetve mennyire tudják így tiszteletben tartani a vadon élő állatok életét. Ezért ezt a programot inkább kihagytuk, későbbre tartogatva az állatokkal való találkozást. (Szafari díja: 30-40 USD/fő)

TRINCOMALEE

Amiért mégis érdemes ide ellátogatni, az a tenger szépsége és viszonylagos érintetlensége, melyet már a turizmus is elkezdett felfedezni magának. A Nilaveli Beach a várostól északra található, amely szinte fehér homokos partjával, illetve a fejlődő szolgáltatásaival lassan felzárkózik a közkedveltebb déli régióhoz, de még rendelkezik saját identitással. Innen egy rövid motorcsónakos kitérővel könnyen megközelíthető a Pigeon island, ahol viszonylag sekély a víz, viszont annál színesebb a tengervilág. Állítólag itt még élnek a korallok, és millió halfajta mellett lehet találkozni ártalmatlan szirticápákkal is. Mi sajnos csak a viharos tengerrel találkoztunk, így fel kellett adnunk a sziget körüli felfedezéssel kapcsolatos terveinket, viszont a hosszú tengerparti séta, amikor éppen nem esett, valamennyire kárpótolt minket. (Belépődíj a szigetre: 10 USD/ fő, rúpiában + csónakbérlési díj kb. 10-15 USD, 2 órára, személyzettel)

______________________________________________________
Ne feledjétek, ez még mindig nem a vége, lesz még folytatás! Hogy ne maradj le, járj vissza a blogra vagy klikk a követés gombra.

Tavaly nagy sikere volt sellőlány Fülöp-szigeteki élménybeszámolójának, s mivel idén is hívta Ázsia, s Sri Lankában járt, egyértelmű hogy újabb vendégposztok jönnek. Még sosem jártam a szigetországban, ahogy feltételezem, hogy az olvasók túlnyomó többsége sem, s így még inkább kíváncsisággal olvasom sorait. A kommenteket nem kell sajnálni.

__________________________________________________________________

A legutóbbi két hónapos dél-kelet ázsiai út után lassan eltelt egy év, és egy ideje újra éreztük belül a semmivel össze nem téveszthető bizsergést: menni kell. Ázsia olyanná vált számunkra, mint a szirénhang. Ahol még a felfedeznivaló, de nem akartunk eszeveszett rohanást, túl sok reptéri várakozást. Olyan helyet kerestünk, ahol arányban áll a kultúra a földrajzi szépséggel és a zavartalan pihenéssel, ha úgy alakul. Most négy hét állt a rendelkezésünkre. Így esett a választásunk Sri Lankára.

ÉRKEZÉS

Helyi idő szerint hajnalban szálltunk le a Bandaranaike nemzetközi reptéren. Bár a fővároshoz, Colombóhoz kötik, valójában jóval közelebb esik Negombóhoz, a tengerparti halászvároshoz. Sokak ezért itt kezdik vagy fejezik be a nyaralásukat, és a helyi szolgáltatások nagy része is a tranzitnyaralókra szakosodott. Tekintettel a korai érkezésre, mi is így tettünk, miután az airbnb-s szállásadóink biztosítottak minket arról, hogy tudnak fogadni bennünket a szállásunkon.

A 30 napos vízumot lehet (és érdemes) előre megvásárolni az interneten keresztül, így gyorsabb az ellenőrzés és a díj is kedvezőbb. Bár feltűnő volt a tömeg a tranzitváróban (mint később kiderült, a nappali órákban javítják a kifutópályát és emiatt az éjszakai órákra tették át a járatokat), gyorsan haladtunk és a szükséges mennyiségű pénz váltásán is hamar túlestünk. Mint később megtudtuk, felesleges volt óvatoskodni a reptéri árfolyammal, nem váltanak rosszabbul, mint bárhol máshol az országban.

Amikor kiléptünk a szabadba, ismerősként simított meg minket a hajnali meleg levegő, és az első tuktuk* sofőr is nyomban lecsapott ránk. Meglepetésünkre, elsőre bemondta azt az árat, amit normálisnak mondanak, így pár perccel később már robogtunk is vele Negombo felé. Amíg a „parkoló” felé követtük a sofőrt (mivel a tuktukkal nem lehet behajtani a reptérre, a sofőrök megállnak valahol a bozótosban, aztán átsétálnak a reptérre utast fogni maguknak), egy fura jelenségbe botlottunk, ami aztán végigkísérte az utunkat számos helyen, átszőve és felülírva képzelgéseinket az egzotikus környezetről. Egy fára zsúfolódva varjak százai károgtak hangosan és potyogtatták ürüléküket. Ez a hangzavar és látvány még a legidillibb helynek is dögvész jellegű hangulatot adna, nem kevésbé rombolva az egyébként is lepattant helyi városokban kapott benyomásokat. Ahol tereken és a partok mentén fekete felhőben csapongva vagy villanydrótokon sormintaként gubbasztva, mindenhol ott voltak.

* A tuktuk (fülke egy motoron, elöl a sofőr, mögötte egy dupla ülésen az utasok és a csomagok), mint univerzális közlekedési és szállítóeszköz mindenhol, a nap bármely szakában elérhető. Rövidebb távokon, vagy olyan helyeket, ahol nincs tömegközlekedés megfelelő alternatívája a szárazföldi közlekedésnek. A fuvardíj környék- és sofőrfüggő, alkudni kötelező. Térképet egyik sofőr se tud olvasni és a főútvonalak nevein kívül a kisebb utcaneveket se nagyon ismerik, ezért teljesen felesleges nekik ezeket mutogatni. A szállásadó felhívásával (akár az éjszaka közepén) célirányosabb a navigáció, esetleg ismertebb helyszínek említése is hasznos lehet.

NEGOMBO

A sofőrnek persze fogalma sem volt arról, hol van a Deniya Road, se a Szent Antal templom, és hiába a szállásadó hívása is. Ezért több kör leírása után az útszéli rendőrök igazították útba végül, egy főútról nyíló, ívesen lekanyarodó, jellegtelen kis utcába. Pedig a plébániát jól láthatóan jelezte, még a főúton a bárgyú arcú szent, kisded Jézust karjában tartó képe. Eltérően a többségében buddhista, hindu és muszlim lakosságú városoktól, a kolonizációs hatásoknak köszönhetően Negombo katolikus város, ezért elég sokfelé látható katolikus templom vagy szentély.

Szállásadóink, egy amerikai pár, akik kalandos életük nyugdíjas éveit töltik épp Sri Lankán, már vártak minket a hajnali sötétségben az udvaron. Mivel a két kiadó szobájuk még foglalt volt, a földszinti nappali-loungeban tölthettük el azt a pár órát, amíg a szobánk felszabadult. Néhány üzenetváltás és némi netezés után snitt, majd házigazdánk hangjára ébredés, már a nappali fénnyel megtelt térben. „Kértek palacsintát?” Nem volt könnyű elmacskásodott végtagokkal kikászálódni a butterfly chairből. A férjem gyorsabb volt és élelmesebb is, rávágta, hogy igen. Pár perc múlva, az álmot részben kivakarva a szemünkből, már az étkezőben ültünk, míg házigazdánk lelkesen halmozta a tányérunkra a frissen kisült amerikai palacsintát, juharszirup helyett pálmacukor sziruppal (kitul treacle), ez ugyanis a helyi verzió. A nyitott ablakon keresztül részegítően hatott a napfény, a fákon lógó, vese alakú, zöld mangók látványa és a trópusi madarak zsibongása. A szobánk is elkészült, így egy gyors tisztálkodás után még visszaájultunk egy gyors, testet-lelket átkalibráló alvásra.

Dél körül ébredtünk úja, és nekivágtunk a zsibongó főút melletti bódésorok felfedezésének. Házigazdáink segítségével 20 perc alatt lett SIM kártyánk és prepaid előfizetésünk, megmutatták a közeli legjobb éttermeket és kifőzdéket. Innen már egyedül folytattuk Negombo nem kifejezetten jellegzetes központja felé. A főutak zajosak, szmogosak, nagyívben előzgetik egymást a járművek hangos dudaszóval, a déli tikkasztó meleg és tűző nap különösen pokolivá fokozva ezt a víziót. Az utcakép a szokásos, az üzletek elé halmokba kipakolva az poros áru, legyen az pvc cső, ágymatrac, konyhai felszerelés, zöldség, gyümölcs. Az útszéli csatornákon billegő betonlapok, ahol hiányzik, ott látható a szeméttel együtt hömpölygő, seszínű bűzös víz. Egyetlen üzlettípus válik ki a káoszból a maga ázsiai szemnek tetszetős pompájával, az ékszerboltoké, amelyek zálogházak is egyben. Már Malajziában is láttuk, hogy az arany jó befektetetés. Ha egy család pénzhez jut, akkor bevásárol az ékszerekből, ha pedig megszorul, beadja a zaciba. Utóbbi a bolt hátsó részén, fémkorláttal elválasztva az üzlettértől. A legtöbb zaci pénzt is bevált, sokszor jobban, mint a bankok. És itt is lehet alkudozni az árfolyamon, még útlevelet se kérnek a tranzakcióhoz. Így innentől kezdve rendszeresen a zacikat kerestük, ha pénzt akartunk váltani. Mert Sri Lankán, ahogy az ázsiai országok többségében a készpénz a leggyakoribb fizetőeszköz, és a dollár a legjobban váltható valuta. Néha váltani se kell, ha a helyzet úgy hozza.

Negombo nem sok látványosságot tartogat, így elegendő itt egy-két éjszakát eltölteni. De ha valaki jobban el szeretne merülni a városka látnivalói között, érdemes megnéznie a halpiacot (ahol hajnalban a legtöbb a látnivaló és legjobb a kínálat), a romos holland erődöt és csatornákat, illetve a szigetekkel tűzdelt, hajókkal bejárható lagúnákat. A tengerpart nem túl dekoratív, de a strandos rész kielégítő, itt-ott szállodákkal és teraszokkal. A nagy hullámokat vető tenger a halpiac közelsége miatt, azért egy-egy halfejet néha kidob magából. Mi a piacot szinte azonnal letudtuk a kora délutáni, fő jellegzetességét nélkülöző ürességben. Néhány standon még ki voltak rakva a hajnalban fogott halfélék, amelyeket már megtaláltak a legyek. Egy barátságos, cserzett bőrű bácsi menten mellénk szegődött és érdekfeszítően mesélte, hogy melyik hal micsoda, mit készítenek belőle, milyen a halászélet, majd a part felé irányítva minket, azt is elmesélte, hogy miként dolgozzák fel, sózzák és szárítják a halakat. És ezek a kéretlen alkalmak megannyiszor a bájai és fűszerei a felfedezésnek. Nincs konkrét megállapodás, csak belecsusszanás a helyzetbe, mint alku nélkül szerződő felek között. A rituálé része, hogy az önkéntes felajánlást aztán a szolgáltató fél utólag igyekszik feljebb tornászni, de végül megelégszik azzal, amennyit az aznapi kliensétől kap.

_______________________________________
Ez még nem a vége, lesz folytatás!