A Sárkányhajó fesztiválról szóló korábbi leírásomban már volt szó a zongziről, erről a ragacsos, eredetileg ünnepi csemegéről. Fengjieben és Hubeiben ettem belőle, de határozottan nem lett a kedvenc étkeim egyike. Arrafelé édesre csinálják, s az íz meg az állag, hát... maradjunk annyiban, hogy nekem nem jön be.
Tegnap a nyelvsuliban Shumi, az egyik tulaj, s egyben a recepciósi munkakört is betöltő személy kínálgatott zongzivel, de sikerült valamilyen kibúvóval megmenekülnöm. Aztán munka után, már hazafelé indulva még visszahívott, s rám sózott három darabot is. Hogy nem a kukában végezte, az annak köszönhető, hogy még megkérdezte, nem baj-e, hogy disznó van benne. Erre aztán már visszakérdeztem, s kiderült, hogy ez a kantoni verzió, a nem édes fajta.
Hazaérve aztán meg is lestük, mégis milyen. Mogyorót, gombát és a már említett disznóhúst is raktak bele a zongzi nagy részét kitöltő rizs mellé. Az egészet belecsavarják bambuszlevelekbe, majd összekötözik szorosra, s indulhat is a főzés.
S végül a vélemény? Hát, az édesnél lényegesen jobb ez a verzió, de azért nem ragaszkodnék hozzá, hogy mindenképp ezt egyem. De mint a példa is mutatja, létezik ehető zongzi is. Szerencsére.
