Ez az öt hét is eltelt, holnap a család előbb Saigonba, majd onnan Dohán keresztül hazarepül. Mivel nekem órám lesz, s egyébként is feleslegesen fordulnék, csak férjem megy velük a nagyvárosig, de holnap este már haza is ér.

Az ittlét amúgy kellemesen zajlott, magukhoz képest aktívak voltak, jártunk strandolni, Nha Trang templomait nézegetni és még az Óceánográfiai Múzeumban is (utóbbi egyben akvárium is). Ezekről majd írok külön posztot, amint ketten maradunk és újra jobban ráérek.

20-án, vagyis szombaton pedig majd én is utazom, vonattal, ahogy arról írtam korábban. Az utazás céljáról és kettőnk itteni életének alakulásáról is beszámolok hamarosan, akad néhány fejlemény. Távollétem idején az itteni óráimat férjem viszi majd, a múlt héten sikerült erről is megegyezni. 

Részletek, mint ígértem, hamarosan, s máris tisztább lesz a kép. 

Szerdán fordultunk egyet Saigonban. Nha Trangból a 10:50-es géppel indultunk neki, s ott vártunk a felmenők érkezésére, akik szerencsére lassacskán (olyan negyed 3 felé) elő is keveredtek.

Bár Vietnám határozottan nem a horrorisztikus árairól közismert, a reptereken erre is legalább öt-hatszoros szorzóval lehet számolni. Dél központjának légikikötője szerencsére nem a világ végén van, hanem elég szervesen be van épülve a városba, így aztán elég egy száz métert sétálni, s máris kapható minden normál pénzért.
Mi is ezt tettük, s így még ettünk is egy keveset a várakozás ideje alatt.

A szülők útja aránylag problémamentesen alakult, mindent sikeresen abszolváltak, dacára annak, hogy minden nem zajlott zökkenőmentesen. Nem nagy bajokra kell gondolni, rutinos, nyelveket beszélő utazóknak egyik miatt sem kellett volna magasabb fokozatba kapcsolni az agyműködését, de ők azért elég sokat idegeskedtek. A lényeg, hogy végül előkerültek, s onnan már nagy volt az öröm.

Közösen visszaröppentünk Nha Trangba, buszoztunk egy kicsit a reptérről, majd ezután már meg is tapasztalhatták a viet utakon való motorozás élményét, mivel így hurcoltuk őket haza a busz végállomásától, két körben.
Tegnap már kicsit nyugodtabbak voltak, mára pedig már teljes a boldogság, s egyértelműen élvezik az ittlétet.

Mi is, mert főznek és takarítanak, úgyhogy semmi dolgunk. Vasárnap délelőtt, ha az idő is úgy engedi, majd elvisszük őket a tengerpartra is, eddig egyelőre csak piacon jártunk. Lassan, kényelmesen majd körbenézünk mindenhol.

Őseink elvileg már a román légteret hasítják a Qatar gépén, s magyar idő szerint holnap reggel fél 9-re már Saigonba is érnek.

Mi 10:50-kor (itteni idő) szállunk fel, s már ott várjuk őket, hogy aztán együtt térjünk vissza Nha Trangba az este.

Ezt is megértük.

Itt már szerda van, s mához egy hétre elröpülünk Saigonba, hogy összeszedjük az ideérkező felmenőinket, szám szerint három darabot. Édesanyám, párja, s anyósom jönnek, s egészen január 18-ig itt lesznek velünk.

Ők már kedden nekiindulnak, délután szállnak fel Budapestről Doha felé, majd ott egy rövid átszállást követően Vietnám felé veszik az irányt. Mindkét anya először repül majd, s kvázi nevelőapám (nem tekintem annak, már bőven felnőtt voltam, 20 év körül, amikor összekeveredtek, szóval úgymond már nem kellett nevelnie) sem járt még Iraknál messzebb.
Határozottan várjuk már őket, s egész biztosan érdekes élmény lesz ez nekik, s nekünk is.

Időközben megjött Nick is, így az iSchoolba a héten már nem kell mennem, s az egyik hétvégi nyelvsuli is megszűnik. Most stabilan heti hét órám marad így, ellenben van még két hely, amit eddig nem tudtam elvállalni, így most már jöhetnek azok is majd, szóval a végeredmény hasonló lesz, mint volt, de talán sikerül némileg élhetőbb órarendet varázsolni magamnak.
A héten mindenesetre már nem kezdek bele az új sulikba, csak egyeztetek a beosztás tekintetében, így most lazán vagyok, de egy kicsit rám is fér. A saigoni kitérő és a család érkezése ürügyén a jövő hetet is igyekszem minél könnyebbre csinálni, de aztán utána már nem lesz menekvés.

Az iSchool-os főnök, Francis amúgy nagyon elégedett volt velem (bár hozzá kell tegyem, nagyon nem tettem magam oda és semmi rendkívülit nem vittem véghez), úgyhogy nem kizárt, hogy a jövőben még ott is akad majd valami.

Ha anyuék itt lesznek, az kicsit mindenképp kirángat majd a komfortzónámból, elvégre kénytelenek leszünk némiképp eseménydúsabb, programokkal jobban megtűzdelt életet élni, ami talán némi pozitívum lesz a blogra nézve is, hiszen jobban lesz miről írnom. 

A magyarság létszáma duplázódik Nha Trangban hamarosan.

Tegnap ezzel kapcsolatban is elhárult minden akadály. De nem itt kezdődött...

Már legutóbbi hazai látogatásunkkor eldöntöttük, hogy legközelebb ők jönnek hozzánk. Egyrészt árban kb. ugyanott vagyunk, másrészt mi már sokat voltunk Magyarországon, ők viszont még soha nem jártak errefelé.
Eredetileg persze még Kína volt az úti cél, de ez a közelmúlt eseményeinek fényében enyhén módosult, ami ebből a szempontból még szerencsés fordulatnak is tekinthető, hiszen ez a tengerparti, melegebb üdülőváros, s az itt bérelt nagy befogadóképességű ház egyaránt alkalmasabb plusz három fő fogadására.

A jegyüket már bő egy hónapja megvettem, a Qatarral jönnek majd Saigonig, dohai átszállással. Saigonban már mi várjuk őket, s együtt röppenünk el Nha Trang-ba a Vietnam Airlines-szal. Ez utóbbi viszonylatra nagyon olcsó, cirka 6000 forintba kerülő jegyek is akadnak, ami kifejezetten barátságos. A belföldi jegyeket már Vietnámba érkezésünket követően vettem meg.

Kellett még nekik vízum is, szerencsére turistából is akad előzetes igénylés után reptéren beszerezhető fajta. Ezt néhány napja vettem meg, s talán két nap alatt el is készült az igazoló papír.

A dolog legbonyolultabb része tegnap zajlott le, s egy fél napomba került. Az igazoló papírokat ugyanis ki kell nyomtatni, s már Ferihegyen lobogtatni, hogy egyáltalán beszállhassanak. A Saigonban megszerzendő vízumhoz kell még egy vízumigénylő nyomtatvány is, ami ugyan ott helyben is van, de gyorsítási és kényelmi szempontokból ezt is érdemes előre kinyomtatni és kitölteni. 

Szóval nyomtatás... Ez így elsőre nem tűnik túl bizarr mutatványnak, de felmenőim átlagéletkora közel 60 év, s az is egy kisebb csoda, hogy a skype használatát elsajátították.
Azt eleve tudtam, hogy vagy valaki másra kell bízni, aki majd elviszi nekik a kész papírokat, vagy esetleg otthon megpróbálni a nyomtatóm segítségével, de ennek sikerével kapcsolatban voltak kétségeim. A távoli asztali használat megoldást jelenthetett volna, de annak beállításával már végképp nem akartam szenvedtetni őket, szóval maradt a skype-os beszélgetés.

A nyomtató csatlakoztatása még aránylag egyszerű volt, bár az USB-kábel helye kicsit nehezen lett meg. Szerencsétlenségünkre nem volt fenn driver, így elsőként azt kellett megoldani. Én ugyan skype-on át küldhetek linkeket, fájlokat, de ezután kb. öt perc legalább, mire észreveszik, hogy náluk ez hol jelenik meg.

No mindegy, a driver végül némi nehézségek árán felment, s az első képfájl kinyomtatása is megtörtént. A másikat pdf-ben küldték, úgyhogy előbb Acrobatot telepíttettem. Végül ez is meglett, s sikerült ezt is kiokádni magából a printernek.

A bonyodalmak ezután jöttek, mivel kiürült a fekete patron. Kénytelen-kelletlen én is szedtem le pár programot (új telepítés, alig van még fenn valami), s végül sötétszürke színre varázsoltam a nyomtatványokat. Ezután már aránylag gyorsan megvoltunk, s végül minden papírral végeztünk.
Ehhez képest már az igénylőlapok kitöltetése is gyerekjáték volt.

Most már csak jönniük kell.

A blogon párszor már emlegetett zenészember, Fly segítségével ez a probléma is kipipálva. 

Mint korábban írtam, külföldiek további igazolások nélkül napi 500 USD értékű helyi pénzt alakíthatnak át konvertibilis valutára. Ha turistaként vagyunk erre, ez nem is igazán okozhat problémát, hisz legfeljebb az el nem költött büdzsével szokott ilyesmi történni, s elsősorban az ellenirányú tendenciára van igény.

Legális munkavállalóként sem lehetetlen feladat, a hivatalos jövedelem 70%-ának erejéig megcsinálják munkahelyi igazolás birtokában. Ez azért jár némi macerával, de járható út.

Ha egyik helyzet sem áll fenn, vagy türelmesnek kell lenni, s esetenként hetekig napi szinten bankba járni, vagy keríteni egy helyit, akinek a nevében elintézik. Vagy ha ilyen helyen lakunk, még Hongkong is megoldás lehet, de azért az ottani árfolyamokon már egy kicsit bukik az ember.

Nekünk szerencsére Fly révén lett dollárunk, majdnem középárfolyamon, a Bank of China rátájának megfelelően. 

Küldtem haza is egy adag megtakarítást az ott lévő kínai kártya révén, az még a hazai bankszámlán pihen már. Ami még yuanben van, azt HK-ban útközben elintézzük, ami meg a jövőben érkezik, az majd vietnámi ATM-eken keresztül konvertálódik át donggá némi veszteséggel, de ezt le kell nyelni.

Tegnap megvettem a családi jegyeket is, december 13. és január 18. között öten leszünk majd Vietnámban. Azért már hiányoznak ők is, s akkor még nem is beszéltünk az egyre jobban kimerülő otthonról hozott árukészletünkről, aminek megújításában nagy szerepet játszik majd az általuk érkező poggyász. Ki kell használni a Qatar nyújtotta kereteket, különös tekintettel arra, hogy önmaguk számára egy hónapnyi trópusokon eltöltött időre alig kell valamit csomagolni. Szóval a kellemest a hasznossal esete lesz ez.

Mehetnékem van. Szerencsére már csak nyolc nap.

Idén az órákon egy-egy témát járunk körbe, s ezek egyike a család, házasság, gyermekvállalás háromszöge által lefedett topik volt. Miután a beszélgetés, különösen, ha együttműködőek, kötetlen, így az is szóba került, hogy nekem nincs utódom, s egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy valaha is lesz.

A történtek után 1-2 héttel egyszer csak odajött hozzám óra után az egyik leány, s teljesen kétségbeesett, totálisan értetlen fejjel megkérdezte, hogy miért nem akarok gyereket. Kínában ez ugyanis elképzelhetetlen. 

Korábbi kínai éveim alatt, ha szembesültek az életkorommal, rendszerint a házasság hiányán problémáztak (egy késő huszonéves helyi fehérnép esetében már erősen aggasztó, ha nincs férjnél, harmincasként meg már nagyon nagy bibinek kell fennállnia ehhez), most, hogy bekötötték a fejem, immár a gyerek hiánya van soron.

Házasságon kívül szülni nem trendi errefelé. Az is kellően megbotránkoztató, ha két fiatal együtt él papírok nélkül, s nem is elterjedt, de ha mégis, ott is rendszerint már eljegyzési szakaszban van a kapcsolat.
A zabigyerekek keletkezésének elkerülésére az állam is szabályoz: Kínában - elsősorban a családszabályozás követhetősége érdekében - a gyermekvállalás engedélyköteles tevékenység. Ha a párocska utódot szeretne, a megfelelő hivatalban be kell jelenteni a szándékot. Bár az engedélyeztetés gyakorlatilag automatikusan történik, nincs elbírálás, feltétele a házasság.
Ha valaki mégis erre vetemedne, problémák sorának nézhet elébe. Engedélyeztetés nélkül a gyerek nem kaphat iratokat, azok híján pedig nem vehet igénybe semmiféle állami szolgáltatást.

Kínában mindenki akar gyereket. Vagy ha annyira nincs is bennük késztetés, akkor is összehoznak egyet, mert ez így van rendjén. A gyerek, különösen a fiúgyerek produkálása a szülők legfőbb célja.

A gyerek iránti igény annyira erős, hogy az itteni melegek esetében sem az a szüleik legnagyobb gondja, hogy melegek (már, ha előjönnek ezzel, mert többnyire még a titokban tartás dívik), hanem hogy hogy lesz így unoka.

A gyermek iránti igény nem teljesen önzetlen. Egyrészt, ha van fiúgyermek, azzal biztosítva van a család vonalának folytatása, ami - különösen vidéken és az idősebb lakosság körében - nagyon fontos szempont. Ugyancsak lényeges, hogy hagyományosan a (fiú)gyermek gondoskodik a felmenőiről, amikor azok megöregszenek. Normálisan kiépített társadalombiztosítás híján ez ma is így van.
Nyugdíj döntően csak az állami alkalmazottaknak jár, a többi foglalkoztatott esetében a vállalaton és az egyénen múlik, hogy fizetnek-e nyugdíjbiztosítást, falun élő parasztok esetében pedig teljességgel kizárt a nyugdíj, mivel sosem volt munkahelyük. Esetenként kapnak párszáz yuant az államtól, de ez nem elég sokmindenre.

Miután komoly állami családszabályozás van már több mint harminc éve, a fiúgyermek nem mindenkinek adatik meg. Kellően balszerencsés fogantatások mellett keményen a pénztárcába kell nyúlni, ha a család kitartóan próbálkozna. Néha így is tesznek, így falun olykor nem ritka, hogy akad 4-5 lány a hőn áhított fiúcska előtt.
A kvóta felett vállalt gyerekek elég költségesek lehetnek. A bírság nagyban függ a család jövedelmétől, de manapság egy-egy extra utódért minimum 10-20 ezer yuant ki kell pengetni.
Ez nem megy mindenkinek, emiatt sok helyütt nincs fiú, csak egy-két lány. A lánygyermekek tradicionálisan a férjük családjának válnak a tagjaivá a házasság után, így nagyon szigorúan nézve, a család fiúgyermek hiányában kihal.
Ez a mostani fiatalokat már jellemzően hidegen hagyja, de a szüleik esetében még fontos szempont lehet.
Szerencsére akadnak trükkök. Nem ritka ilyenkor, hogy az egyik unoka az anya családnevét viszi tovább, s így egy kis kiskapu kihasználásával továbbél a vonal.

A gyerek tehát elsősorban befektetés. Garancia arra nézve, hogy időskorára gondoskodik valaki az emberről. Miután Kínában ez a teljesen általános, nem is tudják felfogni, hogy ne így kelljen történnie minden esetben. Itt a gyerek szükséges. Ha tetszik, ha nem.