No, vágjunk hát bele. Némiképp kalandosan jutottunk el idáig, de a lényeg, hogy megérkeztünk. Nézzük, hogy miképpen.

A moszkvai gépünk 12:55-kor indult, az otthonról a magyar fővárosba tartó első busz pedig 5:40-kor jár, cirka 9-re abszolválva az utat a Népligetig. A különbözet majdnem négy óra, ami normális esetben elég, de bármilyen nem várt körülmény borítani tudja, így aztán ezt hamar kilőttem. Egy nappal korábban, már csütörtökön keltünk útnak, s Budapesten éjszakáztunk. Ez annyiban is kapóra jött, hogy a cégtől küldtek némi ruhapénzt, aminek a seggére kellett verni a Zarában egy-két kosztüm formájában.

Hogy jól döntöttünk, az hamar kiderült. A buszunk egyik hátsó kereke Székesfehérvár környékén szétrobbant, a mentesítő járat meg egy másfél óra múlva ért oda. Élesben, pénteken ez már elég lett volna, hogy lemaradjunk, de ugyancsak ehhez vezethetett volna egy baleset miatti dugó az autópályán, amire azért az évek tapasztalatai alapján már volt példa néhányszor.

Annyi előnye volt, hogy még a mentesítő megérkezése előtt megállt egy teli busz, ami elvitte a népek nagy részét, így mi, akik ráértünk, egy menő, lényegében tök üres járaton zúztunk Budapestig.

Pénteken a reptéren aztán az Aeroflotos csekkolószemélyzet értetlenkedett egy sort. Moszkváig velük, onnan pedig a kazahok nemzeti légitársaságával, az Air Astanával repültünk, amit csak nehezen tudtak feldolgozni. Oroszország vízumköteles, de egyazon reptéren belüli tranzitáláshoz nem kell vízum 24 órán belül. Az Alla névre hallgató, erős akcentussal beszélő hölgyemény így aztán konzultált egy sort valahová eltűnve, de végül beérték azzal, hogy igazolni tudtuk a továbbutazásra szóló jegyeket, illetve a Kínába érkezéshez szükséges vízumot.
Még volt egy variálás a poggyászokkal is, mert ez esetben nekik kellett feladni azt egészen Asztanáig, ugyanakkor a súlyhatárok a kazah társaságnál szigorúbbak voltak. Mindegy, pakoltunk egy kicsit a kézipoggyászokba, s így megoldódott a helyzet.
A kézipoggyászok biztonsági ellenőrzése is eltartott egy ideig, ennyire szigorúan még Xinjiangban sem csekkolták. Kapásuk is lett nagy sokára, mert keveredett a csomagba egy 120 ml-es flakon is. Rég láttam ekkora diadalt kiülni valaki arcára, mint amit a kedves honfitársunk produkált, remélem, este már azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy ma is elért valamit.


Időben megérkeztünk Moszkvába, ahol, beszállókártya híján először egy ideiglenes papírt adtak, majd az egyik tranzitpontnál nyomtattak nekünk belőle.
Időközben a putyini rendszer fővárosának első számú repterét közelítették a nyugati sztenderdekhez, ugyanis teljesen betiltották a dohányzást. Minden különösebb rosszmájúság nélkül jegyzem meg, hogy ennél sokkalta kifogásolhatóbb problémákkal is foglalkozhattak volna, de ez van. A jövőben igyekszem majd nem érinteni Moszkvát, mert azért hat óra nikotin nélkül egy függőnek nem jó vicc.
Szégyenszemre azt is bevallom, hogy éltem a kiskapukkal. A betiltással, s a dohányzó szobák felszámolásával csak annyit értek el, hogy a népek most a mosdókban füstölnek, ahol masszív cigifüst van, amit az is kénytelen szívni, akinek nem kéne. Füstjelzőt ezekbe nem építettek. A kilátásba helyezett 500-1500 rubeles (2-6 ezer forint) büntetések sem igazán elriasztóak.

Seremetyevo fent, a Moszkva-Asztana járat lent

Az Air Astana kifejezetten üdítő meglepetésnek bizonyult. A katariakhoz fogható szintű kiszolgálás, abszolút élvezhető menü, csak jót tudok róluk mondani. Ráadásul félig üres is volt a gép Asztanáig, így három ülésen alhattam egy keveset - sajnos az út alig volt több 3 óránál.
Az asztanai reptér is rendben volt - kulturált dohányzási lehetőséggel, s igencsak csábító áru vámmentes boltokkal. Ez utóbbi termékeiből még jó eséllyel csemegézünk majd, amikor férjem kínai tartózkodását újítgatjuk meg. Egy liter Bailey's-t pl. már 12 euróért is lehetett kapni.

Air Astanás menü fent, beszállás Urumcsi felé (lenn)

Az Asztanából Urumcsiba tartó gép is időben indult és érkezett, hasonlóan a másik három géphez, amit az út során igénybe vettünk. A kínai útlevél-ellenőrzés is zökkenőmentesen ment, majd a csomagfelvételt követően elindultunk a kijárati csomagvizsgálat felé. Ahonnan a nem várt izgalmak jöttek.
Folytatás innen a második részben.

Már néhány órája Seremetyevon múlatjuk az időt, miután időre megérkeztünk Budapestről. Este 10 után indulunk tova Asztana felé, majd onnan már Urumcsi jön.

Mindenkit üdvözlök, indul a blog negyedik szezonja. Ezt is megértük.

Egy valamire való légitársaság már rég nem repül multimédiás szórakoztató cuccok nélkül. A nagy gépek rendre fel vannak szerelve velük, az utasok pedig a hosszú szállingózás alatt kedvükre nézegethetnek filmeket, játszadozhatnak vagy épp hallgathatnak zenét.

Az Aeorflot Shanghai-Moszkva járata sem volt ez alól kivétel, a sztyuik kiosztották a karfához csatlakoztatható füleseket, onnantól meg már ki-ki ízlésére van bízva, hogy mivel múlatja az időt.

Egy Veve sem lehet meg anélkül, hogy kilenc óra repülés során ne nézegetne valamit, így végig is mustráltam a kínálatot. Közönségfilmeket elvétve nézek, nem az én műfajom, a repülőkön sorozatokból meg elvétve akad valami használható, ezért általában a dokumentumfilmek között szoktam elsőként keresgélni.
Minthogy orosz felségjel alatt közlekedtünk, a lehetőségek között is gyakran fordultak elő orosz produkciók. Egyikük, egy szibériai tigrisről szóló filmecske nyomban fel is keltette az érdeklődésemet, hamar végig is néztem.

A részletekkel nem nagyon akarok untatni senkit: a szokásos szomorú tényeket lehetett hallani. Miután a hagyományos kínai gyógyászat mindenféle kiváló hatást tulajdonít a tigrisek minden egyes porcikájának, így előszeretettel ejtik el őket, majd csempészik az alkotóelemeket Kínába. Mutatott a film orvvadásznak tűnő egyedeket, vadőröket, s a narrátor is ecsetelte az óriási nagymacskák bizonytalan sorsát.

A néző csak néz, látszólag minden rendben, standard dokufilm megy, s fel sem merül, hogy a bolygó egy sajátságos berendezkedésű országának légterében haladunk épp. Csakhogy hirtelen jön Putyin, s az addig teljesen konvencionális természetfilm egy pillanat alatt átalakul propagandává.

Merthogy Putyin nem akárki, azt tudjuk jól. Felbukkanhat ő az orosz vadkelet bármelyik falvacskájában, segít a kisembereken, átússza a folyókat, spontán felvételeken lovagol, ment embert és vadat egyaránt.
Az addig a tigrisek lényegében kilátástalan helyzetén lamentáló filmecske reményt csillant meg. Putyin pár éve egyszer csak szólt népéhez, hogy márpedig azért tigrist lőni nem annyira szép dolog, szóval inkább talán kéretik mellőzni.
Az addig lelkes vadorzók körében is széles népszerűséget tudhat magáénak, hiszen a dokumentumfilmes következő mondata szerint a bejelentést követően hirtelen drámaian csökkent a tigrisek pusztítására tett erőfeszítés. Putyinnak csak egy szavába került.
Feltűnt az elnök kis tigriskölykök dögönyözése közben is, ugyanis kapott ajándékba belőlük valahonnan. Egy ilyen nagyszerű ember természetesen nem a hátsó kertben tartotta őket háziállatként, hanem felelősségteljesen lepasszolta a piciket egy állatkertnek, de azóta is sűrűn gondol rájuk.

A feltehetően kötelező Putyinos kör után aztán - némiképp ellentmondásosan - megint orvvadászokat meg kesergő vadőröket vonultat fel a film, úgyhogy azért a nagy tigrisbarátok még ne lélegezzenek fel megkönnyebbülten.  A nagymacseknak sajnos valószínűleg annyi a vadonban előbb-utóbb. Talán ha Putyin gyakrabban hozza szóba őket, még van remény...

Időben megérkeztem Moszkvába is, s szerencsére még wifi is van Seremetyevón. Az utazás zökkenőmentes volt idáig, remélem, most már a budapesti géppel sem lesz semmi gond, s elindul időben.

A légitársaságokat és úgy önmagában a repülést többnyire nem a gasztronómia miatt szeretjük, de el kell ismerjem, hogy az oroszok által elénk öntött tápanyag már csaknem finomnak volt nevezhető. Valami tejszínes csirke, tésztával, szinte otthoni ízek. Elégedett vagyok az Aeroflottal eddig. Maradéktalanul.

Az utasok is nyugton voltak. Valamikor vacsi után egy kisded ugyan üvöltött egy fél órán át, de ez volt az összes kellemetlenség. Dajdajozó utastársak nem voltak, de erről mondjuk igyekeztek is tenni. Míg másutt rendszerint megelégszenek azzal, hogy a dohányzást tiltják, itt alkoholizálni is tilos volt a fedélzeten. Nem csak ők nem adtak, de más forrásból származó szeszt sem szabad fogyasztani. Úgy hiszem, voltak kevésbé kellemesebb tapasztalataik, amiért bevezették ezt a szabályozást.

Még cirka három órám van az indulásig, addig pöfékelek, meg gyötröm az internetet. Néha ez is kell. A dohányzó szobát mondjuk nem volt egyszerű megtalálni, jelzés sehol, csak kérdezősködésssel sikerült.

Legközelebb már otthonról. 

ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták - bevezető
A kínai határviták - Tibet, Kasmír és Ladakh

A Kínai Népköztársaság mai teljes szárazföldi területe - néhány, a gyakorlatban soha senki által nem birtokolt kies, lakatlan régiót leszámítva - a történelem során valamikor a kínai birodalom része volt. Az a lehető legritkábban, egész pontosan kizárólag az utolsó, mandzsuk uralta Qing dinasztia idején fordult csak elő, hogy a teljes mai fennhatóság érvényesült, de különböző formában valamikor minden egyes darabja felett uralkodott már kínai császár.

Leggyakrabban természetesen a mai magterületet kellett Kína alatt érteni, amely, az aktuális dinasztia erejének függvényében rendszerint rendelkezett egy kisebb-nagyobb nyugati folyosóval a Selyemút mentén, a mai Xinjiang egy részén. Időnként a ma már önálló Korea és Vietnam egyes darabjait is ellenőrizték.

Északkelet-Kína, Mandzsúria sem gyakran tartozott a birodalomhoz, törzsi terület volt nomád lakossággal, akiket igyekeztek a Nagy Falon kívül tartani.

Az utolsó kínai eredetű császári dinasztia, a Ming-ház 1640-ben bukott meg. Az őket megdöntő, erejük teljében lévő mandzsuk, a saját, Qingnek nevezett uralkodóházuk színeiben hizlalták fel Kínát méreteinek abszolút csúcsára: bekebelezték Tibetet, Xinjiangot, Mongóliát, Mandzsúriát (ez utóbbi nem volt nehéz, hisz' a mandzsu bázisról van szó), s egyúttal megindultak nyugaton Közép-Ázsia, északkeleten a mai orosz Távol-Kelet felé.

Az oroszok is ekkortájt léptek a színre, s így az érdekek hamar ütköztek. Az Amur-menti telepükön a Qing-sereg rajtaütött, majd a megkötött megállapodás, az 1689-es nyercsinszki szerződés szentesítette a két birodalom határait, a kínai érdekeknek megfelelően.

A kínai birodalom kiterjedése csúcsán. Nyercsinszk ezt állapotot szentesítette északkeleten.

Az erőviszonyok gyorsan változtak, ahogy a kínai partoknál megjelentek a nyugati hatalmak, s velük együtt az ópiámháborúk és az egyenlőtlen, a birodalomra kényszerített szerződések.
Az oroszok sem hagyták ki a ziccert, két lépésben, két újabb, az aiguni majd a pekingi egyezményekkel előbb az Amurig tolták a határt, majd az Usszurin túl fekvő Szihote-Alinyról, a tengerparti, mai Vlagyivosztok környéki részről is lemondatták Kínát.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy noha ezt megelőzően a Qing-dinasztia területét képezték ezek a területek, a gyakorlatban kínai jelenlét nem nagyon mutatkozott néhány prémvadászt és kereskedőt, és a hébe-hóba emelt helyőrségeket leszámítva. Sem településeket nem alakítottak ki, sem bevándorlás nem zajlott (ezt eredetileg, teljes Mandzsúriára vonatkozólag tiltotta is az új udvar).

Nyugaton a Qingek egészen a Balhas-tóig kiterjesztették az uralmukat. A maival nagyjából megegyező határvonalat 1864-ben, Tachengben erőltették rá a külföldi hatalmak szorításában vergődő országra az oroszok. Összességében, a három szerződéssel mintegy másfélmillió négyzetkilométert szereztek meg így Kína rovására, s a már szovjet vezetésű északi szomszéd a felelős Külső-Mongólia függetlenítéséért is, ami méretben még nagyobb érvágás volt.

Az Oroszországban kialakuló bolsevik rendszer az internacionalizmust és a népek egyenlőségét hirdetvén felemás helyzetben találta magát a monarchia idejében kötött, imperialista megállapodásaival. A Kínai Népköztársasággal szemben lemondtak mindenféle cári előjogokról, de a határok kérdésében a tachengi illetve a pekingi megállapodásokat tekintették érvényesnek. Az ötvenes években, a szovjet-kínai barátság időszakában a kínaiak nem is bolygatták a kérdést, szükségük volt a Szovjetunió gazdasági és technológiai segítségére.

A Zhenbao-szigeti határháború

Északkeleten az aiguni ill. pekingi egyezmény javarészt folyók (Amur illetve Usszuri) mentén jelölte ki a két ország határát. A szerződés külön nem rendelkezik a folyami szigetek hovatartozásáról, így azok megosztására a nemzetközi jog alapján a folyómeder középvonala, több ág esetén a főág középvonala az irányadó. Az említett Zhenbao (vagy oroszul Damanszkij) és még néhány száz kisebb sziget ez alapján Kína részének tekintendő, a gyakorlatban azonban a szovjetek a világháború idején magukhoz csatolták őket.

A hatvanas évek közepén Mao - a vezetésen belül megingó helyzetére gyógyírként, mintegy megelőző csapásként - kirobbantotta a kulturális forradalmat, s ezzel egy évtizedre őrült közállapotok következtek. A fanatikus, leszámolásokkal, rombolással terhes milliőben Kína újra előszedte a cári Oroszország által egyenlőtlen szerződésekkel elszakított területek ügyét is. Bár eleinte még a teljes szovjet Távol-Kelet is felmerült, azért a külpolitikában igyekeztek legalább minimálisan józan határokon belül maradni, így végül a folyami szigetekre helyeződött a fókusz.

A Damanszkij/Zhenbao-sziget, a konfliktus forró pontja

Többszáz határsértés után, végül 1969 egy márciusi hajnalán a kínaiak megindultak az amúgy gazdaságilag értéktelen, kevesebb mint egy négyzetkilométeres Zhenbao-sziget felszabadítására. Két hétig a szigetért (szovjet győzelem), majd még pár hétig egy kilőtt szovjet tankért harcoltak (ezt a kínaiak szerezték meg).
Fél évvel az összetűzés után aztán a szovjetek feladták a szigetet, a kínaiak pedig győzedelmesen bevonultak, s mindkét fél elfogadta a harcok befejezését, s Zhenbao kínai ellenőrzését.

Bár korlátozott összecsapásokról volt szó, a haderők méretéhez képest elhanyagolható veszteségekkel, ennek ellenére, különösen, hogy hatalmas seregek vonultak fel mindkét részről a határ teljes vonalában, egy ponton már komolyan felmerült szovjet részről a nukleáris válaszcsapás lehetősége (ekkor Kína már öt éve maga is rendelkezett atomfegyverrel). Végződhetett volna sokkal rosszabbul a dolog.

Rendezés

A Szovjetunióval 1991-ben, Gorbacsov alatt indult meg a határvita rendezése. Elhúzódó, aprólékos folyamat eredményeképp végül 2008-ra sikerült teljesen lezárni Oroszországgal a kérdést. A vitatott szigetek nagy részét Kína megkapta, bár önmaga is tett engedményeket a Habarovszk környéki szigetek kapcsán.

Nyugaton három új szomszéd jelent meg Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán személyében. A legnagyobb kínai követelés Kirgizisztánnal szemben állt fenn, mintegy 20000 km2-es területen.

A tádzsik-kínai határ kínai térképeken, a második képen már a határrendezést követően. Kína az igény jó részéről lemondott.

A megállapodás kezdetben nem tűnt sürgetőnek Kína számára, azonban amikor Közép-Ázsia destabilizálódásával párhuzamosan a xinjiangi helyzet fokozódni kezdett, s a szélsőségesek beszivárgását meggátlandó fontossá váltak az egyértelmű határok, hirtelen Kína is sokkal pragmatikusabb hangot ütött meg, s jelentős engedményeket téve (pl. a kirgizek felé fennálló igény kevesebb mint 5%-ával kiegyezett) pár év alatt lezavarta a teljes demarkációt. Néhány száz négyzetkilométernyi, magashegyi, lakatlan területek cseréltek gazdát, s nyertek kínai fennhatóságot, s ezzel egyúttal pontot tettek az szovjet-orosz területi konfliktusok végére is.

Kirgiz-kínai határ. A már jelentősen lecsökkentett igény (lásd az első kép) tekintetében is hajlottak a kompromisszumra.

************

A sorozat befejező részében a déltengeri szigetek és Diaoyu következik.