Már említettem volt, hogy a jelenlegi vízumom nem jogosít fel túl hosszú idejű tartózkodásra, s mostanság igényelnénk újat, amivel rendeződne a helyzet. A most már szokásosnak nevezhető forgatókönyv szerint azonban megint variáltak egyet, s az augusztusban még működő módszer már megszűnt, s bár kilátásban van egy új, feltehetően még előnyösebb is, ez egyelőre még bizonytalan, hogy időben beköszönt.

Már megérkezésem előtt tisztában voltunk vele, hogy egy ilyen lehetőség nem kizárható, ezért tervbe is vettük, hogy ez esetben hazaruccanunk egy időre, hogy ott elintézve minden szükséges papírmunkát újra Z-vízum-kompatibilis lehessek (ha ezen addig nem variálnak). Vietnámba semmiképp nem szeretnék visszamenni, így elég jó eséllyel hazanézünk, két év után. Mivel most így adott lenne a lehetőség, hogy elintézzünk néhány, egy ideje már gyülemlő dolgot (pl. a meglévő vízum miatt nem volt módom férjezett nevet felvenni, amin változtatni szeretnék, fel kéne újítani a lakásban egy-két dolgot), így valószínűleg csak a szeptemberi új tanévre térünk vissza, addig lesz idő kényelmesen végezni mindennel. Egy max. két hónapos otthonlét alatt erre vajmi kevés mód lenne, s a teendők már régóta gyülemlenek.


No, de ez egyelőre még nem teljesen biztos, még én is gondolkodom a dolgon, s a helyzet is változhat, mindenesetre most ez is szerepel a lehetőségek között. Azt mindenesetre már elhatároztam, hogy ha haza is térünk, az ismeretterjesztő jellegű posztokkal akkor sem maradok a blog amúgy rendkívül fegyelmezett és kitartó közönségének adósa.

Egy hónap Kína még mindenképp előttem áll.

Egy kicsit eltűntem, de közben intézkedtünk is. Vietnám a bolygó azon kevésbé szerencsés országai közé tartozik, ahová kell vízum, de a csoporton belül a szerencsésebbek egyike, mivel ezt érkezéskor is be lehet szerezni.

Annyi nehezítés persze van a dologban, hogy csak úgy a semmiből felbukkanva ez nem jön össze, először igényelni kell egy approval letter-t, amit aztán kinyomtatva magunkkal kell hurcibálni. Ezzel engednek csak fel a Vietnámba tartó gépekre, s a reptéren ennek birtokában állítják ki a megfelelő vízumot a jelöltek útlevelébe.
Szerencsére ez az igénylés online lezavarható, s jelen szabályozás hatálya alatt a turista mellett üzleti vízumok is beszerezhetőek így, utóbbiak akár egy évre is. Ez az egy éves üzleti vízum ráadásul az érvényességi idején belül folyamatos tartózkodásra jogosít, vagyis akár egy évig nem kell elhagyni az országot, hacsak kedvünk nem tartja.

Az approval letter tehát hamar elkészült, s ennek birtokában ma a repülőjegyeket is megvettem. Az Air Vietnammal utazunk majd, Hongkongból. Lesz egy kétórás szünet Ho Chi Minh-városban, de ezalatt legalább be tudunk csekkolni a belföldi járatra és fel is tudjuk venni a vízumunkat.

Nha Trangba majd október 7-én este nyolc után érkezünk, ami itt már több mint kilenc, mivel a vietek a nem a pekingi időzónát használják.

Két hétre foglaltam több részletben, lemondható módon szállást, az alatt remélhetően találunk házat magunknak.

Jó lesz ez, bárcsak minden ilyen simán menne!

Bár úgy volt, hogy most a hónap elején teszünk egy utat Kuala Lumpurba, a helyzet úgy hozta, hogy ezt egy kicsit halasztjuk. 

Nem szórakozni mentünk volna, hanem vízumügyben, de mivel egész jól fizet a nyári suli, nem akartam egy hetet mulasztani, s az ügyintézéssel is még ráérünk egy kicsit. Előreláthatóan szeptember végén vagy október elején megyünk, a pontos időpont majd alakul az aktuális programoknak megfelelően. Férjem tartózkodása október 7-ig még rendben van itt, s az adott hónap első hete a kínai nemzeti ünnep, amikor feltehetően a külképviseleteken sem melóznak, így majd ezt is figyelembe kell venni.

Hacsak valami - például munka - közbe nem szól addig, úgy gondolom, az ünnep után időzítünk majd, tehát olyan október 7-től cirka 15-ig leszünk odakünn. De ez majd kiderül.

Elég eseménytelenül telnek a napjaink. Meleg van itt is, elég kibírhatatlan az idő, de szerencsére csak a szabadban. Esik is elég sűrűn. Zajlik a nyári munka is, elég unalmas, de legalább jól fizet és nem szólnak bele okosabbnál okosabb ötletekkel.

A költözést feszegető cikk alapján feltehetően nem meglepő, de most egyelőre nem keresünk másik lakást. Itt tudok továbbra is bérelni félévnyi elköteleződés mellett is, s ha esetleg menni kell, akkor az a havi 1500 pénznyi differencia is jól fog majd jönni. Férjemnek most egy rövidebb vízumot fogunk igényelni - arányaiban egészen minimálisan drágább csak -, mert így majd "utolér", s megszűnik a xinjiangi munka vége óta fennálló szituáció, miszerint cirka fél év különbséggel járnak le a tartózkodást lehetővé tevő dokumentumok. Miután állandóan változik a helyzet, ahhoz, hogy mindketten garantáltan ki tudjuk használni az időt, az kell, hogy újra szinkronba álljanak a dolgok. Így, ha februárban nem megyünk tovább, akkor legalább egy évre előre tudunk tervezni a mostani fél helyett.

Ugyancsak aktuális lesz lassan a családlátogatás is. Ezúttal nem mi megyünk, hanem három szülő érkezik egy hónapra - a helyi újév idejére, amikor nincs suli. Hogy pontosan hova jönnek még, az egyelőre teljes homály, mert lehet, hogy nem is Kína lesz az úti cél, hanem Vietnám - vagy épp valami délkelet-ázsiai helyszín, ahol "nyaralni" lehet, kettőnk lokációjától függetlenül. Ezt legkésőbb október vége felé kifundálom, aztán lehet majd szervezkedni. Egyik érintett sem sűrűn hagyta el a szülőhelyét, úgyhogy újdonság lesz majd bőven. De még ez is egy kissé később lesz, van még idő agyalni. 

A vízumbeszerzés kevésbé alakult zökkenőmentesen, mint eredetileg vártuk. A pasi az USA-n keresztül intézi, s a nyáron férjemnek gond nélkül meg is oldotta. Ezúttal az enyémnek vágott neki, de valamilyen, általam nem ismert okból kifolyólag business vízumot próbált meg belőlük kipréselni, nem pedig ugyanúgy turistát.

Ez nem is jött össze, visszaküldték az útlevelet, s eredménytelenül zárult a folyamat. Az indok az állampolgárságom volt, ez állítólag hol összejön ezen a módon, hol nem. Mindenesetre most újra meg lesz próbálva, ezúttal az eredetileg is gondolt turista verzióban, de addig még meg kell ismételjem a hongkongi kitérőt egy egy vagy kéthónapos ottani turistavízumért.  Ottalvással. Hurrá.

Ennek alternatívája lett volna a malajziai verzió. Ez személyes megjelenést igényel, s ugyanúgy egyéves vízumot eredményez, az amerikainál nagyobb eséllyel jön össze. Viszont náluk bukom a pénzt, ha mégse sikerül, mint kiderült, míg ennél az eredeti ügymenetnél csak akkor kell fizetni, ha már nálam a vízum.

Elvileg nincs semmi akadálya a turista vízum beszerzésének, de azért kicsit morcos vagyok, hogy eleve minek igényelt üzletit első körben. Addig is még mehetek HK-ba újra, aminek viszont egyáltalán nem örülök. A Chungking Mansiont nagy ívben elkerülöm, de hogy hol fogok megszállni, az még egyelőre rejtély.

Hogy jó dolgok is történjenek, virágelvtárs is Shenzhenbe keveredik, s hoz nekem túró rudit meg szalonnát. Ha az első nem hiányozna, visszaadhatnám az állampolgárságom. És minden bizonnyal sörkertezni is fogunk, ha már tiszteletét teszi errefelé.

A november 20-án esedékes hunani orvoskodás miatt előbbre kellett hoznom a hongkongi pecsételést. A hónap elején beszerzett vízumom ugyanis kétszer 30 nap tartózkodást tesz lehetővé, az új, éves vízum beszerzése meg kb. 15 napot igényel, így hamarabb neki kellett kezdeni.

Tegnap hajnalban így aztán átmetróztunk Hongkongba. A szombat hajnali időszak egészen jó megoldásnak tűnik, egyik irányban sem volt 2 percesnél hosszabb sor egyik átkelőnél sem. Így nagyon gyorsan haladtunk volna, ha nem jön egy apró gikszer. 

Ugyanis kifelé menet meg visszafelé jövet is feltartóztattak, s további vizsgálatnak vetettek alá. Ez abból járt, hogy nézegették az útlevelem, telefonálgattak meg fénymásolgattak is. Végül átengedtek azzal, hogy minden rendben.
Ha minden igaz, a zavarodás oka feltehetően a xinjiangi resident permitem, ami a rendszerben még érvényes lehet, az útlevelemben meg már nem. Mindenesetre gáz nincs, de Kína elhagyása esetén érdemes egy negyed óra plusszal számolnom, amíg feldolgozzák a helyzetet, s nem nagyon kicentizni a járatom elérését.
Előbb-utóbb Alma meg remélhetően megbirkózik a kihívással, s talán sikerül érvénytelenítenie az engedélyt. Ha meg nem, jövő nyáron magától lejár...

Ezúttal nagyon gyorsan fordultunk: elhagytuk HK-ban az érkezési oldalt, megkerestük a Kína felé tartó emeletet, majd már jöttünk is vissza. Némi kavarodással járt azért ez is, nem volt teljesen egyértelmű. HK-ba belépve ugyanis a default út az ottani metróba vezet. Végül találtunk egy, a szabadba (buszokhoz, de végre nem zárt) vezető kijáratot is, ahonnan már volt lehetőség visszafordulni is. Nem lettem volna felhőtlenül boldog, ha kénytelen lettem volna egy megállót metrózni, hogy vissza tudjak jönni.

A zöld, folyón inneni világ HK, a túlparti magasházas Shenzhen (fenn),
Hongkongi metró és hegyek (lenn)

A határ, a hídon, dobozba zárva, két szinten hömpölyögnek a népek, fenn HK felé, lenn vissza Kínába. A lenti buszos részen nyílik mód a gyors visszafordulásra.

Tegnap megvettem a repjegyeket, eszerint szeptember 2-án indulunk útnak, elsőként Moszkva, majd onnan a kazah főváros, Asztana felé, hogy aztán onnan már közvetlenül Urumcsiba röppenjünk tova. 

Férjem (immár az itthoni külvilág felé is az) vízumát nem sikerült elintézni a sulis papírokkal, de már nem akadok fenn ilyesmin. Szerencsére volt mód számára egy éves, többszöri belépésre jogosító engedélyt szerezni önállóan is, így természetesen ő is velem tart. Kéthavonta sajnos majd át kell ruccanni Kazahsztánba, de majd abszolváljuk a kihívást.

A fenti felvezetés meg a korábban vázolt dolgok miatt teljesen hidegen hagy, hogy az iskolai karrierem miképpen alakul. Október elején kapok három havi fizut tőlük, amivel fedezik a miattuk felmerült költségeket meg még valami pluszt, onnantól meg épp nem érdekel, hogy mi lesz a folytatás - tart, amíg tart.
A céges munka azóta is megbízhatóan fizet, s előreláthatóan csak szeptemberben vagy októberben lesz a következő jelenés, ha minden igaz, Thaiföldön.


Szeptemberben tehát újra beindul a blog is, addig is élvezem a nyár maradékát. Kedves olvasók, tegyetek ti is így!

Mint arról már többször is szó volt a blogon, Kína vízumköteles, csak úgy spontán idekóvályogni - akárcsak egy egyszerű turistáskodás keretein belül is - nem lehet. (Némi egyszerűsítés ebben a műfajban már megfigyelhető: egyes országok - köztünk kicsi hazánk - állampolgárai a továbbutazásra feljogosító repülőjegy birtokában néhány légikikötőben kaphatnak 72 órás vízumot, de az adott város közigazgatási határait ők sem hagyhatják el ezalatt.)

Turista vízumhoz jutni egyébként sem komplikált, így aki tényleg csak ezért jönne ide, annak nincs nehéz dolga. Az elmúlt években megszaporodó, illegálisan itt dolgozgató nyugatiak miatt azonban jócskán nehezítettek a gyanús igénylők életén. Amíg ezt megelőzően az érintetteknek elég volt pár havonta Hongkongba látogatni, s ott új vízumot kérni, most a hivatalos álláspont az, hogy kizárólag a waiguorenek anyaországában intézhető el a folyamat. A dolog annyiban mindenképp működik, hogy lényegesen kevesbé éri meg negyedévente bevállalni egy interkontinentális utat.
Természetesen nem Kínában lennénk, ha ez tökéletesen megoldaná a problémát, ugyanis a gyakorlatban vízumot igényelni továbbra is lehet Hongkongban is, az már más kérdés, hogy az elbírálás sikerére nem nagyon lehet mérget venni, s nem is sűrűn adnak egy hónapnál hosszabb időtartamra - s azt sem végtelen számban egymás után.

Hogy ezt leírtam, annak csupán annyi az oka, hogy amikor eldöntöttünk, ketten jövünk, akkor egyúttal arra is megoldást kellett találni, hogy ezt legálisan miképpen tudjuk kivitelezni. Én legálisan dolgozom itt, így ennek megfelelően jár számomra a munkavállalói vízum, kísérőm azonban nem, tehát az ő helyzetét is rendezni kellett.

A fentiek miatt a turistavízumosdi hamar kiesett a szóba jöhető lehetőségek sorából. Amerikaiak, kanadaiak sűrűn kapnak 10 évre szóló, korlátlan számú belépésre jogosító vízumot, aminek a segítségével egész kis macerával kezelhető egy ilyen szituáció: mindössze annyi a mafan, hogy az egyhuzamban Kínában töltött időt korlátozzák, ezért rendszeresen el kell hagyni az országot, amihez technikailag elég, ha átruccanak öt percre Hongkongba. Sajnos magyaroknak ilyen nem jár.

Viszonylag kevésbé nehézkes még az üzleti vízum megszerzése is, de ehhez is kell egy meghívó fél, s magyaroknak jellemzően max. fél évre adnak, jellemzően egy vagy két belépést engedélyezve. Kilőve.

Kissé komolytalanul felmerült már a legelején a legegyszerűbb, s egyúttal a legkevésbé ingoványosabb megoldás is, amely tényleg nem igényel trükközést, hongkongi kiruccanásokat, s jogilag kikezdhetetlen. Ez volna a hozzátartozói vízum.
A Kínában huzamosabb távon legálisan tartózkodó külföldi ugyanis jogosult arra, hogy közeli családtagjait is magával hurcibálja: szülők, 18 évesnél fiatalabb utódok, anyós-após illetve férj/feleség csapható hozzá a kis idilli kompániához.

Tavaly futólag említettem, hogy az akkor hátrahagyott kapcsolatom nem viselte egészen zökkenőmentesen a távollétem, s ma már azt is hozzáteszem, hogy bele is pusztult. Ebből kikövetkeztethető, hogy a jelenlegi szerelem még nem igazán hosszú életű, annyira legalábbis nem, hogy az ember anyakönyvvezető elé álljon. Normál körülmények között semmiképp.

Kínába utazni nem normális körülmény, így aztán miután kifutottunk minden más opcióból, maradt az érdekfrigy ötlete. Hangsúlyozottan nem tekintjük valódinak, ennek megfelelően nem is publikus, nagyjából a két tanút meg most már a blog közönségét leszámítva. Névváltoztatás sem történt, gyűrűzés és közönség sem járt mellé, így az egész procedúra ingyenesen lezavarható volt, s kizárólag a válásnak lesz majd valami költségvonzata.
Merthogy válás lesz mindenképp. Azzal kapcsolatban hülyeség is lenne jóslatokba bocsátkozni, hogy mennyire bizonyul a kapcsolat tartósnak, ezt legfeljebb néhány év után merném megkockáztatni, de a megállapodás alapján amennyiben egyszer valóban szeretnénk összekötni az életünket, akkor az egy új szerződés keretein belül valósul majd meg, a jelenlegi megszüntetése után.

No, szóval annyi a lényeg, hogy férjhez mentem. Papíron. Kínában már vénlány sem maradhat az ember. 

Ma sikeresen elintéztem a munkavállalási vízumot is a nagykövetség konzuli osztályán. Rendesek voltak, mint általában, s az sem nagyon izgatta őket, hogy az igénylőlap-mellékletet sem töltöttem ki, lévén hogy a fakkokban nem találtam belőlük.

Ottlétem alatt most is szép számmal voltak fiatalok, akik különféle ösztöndíjakkal vesznek részt kínai részképzésen (most már, ha jól értettem az egymás közötti szavaikat, van Konfuciusz Intézetes ösztöndíj is, féléves is). A követségi alkalmazottakról tudni kell, hogy magyarul nem beszélnek, angolul viszont tényleg egész jól. Ma a velük folytatott diskurzusból volt szerencsém öt magyar egyetemista angol nyelvi képzettségéről is meggyőződni, s hát őszintén szólva, a helyzet erősen lesújtó.

A korosztályom esetén még elfogadom magyarázatnak, hogy elsőkként kezdtünk el nem oroszt tanulni, s sokunk, például én is, egy ideig németül tanult. De a nálam cirka 10 évvel ifjabbak már olyan környezetben nőttek fel, ahol az angol folyt mindenhonnan, s egyszerűen elképesztőnek találom, hogy ennyire nem ragadt rájuk semmi. Olyan akcentussal és annyira gyatra színvonalon nyilvánulnak meg angolul, hogy az én képem ég miattuk. Nyelvérzék ide vagy oda, egy budapesti elitegyetemi hallgatótól többet várnék.

Vettem aztán bőröndöt is. Néztem egy specializált üzletben is, de drágák voltak, s ahhoz képest szarok is. Nem győztek meg, hogy kibírják a gyűrődést, úgyhogy akkor inkább már elugrottam az egyik teszkóba, s szereztem onnan egy hasonló példányt, kevesebb mint feleannyiért. Ennek minőségével kapcsolatban sincsenek illúzióim, de legalább négy kerék van rajta, így van rá némi esély, hogy nem egyszerre megy tönkre az összes.

Megvan a vízum is, még szerdán sikerült elintézni.

Egészen meglepő mennyiségű vízumkérelmet adtak be, amíg ott voltam, mondjuk torzíthatja felfelé az arányokat, hogy a diákok is most intézték, volt belőlük néhány. Azt is sikerült megfigyelni, hogy szinte senki nem vitt magával minden szükséges papírt, noha a követség honlapja teljesen világosan fogalmaz. A lényeg, hogy a matrica benn az útlevelemben, az én bejutásommal már nem lesz gond.

Az agyam már azon kattog, milyen szisztéma szerint tartom majd az órákat, milyen ötleteket vethetnék be a tanítás során. Meg hát izgulok is már keményen.
Bár a tantervet készen kapom, nem nekem kell kidolgozni - s alapvetően csak a kínai kollégák óráira kell építenem, őket követnem -, azért így is aggaszt kissé a dolog.

Az eddigi két elődöm brit volt, egy szőke leányzó és egy srác, most jövök majd én harmadikként, gyökeresen eltérő kiejtéssel. A legtöbb nem brit beszélőhöz hasonlóan én is az amerikai kiejtésen szocializálódtam.

Sokan kérdeztek már, miért kellek én oda, ha egyszer magyar vagyok, s nem anyanyelvi beszélő. A kínaiaknál nincs elég angoltanár? Van természetesen, s mint a jobban képzett nyelvtanárok általában, feltételezhetően az ottani munkatársaim is kiválóan ismerik az angol nyelv nyelvtanát, felépítését. Mi több, erős a gyanúm, hogy nálam jobban, mivel én leginkább használom a nyelvet, s a legtöbb dolog ösztönös.
Azonban szerencsére én nem ezért leszek ott. A helyi pedagógusok kiválóan meg tudják tanítani a fentieket, de van egy hatalmas gyengéjük, ami a kiejtés. A legtöbb kínaihoz hasonlóan ők is nagyon erős akcentussal beszélik a nyelvet, annyira, hogy sok esetben egy úgymond "normális" beszélő számára a megértés is nehézséget okoz. A kínai nyelv szótagokból álló kötött rendszere azzal jár, hogy a kínaiak nagyon nehezen boldogulnak a saját szótagjaikkal nem lefedhető szavakkal, például a szóvégi mássalhangzókkal (ösztönösen hozzáraknak egy magánhangzót, hogy ki tudják mondani). Miután sok időt töltöttem már el kínaiakkal, a magyar és angol általuk beszélt formája sem ismeretlen számomra, ennek ellenére sokszor nehezen értem, mit akarnak mondani.

A külföldről importált tanár tehát elsődlegesen beszélni tanít, a kiejtés javítása a feladata. Én mint kvázi anyanyelvi beszélő kerülök ki, miután az interjúk alapján arra jutottak, hogy a kiejtésem természetesnek tűnik, ami úgy általában az általános vélemény szokott lenni akkor is, ha amerikaiakkal kommunikálok. Nyelvérzék vagy mi a szösz, ebből a szempontból nagy a szerencsém. Más dolgokhoz annál hülyébb vagyok, de erről majd máskor.

A másik gyakori kérdés, ami feljön, az a motiváció, hogy mégis mi hajt afelé, hogy egy évet ott töltsek a világ túlsó végén. Pénz, kihívás, kaland?
Kicsit mindhárom, bár eltérő hangsúllyal. Úgy gondoltam, hogy ez egy remek lehetőség, amit kár lenne kihagyni. Mindig is keletmániás voltam, nem véletlen, hogy beszélem a nyelvet, s gyerek még nincs, mikor ha nem most.
Való igaz, hogy a javadalmazás sem megvetendő: rövidre zárva azt mondhatom, hogy nem fogok nélkülözni ottlétem alatt, de ez már csak hab a tortán. A megmérettetés, hogy mennyire tudok helytállni ebben a szerepben lényegesen fontosabb, s ez az, ami igazán ellenállhatatlanná teszi az egészet. Akárhogy is vesszük, a helyzetem miatt több kell legyek mint egyszerű nyelvtanár, hisz' olyan helyre megyek, ahol alig láttak az emberek európaiakat, magyart meg jó eséllyel soha. Ez nem Shanghai vagy valamelyik nagyváros, csak egy "porfészek", ahol a tetteim jelentősen befolyásolják azt, hogy milyen kép él majd a helyiek szemében a külföldiekről. S ez egyszerre felemelő és elrettentő feladat. De kihívás, s ez a fő.

Legközelebb már csak Fengjie-ből írok, addig megértő türelmeteket kérem.:)