Hétfőn hajnalban elindultam Vietnám felé. Egy kicsit sikerült túlbiztosítani, különös tekintettel arra, hogy minden villámgyorsan zajlott, fennakadás nélkül, így aztán rengeteg időm maradt, pláne hogy a gép meg késve indult. Na, de kezdjük az elején.

Reggel vonattal mentem Hongkongba, s a vonat 8:49-kor indult Humen vasútállomásról. Mivel nekem külföldiként mindenképp végig kell állnom a sort, hogy megkapjam a jegyem, s mert rendesen fel voltam pakolva poggyásszal, aminek a hurcolása sem javítja a gyorsaságom, így aztán 7:10-re rendeltem a Didi appal kocsit (olyasmi, mint az Uber). Még felszaladtam Yuqiuhoz a nyolcadikra leadni a kulcsom, aztán lementem megkeresni a járművet, amely már 6:50 körül megjött és várt. Szerencsére ezért nem kell fizetni, miután időre rendeltem.
Gördülékeny volt az út, forgalom szinte semmi, így hamar oda is értünk. A viteldíjat automatikusan vonja a wechat, így ezzel sincs gond. A sor sem volt aggasztó, s elég tempósan is haladt, így még a kassza előtt sem töltöttem többet 10 percnél.


Az állomáson is hideg volt, mivel nem fűtenek, odakinn meg 12 fok volt reggel, így a többiekhez hasonlóan kabátban vártam meg, amíg kiengednek a peronra a vonathoz. 
A szerelvényen szerencsére már jobb volt az idő, de azért a pulcsi elkelt. Shenzhenbei után legközelebb már West Kowloonban álltunk meg, s mivel a vonat már a határ átlépése előtt a föld alá került s onnan fel sem jött, így ez a jármű egyértelműen nem ajánlott hongkongi városnézéshez. Dacára annak, hogy a pálya az alagút miatt pláne teljesen zárt, Hongkongban csak 200 km/h sebesség az engedélyezett, s emiatt a relatíve hosszú menetidő.


Az egyébként óriási West Kowloon állomáson aztán elég hamar a határellenőrzésnél találtam magam, s mivel a kínai kilépő- illetve a hongkongi belépőkártyát már otthon kitöltöttem, pillanatok alatt át is jutottam. Egy kicsit bőröndhúzogatás után aztán Hongkongba is beengedtek, s még egy kicsi menetelés után az állomás érkezési részét is elhagyhattam a vonatjegy és a kiléptetőkapu segítségével.

West Kowloon vasútállomás (fenn), a reptéri gyorsvasút (lenn)

West Kowloon vasútállomás és Kowloon metróállomás légvonalban cirka 200 méterre vannak egymástól és az átjárás a felszín alatt biztosított, aránylag jó kitáblázottság mellett. Ehhez ugyan egy plázát is érinteni kell, s 10 kg hátizsák és 25 kg bőrönd gurgatása mellett kevésbé mókás, de azért leküzdöttem.

Szerencsére a reptéri vonat belvárosi három állomásán a legtöbb légitársaság tart fenn check-in pultokat, így a becsekkolás már itt megoldható. A nem létező sorokra és a nehéz bőröndre való tekintettel ezzel örömmel éltem is, így meglett a beszállókártya is, s az út is könnyebbé vált a továbbiakban.
Csekély vonatozás után már el is értem a reptérre.

Mivel ekkor még mindig 11 óra sem volt, a gépem pedig 2:50-kor tervezett felszállni, volt szabadidőm bőségesen. Megmaradt hongkongi dollárjaimnak a seggére vertem a Burger Kingben, majd dél körül végül átmentem a biztonsági ellenőrzésen is.

Bár Hongkong ilyen téren sem Kína, azért az öngyújtókat ők sem szeretik. A kínai zérótoleranciával ellentétben itt hagyják az utasnak, hogy egy készüléket magával vigyen. Az más kérdés, hogy valamiért csak hármat vettek észre, s abból. A csekkolatlan kabátomban is volt még kettő, s az átvilágított kézipoggyászban is még legalább 4-5. Ami nagyobb baj, s amit csak később vettem észre, amikor édesítőszert kerestem a cókmókomban a már benn vásárolt kávémhoz, hogy a kb. 7-8 cm pengéjű bicskám viszont nem szúrt nekik szemet, azzal nyugodtan alkaidázhattam volna a nha trang-i járaton.

A reptérre érve feltűnően magas ázsiakra lettem figyelmes. Végül kiderült, egy thai kosárcsapat, még nálunk alacsonyabb, fekete edző is volt velük, a kép talán nem adja vissza, de két métert súrolhatta a zömük (fenn),
már a nha trangi gépre várva, a kijelzővel ellentétben nem csak 50 perc volt a csúszás (lenn)

És végül a járat... már a biztonsági zónába érve kiderült, hogy 50 perc késést jósolnak, amiből aztán lett másfél óra. Már a leszállás felé készülve jutott az eszembe, hogy ugyan a vízum kiállításához szükséges engedélyes papíromat megvettem és nálam van, a matrica útlevélbe ragasztásához szükséges 25 USD készpénz nincs. Talán mert Kínában gyakorlatilag soha nem használok kp-t, mindig, mindenhol telefonnal fizetek, eszembe sem jutott. Azt tudtam, hogy kizárható, hogy kártyával tudjak fizetni, s az is tuti, hogy a reptér ezen részében még lesz ATM sem. Az se szent, hogy vietnámi dong jó lett volna-e nekik.
Mindegy, azért haladtam, majd az előttem álló, kínaiul beszélő párocskától lejmoltam 30 dollárt (hogy ne órákkal később végezzék a matricázást a leterhelt határőrök, 25 helyett 30 a tarifa), akik szerencsére adtak. Wechaten át is küldtem nekik az ellenértéket, de akkor meg kiderült, hogy ők hongkongiak, s a két wechat financiális értelemben nem kompatibilis, így végül kijutva egy ATM-ből kaptak érte dongot.

Buszoztam egyet a reptérről, majd a busz végállomásán már várt férjem, aki két körben engem és a csomagjaimat is elhozta. Itt pedig ez várt. Bármilyen nyálasnak is tűnik, tőle nem az, s ő maga sem az.

Ifjúságom takarékos, de kellemes kirándulásain fordult elő utoljára, hogy vonattal jutottam át egy-egy országhatáron. Ezek persze mindig gondosan megkonstruált események voltak. Egyetemistaként nem vetett fel a pénz, a nemzetközi vasúti jegy pedig drága volt, így aztán mindig csak a két szomszédos határtelepülés vagy határhoz legközelebbi állomás között vettem, onnan és odáig pedig maradtunk a belföldi jegyeknél. Éltem ilyen lehetőségekkel a magyar és szlovák, ukrán, szerb, horvát, szlovén határok között, illetve nem csak itthonról, hanem az ukrán-lengyel, szlovák-cseh, szerb-bolgár, lengyel-litván relációban is. Ha emlékezetem nem csal, az egyetlen kivétel Drezdába érkezésem volt, miután kiderült hogy egy fityinget sem nyerek vele anyagilag, ha szakaszosan jutok oda Csehországból, hála a Deutsche Bahn nem kelet-európai pénztárcához mért árainak.

A fentebb sorolt utazások egy részében még ugyan nem voltunk EU-tagállamok, így valami ellenőrzés létezett, de ezt nem igazán vették komolyan, egyedül az ukrán átkelőhelyeken. A belépéskor ki kellett tölteni egy szép formanyomtatványt, amit minden alkalommal (talán ötször jártam Ukrajnában, többször az azóta már Oroszország által annektált Krímen) igyekeztem csodaszép cirill folyóírással abszolválni, de sajnos ez sosem váltotta ki a titkon remélt elismerést, miután a kárpátaljai magyar kisebbség miatt korántsem unikális ez a képességem.

No, de kanyarodjunk vissza Ázsiába. Kínát hagytam már el vagy érkeztem ide légi úton, metróval, gépkocsival és komppal is, de vonattal még nem. Humenből indulva logikus lehetne a komp, mint legegyszerűbb opció, hiszen közvetlenül a repülőtérre visz. Igaz, az ára ennek a legmagasabb, 300+ yuan, de ezt azért hébe-hóba ki lehet köhögni.
Magát a komputat idefelé sem élveztem kifejezetten, különös tekintettel arra, hogy beszállás és indulás között vagy 20 percet hánykódott a jármű a parton, amitől - noha eddig semmi jelét nem tapasztaltam tengeribetegség iránti hajlamnak - picit kavargott a gyomrom egy ideig, de tényleg nagyon erősen hullámzott a víz, s így mi is. Ennek ellenére túlélhető volt, s szerencsére az átmeneti kellemetlen érzésen túl más negatívum nem ért, így ezúttal is boldogan vállaltam volna a közvetlen eljutás élményét, csakhogy az első hajó 10:30-kor indul, így kb. délben érkezik, ami már neccessé tette volna a gép elérését.
Maradt hát a vonat.

A már általam is tesztelt nagysebességű pálya végállomása ugyanis Hongkongban van, így az egyes állomásokon töltött várakozástól függően 40-50 perc alatt megjárható az út. A West Kowloon vasútállomáson, immár Hongkongban zajlik a jogi határátlépés, így nem kell a határ mindkét oldalán emiatt várakozni.


Ez utóbbi, bár kényelmi előnyök hozták létre, egyúttal azzal járt, hogy idén szeptember 4-én, a vonal átadása előtt pár héttel kínai kézre került Hongkong területéből cirka 0,1 km², a vasútállomás egy része. Ez az apró földdarab jogilag a Kínai Népköztársaság része, ahol a kínai törvények érvényesülnek. Ugyancsak Kína tulajdonát képezik és fennhatósága alá tartoznak a vonalon közlekedő szerelvények, hiszen csak így oldható meg, hogy a Kínába való belépés már Hongkong szívében megvalósulhasson.

Bár maga a szuverenitás átadása nem tekinthető rendkívüli aktusnak (régebben Hongkong birtokolt egy valamivel nagyobb területet hasonló okokból a shenzheni kikötőben, s világviszonylatban sem példa nélküli, pl. USA-kanadai relációban is előfordul), az egykori brit koronagyarmat politikai pártjainak egy része kellően nagy hírt kavart belőle, s már a kínai térnyerést kikövező trójai vonatnak nevezik a megvalósult infrastrukturális beruházást.

Hongkong területén belül sem ez az első kínai enklávé, noha a híres-hírhedt Kowloon Walled City esetében tényleges kínai uralomról csak 1912-ig beszélhetünk. Bár Kína ténylegesen nem ellenőrizte a helyszínt, igényéről egészen a kilencvenes évek első feléig, a Walled City eldózerolásáig nem mondott le. Hogy elkerüljék a kényes kérdés eszkalálódását, a hongkongi brit hatóságok sem mertek előzetes kínai hozzájárulás nélkül beavatkozni a gyakorlatban triád uralta, illegális bűntanyává váló lakótömb életébe.

A néhai Kowloon Walled City, ma park áll a helyén

A tisztázatlan viszonyokat a helyiek ki is használták. A gyakorlatban Hongkongban éltek, de ha a hatóságok a telep felszámolását tervezték, azonnal arra hivatkoztak, hogy a terület Kína része, s a hongkongi szerveknek semmi közük hozzájuk. 

West Kowloon állomástól csak pár perc sétára van az utat cirka huszonegynéhány perc alatt abszolváló reptéri gyorsvasút, melynek belvárosi állomásain egyúttal már lehetőség is van becsekkolni a járatra a legtöbb légitársaság esetében. Ja, s összességében még cirka 100 yuant nyerek is a dolgon, bár nem ez motivált. Mindegy, ezt is ki kell próbálni.

Pénteken kénytelen voltam megejteni a szokásos, kéthavonta esedékes utat az egykori brit koronagyarmatra, ma Kína egyik különleges közigazgatási területére. Bár Kína része, a gyakorlatban sok szempontból önálló országként üzemel, így pl. a Hongkongba való belépés egyúttal a Kínai Népköztársaságból való kilépést is eredményezi, s ez a kvázi külföldi státusz lehetővé teszi Kína gyors és egyszerű elhagyását, ha a vízum úgy kívánja.

Miután most Humenben élek, nem a Hongkonggal közvetlenül határos Shenzhenben, így maga az út egy fokkal macerásabb. Annak idején a lakásból fél óra alatt elértem a határra metróval, így egészen kevés kellemetlenséggel járt a procedúra. Mivel Humen meg Shenzhen mellett van, így most sem túl komplikált, de azért azt nem bánom, hogy csak 60 naponta kell nekivágnom.

Az út leghosszabb szakasza Humenen belül várt rám, ugyanis kb. fél óra busszal az itteni vasútállomás, ahonnan a nagysebességű vonatok járnak. Mivel online beszerezhetőek a jegyek, így nem kell túl korán megjelenni, de sajnos egyelőre még mindig papíralapú jegyre van szükség, így az állomásra való belépés előtt még ki kell nyomtatni azt (az erre szolgáló automatáknál sajnos csak kínai személyivel lehetséges, így erre a jelentősen időtakarékos módszerre külföldiként nincs lehetőség) vagy beállni a pénztárak előtt sorba és úgy megkapni. Jövőre már elektronikusan is működni fog a rendszer elvileg, ami nagyban javíthat az utazók komfortérzetén.

A papíralapú jegyek valószínűleg azért vannak még forgalomban, mert egyúttal ezek működtetik az állomások be- és kiléptető rendszerét is, s az elektronikus átálláshoz ezeket a masinákat is ki kell cserélni.

Humen állomása nem túl nagy, a vonatok viszont sűrűn követik egymást. Shenzhenbei állomás cirka 13 percnyire van, azért ilyen sok, mert az út fele belterületen zajlik, ahol csak max. 200 km/h-ra engedik gyorsulni a szerelvényt, másrészt legalább 3-4 perc elmegy azzal, hogy elhagyjuk az itteni állomást illetve hogy belassulunk az érkezéskor. Azért így sem rossz, sőt!

Shenzhen északi pályaudvara mellé időközben majdnem felépültek két új toronyházat. Ez látszott az állomás kijáratától is, de mivel metróval indultam tova a határhoz, jobban nem sikerült az újdonságokba belemélyedni a felszínen. A metrón viszont akadt néhány. Most már a jegyautomaták egy jelentékeny része ismeri az elektronikus fizetést, így wechattel vagy alipay-jel nyugodtan lehet vásárolni, s a kártyák feltöltését is meg lehet oldani ugyanígy. 
Bár már ez is elég jó hír, mostanra az utazók zöme nem él a lehetőséggel, hanem telefonnal pittyegtet a kapuknál be- és kilépéskor. Jómagam is ezt választottam, most már csak egy qr-kód a szkenner elé és semmivel nem kell vacakolni. Extra kényelmes.

Bár péntek volt, s emiatt óriási zsúfoltságra számítottam, meglepő módon szinte senki nem járt a határon. Ilyen kevés embert szerintem még sosem láttam, de ezt egyáltalán nem bántam. Nagyon gyorsan ment a folyamat, öt perc alatt már Hongkongban is voltam, majd átérve a másik emeletre, vissza is fordultam Kína felé. Hongkongot továbbra sem csípem, így ez a negyed óra bőven elég is volt belőle.
Hongkong elhagyása a szokásosnál is könnyebben ment, már nem személyzet intézi, csak egy kapun kell átmenni az útlevél beszkennelését követően.

A vasútnál aztán volt extra két órám, mivel nem számítottam, hogy ilyen gyorsan fordulok. Ezt egy kis Burger Kinggel ütöttem el, amit még mindig nagyon bírok. A visszaút hasonlóképp zökkenőmentesen zajlott, majd nyolcra már haza is értem. 

Egyszer jó volt, de minden héten nem mennék. Szerencsére nem is kell...

A nap képei a galériában magyarázatokkal:

Ma ügyesen megjártam Hongkongot, s picit el is fáradtam. Részletekkel majd holnap délután. Shenzhenben lenni még mindig jó!

Ez sajnos kikerülhetetlen, mivel a vízumom első 60 napja lejár, így semmilyen lustaságra fogva nem tudom elnapolni.

Szerencsére a megvalósítás elég egyszerű. A kiépült gyorsvasútnak hála negyed óra Shenzhenben Futian állomás, amitől meg csak néhány perc a határ. Hongkong iránt érzett hatalmas szerelmemnek hála ezúttal sem tervezek annál többet odakinn tartózkodni, mint ami minimálisan lehetséges, fordulok is vissza azonnal.
Péntek lévén biztosan élvezni fogom a hömpölygő tömeget, de majd igyekszem relaxált állapotban maradni.

Az utazásnak lesz azért jó oldala is. Egyrészt tesztelem ezt a vasútvonalat, másrészt ha már ott leszek, visszafelé megcsekkolom a vasútállomásig érő dongguani metrót is. Elvileg már épülik a hosszítást, s három-négy éven belül már a jelenlegi lakóhelyem is el lesz látva.
Ja, és mivel nem szórakozásból megyek, pénteken már délben lelépek a munkából. Egy fél munkanappal hosszabb lesz a hétvége.

Fizikai és képletes értelemben is. Kezdjük talán az elsővel, az elég egyértelmű. Nha Trangból előbb Saigonba röppentem, ahol bosszúsan szomjúhodtam a gépre várva, mivel a nemzetközinél is nemzetközibb a külvilágba gépeket küldő terminál árszínvonala. Nem, azért annyira még nem amortizált le Vietnám, hogy csődbe menjek egy zérós kólától, még így sem, de egy három decis palackért nem vagyok hajlandó 2,5 USA dollárt fizetni - mert hogy még a kereskedelem is az amerikai nemzeti valutában zajlik. Na, azért a pofátlanságnak is van határa, pláne egy olyan országban, ahol a kérdéses üdítő normál körülmények között cirka nyolcezer viet pénz, kb. 0,3 USD. 

Ivóvizet amúgy lehetett volna ingyen is fogyasztani, de a katarihoz hasonló ivókút épp üzemen kívül volt, így aztán nagy ballonos vizeket pakolt ki a személyzet, a kívánatosnál úgy 20 fokkal melegebb formában... Hát, ez van.

A viet légitársasággal, mely amúgy egy kifejezetten rendes cég, most már évek óta négycsillagos, aztán elszálltunk Hongkongig, s mivel épp a vészkijárathoz pakoltak, óriási lábterem is volt. Hongkongba érve volt egy kis zavar az erőtérben, mivel most először kompoztam az ottani reptérről, s nem voltam egészen képben a módjával. (Hongkong méregdrága városának lényegesen nívósabb légikikötőjében aztán 11 ottani dollárért kaptam fél liter zérót, ami kb. 1,4 USD-nek felel meg.)

No, de a komp. Már elindultam az útlevélellenőrzés felé, amikor végül valahogy észleltem, hogy nekem nem is kell belépnem, s még a poggyászt felvenni sem, azt a komposok intézik. Megvettem a jegyet, majd a reptéri vonattal elrobogtunk a kikötőbe, s onnan egyenesen Humen városába, kb. 80 perc alatt. Csak ideérkezés után került sor a (kínai) határellenőrzésre, de hivatalosan Hongkongban nem is jártam.

Érkezést követően összeszedtek, majd a szállás elfoglalása után még vacsiztatás is volt. Az immár amúgy újra barna hajú Veve így jelent meg újra itt. A téma második részében az ide vezető folyamatokról írok, addig pedig íme egy adag kép. Útról, repülőről, kompról, kajáról, ami kell.

Avagy viszlát Kína (kínai, de egy jó ideje nem engedi a dőlt betűs címeket a blog.hu) illetve üdv Vietnám! Utóbbi viet nyelven.

Ma reggel 7 felé elindultunk shenzheni hajlékunkból, hogy előbb Hongkongba keveredjünk, majd az ottani reptérről elreppenjünk új lakóhelyünk felé. Erre menetrend szerint kicsivel du. 3-at követően kerül sor, s a Vietnam Airlines onnan Saigonba visz minket. Ott a vízumfelvételt követően még reppenünk egy órát Nha Trangba, majd elfoglaljuk a lefoglalt szállást.

Útközben még lehet, hogy felbukkanok, de legkésőbb Nha Trangból jelzem, hogy megérkeztünk. Kínai kalandunk egyelőre véget ért.

_______________________

Vietnámba költözésünk egyúttal egy új nyelv megjelenését is jelenti a blogon. Ezt szerencsére nem írjuk át magyarul, így talán kevesebb fanyalgást szül a pinyinnél. Hanoi, a főváros és Saigon, a déli központ egybeírva kerül majd elő, az összes többi viet név és szó esetén a vietnámi formát fogom használni. Ha tudom, mert egyelőre magam is elég fogalmatlan vagyok.

Mint említettem, nem nagyon mozdultunk ki hongkongi napjaink alatt a hotelből, de egy-két érdekesség így is felbukkant. A bejegyzésben most háromról emlékezem meg.

1. Adapter

Bár a prospektus alapján egy díjnyertes szálláshelyen szálltunk meg, apróbb kellemetlenségek előfordultak. Az, hogy a jól jelzett kérés ellenére is zavarkolódott a személyzet, ennyire közel Kínához kevésbé meglepő. Bár virágelvtárs taktikája, miszerint egyszer kimegy ajtót nyitni mezítelen, állítólag működik, én ennyire nem vagyok bevállalós, így tűrni vagyok kénytelen. A második napon ötször próbáltak meg bejutni takarítani, ebből háromszor telefonáltak is - első két alkalommal nem szóltak bele, majd végül kérdezték, hogy minden rendben van-e, látják, hogy kinn a ne zavarj jel. Előzőleg már papírt is raktak be az ajtó alatt, ami arról szólt, hogy nem sikerült takarítaniuk, de ha szeretnénk mégis, jelezzük. De csak nem értenek. Mindegy, szerencsére a további néhány napban már a napi egyszeri telefonálással beéérték...

A nagyobb baj az árammal volt. Persze egészen érthető és logikusnak tűnő lépés, hogy Hongkongban nem számít a szállodaipar kínai vendégekre, mert miért is tennék. Majd pont ide jönnek, ilyen messze. Ennek megfelelően a brit szabványú konnektorokon kívül semmi nem volt, a kínai csatlakozókat nem lehetett bedugni. Szerencsére egy viszonylag nívósabb hotelről beszélünk, így aztán a recepcióról küldtek adaptert. A képen látható példányt.

Egészen nagyvonalú módon depozitot sem kértek cserébe, talán feltételezték, hogy a cirka 15 kilót nyomó jószágot nem tervezem meglovasítani. A monstrumra házilag applikált dugasz kifejezetten bizalomgerjesztő volt, de szerencsére se bennem, se a laptopomban nem esett kár.

2. Kóla

A szárazföldi Kínával kapcsolatos egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy a cukormentes üdítőket csak apró, félliteres vagy még kisebb kiszerelésekben árulják, a nagy palackoknak semmi nyoma, dacára annak, hogy a cukros dolgokból kapni mindenféle méretben.
Szerencsére Hongkong gazdagabb hely, itt már több a kövér ember, s talán ezzel függ össze, hogy a zérós kóla is fellelhető nagyobb verziókban. A dizájn egyes ismerőseim szerint gusztustalan, szerintünk inkább vicces. Ilyen kis alacsony, dundi palackok vannak forgalomban - az arányok szemléltetésére egy félliteres vizes flakon is szerepel a képen.

3. Falloszkagyló

Férjem munkanapja végén vacsizni voltunk, mint arról az előző posztban beszámoltam. Kifejezetten puccos, drága helyre vittek minket, amit mindennél jobban jeleznek a bejárati akváriumoknál látható fallosz- vagy iszapkagylók.
Ezek a méregdrága, Észak-Amerikából importált fura jószágok menő státuszszimbólumnak számítanak, s igencsak borsos áron mérik darabjukat (kb. 80-100 ezer forint körül). A mi menünkön nem szerepeltek, de akit érdekel bővebben ez az érdekes állat, angolul a geoduck név alatt keressen rá.

Az alakja után talán nem meglepő, de afrodiziákumként is szolgál, s állítólag az íze is finom.

Szerencsére simán ment minden. Bár ezúttal csak 2 napja volt férjemnek, hogy felkészüljön a beszédjére,s a helyszínen is akadtak apróbb kihívások, sikerült rajtuk felülkerekednie.

Az esemény előtt két és fél órával indultak el, így bőségesen lett volna idő próbálni, ennek ellenére erre nem került sor. Ezek a cégek hajlamosak kicsit kaotikusan lebonyolítani a szervezést, így a végén már nagy kapkodás van, nem értek rá ezzel foglalkozni.

Újabb nehezítés volt, hogy ezúttal a színpad közepére állították egy mikrofonnal a kezében, a gyakorlás pedig emelvény mögüli előadásról szólt, ami kezdőként lényegesen könnyebb. El lehet rejteni a papírokat, s nem kell mozogni.
Bár izgult, s kétszer bakizott is, szerencsére nem feltűnően, s a cég nagyon dicsérte most is. 

A munka után vacsiztunk egyet, szokás szerint kellően guszta étkek kerültek a tányérokra. A galériában lent.

Bár a céges eseményekkel járó utazások során általában aktívabb vagyok a szokásosnál, a jelenlegi helyszín ezt kevéssé hozza ki belőlem. Mint azt a blogon már sokszor kifejtettem, nem szeretem Hongkongot, így aztán nem is nagyon mozdultunk ki a szobából az eltelt napok során, némi tápanyag és innivaló beszerzésétől eltekintve.

Az esemény ma zajlik, férjem már ott van és feltehetően már a beszédét is elmondta, de mivel most csak kísérő vagyok, erről egyelőre semmi konkrét információm nincs. Meg kell várjam az érkezését, hogy megtudjam, mi történt és miképp teljesített. Most csak két és fél napja volt a beszédre felkészülni, így nem biztos, hogy annyira jól sikerül, mint legutóbb, de remélhetően az elvárható minimumot bőven megugorja. Ma én még aludtam, amikor elment, de a tegnap esti próbája már egész meggyőző volt. S bár ezúttal vagy dupla akkora közönsége lesz (300 helyett 500), mivel ez már nem az első eseménye, szerintem kevésbé is fog izgulni. Ekkora embermennyiségnél meg már teljesen mindegy a konkrét létszám, a színpadról így sem látni belőlük többet az első néhány asztalnál.

Ha a szokásokhoz hűen megy a program, akkor este jó eséllyel szórakozás jön a céges csapattal közösen, amin már én is ott leszek. Szóval bővebben majd holnap írok, ha már tudok mit.