Pénteken kénytelen voltam megejteni a szokásos, kéthavonta esedékes utat az egykori brit koronagyarmatra, ma Kína egyik különleges közigazgatási területére. Bár Kína része, a gyakorlatban sok szempontból önálló országként üzemel, így pl. a Hongkongba való belépés egyúttal a Kínai Népköztársaságból való kilépést is eredményezi, s ez a kvázi külföldi státusz lehetővé teszi Kína gyors és egyszerű elhagyását, ha a vízum úgy kívánja.

Miután most Humenben élek, nem a Hongkonggal közvetlenül határos Shenzhenben, így maga az út egy fokkal macerásabb. Annak idején a lakásból fél óra alatt elértem a határra metróval, így egészen kevés kellemetlenséggel járt a procedúra. Mivel Humen meg Shenzhen mellett van, így most sem túl komplikált, de azért azt nem bánom, hogy csak 60 naponta kell nekivágnom.

Az út leghosszabb szakasza Humenen belül várt rám, ugyanis kb. fél óra busszal az itteni vasútállomás, ahonnan a nagysebességű vonatok járnak. Mivel online beszerezhetőek a jegyek, így nem kell túl korán megjelenni, de sajnos egyelőre még mindig papíralapú jegyre van szükség, így az állomásra való belépés előtt még ki kell nyomtatni azt (az erre szolgáló automatáknál sajnos csak kínai személyivel lehetséges, így erre a jelentősen időtakarékos módszerre külföldiként nincs lehetőség) vagy beállni a pénztárak előtt sorba és úgy megkapni. Jövőre már elektronikusan is működni fog a rendszer elvileg, ami nagyban javíthat az utazók komfortérzetén.

A papíralapú jegyek valószínűleg azért vannak még forgalomban, mert egyúttal ezek működtetik az állomások be- és kiléptető rendszerét is, s az elektronikus átálláshoz ezeket a masinákat is ki kell cserélni.

Humen állomása nem túl nagy, a vonatok viszont sűrűn követik egymást. Shenzhenbei állomás cirka 13 percnyire van, azért ilyen sok, mert az út fele belterületen zajlik, ahol csak max. 200 km/h-ra engedik gyorsulni a szerelvényt, másrészt legalább 3-4 perc elmegy azzal, hogy elhagyjuk az itteni állomást illetve hogy belassulunk az érkezéskor. Azért így sem rossz, sőt!

Shenzhen északi pályaudvara mellé időközben majdnem felépültek két új toronyházat. Ez látszott az állomás kijáratától is, de mivel metróval indultam tova a határhoz, jobban nem sikerült az újdonságokba belemélyedni a felszínen. A metrón viszont akadt néhány. Most már a jegyautomaták egy jelentékeny része ismeri az elektronikus fizetést, így wechattel vagy alipay-jel nyugodtan lehet vásárolni, s a kártyák feltöltését is meg lehet oldani ugyanígy. 
Bár már ez is elég jó hír, mostanra az utazók zöme nem él a lehetőséggel, hanem telefonnal pittyegtet a kapuknál be- és kilépéskor. Jómagam is ezt választottam, most már csak egy qr-kód a szkenner elé és semmivel nem kell vacakolni. Extra kényelmes.

Bár péntek volt, s emiatt óriási zsúfoltságra számítottam, meglepő módon szinte senki nem járt a határon. Ilyen kevés embert szerintem még sosem láttam, de ezt egyáltalán nem bántam. Nagyon gyorsan ment a folyamat, öt perc alatt már Hongkongban is voltam, majd átérve a másik emeletre, vissza is fordultam Kína felé. Hongkongot továbbra sem csípem, így ez a negyed óra bőven elég is volt belőle.
Hongkong elhagyása a szokásosnál is könnyebben ment, már nem személyzet intézi, csak egy kapun kell átmenni az útlevél beszkennelését követően.

A vasútnál aztán volt extra két órám, mivel nem számítottam, hogy ilyen gyorsan fordulok. Ezt egy kis Burger Kinggel ütöttem el, amit még mindig nagyon bírok. A visszaút hasonlóképp zökkenőmentesen zajlott, majd nyolcra már haza is értem. 

Egyszer jó volt, de minden héten nem mennék. Szerencsére nem is kell...

A nap képei a galériában magyarázatokkal:

Tegnap megint Hongkongban jártunk, mivel férjem ezen a napon léphetett be utoljára Kínába a meglévő vízumával. Most még van 60 napja itt, mielőtt szerzünk neki újat.

Bizonyára emlékeztek rá, hogy kb. tavaly november óta engem rendszeresen kiemeltek a határon, s további vizsgálatnak vetettek alá. A legdrámaibb epizód a februári visszaérkezésünk volt, akkor már a Dohából érkező óriásgépről is leszedtek. Muris volt. A kínaiak sem jobbak, mint más nemzetek, ami a repülőgépekből való kiszállást illeti. Landolást követően hipergyorsan igyekeznek kikászálódni az ülésből, összeszedni a cókmókjukat, s nekiállnak helyezkedni, hogy minél hamarabb lejussanak. 
Ez az alkalom sem volt más. A sztyuik a reptéri gurulás alatt párszor rájuk szóltak, hogy még ne, majd amikor odaértünk a csőhöz, megindult a tolakodás. Mi nem nagyon szoktunk ebben részt venni, elvégre úgyis van feladott poggyász is, azt mindenképp meg kell várni, semmit nem nyernénk vele. És egyébként is elég messze ültünk az ajtótól.
A népek felsorakoztak, nekiálltak kimenni, de hirtelen leállt minden, a személyzet mindenkit leültetett, majd nagy nehezen odakeveredett egy reptéri hölgyemény engem keresve. Így soron kívül jutottunk le, s mentünk egyenesen a határőrizet karjaiba, amíg utána nem néztek gyanús személyemnek.

Mivel sem akkor, sem máskor nem találtak problémát, a procedúrához már hozzászoktunk. Az egyetlen hátulütője az volt, hogy amennyiben gépet kellett elérni, akkor ajánlott volt nem kicentizni az időt, mert a helyszínen fellelhető személyzet függvényében néha fél óráig is feltartottak. Utána persze szabadkoztak.

Értelmes választ soha nem kaptam, hogy mi okozza a fennakadást, feltehetően mert ők sem tudták. A cirka 10 alkalom alatt összeszedett morzsákból azért annyi körvonalazódott, hogy a xinjiangi tartózkodási engedélyem miatt van a bibi. Bár amikor új vízumot kaptam, az útlevélben rányomták az érvénytelenítő pecsétet, a helyszínen Almáéknak ugyanezt valószínűleg nem sikerült megoldania a rendszerben is. Ugyanakkor azt azért jelezhették az ottani szervek, hogy már nem vagyok a helyszínen, s azt az engedélyt jogosulatlanul használnám.

Amikor legutóbb Bangkokban melóztam, a shenzheni reptéres határőr még annyit mondott, hogy az útlevélszám van megjelölve, az alapján sípol nekik a rendszer. Még azt is javasolta, hogy csináltassak új útlevelet, ha nem akarom ezt a rendszeres mafant.

Időközben lejárt az emlegetett tartózkodási engedély érvényességi ideje. Férjem hongkongi munkája idején, a közúti határátlépés során nem volt semmi fennakadás. Mivel ez volt az első alkalom, hogy ilyen módon hagytuk el Kínát, még nem voltam benne biztos, hogy végleg megszűnt a probléma. Ennek tesztjeként is szolgált a tegnapi nap.

Jelentem, zökkenőmentesen átjutottam. Úgy tűnik, tényleg csak a lejárati dátumot kellett megvárni, s ezzel a múlté is lett a gond. Túlélhető volt így is, de azért csak kényelmesebb nélküle.

Miután némi késéssel összeszedtek minket Bantianben, megindultunk Hongkong felé. Egy kifejezetten kényelmes járműben.

Meglepő módon a határon sem volt fennakadás. Még nem merek rá mérget venni, hogy megszűnt a probléma, mivel most először használtam közúti határátkelőhelyet, de minden további nélkül lepecsételték az útlevelet és engedtek tovább. Ugyanakkor tény, hogy lejárt a xinjiangi tartózkodási engedély is, így jó esélyt látok rá, hogy a vegzálások is vele együtt megszűntek. Majd meglátjuk legközelebb, de a helyzet reményteli.

A hotel egész pofás, s egyből hozzánk is vágtak 5000 HKD (kb. 4300 yuan vagy 170 ezer HUF) zsebpénzt. Eddig minden szuperül alakul.

Vízumügyi okok miatt kéthavonta kénytelenek vagyunk elhagyni az országot, ami szerencsére Shenzhenből kevés macerával megvalósítható. Két határátlépő pont is megközelíthető metróval, Futian Kou'an illetve Luohu állomások az érintettek.
Mi rendszerint a futiani átkelőt szoktuk használni, mert a lakáshoz ez esik közelebb, s csak egy átszállást igényel. Mivel a határátkelés egyetlen célja ilyenkor a kínai tartózkodás újabb két hónappal való meghosszítása, s mert egyébként sem szívem csücske Hongkong, Futian ideális választás, hiszen a határ hongkongi oldalán van egy autóbuszos végállomás is, ahová emiatt ki lehet menni, s azon keresztül már vissza is lehet jutni a határátkelőhely ellentétes irányú szintjére.

Hongkong határövezete ugyanis zárt, csak úgy nem lehet szabadon bóklászni. Ez a már elég régóta élő gyakorlat az egykoron népszerű illegális, Kína felőli bevándorlás nehezítésére született, felemás sikerrel. Természetesen vannak teljesen legális részek a pajzson: a közúti közlekedés céljára szolgáló utakon nyugodtan megközelíthetőek a Kínába vezető belépési pontok, de a határ zöldövezeti részén való csellengést kevésbé veszik szívesen.

Tegnapelőtt megint át kellett kelnünk - némiképp kevésbé volt hozzá humorom, különösen, hogy pár nap múlva megyek Thaiföldre, de sajnos az időzítés néhány nappal pont a Kínában való tartózkodásom legális határideje utánra esik - ez van. Mivel a monszun megérkeztével gyakorlatilag kínszenvedés a szabadban tartózkodni, napközben nem is indultunk neki, csak már este, nyolc után, ami miatt kénytelenek voltunk ezúttal Luohut választani - ez utóbbi helyszín éjfélig operál, míg a másik hamarabb zár.
Itt eddig életemben egyszer fordultam meg, még a xianningi évem alatt, amikor a téli szünetben nekiindultam a Szingapúr-Nyugat-Malajzia-Thaiföld hármast felfedezni. Shenzhenig vonatoztam, s mivel a vonat a luohui vasútállomáson fejezte be az útját, ez a helyszín volt a magától értetődő. Sok emlékem nem is maradt róla azon túl, hogy rohadt hosszú ideig tartott kivárni a sort.

Most vasárnap este lévén elvétve bóklásztak emberek. Azon nem lepődtem meg, hogy további vizsgálatokra elkísértek, ez már a mindenkori rutinnak látszik, azon már jobban, hogy még 10 percig sem tartott, s már mehettem is tovább. Miután ez visszafelé is ugyanígy zajlott, s mert legutóbb Hongkongból hazafelé sem vett igénybe több időt Futiannél, elképzelhető, hogy valamit hatott a kantoni repteres határőr riportja. Vagy csak ezen az állomáson rutinosabbak a munkások. Majd kiderül a jövőben.

Átérve Hongkongba azonnal kerestem a visszautat. Hiába csekkoltam azonban, csak a hongkongi metróhoz lehet kijutni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a metró oldalsó peronjai miatt egy állomásnyi távolságot utazni is kell. Nem szívesen törődök bele az ilyen szivatásokba, úgyhogy párszor még végigbóklásztam a terepet, amíg végül találtam egy üvegajtók mögötti dolgozói liftet. Bár elvileg csak engedéllyel, a munkások használhatnák, nem volt a helyszínen senki, aki utunkat állta volna, s még a velünk együtt leliftező takarítónő arca sem rezdült.

Szerencsére két emelettel lejjebb az indulási oldalra jutottunk, ahonnan már mehettünk is vissza Kínába. Ha errefelé leszek kénytelen fordulni legközelebb is, legalább már tudom a módját.

A terveknek megfelelően már fél 7-kor megindultunk Hongkong felé. A gép ugyan csak fél 1-kor indult, de biztos ami biztos alapon időben oda akartunk érni. Metróval a Futian Checkpoint határátkelőig robogtunk, majd ott beálltunk a kínai határellenőrzés sorába.

Noha legutóbb Kantonban a határőr biztosított afelől, hogy többé nem lesz vegzálásban részem, ebben nem bíztam maradéktalanul, s a megérzés be is jött, mert a szokásos procedúra következett: félrekísértek alaposabb ellenőrzésre. Újfent telefonálgattak majd útlevelet fénymásolgattak, majd mintegy fél óra után már mehettem is a dolgomra.

A határ hongkongi oldalán, Lok Ma Chau (Luomazhou) állomáson újra metróra szálltunk egészen egy megálló erejéig, Sheung Shui-ig (Shangshui). Onnan buszozás jött a reptérig. Ha valaki erre vetemedik és a jegyet kp-ben kívánja rendezni, az gondoskodjon a pontos összegről, mert a buszon nem adnak vissza. Emiatt egy járattal később is mentünk. 

Maga a buszozás nem tart egy órán át sem, így bőven időben megérkeztünk a reptérre. A hongkongi reptér sem a kisebbek közül való. Relatíve új, s többek közt pont a nem csekély forgalom miatt kellett az újat egy mesterséges szigetre felépülni. Jó, az legalább annyira belejátszott, hogy a régi, Kai Tak repülőteret a legrizikósabbak között tartották számon, mivel toronyházak sűrűjében kellett megközelíteni. Csak kifejezetten rutinos pilótáknak engedték a hongkongi le- és felszállásokat.

Az egykori Kai Tak repülőtér, nem tartozott a pilóták kedvencei közé

Az új reptér nemzetközi színvonalú, s ahogy említettem, elég nagy is. Az egyes beszállókapuk között kis metrószerűség hordja az utazóközönséget, ezt nekünk is igénybe kellett venni mindkét irányban.

Bangkokba enyhe késéssel érkeztünk, de szerencsére megvártak minket, s azonnal indultunk is Pattayába. Visszafelé is kihoztak a reptérre, s a változatosság kedvéért ekkor meg késéssel indultunk el Hongkong felé. Ezen az úton történt, hogy a nyomás a fülembe vitt némi nem odavaló cuccot az orromból, s ennek eredményeképp dugult be a fülem, illetve lett ez az enyhe középfülgyulladás.

Hazafelé a busznak még annyi idő sem kellett, ami nem baj, mert az általunk használt határátkelőhely fél 11-kor bezár. Kicsit tartottam tőle, hogy nem érünk oda, s akkor átszenvedhetjük magunkat Luohu felé, ami egy elég jelentős kitérő lett volna.
Szerencsére 10 óra után pár perccel már a határ kínai oldalának ellenőrzésénél tartottunk, s a kései órának annyi előnye is volt, hogy a félreállítás után rekordidőn belül, mintegy 10 perc alatt már útnak is eresztettek. Elmulasztottam figyelni, hogy mit csináltak, de gyanakszom, hogy ezúttal elmaradt a fénymásolós-telefonálós kör, mert ők is mentek volna haza.

A november 20-án esedékes hunani orvoskodás miatt előbbre kellett hoznom a hongkongi pecsételést. A hónap elején beszerzett vízumom ugyanis kétszer 30 nap tartózkodást tesz lehetővé, az új, éves vízum beszerzése meg kb. 15 napot igényel, így hamarabb neki kellett kezdeni.

Tegnap hajnalban így aztán átmetróztunk Hongkongba. A szombat hajnali időszak egészen jó megoldásnak tűnik, egyik irányban sem volt 2 percesnél hosszabb sor egyik átkelőnél sem. Így nagyon gyorsan haladtunk volna, ha nem jön egy apró gikszer. 

Ugyanis kifelé menet meg visszafelé jövet is feltartóztattak, s további vizsgálatnak vetettek alá. Ez abból járt, hogy nézegették az útlevelem, telefonálgattak meg fénymásolgattak is. Végül átengedtek azzal, hogy minden rendben.
Ha minden igaz, a zavarodás oka feltehetően a xinjiangi resident permitem, ami a rendszerben még érvényes lehet, az útlevelemben meg már nem. Mindenesetre gáz nincs, de Kína elhagyása esetén érdemes egy negyed óra plusszal számolnom, amíg feldolgozzák a helyzetet, s nem nagyon kicentizni a járatom elérését.
Előbb-utóbb Alma meg remélhetően megbirkózik a kihívással, s talán sikerül érvénytelenítenie az engedélyt. Ha meg nem, jövő nyáron magától lejár...

Ezúttal nagyon gyorsan fordultunk: elhagytuk HK-ban az érkezési oldalt, megkerestük a Kína felé tartó emeletet, majd már jöttünk is vissza. Némi kavarodással járt azért ez is, nem volt teljesen egyértelmű. HK-ba belépve ugyanis a default út az ottani metróba vezet. Végül találtunk egy, a szabadba (buszokhoz, de végre nem zárt) vezető kijáratot is, ahonnan már volt lehetőség visszafordulni is. Nem lettem volna felhőtlenül boldog, ha kénytelen lettem volna egy megállót metrózni, hogy vissza tudjak jönni.

A zöld, folyón inneni világ HK, a túlparti magasházas Shenzhen (fenn),
Hongkongi metró és hegyek (lenn)

A határ, a hídon, dobozba zárva, két szinten hömpölyögnek a népek, fenn HK felé, lenn vissza Kínába. A lenti buszos részen nyílik mód a gyors visszafordulásra.

Az új vízum beszerzése érdekében holnap elhagyjuk az országot. Szerencsére Shenzhenben ez nagyon egyszerűen kivitelezhető.

Bár Hongkong 1997-ben megszűnt brit koronagyarmat lenni, s visszacsatolták az anyaországhoz (erről részletesebben itt, még a Zhongguo|Kína blog hasábjain), nagy fokú autonómiát élvez, s a gyakorlatban külföldnek számít. Mivel Shenzhen a közvetlen szomszéd, a határ megközelítése roppant egyszerű, Shenzhen belvárosa ugyanis pont a határnál van.

Holnap így ránk se vár nagyobb feladat, mint bő 30 perc metrózás, s már ott is leszünk a futiani átkelőnél. Ehhez még a metróból sem kell feljönni, a futiani állomást és a szomszédos, már Hongkongban fekvő metrómegállót illetve a ki- és belépési pontokat egy kisebb gyalogos aluljáró köti össze. 

Hongkongban egy éjszakát töltünk majd, s holnapután már jövünk is vissza. Rég voltam már ott, úgyhogy nem lesz ez rossz program!

ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták: bevezető
A kínai határviták: Tibet, Kasmír és Ladakh
A kínai határviták: az (ex)szovjet határ

Kína területi vitáinak manapság leginkább fókuszban lévő, a médiában gyakran figyelmet kapó pontjait a Kelet- és Dél-kínai-tengeri szigetek képezik.

A déli tengerben elhelyezkedő apró földdarabok jobbára teljesen hasznavehetetlen, lakatlan, emberi megtelepedésre nem alkalmas korallszirtek, atollok, melyek többnyire épphogy kiemelkednek apálykor a víz színe felé, de egyik-másikuk még akkor sem. Az állandó jelleggel felszín feletti szigetek esetén is nehezíti az betelepülést az édesvíz hiánya: alig néhány szigeten akadnak források vagy fúrhatóak kutak.
Jelentőségüket a stratégiai hajózási útvonalak birtoklásán túl az adja, hogy birtokba vétel esetén a környező tengeren alkalmazható a nemzetközileg elismert 200 tengeri mérföldes kizárólagos használat joga, ami határozottan előnyös a halászat és a feltehetően fellelhető szénhidrogének kiaknázása területén.

Földrajzilag négy részre osztható a terület: Xisha- (Paracel-), Dongsha- (Pratas-), Zhongsha- (Macclesfield és környéke) valamint Nansha- (Spratly-) szigetek.

A szigetek: északon a Paracel (Xisha), keleten a Zhongsha részét képező Scarborough, délen a Spratly (Nansha)

Az apró atollokra, homokpadokra részben vagy teljes egészében, a két Kína, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Malajzia és Brunei formál igényt, a legnagyobb követelésekkel a két Kína, Vietnam és a filippínók élnek. A követeléseket rendszerint történelmi okokra vezetik vissza, s bár nem teljesen vitatható, hogy halászati célokra használták a környező tengert korábban is, az kijelenthető, hogy a modern korig ténylegesen nem ellenőrizte őket senki, s őslakosság sem élt rajtuk soha.

Érdekes a Kínai Népköztársaság és Tajvan hozzáállása a témához. Mindkét állam önmagát tartja Kína egyedüli, törvényes képviselőjének, s a 70-es évekig nyugati támogatással a tajvani Kínai Köztársaság birtokolta Kína helyét az ENSZ-ben, s annak Biztonsági Tanácsában is. Mára fordult a kocka, s Tajvan küzd a nemzetközi el nem ismertség ellen.

Miután az ország feletti teljes fennhatóság fogalmába egymás területei beletartoznak, így annak kérdése jelenleg másodlagos, hogy melyik kormányzat ellenőrzi a szigeteket. Egyelőre kiegyeznek azzal, ha valamelyik Kína berkein belül vannak, abban bízva, hogy a két országrész jövőbeni egyesítése majd úgyis rendezi a többit.

A Dongsha-szigetek kérdése a két kínai állam belügye, harmadik fél nem tart rá igényt, a gyakorlatban Tajvan felügyeli a területet.

A hainani partok relatív közelségében fekvő Xisha Kína és Vietnam között szítja a feszültséget, de a gyakorlatban 1974 óta teljesen Kína ellenőrzi a piciny korallszigeteket. Ezt megelőzően részben kínai, részben dél-vietnami fennhatóság érvényesült, azonban Kína, jól ráérezve a nemzetközi helyzet állására, no meg mert a dél-viet haditengerészet is egyre sűrűbben zavarta el a kínai halászokat, egy januári szép napon küldött pár hajót, s némi kisebb csetepaté árán kirakta a vietnamiakat a környékről.

Xisha- vagy Paracel-szigetek, 1974 óta teljesen kínai uralom alatt. Jobbra látható a Zhongsha részét képező Macclesfield-atoll

Utóbbiak persze ezt nem fogadták kitörő lelkesedéssel, de a roskadozó déli rendszernek egyrészt voltak ennél jóval súlyosabb problémái is, másrészt az USA is szerette volna elkerülni a helyzet eszkalálódását, így megálljt parancsolt a délieknek a kérdésben.
Északon is hasonló helyzet volt. Bár a kommunista Vietnám is ugyanúgy nehezményezte az annektálás tényét, nekik sem ezt volt az elsődleges prioritásuk, s Moszkva sem szerette volna tovább mérgezni az amúgy sem felhőtlen szovjet-kínai kapcsolatokat.

Xisha azóta teljesen a kínai hadsereg uralma alatt áll, s ahogy fokozódott a helyzet a tengeren, egyre nagyobb lépéseket tesznek az ország területébe való integrálásra. Ennek keretein belül két éve megalapították Kína legújabb prefektúra jogú városát a legnagyobb szigeten, Yongxingen. A Shansha névre keresztelt település felhúzásával egyúttal a teljes dél-kínai tengeri szigetvilág adminisztratív központja is átkerült Hainanból az új városba.

Yongxing a legnagyobb a teljes vitatott régióban, mintegy 13 km2. Töltésre emelt út köti össze a szomszédos Shidao szigettel. Nagyméretű gépek által is használható reptere van, s a Shanshaban lakó mintegy ezer lakos kiszolgálását lehetővé tévő szolgáltatóipar is kiépült itt.



A lakók nagy részét katonák és halászok teszik ki, de a kirakatul is szolgáló településen impozáns középületeket is felhúztak.
Megindulóban van a turizmus is, bár egyelőre nagyon korlátozott, s költséges móka is egyben. A teljes Xisha szigetcsoport csak különleges engedélyek beszerzése árán látogatható.

A kínai-filippin vita tárgyát képező Zhongsha a kínai terminológia szerint a Xishatól keletre fekvő Macclesfield atollon túl magába foglal még további zátonyokat délre és keletre egyaránt, többek közt a még ismertebb Scarborough nevűt is. 
Maga a központi atoll a maga nemében a legnagyobb a világon, azonban már életszakasza alkonyán jár, s apály idején is teljesen víz alatt van. Mindez felveti azt a kérdést, hogy megfogalmazható-e rá bármiféle területi követelés bármelyik fél részéről.
Miután helyén így csak a nagy kék tenger hullámzik, a gyakorlatban csak hajók felügyelik, s már csak a Xishahoz való földrajzi közelség okán is kínai dominancia érvényesül.
A filippin szigetekhez közeli Scarborough egyik-másik sziklája majdnem 2 méterrel is kilóg a vízből még dagály alatt is, így aztán nagyobb a stratégiai jelentősége is. Raktak is ki kínai táblát, amit aztán a konkurencia el is távolított. A vizeket halászó kínaiakat két éve a fülöp-szigetiek akarták elűzni, válaszlépésként a kínaiak is megjelentek, s azóta lényegében Zhongsha is az ellenőrzésük alatt áll.

Miután északon Kína mára mindent lenyelt, ami ellen a szomszédok semmit nem tudnak tenni, így a gyakorlatban már csak a legdélebbi, Spratly-, vagy Nansha-szigeteken van szó tényleges problémáról.

A szigetek legnagyobb tagja, Taiping vagy Itu Abu lényegében az egyetlen, amely alkalmas letelepedésre, de még ez is kisebb mint fél négyzetkilométer. 1956 óta tajvani irányítás alatt áll, akik repteret, s félezer katona ellátására alkalmas bázist is létrehoztak itt. Taiping az egyedüli édesvízzel rendelkező tagja Spratly-nak.

Ami a többi korallszirt felügyeletét illeti, a helyzet nagyon kusza. Különösebb földrajzi logika nélkül, az aktuálisan jelentkező lehetőségeket kihasználva egymás hegyén-hátán vannak a különböző nemzetek által kontrollált földdarabok, többnyire nevetséges méreteken.
A kínaiak fölénye itt már nem mutatkozik meg, a szigetek zömén a vietnami hadsereg székel, de a nyolcvanas évek vége óta egyre erősebb a kínai jelenlét is. 1988-ban egy ízben még egy, 70 vietnámi áldozattal járó összecsapásra is sor került, aminek eredményeképp kínai kézre került a Déli-Johson-zátony.

A trend azt mutatja, hogy lassan minden, minimálisan is kiálló sziklára bázist épít valaki. A kínaiak ötletesek, ha kevés a hely, feltöltik a tengert, hogy legalább az őrbódét fel lehessen húzni.

A két legnagyobb Spratly-szigeteki kínai zátony, a rájuk emelt bódé miatt a zátonyokból már nem látszik semmi

Ami azt illeti, erre szükségük is van, miután a kevés, legalább pár négyzetméternyi, stabilan tenger felett fekvő szirteken már ott vannak mások. Tajvan a "nagy" Taiping mellett egy apró zátonyt, Vietnám 22, a Fülöp-szigetek 10, Malajzia 7 (ebből egy mesterséges) földdarabot birtokol, míg a Kínai Népköztársaságnak 7 zátony jutott. 2012 óta egyre nagyobb arányú építkezések figyelhetőek meg errefelé is, helyenként helikopter-leszállópálya, másutt többemeletes házak formájában.

A Spratly-szigetek aktuális gazdái

Miután a Spratly-szigeteken a szomszédság is nagy erőket állomásoztat, egyhamar megoldás nem látszik körvonalazódni.

Diaoyu-szigetek

A Tajvan partjaitól 170 km-re fekvő Diaoyu vagy Senkaku sem rendelkezett soha őslakossággal, bár a morcos sziklaszigetek mérete ezt jobban lehetővé tenné. Noha a felfedezése a kínaiakhoz köthető, az 1895-ös, Japán általi birtokba vételig nem foglalkoztatott senkit.

Később halfeldolgozó üzem létesült a főszigeten, annak 200 alkalmazottja ott is élt, majd a vállalkozás felszámolása után újra lakatlanná vált.

Japán második világháborús legyőzése után a hetvenes évekig amerikai megszállás alatt állt, de ez sem jelentett konkrét szárazföldi ellenőrzést. Miután visszakerült a polgári japán kormányzat fennhatósága alá, mind Tajvan, mind Kína területi igényekkel állt elő a szigetcsoportot illetően.

A közelmúltig a gyakorlatban ez nem jelentkezett semmilyen formában, ám az utóbbi években rendszeressé váltak a két kínai állam által elkövetett határsértések. 2012-ben kis híján még közös kínai-tajvani megbeszélésre is sor került Pekingben a szigetekkel kapcsolatos taktika megvitatására, de a tajvani fél végül elutasította a lehetőséget.

Miután az amerikai hadsereg fenntartja a jogot a Diaoyu-szigetek védelmére, lévén az szerintük japán terület, így a katonai megoldásra kevés az esély. Folynak időnként tárgyalások is, de egyhamar ezek sem kecsegtetnek megegyezéssel.

ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták - bevezető
A kínai határviták - Tibet, Kasmír és Ladakh

A Kínai Népköztársaság mai teljes szárazföldi területe - néhány, a gyakorlatban soha senki által nem birtokolt kies, lakatlan régiót leszámítva - a történelem során valamikor a kínai birodalom része volt. Az a lehető legritkábban, egész pontosan kizárólag az utolsó, mandzsuk uralta Qing dinasztia idején fordult csak elő, hogy a teljes mai fennhatóság érvényesült, de különböző formában valamikor minden egyes darabja felett uralkodott már kínai császár.

Leggyakrabban természetesen a mai magterületet kellett Kína alatt érteni, amely, az aktuális dinasztia erejének függvényében rendszerint rendelkezett egy kisebb-nagyobb nyugati folyosóval a Selyemút mentén, a mai Xinjiang egy részén. Időnként a ma már önálló Korea és Vietnam egyes darabjait is ellenőrizték.

Északkelet-Kína, Mandzsúria sem gyakran tartozott a birodalomhoz, törzsi terület volt nomád lakossággal, akiket igyekeztek a Nagy Falon kívül tartani.

Az utolsó kínai eredetű császári dinasztia, a Ming-ház 1640-ben bukott meg. Az őket megdöntő, erejük teljében lévő mandzsuk, a saját, Qingnek nevezett uralkodóházuk színeiben hizlalták fel Kínát méreteinek abszolút csúcsára: bekebelezték Tibetet, Xinjiangot, Mongóliát, Mandzsúriát (ez utóbbi nem volt nehéz, hisz' a mandzsu bázisról van szó), s egyúttal megindultak nyugaton Közép-Ázsia, északkeleten a mai orosz Távol-Kelet felé.

Az oroszok is ekkortájt léptek a színre, s így az érdekek hamar ütköztek. Az Amur-menti telepükön a Qing-sereg rajtaütött, majd a megkötött megállapodás, az 1689-es nyercsinszki szerződés szentesítette a két birodalom határait, a kínai érdekeknek megfelelően.

A kínai birodalom kiterjedése csúcsán. Nyercsinszk ezt állapotot szentesítette északkeleten.

Az erőviszonyok gyorsan változtak, ahogy a kínai partoknál megjelentek a nyugati hatalmak, s velük együtt az ópiámháborúk és az egyenlőtlen, a birodalomra kényszerített szerződések.
Az oroszok sem hagyták ki a ziccert, két lépésben, két újabb, az aiguni majd a pekingi egyezményekkel előbb az Amurig tolták a határt, majd az Usszurin túl fekvő Szihote-Alinyról, a tengerparti, mai Vlagyivosztok környéki részről is lemondatták Kínát.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy noha ezt megelőzően a Qing-dinasztia területét képezték ezek a területek, a gyakorlatban kínai jelenlét nem nagyon mutatkozott néhány prémvadászt és kereskedőt, és a hébe-hóba emelt helyőrségeket leszámítva. Sem településeket nem alakítottak ki, sem bevándorlás nem zajlott (ezt eredetileg, teljes Mandzsúriára vonatkozólag tiltotta is az új udvar).

Nyugaton a Qingek egészen a Balhas-tóig kiterjesztették az uralmukat. A maival nagyjából megegyező határvonalat 1864-ben, Tachengben erőltették rá a külföldi hatalmak szorításában vergődő országra az oroszok. Összességében, a három szerződéssel mintegy másfélmillió négyzetkilométert szereztek meg így Kína rovására, s a már szovjet vezetésű északi szomszéd a felelős Külső-Mongólia függetlenítéséért is, ami méretben még nagyobb érvágás volt.

Az Oroszországban kialakuló bolsevik rendszer az internacionalizmust és a népek egyenlőségét hirdetvén felemás helyzetben találta magát a monarchia idejében kötött, imperialista megállapodásaival. A Kínai Népköztársasággal szemben lemondtak mindenféle cári előjogokról, de a határok kérdésében a tachengi illetve a pekingi megállapodásokat tekintették érvényesnek. Az ötvenes években, a szovjet-kínai barátság időszakában a kínaiak nem is bolygatták a kérdést, szükségük volt a Szovjetunió gazdasági és technológiai segítségére.

A Zhenbao-szigeti határháború

Északkeleten az aiguni ill. pekingi egyezmény javarészt folyók (Amur illetve Usszuri) mentén jelölte ki a két ország határát. A szerződés külön nem rendelkezik a folyami szigetek hovatartozásáról, így azok megosztására a nemzetközi jog alapján a folyómeder középvonala, több ág esetén a főág középvonala az irányadó. Az említett Zhenbao (vagy oroszul Damanszkij) és még néhány száz kisebb sziget ez alapján Kína részének tekintendő, a gyakorlatban azonban a szovjetek a világháború idején magukhoz csatolták őket.

A hatvanas évek közepén Mao - a vezetésen belül megingó helyzetére gyógyírként, mintegy megelőző csapásként - kirobbantotta a kulturális forradalmat, s ezzel egy évtizedre őrült közállapotok következtek. A fanatikus, leszámolásokkal, rombolással terhes milliőben Kína újra előszedte a cári Oroszország által egyenlőtlen szerződésekkel elszakított területek ügyét is. Bár eleinte még a teljes szovjet Távol-Kelet is felmerült, azért a külpolitikában igyekeztek legalább minimálisan józan határokon belül maradni, így végül a folyami szigetekre helyeződött a fókusz.

A Damanszkij/Zhenbao-sziget, a konfliktus forró pontja

Többszáz határsértés után, végül 1969 egy márciusi hajnalán a kínaiak megindultak az amúgy gazdaságilag értéktelen, kevesebb mint egy négyzetkilométeres Zhenbao-sziget felszabadítására. Két hétig a szigetért (szovjet győzelem), majd még pár hétig egy kilőtt szovjet tankért harcoltak (ezt a kínaiak szerezték meg).
Fél évvel az összetűzés után aztán a szovjetek feladták a szigetet, a kínaiak pedig győzedelmesen bevonultak, s mindkét fél elfogadta a harcok befejezését, s Zhenbao kínai ellenőrzését.

Bár korlátozott összecsapásokról volt szó, a haderők méretéhez képest elhanyagolható veszteségekkel, ennek ellenére, különösen, hogy hatalmas seregek vonultak fel mindkét részről a határ teljes vonalában, egy ponton már komolyan felmerült szovjet részről a nukleáris válaszcsapás lehetősége (ekkor Kína már öt éve maga is rendelkezett atomfegyverrel). Végződhetett volna sokkal rosszabbul a dolog.

Rendezés

A Szovjetunióval 1991-ben, Gorbacsov alatt indult meg a határvita rendezése. Elhúzódó, aprólékos folyamat eredményeképp végül 2008-ra sikerült teljesen lezárni Oroszországgal a kérdést. A vitatott szigetek nagy részét Kína megkapta, bár önmaga is tett engedményeket a Habarovszk környéki szigetek kapcsán.

Nyugaton három új szomszéd jelent meg Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán személyében. A legnagyobb kínai követelés Kirgizisztánnal szemben állt fenn, mintegy 20000 km2-es területen.

A tádzsik-kínai határ kínai térképeken, a második képen már a határrendezést követően. Kína az igény jó részéről lemondott.

A megállapodás kezdetben nem tűnt sürgetőnek Kína számára, azonban amikor Közép-Ázsia destabilizálódásával párhuzamosan a xinjiangi helyzet fokozódni kezdett, s a szélsőségesek beszivárgását meggátlandó fontossá váltak az egyértelmű határok, hirtelen Kína is sokkal pragmatikusabb hangot ütött meg, s jelentős engedményeket téve (pl. a kirgizek felé fennálló igény kevesebb mint 5%-ával kiegyezett) pár év alatt lezavarta a teljes demarkációt. Néhány száz négyzetkilométernyi, magashegyi, lakatlan területek cseréltek gazdát, s nyertek kínai fennhatóságot, s ezzel egyúttal pontot tettek az szovjet-orosz területi konfliktusok végére is.

Kirgiz-kínai határ. A már jelentősen lecsökkentett igény (lásd az első kép) tekintetében is hajlottak a kompromisszumra.

************

A sorozat befejező részében a déltengeri szigetek és Diaoyu következik.

A sorozat első részének tárgya Kína délnyugati, Indiával, Pakisztánnal és a himalájai (ex)királyságokkal közös határvonala. Történelmileg és földrajzilag is két eltérő régiót ölel fel: Tibetet illetve Kasmírt és Ladakhot. Kezdjük az előzővel, bár egy ponton összekapcsolódik majd a történet.

A tibeti határ

A modern kori határvonalak kijelölése a gyarmati sorsú India és Tibet között a britek munkásságának eredménye. Az India által jogalapnak használt, számukra előnyös McMahon-vonalat 1914-ben alkották meg. Az akkor de facto független Tibet képviselői ratifikálták is az egyezményt, de Kína (amely de jure ekkoriban is birtokolta Tibet felett a fennhatóságot) ezt sosem ismerte, ismerhette el, már csak azért sem, mert ezzel Tibetet legitimálta volna.

India és Tibet természetesnek is mondható határa a Himalája, bolygónk legmagasabb hegyvidéke. A nyolcezres csúcsokban sem szegény vidék értelemszerűen szinte teljesen lakatlan, emberi megtelepedésre jobbára nem is alkalmas. A magashegyi határvonalaknak ezért hosszú időn át nem is volt gyakorlati jelentőségük, ténylegesen egyik fél sem ellenőrizte a perifériákat.

1950-re két komoly változás történt, ami alapjaiban ingatta meg az addigi viszonylagos status quo-t. Az egyik, hogy India függetlenné vált, a másik, hogy Tibet újraannektálásával - immár kommunista uralom alatt - Kína visszatért. Az addig javarészt homályosan kijelölt országhatárokat a modern kor követelményeinek megfelelően lassan elkezdték a gyakorlatba is átültetni. Kínának a Nepállal való jó viszony kulcskérdés volt (ellentételezendő az indiai befolyást). Mivel komoly viták ezen a határszakaszon eleve nem álltak fenn, így a kezdetektől a megegyezésre törekedett mindkét fél, s kisebb, kölcsönös kiigazítások mellett a 60-as évek elejére sikerült is teljes hosszában kijelölni a vonalat.

Bhután indiai védnökség alatt állt ekkoriban, így a külügyek terén is India volt hivatott Bhután érdekeinek képviseletére. Kína minden próbálkozása ellenére csak a 90-es évektől nyílt lehetőség kétoldalú, Indiát teljesen kizáró tárgyalásokra, de a megoldást hátráltatja a Bhutánra nehezedő indiai nyomás, különösen, hogy a kínaiak által igényelt, egyik, a kínai-indiai-bhutáni hármashatár menti magaslat átengedése stratégiailag sértené India érdekeit. Bár a kis királyság hajlik a megegyezésre, s belemenni is látszott a határkorrekciókba (nagyjából hasonló nagyságú kínai területek átengedése is szerepelt az alkuban), a déli szomszéd miatt egyelőre tehetetlen.
A harmadik monarchiával, a Nepál és Bhután közt fekvő Szikkimmel is hasonló okok miatt nem lehetett dűlőre jutni, de ezt aztán megoldotta az a tény, hogy a miniállamot 1975-ben India bekebelezte. Mivel Kína ezt az akciót egészen 2003-ig nem ismerte el (a térképeken egészen addig önálló országként szerepeltette Szikkimet), így a kérdés, legitimnek tekintett tárgyalópartner híján, le is került a napirendről.

A Kína és India közötti vitatott területek. Keleten Arunachal/Dél-Tibet, nyugaton a Ladakh részét képező Akszaj-csin

A legnagyobb probléma India. Két, összesen mintegy 120000 km2-nyi terület képezi a cívódás tárgyát, ezek egyike az indiaiul Arunachalnak, míg kínaiul egyszerűen Dél-Tibetnek nevezett régió. Történelmileg zöme valóban Tibet részét képezi, de a már említett McMahon-vonaltól délre került. A többi igénytől eltérően a terület még csak nem is teljesen meddő, Tibet legtermékenyebb vidékéről van szó. Bár a gyarmati India brit vezetése volt a McMahon-vonal szellemi atyja, az indiai függetlenségig nagyjából senkit nem zavart, hogy tibeti közigazgatás székel Tawangban, Dél-Tibet központjában. 1950-re aztán India lépett az ügyben, s a tibeti adminisztráció maradékát is eltávolította a területről.

Arunachal/Dél-Tibet, az északnyugati sarokban megbújó Tawanggal

A kasmíri-ladakhi határ és a kínai-indiai háború

Brit India az 1800-as évek közepére annektálta Kasmírt és Ladakhot. A Kínával közös határ kijelölésére két vonalat is kidolgoztak, de gyakorlatban elfogadásra egy sem került. A Karakoram lakatlan, magashegyi részeit nem felügyelte senki, így az 50-es évek második feléig egyik oldal sem különösebben feszegette a kérdést.

A vitatott határ magában hordozta egy konfliktus előszelét. 1956-ban a kínaiak főutat kezdtek el építeni Ladakh maguknak követelt, Akszaj-csin nevű, amúgy teljesen lakatlan részén, hogy lehetővé tegyék Tibet Xinjiang felőli elérését - elsősorban a hadsereg számára. Mivel elzárt, világvége hangulatú területről van szó, a kínai térképeken való, két évvel későbbi publikálásig fel sem tűnt az indiai félnek az építkezés. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, diplomáciai tiltakozás indult, India követelte a kínaiak távozását.

A Kína külügyeit ténylegesen irányító, pragmatikus miniszterelnök, Zhou Enlai a megegyezésre hajlott, felvetette, hogy India ismerje el Akszaj-csint kínai területnek, cserébe Kína lemond Dél-Tibetről. Az indiaiak nem fogadták el a javaslatot.

A helyzeten csak rontott az 1959-es tibeti felkelés, miután a menekülő dalai lámát és kíséretét India befogadta, ráadásul egy időre Tawangban, a Kína által követelt Dél-Tibetben szállásolta el.
A helyzetet nagyon rosszul felmérő indiai vezetés ráadásul további provokációkat is eszközölt, mindkét vitatott területre behatoltak kisebb csapatok, Dél-Tibetben még egy, a McMahon-vonaltól északra fekvő faluba is. A tiltakozások ellenére az indiaiak az előretolt állásaikban maradtak.

Zhou Enlai ekkor még mindig a diplomácia nyelvén próbálkozott, kérte az indiaiakat, hogy mindkét fél vonuljon vissza 20 km-re a határtól, amire újabb elutasítás következett. Goa indiai annexiója is figyelmeztető jelként szolgált Kína számára, akárcsak a CIA tervei a tibeti gerillaháború kirobbantására.

Miután az indiai betörések száma nem csökkent, 1962-ben megszületett az elhatározás az önvédelminek nevezett háború megindításának előkészítésére. A csapatoknak parancsba adták a határok védelmét.
A kitörő kubai rakétaválság remek alkalmat adott Maóéknak az átfogó támadásra. A Nehrut aktívan támogató, az adott helyzetben erősen leterhelt Hruscsov is belement, hogy egy időre leveszi a kezét Indiáról.

A kínai csapatok hetek alatt megsemmisítő vereséget mértek mindkét fronton az ellenfélre. Az indiaiaknak sem kiépített utánpótlási infrastruktúrájuk, sem hegyi hadviselésben szerzett tapasztalatuk nem volt, ellenben a Népi Felszabadító Hadseregben még javában ott voltak a koreai háború veteránjai is.

Elfoglalták Akszaj-csint és Tawangot is, s teljesen kiszorították a szervezett indiai csapatokat mindkét területről. India ezután amerikai segítséget kért, akik a térségbe is küldtek egy anyahajót. Hogy az amerikaiak az erődemonstrációnál tovább is elmentek volna-e, azt már nem tudjuk meg, ugyanis másnap a kínaiak egyoldalú fegyverszünetet jelentettek be, s egyúttal deklarálták, hogy 20 km-rel visszavonják a csapataikat.

A konfliktus azóta gyakorlatilag befagyott. Kína ténylegesen ellenőrzi a számára stratégiailag fontosabb Akszaj-csint és néhány, a nyugati határ mentén lévő apróbb területet (az első térképen alig látható, Akszaj-csintől délre lévő piros részek) míg India kezén van Dél-Tibet. Azóta már a határtárgyalások tizenakárhányadik fordulóján is túl vannak, eredmény egyelőre semmi. Kiszivárgó infók alapján Kína feltehetően belemenne a jelenlegi status quo elfogadásába, ha azt kiegészítenék még Tawang környékével, ami Dél-Tibetnek csak egy kis részét teszi ki. Indiai részről nehezíti a helyzetet, hogy az erős nacionalizmus és a demokrácia kombójának köszönhetően bármelyik kormányzat belebukna, ha akárcsak (a gyakorlatban mostanra egyértelműen elvesztett) Akszaj-csint átengedné a kínaiaknak.

Kasmír és Ladakh, a jelenleg kínai fennhatóság alatt álló Akszaj-csin-nel, ferde vonalakkal jelezve az 1963-as kínai-pakisztáni határegyezmény során Kínának juttatott kasmíri területek

Indiai részről még egy vitás pont van. Az egykori gyarmati India függetlenedése után a muszlim területeken megalakult Pakisztán a gyakorlatban inkább hozzá kötődő, de hindu maharadzsa által uralt, s így Indiához csatlakozó Kasmír megszállása mellett döntött.
A Kasmír északi részét elfoglaló Pakisztán így határossá vált Kínával, s a kettejük közt megfogalmazott határszerződés némi kasmíri (a változatosság kedvéért magashegyi és lakatlan) terület Kína számára való átengedésével járt együtt. Így, bár mostanra Kína és Pakisztán között nincs semmiféle határvita, ellenkezőleg, egymás szövetségesei (főleg India ellenében), addig India magáénak követeli Kasmír egészét, s így a pakisztáni-kínai határegyezményt sem ismeri el törvényesnek. 

***

Legközelebb a (poszt)szovjet határvidék kerül szóba, benne az ugyancsak kalandos szovjet-kínai összecsapásokkal.