Ott hagytam abba, hogy már 24-én este megérkeztünk a saigoni reptérre. A vonaton aludtunk, így a ránk váró éjszakázás nem tűnt kifejezetten aggasztónak. Az előttünk álló repülés 13 órásnak ígérkezett, így utólag pótolhattuk volna az alvást, s ezzel egyúttal nagyjából rá is állt volna a szervezetünk az európai idő ritmusára.


Hajnali 5 után, azért már kissé nyúzottan elindultunk becsekkolni, ahol először csak az tűnt fel, hogy nem haladnak a sorok. Egyik sem. Hamarosan felfedeztem, hogy a táblán a járatunk indulása előreláthatóan 15:30-ra módosult. Hurrá!


Végül sorra kerültünk, kiderült, amit addigra már összeraktunk, késés van, a gép, amivel megyünk, még bokorban sincs, noha elvileg reggel hat után kellene érkeznie. (Maga a járatot üzemeltető Edelweiss egy kis légitársaság, főleg charterekkel foglalkozik. A korlátozott flotta miatt egy nagyobb késés kihatása valószínűleg napokig tart, különösen, hogy a gépek több útvonalat is repülnek, minimális fordulóidővel. Mint kiderült, a késés eredete egy Maldív-szigetekről induló járat kapcsán keletkezett.)

Sebaj, gondoltam átfoglalnak valahová. De nem, a rendszerükben nem látták, hogy van csatlakozó járatunk, így nem tudnak mit tenni. Majd Zürichben a transzferben érdeklődjek, hogy mi lesz. Szuper. (A Swiss oldalán a foglalási szám alapján láttam mindkét járatot, de ez sem segít - ellenben azt is láttam ugyanott egy fél óra múlva, hogy a délután fél hatos, s egyértelműen elérhetetlen budapesti csatlakozást áttették másnap reggel fél nyolcra, a következő Swiss-es gépre.)

A ránk váró, hét órás késés miatt kérésre adtak kuponokat, amit kajára válthattunk. Mint kiderült, a reptéren van egy direkt ilyen célra létrehozott kajálda, ami normál emberek számára nem is használható, kizárólag a kuponos szerencsétleneknek. Ennek megfelelő volt a színvonal is, s persze kávé sem volt.


Nehezen maradtunk ébren, de végül du. négy felé felszálltunk. A repülés eseménytelen volt, s a levegőben töltött időre nem is panaszkodhatok. A lábtér elég szűkös volt, de valóban csak ketten voltunk oldalt. A kaja is rendben volt. Alkoholt csak pénzért adtak volna.

Repülőn azért nem az igazi az alvás, így nyúzottságunk ellenére sem sikerült 5-6 óránál többet - valahol Türkmenisztán felett ébredtem fel, s onnan már fenn is voltam.
Az eredeti fél négy helyett 11 körül érkeztünk meg Zürichbe, ahol aztán a transzferben kiderült, hogy kapunk szállodai elhelyezést, s ott elvileg élelmet is, a busz meg reggel ötkor visszahoz minket.

Akkor még örültem, hogy a gép utastömege (javarészt átszállóak lehettek, mert legalább 150-en álltak sorban) javarészt a sorban mögénk került, s még együttérzően mondtam is férjemnek, hogy a vége jó ha éjfélre végez a reptéren.
Viszont az öröm nem tartott sokáig, amikor kiderült, hogy monstrum méretű busz visz minket, s még fél órát vártunk, hogy megteljen.

A szállás legalább közel volt. Normális kaját az időpont miatt nem kaptunk, ahogy reggelit sem, de még akkor éjjel voltak kihelyezett szendvicsek és üdítők. Mivel már elmúlt fél 2, mire lezuhanyoztunk és ettünk, nem igazán tűnt úgy, hogy sok értelme lesz aludni. Végül mégis kidőltünk, s mivel nem észleltük az ébresztőt, éppen csak nem késtük le a reggeli buszt.

Innen már minden jól ment, a budapesti gép nem késett. A gépen egy csoffadt croissant-t kaptunk és egy valóban finom, kockányi csokit. Ez volt az első Swiss-es járatom, de arra nem tudtam rájönni, miért kerül náluk a Zürich-Budapest alapesetben hatvan-nyolcvanezer forintba. Előző nap megvéve a mi jegyünk, még Vietnámban csekkoltam, fejenként negyedmillióba fájt volna, ami egy alig több mint egy órás utazásért elég nevetséges.


A magyar fővárosba végül 14 órával a tervezett időpont után érkeztünk meg, azóta meg már zajlik a kártérítési igény vizsgálata. Remélhetően legalább anyagilag nem járunk rosszul a végén.


Nehéz volt, de végül hazaértünk.

El kell mondanom, hogy nagyon jó volt hazaérni. Kifejezetten nem szerettem azt a vidéket...

Ennek ellenére már-már csaknem rábólintottam, de a ház, ahogy már említettem, egy igen komoly szempont volt. Nos, a jelek szerint nem hogy elfogadható, de egyáltalán semmilyen házat nem sikerült felkutatniuk, s a kilátások ezen a téren egyáltalán nem tűntek fényesnek.
Ezek mellett már csak ráadás volt az a sok hülyeség, amivel traktáltak.

Maga a suli nem volt vészes. Nyilván nem ez lett volna álmaim munkahelye, de a munka nem volt nehéz, s aránylag rendes fizu is járt volna. Az osztályok vegyesek voltak. Akadtak felnőtt csoportok, akikkel semmi bajom nem volt, s voltak fiatalabbak is, akik azért olykor próbára tették az idegeimet.

A munkatársak, helyi viet emberek sem voltak szörnyűek, sőt, egész kedvesnek látszottak egy idő után, de az mondjuk marha idegesítő volt bennük, hogy a legalapvetőbb kérdéseimet sem értették meg. És persze ők is angoltanárként funkcionáltak.
Volt viszont részem egy workshophoz is, s ezekből állítólag havonta akadt volna újabb. Hát, kibírtam, de roppant unalmas és idegesítő volt egyszerre. Természetesen a tanítási képességeink javítása lett volna a cél, de nagyon imbecil módon, gyakorlati értelem nélkül.

Végül aztán meguntam, s inkább elhúztam a csíkot. Szerencsére az eddigi időre korrektül kifizettek, s nem is kerestem rosszul. De áldom az eget, hogy semmi visszafordíthatatlan nem történt.

A hazaút alvósbusszal zajlott, mondhatni kényelemben. A főút egy kicsit másfelé megy, mint a vasút, de sajnos a települések így sem tetszettek jobban. Nha Trang tényleg felüdülés.

Tegnap lett áram újra, így ma tanítás után vissza is költöztünk. Az emlegetett híd oszlopai még mindig csak meg vannak támasztva, s nem is tartom kizártnak, hogy ez így is marad, amíg egy nagyobb vihar el nem pusztítja jobban. De majd kiderül.

Itthon lenni jó! 

Végül időben, 22:50 körül megérkeztünk Shenzhenbe. Mivel még át kellett menni a határellenőrzésen és fel kellett venni a poggyászt is, a metró esélytelen volt.

Ezúttal a gépről nem szedtek le, csak az útlevélellenőrzéskor emeltek ki, de mindössze negyed óra alatt végeztek is. A csomagkiadó szalagnál még rengetegen vártak, de az én bőröndöm már ott volt és rám várt. Szóval dacára az alaposabb vizsgálatnak, még így is hamarabb végeztem, mint utastársaim azon része, akik nem az első adaggal kapták meg a feladott poggyászt.

Szerencsére akadnak buszok is a reptérről, 330-as szám alatt járnak, van belőlük B és C verzió is. Futianbe, Longgangba vagy épp Shenzhen északi pályaudvarára, amely hozzánk nagyon közel van. A jegyár ez utóbbiba 24 yuan.
Miután ilyen későn nincs gyakorlatilag semmi forgalom és az út nagy része fizetős utakon zajlik, nagyon hamar meg is érkeztünk, majd onnan Didivel, az Uberhez hasonló kínai szolgáltatással jöttem még cirka 15 pénzért. 

Jó volt Thaiföldön, de határozottan jó érzés visszatérni. 

A járművünk a guangzhoui reptérről indult, így első körben oda kellett eljutnunk Shenzhenből. Ez szerencsére aránylag könnyen abszolválható feladat, miután közlekednek expressz járatok az ottani reptértől Shenzhenbe és vissza.

Miután elindultunk a lakásból, metróval elgurultunk a buszállomásra. Idérkezésemkor ez még nem ment volna, de azóta októberben átadták a 7-es és 9-es metróvonalakat, így már nincs semmi akadálya a dolognak. Ha valaki hasonlót tervez, ne higgyen a reptéri honlapnak: a busz már jó ideje nem az ott szereplő címről indul, hanem egy metrómegállóval arrébbról - Yinhu megállónál kell leszállni.
Ezt az információt sajnos velem nem osztották meg, így aztán csak a helyszínen szembesültem vele, az utolsó, fél 6-os busz indulása előtt 40 perccel. Szerencsére tényleg közel van egymáshoz a kettő, így még belefért.

A busz közvetlenül a kantoni reptéren rak le, így onnan már semmi nehézség nincs a dologban. A járat, a Qatar Airways Guangzhou-Doha gépe fél 1 után 5 perccel indult, addig még volt időnk enni egyet.
Mivel az online foglalásbeállításokról elfeledkeztem, így csak a légitársaságon múlt, hogy merre pakolnak bennünket. Szerencsére pont úgy oldották meg, ahogy magam is választottam volna.
Csak ott szembesültem vele, hogy egy hatalmas, Airbus A-380-as géppel repülünk, amihez még soha nem volt szerencsém. Akinek ez nem mondana semmit, ez egy kétszintes, óriási gép, a legnagyobb a maga nemében a világon. Két csőre kapcsolva zajlott a beszállítás is, hogy mindenki feljusson, de talán pont a nagy mennyiségű nép miatt késve is indultunk el.

A wikipedia szerint ilyen a két szint

Hogy a Qatarnál mennyien férnek ebbe a típusú gépbe, azt nem tudom, a turistaosztályon 3-4-3 elosztásban, 10 ember fért egy sorba, mindenesetre a netes infók alapján az osztályoktól függően 300-800 ember is elhelyezhető. Esetünkben olyan 600-ra saccolnék.

Galéria 1 - képaláírásokkal

Az út nem volt rövid, mintegy 9 órát töltöttünk a levegőben, s ottani idő szerint 5 körül érkeztünk meg Dohába. 
Ez a reptér is fejlődik tovább: mostanra üzembe állítottak egy, a reptéren közlekedő, vezető nélküli vonatot, amely a különböző terminálok közötti táv leküzdésére szolgál. Mivel az összes terminál egy nagy épületen belül foglal helyet, így a transzfert biztosító jármű is a reptereken nem szokatlan, hatalmas belmagasságú építményben, a magasban közlekedik.

A késés miatt sietni kellett, már zajlott a beszállítás, s időben el is indultunk Budapestre. Itt is kaptunk még kétszer élelmet, így a repülés alatt nem mondhatnám, hogy éheztünk volna.

 Galéria 2 - képaláírásokkal szintén

Az időben, reggel 10 után pár perccel történő ferihegyi érkezés után még szerencsénk is volt, mert egészen szokatlan, már-már szürreális módon a legelsők között kerültek elő a feladott poggyászaink. Ilyenhez sem volt még szerencsém, általában az utolsó körben jönnek csak meg.

Hosszú volt az út, de már itthon vagyunk. 
Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok, s kitartást. Januárban visszatér a blog.

Kis képes beszámoló az út egyes pontjairól, galériába szedve, képmagyarázatokkal.

Tegnap délelőtt 11 felé landoltunk Budapesten. Az út elég eseménytelenül telt, csak Doháig késtünk egy keveset, mert Chongqingban kicsit lassan indultunk neki.

Chongqingig vonatkoztunk. Egész jól felfejlesztették a pályát, egy kisebb hegyes-völgyes, Yichang és Enshi közötti résztől eltekintve végig 200-as szakaszok vannak, az említett kisebb részen pedig 150 a maximum.
Chongqingban Mengsi is előkerült, kijött velünk a reptérre. Jó volt látni, még mindig aranyos.

A Qatar nyújtotta kényelem miatt még szeretem ezt a légitársaságot, bár most már úgy néz ki, hogy árban az Emirates kezd felébe kerekedni. A kaja kimondottan jó volt, s mivel mindkét járaton kétszer is kaptunk, eléggé jól is laktunk.

Most még Budapesten leledzünk anyósomnál, aztán szombaton megyünk haza vidékre. Ha egy kicsit abbamarad a körülöttünk csapott felhajtás, majd írok a pekingi állatkertről is. Valószínűleg úgy hétfő-kedd felé.

Egész minimális késés után megérkeztünk Dohába. Ezen a reptéren életemben először nem busszal hordtak be, hanem közvetlenül a csőre tapasztották a gépet. A budapesti gép felé azért marad a buszozás. 

Most már várhatóan egész gyorsan Magyarországon leszünk. 

Két óra múlva ideér értünk a suli által szervezett jármű, s elindulunk hazafelé. A cuccok bepakolva (még jó, hogy vittünk Ala'erbe cuccokat, mert így is éppen csak befértünk a bőröndökbe), nagyjából készen is állunk.
Dohából és/vagy Chongqingból még lehet, hogy bekukkantok, de lehet, hogy már csak otthonról jelentkezem.

A nyár megint szokás szerint alakul majd. Eltekintve az esetleges céges indíttatású Kínába repkedésektől, még 1-2 felgyűlt bejegyzés megírásán túl nem nagyon fogok posztolni, de aztán augusztus végén ismét feltámad a blog. Addig a követés funckiót javaslom majd, hogy ne maradjatok le semmiről. 

Hát, ennyi volt Wuhan. Annyira nem bánom. Jó volt, kényelmes volt, de ennyi épp elég is volt. 

Ma párom és egy kínai diák elvégezték ezt a műveletet is. 
Ugyan már nekiindultunk kettesben tegnap is, de valamit variáltak a szabályozáson, s most már állítólag külföldiek naponta csak 500 USD-nyi összeget váltogathatnak át kedvükre. A kínai állampolgárokra valami nagyobb limit van szabva, így az egész minden további nélkül megkerülhető, ha viszünk magunkkal egy kínait.
Így is történt, s szerencsére még messze sem kellett menniük, mert egy aránylag közeli fiókban is akadt elegendő mennyiségben a valutából.

Holnap fél 11-re jön értünk a jármű, ami kirak minket a hankoui pályaudvarnál. Előtte az asszisztens még csekkolja, nem pakoltuk-e be a bőröndbe a hűtőt vagy a lapostévét, elviszi a kulcsokat, majd aztán minket visznek az úti cél felé.

Chongqingban találkozunk majd Mengsivel meg a pasijával, mert már az is van neki vagy egy éve, mielőtt kimegyünk a reptérre, onnan meg már ismert a program.
Ha minden szép és jó, csütörtökön már ebéd előtt Lisztferihegyen leszünk.

Most már csak a bőröndpakolást kell befejezni. Pikk-pakk hazaérünk. Már jó is lesz.