El kell mondanom, hogy nagyon jó volt hazaérni. Kifejezetten nem szerettem azt a vidéket...

Ennek ellenére már-már csaknem rábólintottam, de a ház, ahogy már említettem, egy igen komoly szempont volt. Nos, a jelek szerint nem hogy elfogadható, de egyáltalán semmilyen házat nem sikerült felkutatniuk, s a kilátások ezen a téren egyáltalán nem tűntek fényesnek.
Ezek mellett már csak ráadás volt az a sok hülyeség, amivel traktáltak.

Maga a suli nem volt vészes. Nyilván nem ez lett volna álmaim munkahelye, de a munka nem volt nehéz, s aránylag rendes fizu is járt volna. Az osztályok vegyesek voltak. Akadtak felnőtt csoportok, akikkel semmi bajom nem volt, s voltak fiatalabbak is, akik azért olykor próbára tették az idegeimet.

A munkatársak, helyi viet emberek sem voltak szörnyűek, sőt, egész kedvesnek látszottak egy idő után, de az mondjuk marha idegesítő volt bennük, hogy a legalapvetőbb kérdéseimet sem értették meg. És persze ők is angoltanárként funkcionáltak.
Volt viszont részem egy workshophoz is, s ezekből állítólag havonta akadt volna újabb. Hát, kibírtam, de roppant unalmas és idegesítő volt egyszerre. Természetesen a tanítási képességeink javítása lett volna a cél, de nagyon imbecil módon, gyakorlati értelem nélkül.

Végül aztán meguntam, s inkább elhúztam a csíkot. Szerencsére az eddigi időre korrektül kifizettek, s nem is kerestem rosszul. De áldom az eget, hogy semmi visszafordíthatatlan nem történt.

A hazaút alvósbusszal zajlott, mondhatni kényelemben. A főút egy kicsit másfelé megy, mint a vasút, de sajnos a települések így sem tetszettek jobban. Nha Trang tényleg felüdülés.

A menetrend nem igazán volt pontosnak mondható. A kilenc óra helyett 12 és fél kellett, hogy megérkezzünk Fengjiebe, igaz, négyszer megálltunk útközben, s egy ízben vagy háromnegyed órás volt a pihenő.

Ennek ellenére ez egyáltalán nem volt baj. Egyrészt, sikerült elkerülni, hogy az éjszaka közepén érjek a városba, másrészt alvósbuszt kaptunk, így aztán egyáltalán nem is volt kényelmetlen.

Kétségtelen, hogy ezeken a járműveken nincsenek nagy helyek. Nem európai piacra készültek, így aztán a helyiek testmagassága van bekalkulálva, de a középső sori felső fekhely nekem is elég hosszú volt. Szélesnek nem nevezhető ugyanakkor. Ez nem is azért baj, mert lefolyok róla, inkább hosszában mint széltében nőttem, hanem mert a zötykölődés közben könnyen le lehet róla pottyanni. Mármint felülről, merthogy két szinten húzódnak az ágyikók.

A helyiek valószínűleg tartanak is ettől, így aztán aki csak teheti, lenn foglal helyet, s ha fentre is kényszerül, akkor sem a középső sort választja, hiszen onnan mindkét irányban lehet gurulni.

A helyzetet kezelendő van azért némi apró korlát, na meg biztonsági öv, amivel deréktájékon oda lehet kötöznie magát az embernek az ágyhoz.

Az alvósbuszok előfordulása elég kiszámíthatatlan, a nagy távolság sem garancia. A pihenőhelyen belefutottunk egy Zhumadian-Chengdu járatba, ami a hagyományos (az otthoninál azért kényelmesebb) távolsági busz volt, de nem irigyeltem őket.

Végül képek. Katt a galéria megnyitásához!