El kell mondanom, hogy nagyon jó volt hazaérni. Kifejezetten nem szerettem azt a vidéket...

Ennek ellenére már-már csaknem rábólintottam, de a ház, ahogy már említettem, egy igen komoly szempont volt. Nos, a jelek szerint nem hogy elfogadható, de egyáltalán semmilyen házat nem sikerült felkutatniuk, s a kilátások ezen a téren egyáltalán nem tűntek fényesnek.
Ezek mellett már csak ráadás volt az a sok hülyeség, amivel traktáltak.

Maga a suli nem volt vészes. Nyilván nem ez lett volna álmaim munkahelye, de a munka nem volt nehéz, s aránylag rendes fizu is járt volna. Az osztályok vegyesek voltak. Akadtak felnőtt csoportok, akikkel semmi bajom nem volt, s voltak fiatalabbak is, akik azért olykor próbára tették az idegeimet.

A munkatársak, helyi viet emberek sem voltak szörnyűek, sőt, egész kedvesnek látszottak egy idő után, de az mondjuk marha idegesítő volt bennük, hogy a legalapvetőbb kérdéseimet sem értették meg. És persze ők is angoltanárként funkcionáltak.
Volt viszont részem egy workshophoz is, s ezekből állítólag havonta akadt volna újabb. Hát, kibírtam, de roppant unalmas és idegesítő volt egyszerre. Természetesen a tanítási képességeink javítása lett volna a cél, de nagyon imbecil módon, gyakorlati értelem nélkül.

Végül aztán meguntam, s inkább elhúztam a csíkot. Szerencsére az eddigi időre korrektül kifizettek, s nem is kerestem rosszul. De áldom az eget, hogy semmi visszafordíthatatlan nem történt.

A hazaút alvósbusszal zajlott, mondhatni kényelemben. A főút egy kicsit másfelé megy, mint a vasút, de sajnos a települések így sem tetszettek jobban. Nha Trang tényleg felüdülés.