Bár Sellőlány már egy hete megörvendeztetett a folytatással, én sajnos nem nagyon értem rá, emiatt csak ma publikálom az írását. Ezért mea culpa, tessék megkövezni, tényleg megérdemlem.
A mai anyag kifejezetten hosszú, rengeteg képpel és még videót is kapunk. Fogadjátok a legnagyobb örömmel! 

_________________________________________________________________________________

A szigetet kétféleképpen érdemes körbejárni. Vagy észak-kelet felé, először a kulturális látnivalókat megcélozva, vagy délről, a tengerparti üdülőhelyekkel kezdve és onnan a sziget belseje felé haladva.

A neten sok információ található a Sri Lanka-i közlekedésről, a legjobbak talán az utazós fórumokon. Bár jó képet adnak az ottani valóságról, még mindig erős az a kép a helyiekben, hogy a nyugati ember kímélendő, főleg ha a nyaralását végigrohanja (vagy a másik véglet: végigheverészi). Ezért nagyobb távolságokra, esetleg teljes körutazásra a saját sofőrt ajánlják. Az utas az érkezés után beszáll az autóba, miután felvázolta az igényeit és a többi a sofőr dolga. Egész fejlett üzletág épült már az ilyen típusú utazásra, sok vendégház és hotel fenntart szobákat a sofőröknek, étkezéssel. Nekem kissé a gyarmati időket idézi ugyan, de ahogy a gyakorlat mutatja, van rá igény. Előnye, hogy 10-12 nap alatt így tényleg teljesen be lehet járni az országot, olyan helyekre is eljutva, ahova tömegközlekedéssel nem lenne esélyes.

Autóbérlésre nem bátorítanak, sőt inkább figyelmeztetnek, hogy senki se tegye. Az utak rosszak, a vezetési stílus katasztrofális, a bérautók állapota nem jó és az angol nyelvű feliratok és útjelzések sem garantáltak mindenhol (vagy sehol). Ezt az információt azért érdemes fenntartással kezelni, mivel az utak állapota és a vezetési stílus semmivel nem rosszabb, mint bárhol máshol Ázsiában. Ha valakinek már van tapasztalata ezzel kapcsolatban, rutinos vezető és nem zavarja a baloldali közlekedés (meg a jobbos kormány), akkor nem feltétlenül kell rettegnie ettől a megoldástól. Jó pár fehér embert láttunk újnak tűnő autókat, illetve motort vezetni, és nem tűntek eszement idiótáknak. Nem is láttunk sehol balesetet, pedig ahol két járműnél több volt egymással szemben az úton, ott szinte mindig megjelent a káosz.

Az országot egyébként teljesen jól lefedik a busz-, részben a vonathálózatok. A buszoknál ki lehet fogni a feláras AC (légkondis)változatot, de nekünk ezekhez ritkán volt szerencsénk. A géppark többnyire koros és leharcolt, de előfordulnak modernebb buszok is. A piros buszok államiak, általában ezek a megviseltebbek és a legolcsóbbak is. A kékek és egyéb színűek többnyire piaci résztvevők kezeiben vannak, némileg drágábbak az államinál, és a sofőr ülése körüli tér igazán multifunkcionális: giccsesen feldekorált szentély és raktér is egyben. Volt olyan utunk, ahol a sofőr teljesen eltűnt a körülötte felhalmozott hátizsákok mögött. Gyakori a túlzsúfoltság, és az állva utazás, de a helyek az út folyamán azért felszabadulnak, így előbb-utóbb kényelmesebben utazhat az ember (már amennyire a helyiekre tervezett ergonómia ezt lehetővé teszi). De jegyek árai még így is, európai ésszel felfoghatatlanok. Egy 20-30 kilométeres táv 0,2 USD, de 200 km körüli is megáll 1,5 USD körül. Minden buszon van egy jegyárus, aki az úti cél alapján egy jegytömbbe kézzel írva, vagy a csuklójára rögzített jegynyomtató masinával nyomtatva ad jegyet. Vicces, de jellemzően tipikus helyi szokás, hogy utazás alatt helyi zenéket bömböltetnek, ezt forgalmasabb utakon megspékeli a gyakori dudálás (ami ott azt jelenti; vigyázz, jövök!). A jobban felszerelt távolsági buszokon akár képernyőn követhető koncerteket, illetve szövevényes bollywoodi filmeket is leadnak és a nagyobb megállóknál felszállnak a snack- és italárusok.

Úgy döntöttünk, hogy a „Cultural Triangle” környékét csillagtúraszerűen fedezzük fel, ezért Habaranában foglaltunk szállást pár éjszakára. A városka önmagában jelentéktelen, ezért kellőképpen pihentető is, viszont teljesen praktikus távolságra helyezkedik el az összes látnivalótól.

Negombóból Kurunegalán keresztüli átszállással jutottunk el Habaranába, ami azért kiemelendő információ, mert a helyeik azt javasolták, hogy Colombón keresztül menjünk vonattal. (Ezt az átszállásos buszos opciót senki sem ismerte.) Pedig így jóval gyorsabb (Kurunegalába félóránként mennek buszok és Habaranába is sűrűn van csatlakozás, csak kérdezni kell), olcsóbb és kevésbé komplikáltabb is módja a Cultural Triangle körüli látnivalók megközelítésének. Amire érdemes egy ilyen buszos úton odafigyelni, hogy a sofőrben (vagy a jegyszedőben) érdemes többször is nyomatékosítani, ha egy városban máshol szeretnénk leszállni, mint ahol a központi megszállóhely (vagy buszpályaudvar) van. Érdemes ezért Google maps-ben követni, hogy merre járunk és ha már a közel a célpont, akkor a buszok belső mennyezete alatti kihúzott „leszállásjelző” madzagot (és ezen keresztül a csengőt) megrántani. Ha ez nem hatásos, akkor hadonászni és hangosan szólni. Minket még így is egy jó fél kilométerrel tovább vittek Habaranában, és amikor végre leszálltunk, pont leszakadt az ég, mi pedig ott álltunk a semmi közepén. Okulva a tapasztalatból, a továbbiakban már elég nyomatékosak voltunk és mindig sikerült időben megállásra bírnunk a buszt.

A szállásunkat a booking.com-on keresztül találtuk, egy „resortnak” nevezett családi vállalkozást, amely tornácos-teraszos vendégszobákat üzemeltet a városka szélén, közel a „dzsungelhez” (így nevezik a helyiek, valójában egy bozótos-fás-ligetes terület, ahol sokféle vad él és néha találkozni átvonuló elefántcsordákkal is). Amikor megérkeztünk, a családfő épp félmeztelenre vetkőzve mosdott a kerti csapnál, és láttunkra sűrűn elnézést kérve hívogatni kezdte a feleségét. A hölgy a kert túloldalán lévő kisboltból kiáltott vissza, mint kiderült, az is az ő tulajdonuk, és ahogy a helyiek többsége, rendelkeztek egy mintás rongyszőnyegekkel kibélelt tuktukkal is. A szálláshely teljesen újonnan épült, az alapfelszerelés átlagos, de makuláltan és a szobaárban (20 USD körül/ éj) a reggeli is benne van. Ezt a feleség készíti, minden nap más kombinációjával a helyi bőséges és tápláló étkeknek: palacsinták, rizstészta tekercsek, sárgalencse curry, levelekbe csomagolt beazonosíthatatlan ízű töltelékek és minden nap többféle friss gyümölcs, tea vagy kávé (utóbbival inkább senki nem próbálkozzon). A legjobb reggeliket itt (és még Negombóban) kaptuk az egész utazás alatt, kedves volt a házigazdák folyamatos törődése, szinte szülői gondoskodása. Esténként a teraszon ücsörögve hallgattuk a környékbeli állatok hangjait, és ez igazán mesés hátteret biztosított a helynek.

Galéria Habaranáról és a Damballa barlangtemplomról

Az első napon a Dambulla barlangtemplomot (UNESCO) céloztuk meg, ami egy pár órás programot jelent, és időhiány esetén kombinálható más, környékbeli programokkal. A helyszín Dambulla szélén egy kőszikla oldalában található és a tetejére lépcsőkön, illetve hosszan futó emelkedőkön lehet feljutni. Szokás szerint kitáblázva lényegi információk nincsenek sehol, és a személyzettel is csak a lépcsősor végén találkozik először az ember. Ott közlik, hogy jegyet a domb túloldalán a lenti parkolónál vehet, majd meredeken visszamászni, hurrá. A fenti bejárat előtt egy cipős standon kell külön díj fejében leadni a cipőket megőrzésre, aki nem szeret mezítláb gyalogolni, innentől zokniban is közlekedhet. A sziklafal alatti hasadékban öt barlangszentélyt alakítottak ki, falaikat vallási és történelmi témájú festmények díszítik és rengeteg fekvő, ülő és álló buddha szobor, mindenféle méretben. Nagyon mély benyomásokat keltő, meditálásra hívó élmény, csak senki ne nézzen át a kerítés túloldalára, ahova halmokban dobálják át a szemetet a helyiek. Mi is hosszan időztünk a barlangokban, majd a helyi kóbor kutyák által körülvéve ücsörögtünk  az idilli táj előtt. (Belépő: 10 USD/ fő, rúpiában)

Másnap Polonnaruwát (UNESCO), az egykori kultikus város romjait céloztuk meg. (Polonnaruwát az északabbra található Anuradhapura hanyatlása után létesítették, és a kettő közül előbbit a fennmaradt épületek teljessége miatt választottuk). A romváros egy 13 km-es területet bejáró útvonalon helyezkedik el. A szemfüles tuktukosok hada persze már sorban várja az érkezőket, hogy a gyaloglástól "megkímélve", idegenvezetőkként is funkcionálva, végigkísérjék a látogatókat. Mulatságos látvány, ahogy egymásra licitálva próbálnak meggyőzni arról, hogy nélkülük a romváros felfedezése kész tortúra. Azt kevesen tudják, hogy a főbejárattól nem messze működik egy biciklikölcsönző, ahol kicsivel több, mint 1 USD fejében egész tűrhető járgányokra lehet szert tenni. Mi ezekkel jártuk be a szinte teljes területet, amely nagyon jó döntésnek bizonyult. A vörös téglaút mellett és közelében elhelyezkedő műemlékek kellemes távolságokra vannak egymástól, kifejezetten üdítő élmény volt a kerekezés. A felfedezést érdemes a főbejáratnál található múzeummal kezdeni, ami viszonylag átfogó képet ad a romváros történetéről és a fennmaradt épületekről. Ha az ember szeretné magát teljesen átadni a felfedezésnek, érdemes egy egész napot rászánni a helyre. (Belépő: 25 USD/ fő, rúpiában)

Harmadnap a Sigiriya szikla (UNESCO) környékét terveztük felfedezni. A jellegzetes formájú szikla az egyik kiemelkedő jelképe az országnak, mely több funkciójában fellegvár, buddhista szenthely, freskókkal díszített barlang és Ázsia legrégebbi tervezett teraszos kertje is egyben. A feljutás utolsó szakasza a sziklához rögzített vaslépcsősoron keresztül történik, így a kaptató lépcsőzés közben igazán lélegzetelállító panorámát csodálhat az ember. Mi kissé eltelve a korábbi napok élményeitől, inkább a túrára fókuszáltunk, és a közeli Pidurangala sziklát megmászva, annak tetejéről csodáltuk Sigiriyát, illetve a szikla oldalában hangyaként araszoló fehér egyenruhás szerzetesek sorát.  (Belépő: Sigiriya 30 USD/fő, Pidurangala: 3,5 USD/fő)

Polonnaruwa és Sigiriya képei

A környék számos látnivalója között megemlítendő a híres Minneriya Nemzeti Park, amely az azonos nevű víztározó környékén helyezkedik el, és ahol szigetország élővilágának jellegzetes képviselőivel találkozhat, többek között elefántokkal, párduccal, varánuszokkal stb. A területre viszont csak egy dzsipes szafari keretein belül lehet bejutni, amit talán többször is kéretlenül ajánlanak a helyiek, mint kellene (természetesen mindenki ismer valakit, aki szafarikat szervez és jó áron bejuttat). Mivel elég elturistásodott szolgáltatásnak tűnt, kérdéses volt számunkra, hogy  karavánokban haladva mennyire kaphat személyes élményt a látogató, illetve mennyire tudják így tiszteletben tartani a vadon élő állatok életét. Ezért ezt a programot inkább kihagytuk, későbbre tartogatva az állatokkal való találkozást. (Szafari díja: 30-40 USD/fő)

TRINCOMALEE

Amiért mégis érdemes ide ellátogatni, az a tenger szépsége és viszonylagos érintetlensége, melyet már a turizmus is elkezdett felfedezni magának. A Nilaveli Beach a várostól északra található, amely szinte fehér homokos partjával, illetve a fejlődő szolgáltatásaival lassan felzárkózik a közkedveltebb déli régióhoz, de még rendelkezik saját identitással. Innen egy rövid motorcsónakos kitérővel könnyen megközelíthető a Pigeon island, ahol viszonylag sekély a víz, viszont annál színesebb a tengervilág. Állítólag itt még élnek a korallok, és millió halfajta mellett lehet találkozni ártalmatlan szirticápákkal is. Mi sajnos csak a viharos tengerrel találkoztunk, így fel kellett adnunk a sziget körüli felfedezéssel kapcsolatos terveinket, viszont a hosszú tengerparti séta, amikor éppen nem esett, valamennyire kárpótolt minket. (Belépődíj a szigetre: 10 USD/ fő, rúpiában + csónakbérlési díj kb. 10-15 USD, 2 órára, személyzettel)

______________________________________________________
Ne feledjétek, ez még mindig nem a vége, lesz még folytatás! Hogy ne maradj le, járj vissza a blogra vagy klikk a követés gombra.

Tavaly nagy sikere volt sellőlány Fülöp-szigeteki élménybeszámolójának, s mivel idén is hívta Ázsia, s Sri Lankában járt, egyértelmű hogy újabb vendégposztok jönnek. Még sosem jártam a szigetországban, ahogy feltételezem, hogy az olvasók túlnyomó többsége sem, s így még inkább kíváncsisággal olvasom sorait. A kommenteket nem kell sajnálni.

__________________________________________________________________

A legutóbbi két hónapos dél-kelet ázsiai út után lassan eltelt egy év, és egy ideje újra éreztük belül a semmivel össze nem téveszthető bizsergést: menni kell. Ázsia olyanná vált számunkra, mint a szirénhang. Ahol még a felfedeznivaló, de nem akartunk eszeveszett rohanást, túl sok reptéri várakozást. Olyan helyet kerestünk, ahol arányban áll a kultúra a földrajzi szépséggel és a zavartalan pihenéssel, ha úgy alakul. Most négy hét állt a rendelkezésünkre. Így esett a választásunk Sri Lankára.

ÉRKEZÉS

Helyi idő szerint hajnalban szálltunk le a Bandaranaike nemzetközi reptéren. Bár a fővároshoz, Colombóhoz kötik, valójában jóval közelebb esik Negombóhoz, a tengerparti halászvároshoz. Sokak ezért itt kezdik vagy fejezik be a nyaralásukat, és a helyi szolgáltatások nagy része is a tranzitnyaralókra szakosodott. Tekintettel a korai érkezésre, mi is így tettünk, miután az airbnb-s szállásadóink biztosítottak minket arról, hogy tudnak fogadni bennünket a szállásunkon.

A 30 napos vízumot lehet (és érdemes) előre megvásárolni az interneten keresztül, így gyorsabb az ellenőrzés és a díj is kedvezőbb. Bár feltűnő volt a tömeg a tranzitváróban (mint később kiderült, a nappali órákban javítják a kifutópályát és emiatt az éjszakai órákra tették át a járatokat), gyorsan haladtunk és a szükséges mennyiségű pénz váltásán is hamar túlestünk. Mint később megtudtuk, felesleges volt óvatoskodni a reptéri árfolyammal, nem váltanak rosszabbul, mint bárhol máshol az országban.

Amikor kiléptünk a szabadba, ismerősként simított meg minket a hajnali meleg levegő, és az első tuktuk* sofőr is nyomban lecsapott ránk. Meglepetésünkre, elsőre bemondta azt az árat, amit normálisnak mondanak, így pár perccel később már robogtunk is vele Negombo felé. Amíg a „parkoló” felé követtük a sofőrt (mivel a tuktukkal nem lehet behajtani a reptérre, a sofőrök megállnak valahol a bozótosban, aztán átsétálnak a reptérre utast fogni maguknak), egy fura jelenségbe botlottunk, ami aztán végigkísérte az utunkat számos helyen, átszőve és felülírva képzelgéseinket az egzotikus környezetről. Egy fára zsúfolódva varjak százai károgtak hangosan és potyogtatták ürüléküket. Ez a hangzavar és látvány még a legidillibb helynek is dögvész jellegű hangulatot adna, nem kevésbé rombolva az egyébként is lepattant helyi városokban kapott benyomásokat. Ahol tereken és a partok mentén fekete felhőben csapongva vagy villanydrótokon sormintaként gubbasztva, mindenhol ott voltak.

* A tuktuk (fülke egy motoron, elöl a sofőr, mögötte egy dupla ülésen az utasok és a csomagok), mint univerzális közlekedési és szállítóeszköz mindenhol, a nap bármely szakában elérhető. Rövidebb távokon, vagy olyan helyeket, ahol nincs tömegközlekedés megfelelő alternatívája a szárazföldi közlekedésnek. A fuvardíj környék- és sofőrfüggő, alkudni kötelező. Térképet egyik sofőr se tud olvasni és a főútvonalak nevein kívül a kisebb utcaneveket se nagyon ismerik, ezért teljesen felesleges nekik ezeket mutogatni. A szállásadó felhívásával (akár az éjszaka közepén) célirányosabb a navigáció, esetleg ismertebb helyszínek említése is hasznos lehet.

NEGOMBO

A sofőrnek persze fogalma sem volt arról, hol van a Deniya Road, se a Szent Antal templom, és hiába a szállásadó hívása is. Ezért több kör leírása után az útszéli rendőrök igazították útba végül, egy főútról nyíló, ívesen lekanyarodó, jellegtelen kis utcába. Pedig a plébániát jól láthatóan jelezte, még a főúton a bárgyú arcú szent, kisded Jézust karjában tartó képe. Eltérően a többségében buddhista, hindu és muszlim lakosságú városoktól, a kolonizációs hatásoknak köszönhetően Negombo katolikus város, ezért elég sokfelé látható katolikus templom vagy szentély.

Szállásadóink, egy amerikai pár, akik kalandos életük nyugdíjas éveit töltik épp Sri Lankán, már vártak minket a hajnali sötétségben az udvaron. Mivel a két kiadó szobájuk még foglalt volt, a földszinti nappali-loungeban tölthettük el azt a pár órát, amíg a szobánk felszabadult. Néhány üzenetváltás és némi netezés után snitt, majd házigazdánk hangjára ébredés, már a nappali fénnyel megtelt térben. „Kértek palacsintát?” Nem volt könnyű elmacskásodott végtagokkal kikászálódni a butterfly chairből. A férjem gyorsabb volt és élelmesebb is, rávágta, hogy igen. Pár perc múlva, az álmot részben kivakarva a szemünkből, már az étkezőben ültünk, míg házigazdánk lelkesen halmozta a tányérunkra a frissen kisült amerikai palacsintát, juharszirup helyett pálmacukor sziruppal (kitul treacle), ez ugyanis a helyi verzió. A nyitott ablakon keresztül részegítően hatott a napfény, a fákon lógó, vese alakú, zöld mangók látványa és a trópusi madarak zsibongása. A szobánk is elkészült, így egy gyors tisztálkodás után még visszaájultunk egy gyors, testet-lelket átkalibráló alvásra.

Dél körül ébredtünk úja, és nekivágtunk a zsibongó főút melletti bódésorok felfedezésének. Házigazdáink segítségével 20 perc alatt lett SIM kártyánk és prepaid előfizetésünk, megmutatták a közeli legjobb éttermeket és kifőzdéket. Innen már egyedül folytattuk Negombo nem kifejezetten jellegzetes központja felé. A főutak zajosak, szmogosak, nagyívben előzgetik egymást a járművek hangos dudaszóval, a déli tikkasztó meleg és tűző nap különösen pokolivá fokozva ezt a víziót. Az utcakép a szokásos, az üzletek elé halmokba kipakolva az poros áru, legyen az pvc cső, ágymatrac, konyhai felszerelés, zöldség, gyümölcs. Az útszéli csatornákon billegő betonlapok, ahol hiányzik, ott látható a szeméttel együtt hömpölygő, seszínű bűzös víz. Egyetlen üzlettípus válik ki a káoszból a maga ázsiai szemnek tetszetős pompájával, az ékszerboltoké, amelyek zálogházak is egyben. Már Malajziában is láttuk, hogy az arany jó befektetetés. Ha egy család pénzhez jut, akkor bevásárol az ékszerekből, ha pedig megszorul, beadja a zaciba. Utóbbi a bolt hátsó részén, fémkorláttal elválasztva az üzlettértől. A legtöbb zaci pénzt is bevált, sokszor jobban, mint a bankok. És itt is lehet alkudozni az árfolyamon, még útlevelet se kérnek a tranzakcióhoz. Így innentől kezdve rendszeresen a zacikat kerestük, ha pénzt akartunk váltani. Mert Sri Lankán, ahogy az ázsiai országok többségében a készpénz a leggyakoribb fizetőeszköz, és a dollár a legjobban váltható valuta. Néha váltani se kell, ha a helyzet úgy hozza.

Negombo nem sok látványosságot tartogat, így elegendő itt egy-két éjszakát eltölteni. De ha valaki jobban el szeretne merülni a városka látnivalói között, érdemes megnéznie a halpiacot (ahol hajnalban a legtöbb a látnivaló és legjobb a kínálat), a romos holland erődöt és csatornákat, illetve a szigetekkel tűzdelt, hajókkal bejárható lagúnákat. A tengerpart nem túl dekoratív, de a strandos rész kielégítő, itt-ott szállodákkal és teraszokkal. A nagy hullámokat vető tenger a halpiac közelsége miatt, azért egy-egy halfejet néha kidob magából. Mi a piacot szinte azonnal letudtuk a kora délutáni, fő jellegzetességét nélkülöző ürességben. Néhány standon még ki voltak rakva a hajnalban fogott halfélék, amelyeket már megtaláltak a legyek. Egy barátságos, cserzett bőrű bácsi menten mellénk szegődött és érdekfeszítően mesélte, hogy melyik hal micsoda, mit készítenek belőle, milyen a halászélet, majd a part felé irányítva minket, azt is elmesélte, hogy miként dolgozzák fel, sózzák és szárítják a halakat. És ezek a kéretlen alkalmak megannyiszor a bájai és fűszerei a felfedezésnek. Nincs konkrét megállapodás, csak belecsusszanás a helyzetbe, mint alku nélkül szerződő felek között. A rituálé része, hogy az önkéntes felajánlást aztán a szolgáltató fél utólag igyekszik feljebb tornászni, de végül megelégszik azzal, amennyit az aznapi kliensétől kap.

_______________________________________
Ez még nem a vége, lesz folytatás!

Hongkong megosztó, s az egyes emberekben egészen másképp csapódik le. Vendégszerzőnk, virágelvtárs hosszú évek tapasztalatával a háta mögött a Hongkongot szerető külföldiek táborát gyarapítja, míg bennem - igaz, mindössze kétszer jártam arra, a rajongás egy sokkal alacsonyabb foka lelhető fel. Így lesz szép a kontraszt.

virágelvtárs:

Hongkongozás.

A legtöbb Kínát megjárt ekszpatnak kijárt. Kimenni vízumért, kimenni, mert ki kell lépni, kimenni papírokat leadni, bizony az életünk része volt. Gyűlöltük. Lemenni. Pecsételni. És ami még rosszabb ottaludni. És persze mindannyiunk rémálma: ruha és pénz nélkül kint ragadni. De erre is volt példa.

Általában sok mindennel vagyunk úgy, hogy utáljuk, amíg muszáj. Aztán jön a felfedezés. Mikor végre úgy mész, hogy nem kötelező azt mondani, hogy jajj már megint. És ott vagy.

Először valami falon ültem, nézve a várost. Előttem egy mosolygósra kipingált tűzcsap. Szemeztünk. Számolgattam a parkban a tiltótáblán, mennyi mindent nem szabad. Kukát kerestem, hogy végre rágyújthassak.

Sok év eltelt azóta az éjszaka óta, de sok mindent meg tudtam szeretni Hong-kongban, amit sokáig meg sem tudtam fogalmazni. Egy jóbarátom mondta ki szépen: egy érett város. Látszik rajta, hogy hiába a sok felhőkarcolás, az utcasarkoknak megvan a maga történelme, ami a modern kínai városokról már nem nagyon mondható el.

Mást is észrevettem hamar, ha közelebbről néztem. Hogy a kínaiság, amit Kínában hiába kerestem, itt inkább megvan. A halárusok, a függőleges fénycsövek kínai karakterekkel végig az utcákon, mindaz, amit talán a filmekben látott az ember, és végre ott van, igaziból.

Végigmenni a magasjárdákon, beülni egy kompba, és elmenni egy szigetre a sok közül. Kiülni a tengerpartra, és megszűnik a világ üzleti életének az egyik központja, hirtelen nem léteznek a felhőkarcolók és az ingatlanárak, nincs metropolisz, nincs légkondi. És még mindig csak 20 perc komp.

A real estate szó hallatán vérszagra lakótelepeket kihányó “szárazföldi” kínaiak jó, hogy nem szólhattak ide bele. Lehet, hogy HK a világ egyik legsűrűbben lakott helye, de csak azért sem építik tele a szigeteket. Turistaútvonalak, teljesen elhagyatott partszakaszok, erdő közepén álló kulcsosházak kispatakkal. És ez még mindig Hong-kong.

Bent, a városban meg zajlik az élet. Amit venni lehet, van. Amit enni lehet, van. Buli? Van. Kulturális élet? Van. Pick szalámi? Pipa.

Maradjon is ilyen, lehetőleg még sokáig.

Ez is Hongkong belvárosa és az alsó is.

Veve:

Eddig kétszer jártam Hongkongban, s bevallom, többre, jobbra számítottam.

Hongkonggal már azután szembesültem, hogy megjártam jópár kínai modern nagyvárost, s hozzájuk képest - nem tehetek róla, de ez volt az első benyomásom - Hongkong relatíve lepukkant.  Szó se róla, a kínai nagyvárosokban is van lepukkantság, de olyan szintű elhasználtság nyomai frekventált helyeken azért nem lelhetőek fel, mint amire Hongkong belvárosában is sűrűn van példa.
A helyzet persze érthető. Hongkong nem az utolsó húsz évben épült fel, s értelmes határidőn belül általában nem dózerolnak le mindent, hogy modernebbet, szebbet építsenek.

Önmagában a nem csillogó, hibátlan helyektől sem kapok sikítófrászt, ha ilyen lennék, már rég nem lennék Kínában, s nem érezném jól magam a délkelet-ázsiai utazásaim során sem. De általában igaz az, hogy ezek a fejlődő térségek a "hibáik" mellett olcsók is, legalábbis nem drágák. Hongkong ellenben az. Hogy az ingatlanárak az egekben vannak, az egy dolog, s érthető is, de Hongkong egyébként is drága. Ezer forint körüli összegbe kerül egy Redbull. Boltban. 500-ba egy másfeles palackos víz. Az agyam úgy van huzalozva, hogy ha már egyszer drága helyen vagyok, akkor az nézzen is ki jól. Mint például Szingapúr. Hongkong és Szingapúr között a különbség ég és föld. Árak tekintetében már nem annyira.

Ezekkel együtt nem akarom lehúzni HK-t, ez csak egy benyomás, ami már a kezdetektől bennem van, amióta először megláttam bő két éve. Maga a hongkongi táj meseszép. Gyönyörű hegyek, s a terület nagy része beépítetlen.
És Szingapúrral ellentétben a szárazföldi kínaiak az évtizedek alatt folyamatosan jöttek, nagy számban, s elhanyagolható azoknak a létszáma, akik 1950 előtt már itt éltek. Ennyi idő nem elég arra - főleg folyamatos utánpótlás mellett -, hogy olyan drámaian megváltozzanak, mint szingapúri társaik.

Hongkong - olyan, amilyen, de egyelőre nem a szívem csücske. Shenzhent sokkal jobban szeretem.

Újra sellőlányon a sor, aki ezúttal a filippin közlekedésről és gasztronómiáról ír, nem is rosszul. Bár a történetének első felét igencsak sokan olvastátok, a kommenteket nem mértétek valami bőkezűen, ez remélem, hogy ezúttal másképp lesz.
A visszajelzés fontos, így ha szeretnétek még folytatást, tessék megnyilvánulni. A képek ismét galériákat rejtenek.

___________________________________________________________________________________________

Utazás az országon belül

A Fülöp-szigetek lakossága jelenleg 100 milliós és számunkra egy végtelennek tűnő szigetvilágban oszlik el. A családok népesek, ráadásul a kapcsolatot szorosan ápolják, éljen valaki Luzonon (a legnagyobb sziget) vagy a Visayas egyik szegletén (Fülöp-szigetek középső része), esetleg Mindanao (déli sziget) eldugott csücskében. Bárki biztos lehet abban, mérhetetlen tömegek fognak ünnepekkor elindulni (dobozokban csirkéket és málhás csomagokat cipelve, hónuk alatt egy-egy kisgyerekkel, házi büfével felszerelkezve), elképesztő káoszt teremtve az alapvetően is zsúfolt kikötőkben és reptereken. Szóval egyértelmű volt, hogy karácsony környékén nem lesz egyszerű dolgunk, ha országon belül mozdulni akarunk. Ezért már szeptember-októberben ránéztem a helyi menetrendekre, hogy milyen lehetőségekre számítsunk.

Kezdődött azzal, hogy az összes menetrend csak egy lehetőséget vázol fel, amit mindig felülírhat valami aktuális történés. Mindig jöhet egy tájfun, lehet földrengés, kitörhet egy vulkán, a viharok mindennaposak (olyankor leáll a közlekedés), lerobbanhat a hajó, mindenféle magyarázat nélkül törölnek egy buszjáratot. A weboldalakon sok esetben az sem derül ki, hol és miképp lehet jegyet vásárolni, esetleg a járművön kell-e fizetni. Amikor e-mailben megkerestünk egy hajós céget, hogy megtudjuk, bizonyos útvonalakon milyen csatlakozásokra és díjakra lehet számítani, annyit válaszoltak október végén, hogy a decemberi menetrend és útvonalak még nem véglegesek, a jegyekről pedig érdeklődjünk a kikötőben. Szóval hamar felhagytunk a tervezgetéssel, és a karácsonyi hét kivételével a „lesz, ami lesz” (helyi nyelven „bahala na” – ahogy Isten is akarja) alapon indultunk neki a kalandoknak. A mellékelt térképen látható, hogy végül milyen útvonalon és közlekedési eszközökkel jutottunk el egyik szigetről a másikra.

Közlekedni a szigetek között és repülővel, tengerjáró hajóval, rövidebb távokon vízibusszal és kompokkal, míg szárazföldön távolsági buszokkal lehetséges (a vonatközlekedés nem annyira elterjedt). Persze lehet autót is bérelni, de autópálya csak Manila környékén létezik, a vezetési stílus katasztrofális. Még főúton is folyton kóbor kutyákat, kivilágítatlan tricikliket, átrohangáló gyerekeket kell kerülgetni, illetve sokszor a szembe sávot használják haladásra.

Rövid távokra buszokkal utaztunk, illetve volt egy (időben) hosszú távú, éjszakai utunk is. Hozzávetőlegesen egy 60-90 km-es szakaszt a folyamatos dugók miatt 2,5-3,5 óra alatt tettünk meg, míg egy 400 km-est 12 óra alatt. A rövidebb távúakat a buszon fizettük (mindegyik buszon van egy jegyárusító alkalmazott), a hosszút elővételben. Manilában a rövid távú buszoknak sokszor nincs kijelölt megállóhelyük. Egy megadott útvonalon mindenféle busztársaság közlekedtet járatokat, amiket elővétel nélkül leinthet az ember. Amikor Manilától a 60 km-re lévő Tagaytayra indultunk, kimentünk a Baclaranra (többsávos főút melletti csomópont) és ott vártuk a soron következő járatot. Amikor feltűnt a távolban egy busz, próbáltuk kisilabizálni az szélvédőre kézírással kiírt útirányt, és ha az megfelelőnek tűnt, integetni kezdtünk. Rajtunk kívül 20-30 helyi várakozott az útszélen, ugyanígy integetve. Így láthattuk azt is, hogy sokszor a busz nem jött ki a külső sávba, hanem valamennyire lelassított a belsőben és az utasnak kellett tempósan elszlalomozva a többi mozgó jármű között, felugrania a buszra. Ha nem volt elég gyors, a sofőr egyszerűen csak továbbhajtott.

A hosszabb távokra többféle busszal lehet utazni, eltérő kategóriákban. Van a 2*3 üléses, túlzsúfolt, légkondi nélkül, ezt követi a 2*2 üléses légkondival (ezeken az ülés közötti sorokban állva vagy ülve is utaznak). A ranglista tetején a 2*1 üléses deluxe típusú járgányok helyezkednek el, széles, többféle pozícióba dönthető ülésekkel, óriási tv-képernyővel, belső wc-vel, természetesen ennek megfelelő árazással. Az már mellékes, hogy a magasabb színvonalú busz ugyanazon a kétsávos autóúton közlekedik, mint a fapados és ugyanúgy fékezés nélkül kerülgeti a tricikliseket.

Hasonló volt a helyzet a hajós közlekedéssel. A hosszú távúakra és a vízibuszokra elővételben lehetett jegyet venni, kijelölt helyeken. Ezek sokszor pénzváltók, csekkbefizető helyek, posta is voltak egyben, kellőképpen hosszú sorokkal tarkítva. Az éjjel is közlekedő hajóútvonalakon utazásra az alábbi lehetőségek voltak adottak: nyitott fedélzet, fedett fedélzet (több száz emeletes ággyal), business (szélesebb, dönthető kárpitozott ülés a lounge részen), 4-es kabin, lakosztály. Utóbbi egy különálló kabint jelentett egy dupla ággyal és külön fürdővel (csótányos, hideg zuhannyal). Az éjszakai hajóutunkon többek között egy katolikus lányiskola diákjai utaztak a fedett fedélzeten, két kísérő apácával. Este 7-kor zümmögő rózsafüzért tartottak, utána kislányos áhítattal meredtek az egyetlen hálótermi tv- képernyőre.

A szappanoperák (amik többnyire szerepüket túljátszó színészek alakította, gyenge sztorijú, de annál hangosabb jelenetekből állnak) és a tingli-tangli tv show-k feloldják az utazás összes elképzelhető nyűgével járó végtelen időt. Töröljenek akárhány járatot, legyen akármilyen bizonytalan a továbbjutás, kelljen várakozni akármennyit az égő napon a jegyárusító bódé előtt, senki nem hőzöng, nem nyomul, hanem beletörődéssel vár a sorára, hogy aztán közönyösen bámulhassa a váróban vagy a fedélzeten a képernyőt. Ha törölnek egy járatot, akkor majd valamikor, jönni fog egy másik. Az már tényleg lényegtelen, hogy a gyorsabb szárnyas hajó helyett órák múlva egy matuzsálemi életkorú roncsot küldenek, és 340 helyett 520 főt zsúfolnak fel a többszintes fedélzetre. Ha esetleg felborul, és az utasok a tengerbe vesznek, pár napig tartó hírtéma lesz, de a közlekedésbiztonság betartására a továbbiakban sem ügyelnek majd jobban.

Hajózáskor egy másik türelempróbáló jelenség a terminál díj. Ezt kivétel nélkül minden hajóállomás beszedi, annak stratégiai nagyságától függően és külön, erre fenntartott sorban kell kifizetni. Tehát ha valaki jegy nélkül érkezik a hajóállomásra, számítson többszörösen is megmondhatatlan hosszúságú sorban állásra, mert a jegyvásárláson túl az átvilágításos poggyászellenőrzés ugyanúgy része az utazásnak, mint a reptereken.

Felfedezések a helyi gasztronómiában

El kell ismernem, hogy az felfedezés szó enyhén szólva jóindulatú, saját szemszögünkből inkább túlélésről volt szó. Persze lehet, hogy mi vagyunk túl finnyásak, de azért azt hozzáteszem, hogy az addig megismert egyik ázsiai országban nem szenvedtünk a kajálással annyit, mint a Fülöp-szigeteken.

Ami igazán meglepő volt, hogy a szupermarketek kínálata és az áruk minősége is inkább a hiánygazdaság nyomait viselő kultúrát sejteti, semmint az ázsiai világ sokszínűségét. A kapható élelmiszerek számottevő része tartósított, zacskózott, konzerv és a legnagyobb meglepetésünkre cukrozott. Édes a kenyér, de nemcsak a hozzáadott cukor miatt: sokszor turbózzák csoki vagy karamelladarabokkal, mazsolával, mindenféle édes töltelékekkel, cukormázzal. Tényleg igazi kihívás volt kenyér ízű kenyeret - sőt ropogós héjú kenyeret - találni, bár néha sikerült, egy-egy nyugati típusú pékségben. De túlzó mennyiségű cukor van a konzervekben, tésztaszószokban, még a halkonzervekben és bizonyos hentesárukban is. Mivel húsárut nem fogyasztok, ezek tesztelését a férjemre hagytam, aki pár nap után már ugyanúgy ódzkodott megkóstolásuktól, mint én. A csapvíz ugyanúgy nem fogyasztható, mint az ázsiai világ bármely részén, ezért fel voltunk készülve arra, hogy itt is cipelhetjük majd a palackokat mindenhova magunkkal. De hogyha az ember laikus és nem figyel, simán kifoghat édesített vizet és üdítőket, ezért hamar megjegyeztük azon márkákat, amik megbízhatónak (cukormentesnek) tűntek. Mutatóban lehet találni tejtermékeket, de ha valaki laktóz- vagy tejfehérje érzékeny, akkor igencsak nehéz a dolga, mert az élelmiszeripar erre a problémára egyáltalán nem készült még fel. Tejes hűtőpult csak a legnagyobb szupermarketekben vannak, néhány cheddar, babybel vagy friss sajtkrém aranyáron kitéve mutatóba. Más sajtáru csakis ömlesztett verzióban kapható, az üzletek legváratlanabb szegletében, pl. a chipsek és kekszek vagy a halkonzervek mellett, tartós csomagolásban, hűtést nem igényelnek. Vidéki falvakban útszéli, minimarketnek sem nevezhető bodegák látják el a helyieket, ahol nagyobb eséllyel lehet koreai nori chipszet és enyhe túlzással konzerv vízibivaly herét kapni, mint kenyeret vagy bármi táplálékszerű élelmet.

Egy nagyobb szupermarket gyümölcsrészlege néha egyenesen lenyűgöző, az árazás inkább konvergál Dél-Amerika, semmint Ázsia felé. Míg Malajziában, Thaiföldön vagy Vietnámban tényleg fillérekért vásárolhat mindenféle gyümölcsöt az ember, addig ott kemény dollároknak megfelelő pesót kell leszurkolni pár almáért vagy banánért. A helyi klímára jellemző specialitások (pl. a mangosztán – angolul mangostein) az ottani viszonyokhoz képest pedig egyenesen túlzott árakon kerül értékesítésre. Persze a szigeteken belül is nagy a szórás, a túlzó árakat inkább Manilában és turista szempontból kiemeltebb helyeken láttunk, míg Batangas-alsón és Panglao-külsőn már-már thaiföldi árakon vehettünk gyümölcsöket.

Az évszázadok során az ízvilág formálásában fellelhető ugyan maláj, indiai, kínai hatás, és működik rengeteg nemzetközi étterem és kávézólánc is, a jelenkori konyha inkább latin-amerikai (valaha spanyol és portugál)-óceáni kultúrák hatásait hordozza magán.  A helyi specialitások nagy része főként sertés, marha és csirkehúson alapul. A tengeri étkeket sokszor elég méltatlan módon kisütik olajban, grillezik, esetleg belefojtják valami szószba, a fűszerezésük jellemzően jellegtelen, és ha van is, többnyire ront az alapanyag természetesen ízén. Rizsfajtából 8-10 félét szinte minden üzletben, piacon tartanak, ezért érthetetlen, hogy miért készítik el fajtától függetlenül száraz, fullasztó és ízetlen módon. A vegetáriánusok meg nem értett számkivetettnek számítanak, valószínűleg a szó fogalmát sem ismerik arrafelé.

Enni sokfelé lehet, az éttermektől kezdve az útszéli bódén keresztül a strandos hűtőtáskás árusok ajánlatáig. Főleg vidéken jellemző kajalelőhelyek a piacok, ahol a bodega elé helyezett asztalon az asszonyok lábasokban kipakolják a napi kínálatot és büfészerűen, adagokra mérve fogyaszthat belőlük a vendég. Elkövettük azt a hibát, hogy az egyik ilyen alkalommal helyben fogyasztottunk. Ugyan a kiszolgálás tökéletes és előzékeny volt (az evőeszközöket bögrényi forró vízbe állítva kaptuk meg), az ételek is egész ízletesek voltak, mígnem a pillantásunk a hátsó, előkészítő részre nem tévedt. Az egy darab konyhakésből és a használattól elfeketedett vágódeszkából álló eszköztár ugyan nem lepett meg minket, de a falon futkosó termetes patkányok látványa azonnal elapasztotta az étvágyunkat.

A legismertebb helyi ételek a lechón (egyben sült malac) vagy annak speciális változata a cebui liempo (hasaalja rész), a pörköltre hasonlító marinált hússal készülő adobo, a mindenféle állati alkatrészekből készülő serpenyős sisigek, az inasal (egy jellegzetes marináddal kezelt és aztán grillezett) jellegű ételek, a bulalo (batangas környéki húslé velőscsonttal), az arróz caldo (a kínai konyhában is gyakori, takony állagúra főzött rizspép ízetlen, főtt húsdarabokkal), a kivételesen ízletes kare-kare (gulyásféle marhafartőfől, helyi fűszeréssel), az édes vagy csípős hurkaféle, alonganiza. Luzon sziget keleti részén található Bicol tartomány saját receptúrával rendelkező ételekkel büszkélkedhet, talán ezeket a fogásokat lehet igazán helyi jellegűnek nevezni. Leegyszerűsítve a módszert, úgy kell elképzelni, hogy szinte minden ehetőt kókusztejben főznek meg. Az egyik ismert specialitásuk a bicol express (tokányféle sok zöld chilivel) és a kinunot, ami egy halragu kókusztejjel és helyi levélszerűséggel (malunggay) összefőzve. Az édességek közül a halo halo-t említeném, ami egy az Ázsiában ismert fagylaltszerűség (chendol, kacang) továbbfejlesztett változata. Összetevői a reszelt jégre halmozott konzerv vörösbab, kukorica, mindenféle ízű színes fagylaltok és zselégolyók, nyakon öntve sűrített tejjel és cukorsziruppal.

Könnyen érhet az a vád, hogy a Fülöp-szigeteket az eddigiek alapján, nem túlságosan vonzó jellemzőkkel mutattam be. Annyira talán nem elítélhető módon ezt azért tettem, hogy őszinte képet adjak arról, amivel ott akarva-akaratlanul is szembesül az, aki oda tervez utazást. Hacsak nem utazási iroda által szervezett, üvegbúra élményt biztosító nyaraláson tervezünk részt venni, kitartó elszántsággal, mindenféle kalandra felkészülve lehet és szabad csak útnak indulni. De ha már elvergődik odáig az ember, olyan földöntúli szépségeket láthat, illetve tapasztalatokkal gazdagodhat, amire már egyre kevesebb lehetősége van a turisztikailag felkapottabb ázsiai országokban.

Szívesen megosztom ezeket az élményeket is, ha kapok érdeklődő visszajelzéseket. Addig is köszönöm Vevének a kitartó noszogatást és a publikációs lehetőséget.

Régi bloglakónk, Sellőlány végül mégiscsak összeszedte gondolatait és nekiállt az év elején átélt ázsiai kalandjai taglalásának. Az írás jól indul, s még bőven lesz belőle folytatás is. Egyelőre az érkezés és Manila érzékletes jellemzésével kezdi meg a sort. Tessék dicsérő hozzászólásokkal elhalmozni, hadd kapjuk meg a folytatást hamar!

Képek - magyarázatokkal - a poszt végén a galériában.

__________________________________________________________________________

A Fülöp-szigetek a két hónapos dél-kelet ázsiai utazásunk bő háromhetes állomása volt, a Malajzia- Szingapúr- Fülöp-szigetek-Thaiföld-Malajzia körúton. Ázsiában korábban már korábban is jártunk, két-három hetes utakat tettünk Indonéziában és Vietnámban, így némi fogalmunk és tapasztalatunk már volt az ottani viszonyokról. Az út (mindenféle munkahelyi szervezkedés árán és szabadságolási lehetőséget igénybe véve) emiatt már nemcsak az adott időegység alatti maximális tapasztalatszerzésről szólt, feszes útitervbe sűrítve minden számunkra érdekes látnivalót, hanem a szerzett élmények elmélyítéséről.  

Érkezés a Fülöp-szigetekre

Az ország több mint 7000 szigetből áll, de a járatok külföldről jellemzően Manilába (vagy Cebu City-be) érkeznek. A manilai reptér, röviden NAIA (Ninoy Aquino International Airport ) Manila déli részén helyezkedik el (Metro Manilát 16 egymásba épült városrészek alkotja), Pasay city szélén, négy terminállal. A terminálok teljesen logikátlanul (viszont a helyi logikának megfelelően) nem átjárhatóak. Elvileg van két transzfer busz, az egyik csekély díj ellenében a terminálok között használható. Ezt főképp csak helyiek használják, a megállót csak a kilométeres sorok jelzik és kérdéses, mennyi idő várakozás után tudja magát felpréselni rá az ember. A másik transzfer az Airport Loop Bus, ami a T3 és egy a város egyik forgalmas közlekedési csomópontja között jár (TAFT-MRT/LRT). Viszont onnan a város bármely részére, helyi ismeretek nélkül eljutni tömegközlekedéssel komplikált és gyakorlatilag értelmetlen. Tehát reptér - nagy levegő - taxival jár, hacsak nem akar azonnal érdekes kalandokba keveredni az ember. A taxi tarifája a helyi korrupt rendszer miatt kérdéses lehet, de ha az utas ragaszkodik a taxiórához, óriási lehúzásokra azért nem kell számítani (kivéve éjjeli időpontokban, akkor szabadáras tarifa van).

Mivel kora este érkeztünk és tudtuk, hogy ebben az időpontban már szürkület illetve hamarosan sötétség lesz, a reptértől kb. 300 méterre lévő újonnan épült (és még épülő) modern városrészben foglaltunk airbnb-n keresztül egy studio lakást, hogy elkerüljünk minden lehetséges közlekedéses komplikációt. A másik szempont a későbbi továbbutazás miatt a reptér akár gyalogosan is elérhető közelsége volt (elképesztő dugók vannak mindig városszerte).

A szállásunkra való eljutás a közelsége ellenére, még így is viszontagságosra sikerült. Ugyanis pont azokban a napokban csapott le egy aktuális tájfun a szigetcsoportra. Igaz, Manilát közvetlenül nem érintette a katasztrófa, de a jelenséget így is napokig tartó monszun jellegű esőzés kísérte, bizonyos városrészekben derékig ért a víz és emiatt megközelíthetetlen volt, sodródó autókkal és rengeteg uszadékkal, nem volt áram és vízellátás.  A reptér környezetében csak bokáig ért (és még így is erős sodrással hömpölygött), ráadásul egy felüljáró építése miatt a gyalogos átjutás a túloldalra csak egy távoli ponton, deszkákból tákolt alagúton és egy félig nyitott parkolóházon keresztül volt lehetséges. Szóval mire a lakáshoz értünk, a zuhanyzáson hajmosással, csomagostul, az összes esővédelem ellenére is, még az utcán átestünk.

Manila, életképek és tömegközlekedés

Ami már érkezéskor feltűnt, hogy a filippinók rengetegen vannak, ennek ellenére nyomulás-hangoskodás nélkül mindenhol türelmesen (később inkább már úgy tűnt, beletörődve) hosszú sorokban állnak. Arcukról kifejezések nem nagyon olvashatóak le, viszont ha van velük szemkontakt, akkor jellemzően barátságosak. Kinézetre inkább a közép-amerikai népekhez állnak közelebb, mint az ázsiaiakhoz. A reptér közeli új városrész hozza a fejlett világ minden velejáróját (és ilyen kikupált mikronegyedekből van pár városszerte): modern lakóépületek, bevásárlóközpont, kaszinó, étkezdék, kávézók és minimarketek.

A város disszonáns mivolta azonban hamar feltárul, és ezzel a jelenséggel az ember lépten-nyomon szembesül. A modern épületek és látszólagos jólét (Makati city, Asia Mall) közvetlen szomszédságában a legmélyebb nyomor tárul a szem elé, elképesztő a káosz és a szervezetlenség, bűz, zaj, koordinálatlanul hömpölygő tömeg, döglött patkányok tarkította járdák, rühes csontvázra fogyott emberek és kutyák, akik szemétdombokra emlékeztető kupacokon élnek. Bár szinte mindenhol fess uniformisokba öltözött rendőröket látni, beavatkozni egyet sem láttunk az utcai életbe, a forgalmat is inkább polgárőrök terelik, sokszor önkéntes alapon. 

A helyi közlekedés rendszerét viszonylag hamar átláttuk: ugyanis nem létezik. Bár a legtöbb információs táblát, tájékoztatót angolul is kiírják, ez nem segíti az általános tájékozódást. Amit ott tömegközlekedésnek neveznek, jobban hasonlítható egy viszonylagos tradíciókon alapuló káoszhoz, amit a napi kereslet-kínálat tart fent és csak ott tapasztalva lehet kiismerni. 

A közlekedési hierarchia legalja (a gyaloglás után közvetlenül) a fedett oldalkocsis bicikli, ami pár saroknál messzebbre nem hajlandó menni, minek is törjék magukat, a sofőrök lustán ejtőznek naphosszat a járgányuk mellett. Az fedett oldalkocsis motor ennél egy fokkal rugalmasabb, de főútvonalakon (a városban) ez sem közlekedik, vidéken is csak nagy könyörgésre jár falu és falu között. A következő szint a jeepney (2-6 km-es útvonalon közlekedik), ami a katonai jeep és kisteherautó kereszteződése, elképesztően lelakott állapotban, sokszor fényesre kopott gumiabroncsokkal. Elöl a sofőr (mellette az anyósülésen egy-két  szerencsésebb utas), mögötte a raktérben, egymással szemben két pad az utasokkal, az ablakok nyitottak (ahol dől be a többi jeepney kipufogófüstje). A jeepney a Fülöp-szigetek nemzeti jelképe, mindegyik egyedi, sokszor vallásos témájú dekorációval rendelkezik, az oldalán egy információs csíkra festett útirányokkal. Hivatalos megállóik nincsenek, csak jönnek-mennek a városszerte, általában tömve vannak. Ha az ember fel akar szállni, akkor leinti vagy felugrik hátul, amikor lelassít. A leszállási szándékot az autó tetőlemezét való csapkodással jelzik. A viteldíjat (7-8 peso) az utasok segítségével közvetítik a sofőrnek, aki a visszajárót ugyanígy hátraadja. Az emberek egymás között nem beszélgetnek, kicsit közönyösek, egyesek mogorvának tűnnek, pedig sokszor szinte egymás ölében ülnek, de egymással mindig segítőkészek: az újaknak helyet szorítanak, a csomagokat előre-hátra adják, ha szükséges. A jeepney-re gyakran felpattan 2-3 kolduló kisgyerek, akik kis borítékokat osztanak szét és énekelnek, majd összegyűjtik a borítékokat (az éneklés alatt lehet azokba adományokat csúsztatni) és utána leugranak. Hallomásból tudtuk meg (utólag), hogy előfordul szervezett fosztogatás is, ilyenkor két alak felszáll a jeepney-re, az egyik késsel hadonászik, a másik begyűjti a pénztárcákat és az órákat, telefonokat. Gyakoriak még a zsebtolvajos lopások is. Szerencsére minket elkerültek ezek az esetek, de a turisták az eshetőségek miatt inkább kerülik az efféle közlekedést. 

Aztán vannak még iránytaxik, amik egyterű autók, és fix áron szállítanak utasokat bizonyos irányokba. Az útirányt kartonpapírra írva a szélvédőn belül helyezik el, és a kapacitást nem a gyári előírás szabályozza, hanem a kihasználható légköbméter. A csomagtartó részben is többnyire 2-3 utas utazik, ha ki akarnak szállni, kopogással jelzik vagy szólnak. Mi egyszer utaztunk iránytaxival, és feltételezhetően külföldi mivoltunk miatt a kiemelt rangú anyósülésen utazhattunk, persze azon is osztozkodva a férjemmel. 

Meg kell még említeni az LRT (kb. metró) és MRT (kb. HÉV) rendszerét, de ezek rövid és a város infrastruktúrájában nem jelentős távokat fednek csak le, ráadásul nem túl nagy férőhely kapacitással, ritkás menetrend szerint járnak. Az állomásokat tömeges sorok jellemzik, ezeket csak időseknek és terhes nőknek nem kell végigállnia, ők egy külön kapun, ellenőrzést követően átmehetnek.

A város önmagában nem tartogat sok látnivalót, ezt a helyiek is elismerik. Valaha gazdag építészettel és a dél-ázsiai országokhoz viszonyítva fejlett infrastruktúrával rendelkezett, köszönhetően a spanyol telepesek általi és a későbbi, amerikai irányítás alatti fejlesztések hatásainak. Sajnos a II. világháború (japán-amerikai konfliktus) véres csaták helyszínévé változtatta a pezsgő életű, hangulatos várost, és ennek következményeként romosra bombázták. Láthatóan ebből a traumából a mai napig nem tudtak lábra állni, és a városkép fejlődését, illetve kulturális helyreállítását a soros kormányok korrupt politikája sem nagyon szorgalmazza, miközben a lakosok (és a nyomornegyedek) száma rohamosan növekszik (Metro Manila: 12 millió fő/2015).

Az éttermek és a sörkert után újra itt virágelvtárs, aki ezúttal a karaoke világáról írt lényegre törő beszámolót. A blogon esett már szó a KTV-ről néhányszor, a saját élményeim azonban már csak a nememből kifolyólag sem lehettek ennyire pajzánok, mint vendégszerzőnk nudizmussal fűszerezett éjszakai dajdajozásai. De a részleteket inkább tőle.

____________________________________________________

Hogyan szórakoznak a kínaiak? - KTV

Bár sajnos a sörös poszt nem volt olyan népszerű, de legalább nekem tetszett. Viszont a folytatás, ahogy ígértem, nem maradhat el. Egy olyan helyről írok, ahol már sok éjszaka otthagytam a hangszálaimat. Íme.

Kínában minden kétséget kizáróan az egyik legnépszerűbb szórakozási forma a karaoké. Enélkül ez az ország régesrég romba dőlt volna, demográfiai katasztrófa és öngyilkossághullám fenyegetné a lakosság 40 év alatti hányadát, a munkamorál töredékére esne és a gyűlölt Japánba vagy a még inkább karaokéőrült Fülöp-szigetekre kellene menekülni a túlélésért.

Maga a karaoké a 80-as évek körül tört be Japán mintára Hong-kongon keresztül először a két nagyvárosba, Pekingbe és az akkor különösen züllött Shanghaiba (Ajánlott olvasmány: Mian Mian – Candy. Az nyolvanas-kilencvenes évek Shanghai-a és őrületes tempóban benépesülő Shenzhenje regényformában. Kínában tiltott könyv.)

A Karaoke (卡拉OK） kifejezést felváltotta a népszerű KTV szó, amit a kínaiak angolosan betűzve ejtenek ki. Maga az aktivitás a 唱歌 (changge - “énekelni dalt”) illetve a 唱K (chang K - “énekelni a K-ba”) neveket kapta.

Hogyan is néz ki egy kínai karaoké?

Egyből eltér az Európában ismert színpadi formától. Külön szobák vannak, általában 3 kategóriában (mini, közép, nagy), amihez elit helyeken hozzájön az “elnöki” szoba, ami mindenhol drágán kárpitozott fotelekkel és aranyszínű bútorokkal jár.

Már közepesebb kategóriájú helyeken is külön WC szokott járni a szobákhoz.
Pár jellemző pont:

Mindenhol felszolgálók tömbkelege várja a népet, a szobából egy gombnyomás és meg is jelenik, de folyamatosan ellenőrzi, hogy kell-e még ital, van-e üres üveg, nincs-e szexuális tevékenység, stb.

Egy vagy több komputer van a szobákban, ahol több ezer kínai és külföldi szám közül lehet érintéssel választani.

Az alkoholválaszték széles, sokszorosa a bolti áraknak, de ahogy már említettem, itt is fontos az arc, tehát whiskey-t és rekesz Heineken-t kérnek ki indulásnak.
Minimum két mikrofon jár minden szobába, a hangerő mindenképp fejfájást okoz következő reggel, ha az alkohol vagy a dohányfüst nem volt elég.
Maga az éneklés is rendkívül magányos tevékenység számukra, általában egy énekel a kanapén ücsörögve, a többi beszélget vagy kockázik (lásd a sörkertes posztot).
Mindenhol van étel, sokszor egy menüben jár egy tál gyümölcs, szotyi, meg egy rekesz sör.

További apróságok

A KTV-ben virágzik a prostitúció. Ha valaki nőkkel, vagy látványosan csak haverokkal énekelni megy, fel sem tűnhet, bár mindenki tudja. Az első, hogy ha csak férfi van a társaságban, felajánlják a hölgytársaságot (DJ公主 – gongzhu, azaz hercegnő). Óradíjas, az alapfeladata a vendégek által kért dalok kiválasztása, vendégekkel éneklés, és az ital folyamatos utántöltése, hogy igyanak csak még többet. Tapogatni szabad. Van ahol ez ennyiben kimerül, de sokszor megadják az árat a “további szolgáltatásokhoz” is... Az éneklés innentől akár meztelenül is folytatódhat. (Erről találtam pikáns képeket, de ez nem az a blog kérem.)

Emellett az éjszaka közepén megjelenik egy idősebb hölgy is, aki bevezet 3-15 hölgyet a szobába, akik sorban állnak, majd közülük lehet választani, pénztárcához mérten. Igen, azért.

Miért jó a karaoké?

Kína a félmilliárd énekes országa. Mindenki tud énekelni, vagyis hogy azt hiszi. A karaokéból évente kinő annyi
tehetség amennyi ellátja az összes csatorna összes tehetségkutatóját, a végén híres is lesz bőven, egy-egy slágerre vagy haknira biztosan.

De nem ezért mennek. Mivel a zenei ízlésük korlátolt (70% pop, 20% diszkó, 10% egyéb), nem kulturális élményért mennek nagyrészt. A karaoké – legalább is saját bevallásuk szerint – a feszültség levezetésének a legjobb módja. Tehát a bevezetőben leírt “függésnek” ez az oka.

Többen mondták, hogy csak ki akarják üvölteni a lelki bánataikat, a munkahelyi nyomást,
a felelősséget, utána jobb lesz. Persze közben esznek, isznak, ismerkednek, vagy kihasználják a teljeskörű szolgáltatások előnyeit...

Az éttermek után a sörkertekről ír virágelvtárs, aki a kozmopolita nagyvárosok züllött lakóihoz hasonlóan maga is állandó látogatója ezen intézményeknek. Azt hiszem, ez sok dolgot megmagyaráz.

________________________________

Hogyan szórakoznak a kínaiak? - 2. rész

Sörkertezés:

A hosszúra, ámde mégis tömörre sikerült első rész után bemutatnám azt a helyet, ami számomra a paradicsom maga, egyesek számára érthetetlen okokból, de nekem a második otthonom, mert szeretek leülni, idegenekkel beszélgetni vagy nézni ki magamból. Ja, és szeretem a sört.

És bizony a kínaiak is. Ezt jelzi, hogy már két éve is félmillió hektoliter fogyott (bár nekem ez ránézésre kevésnek tűnik). Nézzük csak meg először a legnépszerűbb sörfajtákat, ha már itt tartunk.

Sörök:

Tsingdao (Qingdao): Kína első számú és legismertebb sörének tartják, bár az eladások alapján a második helyre szorult. Több mint száz éve kezdték a folyékony kenyér főzését, német befektetéssel és licensszel, az azóta privatizált gyár városa Kína Münchenje, nem csoda, hogy augusztusban Oktoberfest mintájú tömeges lerészegedésre özönlik oda mindenki, aki szereti. A helyi különlegesség a műanyag zacskóban kapható sör (lásd lentebb).

Harbin: Ezeket a söröket tartják a legfinomabbnak, erősebb sörök, értelemszerűen Harbin városából. Finom.

Yanjing: Pekingben ez a sör vette át a vezető szerepet, és mivel megy az üzlet, ez sokak szerint a minőség rovására ment.

Snow: Jelenleg a legnagyobb mennyiségben fogyó sör Kínában. Senki nem szereti, de sok helyen csak ez van.

Ezeket a söröket szinte biztosan megtaláljuk bárhol. Valószínű adókedvezmény vagy más jellegű állami beavatkozás lehet a dologban, de az alkoholtartalom az elmúlt években sokaknak bánatára erősen lecsökkent... Pekingben a 3.3-3.6%-os sör lett az átlagos, de nem ritka a 2.5%-os sem. Hát kérem az már nem is sör.

A sörkert maga (大排档 - dapaidang):

Általában három fajtája van. Az egyik az önálló sörkert, ahol üvegben és csapolva kapjuk a sört, mellette nyársakat sütögetnek, tehát minden megvan, ami szem-szájnak ingere. Jó esetben WC is.

A leggyakoribb az éttermek előtt kirakott sörkert, műanyag asztalokkal és székekkel. Északon sajnos csak május és október között élvezhetjük. Ja, ha esik, jobb esetben még sátrat is raknak a fejünk fölé.

A lófráló tömegnek pedig esténként minden utcasarkon jár egy kis ücsörgés. A sütögetős ember odahúzza a kiskocsit, kiteszi a sámlikat, a szomszéd boltból vesz sört, és kész is a sörkert. Persze, hogy illegális, erre megy el a bevétel fele...

Sörkerti hangulat:

Az étterem-sörkert típusnak az alaphangulatát megadják a szaladgáló pincérek, a grillszén átláthatatlan füstje, és a folyamatos zsivaj. Nem Kínában szinte sehol nem szól a zene, sem bent sem kint, nem szoktak hozzá.
Fontos dolog még a játszás. Nem értik sokszor, hogy mi külföliek miért nem akarunk mindig játszani. Mert mi tudunk beszélgetni, nekik hamar elfogy a témájuk. Ha ezt négyszemközt mondom nekik, azt mondják, hogy ez így van, szomorú, de legalább a játékkal elmegy az idő, és nevetgélni is lehet.
A kedvenc játékuk egyértelműen a kockázás. Alapvetően póker, számolgatnak, blöffölnek, aki veszít, annak innia kell, általában a pohár sör 1/3-át, de néha az egészet.
Van egy játék, ami még a sörkerttől is el tudja venni a kedvem. Annyira gyűlölöm, hogy a szabályokat sem tudom. Ketten számokat mutatnak a kis kezeikkel és egymással szemben ordítoznak, amilyen hangosan csak lehet, aztán az egyik valamiért veszt, és innia kell.

干杯/随意 (ganbei/suiyi): A kínaiak szavai a koccintáskor. Az előbbi a “fenékig”, az utóbbi az “egs” megfelelője (amennyi jólesik). De alapvetően a vidámsági fokot, vagy egyes esetekben az arcot az jelzi, ha mindenki húzóra issza meg. És ebből vannak az orbitális lerészegedések.
Még egy udvariassági formula a tiszteletadás felfelé, azaz koccintáskor a magát szabad akaratából lejjebb helyező, a másikat végletekig tisztelő személy lejjebb teszi a poharat, ám a másik fél ezt túlzásnak tartja, és ezért ő még lejjebb teszi. Ez addig megy, amíg már majdnem a földön koccintanak.
Ezt csinálják rizspálinkával is.
További kisregényt tudnék írni a sörkertről, de azt hiszem mára elég. Üzleti úton vagyok Shandongban (a Tsingdao hazája), tegnap este itt fotóztam a sörkertben egy gyöngyszemet, finom, búzás ízű itókát csapolnak belőle.

Váljék hát egészségünkre!

A múltkori nagy sikerre való tekintettel virágelvtársból csak úgy ömlik a szó. Bő lére eresztett, sztereotip, de pont ettől szórakoztató mondandóját így több részben közli a blog. Ma az éttermekről írt.

_________________________

Let's have some FUN, azaz így szórakoznak a kínaiak

Igen, a kínaiak is szórakoznak, talán többet is mint kéne, de korántsem azért mint mi, hiszen soha nem élvezik azt, amit csinálnak. Azt kell mondanom, nem nagyon tudnak lazítani. Tévedés azt gondolni, hogy mindig mosolyognak, nem ám mint a magyarok!

A kínai kedvenc panaszmondatai:

“压力太大了” (yali tai dale) – Túl nagy a nyomás! ( = a pénzért dolgozni kell...)
“ 累死了/困死了/忙死了” (lei – kun – mang, mögöttük a si, azaz meghalni) – Hulla fáradt, totálkész, rohadtul elfoglalt. Ezeket akkor is használják, ha egy papírzsepkendőt ki kell dobni.
“辛苦了“ (xinkule – munkáját elvégzett személy felé) – Látom, valóban fáradoztál (ez az amit hallani akar az a fél, hogy vegye észre a másik, milyen nehéz neki).
A következő posztokban a lazulás formáit tárgyaljuk hát ki, egyenként.

Szóval lazítsunk!

1. Étterem

Nem a romantikus vacsorák idilli helyszíne. Az étteremben evés, akármennyire is hétköznapi, mindig egy ünnep. Utána a következő evésig lehet róla beszélni. Ha különleges hely ( = drága, rossz, messze van és sorba kell állni) akkor hónapokig téma lehet. A kínaira is igaz, hogy ha meglát egy csendes, hangulatos helyet, be nem menne. Ha sokan vannak, be sem lehet férni, akkor biztosan finom. De mivel az előtte lévők mind így gondolkodtak, ezért ez persze nem garantált, de legalább az étteremnek jól megy.
Épp ezért ha épp nem megy a bolt, látványosan kiültetik a szakácsokat, mosogatókat és a pincéreket is, hogy nem üres ám a hely! Ha órákig kell állni, akkor az valószínűleg a paradicsom maga. Ha órák után sorra kerülnek, képesek elhitetni magukkal, hogy azért a tésztáért a forró vízben igen is megérte sorban állni (lásd az előző posztot erről). A posztban tárgyalt éttermek az általános, 100 négyzetméter feletti, pincéres éttermek.

Az éttermek mindig tematikusak, a főnök személyétől függően.
A leggyakrabban található étteremtípusok (a teljesség igénye nélkül):
东北，北京 (Dongbei, Beijing). Ezek az északkeleti régió ételei. Nem ugyanaz, tudom, de annyi az átfedés az étlapon, hogy egy helyen említem. Nem gasztro rovat, tehát pár szóban: tészta, ízetlen kenyérféleség, grill, sós ételek, néhány édesebb étel, hal.
新疆 (Xinjiang). Az északnyugati ujgurok ételei. Sült fűszeres kenyér, húsos nyársak, vegyestészták, egytálcsirke, hagymásbirka. Ne kérjünk malacot, mert ne. Sör van, hogy van, van, hogy nincs.
川/香菜 (Chuan/Xiang). Szintén külön lehetne említeni, de sokszor az éttermen is ez van. Szecsuáni és hunani ételek. Bors, csilipaprika. Minden csíp.
火锅 (Huoguo, angolul Hot Pot). Asztal lyukas középen, van benne víz ami forr, abba bele a húsok, zöldségek. Veve már említette, képpel is. Ha nincs éppen rendelkezésre álló lyuk, akkor elektromos főzőlap lábassal. Van egy csomó fajtája ízvilág szerint is, a leggyakrabban találhatóak a birkás (sok csont, kevés hús), és a Chongqing (sok egészbors, nagyon sok)
Kantoni, hakka, hong kong-i. Szintén túlzás egy kategóriába tenni, őket, amúgy főleg délen van belőle több. Szubjektív vélemény: íztelen.
Külföldi. A ronda, kényes, szőrös külföldiek mindenhol ott vannak. Felesleges lenne a nagyvárosok belső negyedeinek sokszínűségét említeni, hiszen az arabtól a törökön, indiain, francián, olaszon keresztül minden van. Az ilyen kisebb népeknek is, mint a magyar és a szerb is jutott már. Ami lépten-nyomon található, az az asztalon sütögetős koreai, különböző formákban. A japánok leginkább szintén nívósabb negyedekben vannak, vagy plázák felső emeletein.
Sem a leggyakrabban látogatott kiséttermeket, sem gyorséttermeket azért nem említem, mert funcionálisak, nem tartoznak a lazítás kategóriájába.

Az étteremben evés jellemzői:

Az étterem általában hangos, dohányozni mindig, mindenhol szabad (ez mostanában gyorsan és drasztikusan változik). Különtermek a közepes helyektől felfelé mindenhol vannak, minimum fogyasztással, forgóasztallal. A legtöbb helyen fóliába csomagolt étkészlet van, kistányér, lapostányér, pohár és kanál, külön pénzt számolnak fel felbontás esetén. Nem kell azt hinni, hogy ez steril vagy új, ezeket óriási hangárokban slaggal mossák el és csomagolják be aztán, tehát érdemes az asztalon lévő teával lefertőtleníteni az evőpálcikával együtt.

Az egyik fontos része, ha már “ét” terem, maga az evés. Kínában fontos az ARC, azaz a meghívó, rendelő, valamit a másiktól akaró, stb. személy töménytelen mennyiségű ételt kér. Ennek az alapvető szabálya az “ahány ember annyi féle étel”, de ezt nem tartják be úgysem, ha 4-nél kevesebben vannak. Az ilyen éttermekben külön pincér rendel, aki addig áll az asztal mellett, amíg ki nem találja a vendég, hogy mit enne. Van, hogy külön pincér hozza az ételt, és sokszor még egy külön, aki az asztalra teheti. Az étel, ha lassan jön, velük ordítoznak, nekik kell megsürgetni a szakácsokat, és az ételek méretével vagy ízével kapcsolatos panaszokat is nekik kell nyelniük. Ők általában kevésbé dekoratív, az oktatási rendszerből már kiszaladt fiatal lányok és fiúk. Bármikor készenlétben kell állniuk. Ebből adódik a töménytelen pazarlás. A már említett ARC miatt nem számít a végösszeg. SOK legyen. Beszélgetnek, isznak, csipegetnek.

Az asztalnál sok minden zajlik, egyedüli kívülállóként érdemes megfigyelni az alaphelyzeteket.
Lány – fiú: Egyes helyeken a lánynak egy olyan étlapot adnak, amin magasabbak az összegek, így látja, hogy a fiú nem keveset költött arra, hogy lenyűgözhesse. Ez általában amúgy elég is.
Családok: Az étteremasztalnál oldják meg a családi gondokat, egyesítés, házasság említése, gyerek tanulása, öregek, munkahelyváltás
Munkatársak, üzlettársak: Itt két fajta buli van. Az egyik célja a valódi lazítás, bár mindig a munka a téma. A másik főleg üzleti, amíg fokozatosan berúgnak, megemlítik az üzletet is. Ilyenkor repkednek a milliók, milliárdok. Ez utóbbi célja néha erőfitogtatás, a szerepeket rögzítik a különböző státuszú alfahímek és csatlósaik.
Haverok: Ennek szinte mindig az asztal alatt van vége.

De hogyan rúgnak be egy étteremben? Az északiak, az idősebbek, a sok iváshoz szokottak (üzletemberek, politikusok) azért tudnak inni. Északon a nők is. De többet látni fiatalok között olyat, hogy 2 sör után leesnek az asztalról. A sör mellett a leggyakrabban az éttermekben a rizspálinka megy, 30 – 60%-os alkoholtartalmú ital. A tűrőképesség nem mindig az arc fokmérője. De a koordinálatlan mozgás miatt vigyázni kell a szomszéd asztallal, na meg hogy egy rossz megjegyzéssel a másikat ne bántsák meg, mert annak a vége pozícióvesztés, vagy nem ritkán verekedés. (A kínai gyakorlatilag soha nem iszik alkoholt evés nélkül. Nézni sem bírják soha, sehol, ha beülök pár sörre. Felségsértés, illetve az elmebetegség jele. Ezt hosszasan kitárgyalják, ha velem, vagy a közelemben vannak. Újabb félórás téma. Egyél valamit, muszáj, na, nem jó, nem szabad kaja nélkül inni, stb.)

Fizetés: Itt kezdődik a kint élt külföldiek által annyiszor megcsodált konfliktus. Az a cél, hogy a másik fizessen, persze ezért úgy tesz az egyik fél, mintha mindenáron ő akar fizetni. Addig idegesítik egymást, hogy “már pedig én fizetek”, amíg a másik fél fizet, a nemfizető pedig úgy tesz, mintha mérges lenne, de nagyon, mert elvesztette az arcát. De persze igazából nem mérges. Aztán mindenki megy a dolgára, csont- és szeméthegyeket hagyva az asztalon, amit a pincérek az ételmaradék kivételével a terítővel összefognak, és kiviszik. És már jön is a következő csapat.

Ma rendhagyó, de a jövőben előreláthatóan nem szokatlan módon, vendégszerző tollával ékeskedik a blog. A köreinkben régóta kommentelő, olykor kötekedő, nem ötvenes pacák virágelvtárs követte el az alábbi esszét. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ekézni is csak őt szabad, ha valami nem tetszik, de bízom benne, hogy inkább pozitív kritikákat kap. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a bejegyzés a blog hagyományaitól eltérően elég hosszú, de tessék szorgosan olvasni.

____________________________________________________

Népbetegségek I. - TÉSZTA

Akárhogy nézzük, Kína lehet modern, nézhet úgy ki minden városuk, mint bármelyik amerikai város, de a nyugatiság kedvéért hiába dobnak el mindent, ami ázsiai volt, a furcsa dolgaiktól nem tudnak megszabadulni.
A blog esetleg magyarul olvasni tudó kínai olvasóitól ezúton kérek elnézést, de úgy is tudják, hogy igazam van.

1. Tésztaevés

A kínai nem tud a tészta nélkül meglenni. Az északiak naponta eszik, mintha az életük múlna rajta, a déliek szerint csak az északiak szeretik, de azért majdnem olyan napi rutin nekik is, mint a rizs. A déliek, hogy a dolgot fokozzák, inkább rizstésztát esznek. Rizstészta...

a.) Fogyasztása

A tésztát hangosan kell enni. Szürcsölni, szörcsögni kell közben, amint a tészta egyik vége bekerül a szájba, azt lehetőleg úgy kell beszívni, hogy mindenki tudjon róla. Az északiak tésztaevése egy külön rítus. Megkapja, megnézi. Ez is furcsa Kínában. Az ételt körbe kell mustrálni. Aztán föléhajol, lassan beletúr a pálcikával, aztán gyorsan a szájába szürcsöli, és úgy húzza be, mintha valaki ki akarná venni onnan. Ezek olyan kötelező mozdulat- és hangsorok, mintha az iskolába verték volna beléjük.
A szürcsölés pedig elengedhetetlen. Én mindig civilizáltan próbálom enni, de nekik ez sohasem tetszik. Megkérdezik, hogy MI VAN, NEM FINOM? (Hát akkor miért nem adtak valamit, ami már majdnem finom, mondjuk krumpli). Ekkor mosolygok, és próbálom titokban a hosszú szálakat elharapni, hogy ne legyen esélyem se a beszürcsölésre. Reakció: DE HÁT NEM SZABAD AZT ELHARAPNI!

b.) Maga a tészta (面，面条 - mian, miantiao)

Miért bántom én a tésztát magát, hiszen mi is szeretjük ott messze Európában? Azért.
Az átlagos kínai tészta, legfőképp hosszútávon könnyen megunható eledel. A kínai leves és a kínai tésztafélék között az a különbség, hogy míg a kínai leves az forró víz szójaszósszal és egy darab csonttal, a tészta pedig ugyanez, csak van benne tészta és pár darabka hús. Van mondjuk köztük nagyon finom étel is -  gasztró következik:

Az északiaknak az a tészta, ami a délieknek a rizs. Sok magyar nem hinné el, de nem minden “kici kínai” (Északon nem is kicsik) eszi a rizst. Északon ezt a tészta pótolja.

- A kedvencem a 炸酱面 (zhajiangmian).

Jellegzetesen északi, főleg pekingi étel, a spagettitől nincs messze, néha ízben sem. Darált hús, uborka, répa, kifejezetten sós íz, de mivel sehol sem csinálják egyformán, érdemes sokszor és sokat enni.

- Vágott északi tészta (刀削面 - daoxiaomian)

Eredetileg Shanxi tartományból származik, de Pekingben is nagyon népszerű. A legnagyobb különbség, hogy nem tesznek a tésztába tojást. Megcsinálják a tésztát, és a tésztatömbről nagyon éles késsel belevagdossák egyenesen a vízbe. Ebből turistalátványosságot is csináltak, híresebb helyeken kijön a kissrác, egykerekű biciklin egyensúlyoz, a tészta a feje tetején, és onnan vágja az asztalon bugyogó levesbe, a vadidegen külföldiek meg tapsolnak, ha mellémegy kacagnak, hazaérnek fészbúkolják.
Ja, hogy kevesebbet kelljen az embereknek dolgozni, már erre robot is van, de az nem tud biciklizni.

- Biangbiang 面 (mian)

Szintén esedetileg Shanxi-ból, az első karakterét a legtöbb beviteli módszer nem tudja, mert az egyik legbonyolultabb kínai karakter (ha jól számoltam 57 vonás), tessék gyönyörködni benne.
Egyszerűen isteni. Fantasztikus csemege, és más véleményt erről még se kínaitól se külfölditől nem hallottam. Széles tészta, nem vízben, pikáns, sós íz hússal zöldségekkel. Délen sajnos gyakorlatilag beszerezhetetlen.

- 兰州拉面 (lanzhou lamian)

A nyugati muszlimok étele, csak és kizárólag speciális, lanzhou-i muszlim éttermekben érdemes enni, ha nincs muszlim sapka a pincéreken, akkor el kell menni máshova! Országszerte kapható. Erre érvényes a fent említett szürcsölős evési módszer. Forró víz, tészta, hús. A legtöbb fajtája -számomra-  épp ezért felejthető.

- 米线 (mixian)

Ez a déliek által fogyasztott rizstészta. Nagyvárosokban az utcán állnak érte sorban, papírdobozokból eszik ki. Épp a napokban ettem nem keveset, Kunmingban, a hideg változatát, isteni.
De nem minden arany. Délen rengeteg változata van, mást tesznek bele más ízvilággal mindenhol. A legnépszerűbb talán a 酸辣面 (suanlamian), azaz a savanyú-csípős. Kifejezetten jó, de nekem hasmenéses sajnos.

c.) Népitészta, azaz az instant vonatétel

A vonaton dobozos tésztát KELL enni. Mindenki egy nagy zsáknyi tésztával száll fel egy 3 órát meghaladó vonatútra (hagyományos vonattal ez általában egy szomszéd várost jelent, gyorsvonattal a szomszéd tartomány egy városa). Ez egy fél literes papírdoboz, fóliával bevonva, ára 4 RMB (kb. 130 forint). Ha valaki enélkül száll fel a vonatra, az biztos, hogy maga az ördög, de legalábbis elmeháborodott. Fontosabb, mint maga a vonatjegy. Ha előveszek a vonaton mondjuk egy szendvicset, szemmel vernek, és sustorognak, hogy márpedig ez a külföldi hülye, mert nem eszik instant tésztát!

A legfontosabb: az instant tésztát együtt kell enni! Senkinek eszébe sem jut, hogy megbontsa addig, amig egy kedves utastárs meg nem szánja őket éhségükben, és el nem indul a tésztájával a forró víz felé.
És ekkor jön a sorbanállás. Hirtelen mindenkinek eszébe jut a 10 doboz tésztája, már nyitja is ki, és áll be a sorba forróvízért.
Ízváltozatok: tulajdonképp sokféle van, a marhahúsos a legnépszerűbb, de van rákos, savanyúságos, csípős, halízű, csirkés, zöldséges. Paprikáscsirke ízű nincs.