Tegnap este, bár személy szerint a 7/11-ben ettem volna a kis szendvicseimet, útra keltünk egy beülős, kínai típusú, jólesően lerobbant étterem felé. Némi sörözgetés mellett mindenféle tengeri gyümölcsöt ettünk, s egészen jól éreztük magunkat.

Azért hazafelé még befigyelt a szendvics is.

Immár a hotelben pötyögök, merthogy lassan azért ideértünk. Virágék hiába jöttek sokkal hamarabb, némi kavar miatt csak velem egy időben kapták meg a szobájukat, de a lényeg, hogy már mindannyian beköltöztünk.

A hely kellemes, mint az ilyen nívósabb hotelek általában, az ötödiken van egy terasz medencével, s természetesen minden szükséges parasztvakítással fel van szerelve. Szerencsére egy 50 méterre már 7/11 is van.

Ma még elvileg vacsiztatnak bennünket, aztán többet még én sem tudok. Lassan felfrissítem magam és kezdődik a thaiföldi hét. Jó itt.

No, szerencsére már a részletek is világosak, 16:40-kor szállok fel a thai főváros felé, s elvileg fél 7-re már oda is érek. Virágelvtárs már kettő felé megérkezik, így ezúttal ő a gyorsabb.

A jelek szerint ezúttal egy másik mutatós hotelt választottak, a Swissotel bangkoki  darabjában leszünk elszállásolva, amely a netes képek alapján nem tűnik rossznak. 16-án jövök majd vissza, a 15-i rendezvényt követően. A szöveg mégsem annyira hatalmas, csak 14 oldal, ppt, a nagy része kép vagy ábra.

Már összehurcolkodtam, s lassacskán elmetrózom majd a shenzheni légikikötőbe, ahol eddig én még soha nem repültem, dacára annak, hogy már itt élek egy ideje. Eddig vagy Kanton vagy legutóbb Hongkong repterét használtam, a legközelebbi élményem az itteni darabról az, amikor férjemért másztam ki tavaly október elején, amikor ő is megjött Urumcsiból. No, ez most a jelek szerint megváltozik.

Igyekszem hamar kimenni, mert előfordult már, hogy fél órára is feltartottak, s a gépről nem szeretnék lemaradni. Hónap végén elvileg lejár az egyébként is érvénytelenített xinjiangi vízumom, talán utána már nem vegzálnak. Kicsit kellemetlen, de ennyi még belefér.

Legközelebb majd este kukkantok be, már Thaiföldről.

Miután a jegy részleteit még mindig nem kaptam meg, így egyelőre csak annyit tudok, hogy aznap megyek, közvetlenül Shenzhenből, illetve hogy 16-án jövök vissza.

A klíma feltehetően nem lesz gyökeresen eltérő a jelenleg itt uralkodótól, s lesz 7/11-es melegszendvics, virágelvtárs és ehető rovarok, szóval annyira nem lesz rossz Bangkokban. Bár ha megint olyan szállodába visznek, ahol épp felújítás alatt áll a medence és emiatt valami más helyet kínálnak csak fel úszkálni, akkor lehet hogy felvágom az ereimet és megszűnik a blog. Na jó, nem. Valahogy talán kibírom.

Szóval érezzetek együtt velem, mert ismét Délkelet-Ázsiába csatangolok.

A Kínai Népköztársaság, mint azt a neve engedni sejteti, egy szocialista államalakulat. 1949-ben, hosszú polgárháborút követően a Mao Zedong vezette kommunisták vették birtokba az országot, riválisukat, a Guomindangot Taiwanra és néhány kisebb szigetre szorítva vissza.

A kezdetben erősen szélsőséges ideológiák által irányított vezetés a legsötétebb sztálinizmusra jellemző tettek sorát hajtotta végre. Rövid úton államosítottak mindent, a parasztokat kommunákba szervezték, s a magántulajdon néhány személyes ingóságtól eltekintve gyakorlatilag megszűnt létezni. Több, kudarcba fúlt, s hatalmas károkat okozó kísérletet - legékesebb példaként említhető a Nagy Ugrás - követően néha lazítottak a gyeplőn, de gyökeres fordulat csak Mao halála után, Deng Xiaoping hatalomra kerülésével következett be.

A mezőgazdasági kommunákat a gyakorlatban felszámolták, s a parasztok hosszú távú bérlet formájában saját földet kaptak, ahol a kötött áron államilag felvásárolt mennyiségen felüli felesleggel szabadon rendelkezhettek. Az eredmény sem maradt el, a mezőgazdasági termelés néhány éven belül többszörösére nőtt. A működőtőke Kínába csábítása érdekében elkezdték becsalogatni a külföldi multikat, kezdetben a különleges gazdasági övezetek területén, a reform elmélyülésével egész Kínában.

A korábban sem túlfejlett állami ellátásokat drasztikusan megnyesték, s mellette vállalkozásokra bátorították a lakosságot. A korábban megvetendő gazdagság hajszolása egyenesen kívánatos cél lett, s az erre fogékony közönség nagyon hamar újra felépítette a privát szektort. A korábban az állam tulajdonát képező lakásokat is kedvezményes áron történő megvételre kínálták fel, ennek hatására szinte majdnem minden otthon magántulajdonba került.

Az adminisztratív szabályzók lebontása mellett törvényhozói garanciákat is kellett vállalni, hogy a befektetések biztonsága biztosítva legyen. Megfogalmazták a magántulajdon (néhány speciális esettől eltekintve) elidegeníthetetlenségét, a tulajdon - törvényekkel összhangban lévő - szabad felhasználását, beleértve az eladást, bérbe adást, jövedelemszerzést. A föld kivételével engedélyezték a magántulajdon minden formáját, s ma gyakorlatilag ugyanúgy lehet birtokolni bármit, mint a világ túlnyomó részén.

Van azonban egy aprócska részlet, ami miatt a rendszer erősen sajátos. Kínában, mint feljebb is említettem, a föld továbbra is az állam - vidéken a falusi közösségek - tulajdona, s ez mindenféle földterületet magában foglal, azok hasznosítási funkciójától függetlenül. A lakosok saját, vitathatatlan tulajdonát képezik az ingatlanok, de a parcella, amin állnak, nem az övék. A helyzet ellentmondását anno úgy igyekeztek feloldani, hogy a földterületeket tartós bérletbe adták ki. Üzleti és turisztikai célú ingatlanok esetén ez 40 évet jelent, ipari, oktatási, kulturális és kutatási ingatlanokénál 50-et, míg a lakás céljára használt földeknél legfeljebb 70-et. 

Mivel a törvény megszületésekor feltehetően maguk a törvényalkotók sem nagyon tudtak végleges megoldást kitalálni, így hozták létre a lakások földjének hetven éves bérleti jogát. A 70 év kellően távolinak tűnt ahhoz, hogy legyen idő az utókornak foglalkozni a helyzettel, a legkorábban megvalósult ilyen távú bérletek kapcsán 2030 körül lesz esedékes a probléma. 2007-ben, a legutóbbi törvénykiegészítéssel világossá tették, hogy a bérleti szerződést annak lejártakor meghosszabbítják, de a procedúra mikéntjével kapcsolatban sok bizonytalanság merült fel.

Akadtak azonban 20 éves lízingek is. Tavaly decemberben Wenzhouban járt így nagy számú lakástulajdonos. Eredetileg felmerült, hogy az új szerződés aláírásához igencsak borsos, esetenként az ingatlan értékének egyharmadára rúgó díjazást kell fizetni, ez végül külön költségek nélkül valósult meg. Az eset precedenst teremthet a kérdésben, s idén márciusban maga Li Keqiang, Kína elnöke sietett közölni, hogy a wenzhoui gyakorlat lesz az általános, s az erről szóló törvény már kidolgozási fázisban van.

A bérlet meghosszabbításával kapcsolat félelmek korábban elég komoly reakciókat váltottak ki a lakosság körében, bár erős támogatottsággal bírt egy elfogadó nézet is. Utóbbiak fő érve az volt, hogy Kínát az USA-val párhuzamba állítva nincs nagy különbség akkor sem, ha 70 év után újra fizetni kell, hiszen Kínában az USA-val ellentétben nincs ingatlanadó. E logika mentén csak a fizetés kondíciói különböznek.
A legújabb történések szerint viszont úgy néz ki, hogy nem lesznek költségek, bár persze az ingatlanadó még előkerülhet Kínában is a jövőben.

A törvény garantálja az ingatlanok elidegeníthetetlenségét, azonban akadnak kivételek. Kínában rohamtempóban zajlott és zajlik az ország (át)építése, az infrastruktúra, ingatlanok, ipar igényei mind-mind temérdek építkezéssel járnak.

Érthető módon sok lakóingatlan volt útban, s a törvény eredeti megfogalmazása elég nagy teret enged annak értelmezéséhez, hogy pl. mi tekinthető közérdeknek. A kisajátítás során - melyben maga a földtulajdon nem cserél gazdát, hiszen az eleve az államé - kárpótlás jár a telken álló ingatlanokért. Ehhez ma a piaci árakat veszik figyelembe, s jár még némi költözési támogatás is.
Mivel a rendszer elég sok visszaélésre adott lehetőséget, s előfordultak botrányos esetek is, 2011 januárjában több módosítást is bevezettek. Míg korábban ha a tulajdonos nem volt együttműködő, akár lerombolták a közműveket is, kényszerítve őt a szerződés aláírására, most már ez illegális, s ha nem jutnak megegyezésre, kizárólag bírósági ítéletet követően van lehetőség a kisajátítás forszírozására.

Zárásként néhány kép arról, milyen hatalmas változások zajlottak le az elmúlt évtizedekben. Galériában, magyarázatokkal.

Most már lassan egy hónapja annak, hogy férjem is elkísér, amikor K1-es óráim vannak a nyelvsuliban. Az első néhány alkalommal csak annyi volt a dolga, hogy figyeljen és szokja a gyerekeket meg ők is őt.

Automatikus módon nincs meg benne a kölykökkel való bánásmód mikéntje, korábban jellemzően kitért az útjukból, s még a rokon kisgyerekekkel sem nagyon tudott mit kezdeni. Szerencsére a jelek szerint ez fejleszthető tulajdonság, most már jól elvan velük, s mivel ő maga is elég idióta, ezzel  korosztállyal nagyon jól megértik egymást.

Egyre több feladatot adtam át neki, beszél hozzájuk, énekel nekik, s gyakoroltat dolgokat. Most már csak az új anyagokat adom át én, a többi rá hárul. Az akcentusa egyáltalán nem rossz - ez önfényezőnek fog hangzani, de vállalom, hogy feltehetően azért, mert velem kezdett bele az angolba, s otthon egy darab angolórája sem volt. Azóta is javarészt angolul kommunikálunk egymással, s a gyakorlásnak is meglett az eredménye: most már simán eldumál hétköznapi dolgokról bárkivel, bármikor. A magasabb szintű nyelvtan megtanítását már nem erőltettem, a könyvet elhagytuk egy jó ideje. Még az igeidők mindegyikét sem tanítottam meg neki: a present perfectet még ismeri, de a többi perfect igeidőt már nem. Majd egyszer, valamikor ha fogékony lesz rá, elmagyarázom neki ezeket is, de mivel a hétköznapokban amúgy sem nagyon használná őket, úgyis elfelejtené.
Mivel a meglévő tudása bőségesen felülmúlja azt, amit az aprólékoknak a fejébe próbálnánk verni, s mivel szeptembertől egymagam lennék kénytelen vinni az összes órát, így adta magát bennem a gondolat, hogy a picik oktatására muszáj lesz befognom őt.

Ha minden jól alakul majd, s egyelőre nagyon úgy néz ki, az új félévben rábízom majd a K1 és talán részben a K1-advanced osztályokat, rám meg maradnak a nagyobbak. Természetesen a háttérben ott leszek, s megbeszélem vele, hogy mikor mit csináljon, de az eredményeket látva szerintem minden okom megvan az optimizmusra. Jó, eleve nem agysebészet ezeket az órákat megtartani, de jól is kezeli a piciket, s ők is bírják őt.

Vízumügyi okok miatt kéthavonta kénytelenek vagyunk elhagyni az országot, ami szerencsére Shenzhenből kevés macerával megvalósítható. Két határátlépő pont is megközelíthető metróval, Futian Kou'an illetve Luohu állomások az érintettek.
Mi rendszerint a futiani átkelőt szoktuk használni, mert a lakáshoz ez esik közelebb, s csak egy átszállást igényel. Mivel a határátkelés egyetlen célja ilyenkor a kínai tartózkodás újabb két hónappal való meghosszítása, s mert egyébként sem szívem csücske Hongkong, Futian ideális választás, hiszen a határ hongkongi oldalán van egy autóbuszos végállomás is, ahová emiatt ki lehet menni, s azon keresztül már vissza is lehet jutni a határátkelőhely ellentétes irányú szintjére.

Hongkong határövezete ugyanis zárt, csak úgy nem lehet szabadon bóklászni. Ez a már elég régóta élő gyakorlat az egykoron népszerű illegális, Kína felőli bevándorlás nehezítésére született, felemás sikerrel. Természetesen vannak teljesen legális részek a pajzson: a közúti közlekedés céljára szolgáló utakon nyugodtan megközelíthetőek a Kínába vezető belépési pontok, de a határ zöldövezeti részén való csellengést kevésbé veszik szívesen.

Tegnapelőtt megint át kellett kelnünk - némiképp kevésbé volt hozzá humorom, különösen, hogy pár nap múlva megyek Thaiföldre, de sajnos az időzítés néhány nappal pont a Kínában való tartózkodásom legális határideje utánra esik - ez van. Mivel a monszun megérkeztével gyakorlatilag kínszenvedés a szabadban tartózkodni, napközben nem is indultunk neki, csak már este, nyolc után, ami miatt kénytelenek voltunk ezúttal Luohut választani - ez utóbbi helyszín éjfélig operál, míg a másik hamarabb zár.
Itt eddig életemben egyszer fordultam meg, még a xianningi évem alatt, amikor a téli szünetben nekiindultam a Szingapúr-Nyugat-Malajzia-Thaiföld hármast felfedezni. Shenzhenig vonatoztam, s mivel a vonat a luohui vasútállomáson fejezte be az útját, ez a helyszín volt a magától értetődő. Sok emlékem nem is maradt róla azon túl, hogy rohadt hosszú ideig tartott kivárni a sort.

Most vasárnap este lévén elvétve bóklásztak emberek. Azon nem lepődtem meg, hogy további vizsgálatokra elkísértek, ez már a mindenkori rutinnak látszik, azon már jobban, hogy még 10 percig sem tartott, s már mehettem is tovább. Miután ez visszafelé is ugyanígy zajlott, s mert legutóbb Hongkongból hazafelé sem vett igénybe több időt Futiannél, elképzelhető, hogy valamit hatott a kantoni repteres határőr riportja. Vagy csak ezen az állomáson rutinosabbak a munkások. Majd kiderül a jövőben.

Átérve Hongkongba azonnal kerestem a visszautat. Hiába csekkoltam azonban, csak a hongkongi metróhoz lehet kijutni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a metró oldalsó peronjai miatt egy állomásnyi távolságot utazni is kell. Nem szívesen törődök bele az ilyen szivatásokba, úgyhogy párszor még végigbóklásztam a terepet, amíg végül találtam egy üvegajtók mögötti dolgozói liftet. Bár elvileg csak engedéllyel, a munkások használhatnák, nem volt a helyszínen senki, aki utunkat állta volna, s még a velünk együtt leliftező takarítónő arca sem rezdült.

Szerencsére két emelettel lejjebb az indulási oldalra jutottunk, ahonnan már mehettünk is vissza Kínába. Ha errefelé leszek kénytelen fordulni legközelebb is, legalább már tudom a módját.

Egy bő másfél hete belefutottam pár leírásba Vietnámról. Szoktam mindenféléket olvasni elég gyakran, így ez önmagában nem annyira meglepő, de ebben az esetben eléggé le is ragadtam a témánál. A hirtelen jött érdeklődés előtt is aránylag jól ismertem az országot, amennyire ez személyes tapasztalás nélkül lehetséges. Sosem viseltettem iránta kiemelt figyelemmel, de Vietnám is csak Kelet, a Kelet meg mindig érdekelt, így az ország földrajzával, történelmével nagyjából tisztában voltam.

Szóval a vietek hazája most egészen izgalmas téma számomra, s a jelek szerint még tanítani is lehet arrafelé, egész normális feltételekkel. Bár ez még változhat, most úgy érzem, ha egyszer innen koccolunk, a hazatérés előtt néhány évet még lehúzunk ott délen is - már ha bejön, előtte azért tartok terepszemlét.

Egy Veve agyműködése elég sajátos. Ha valami beeszi magát, nehéz tőle nyugton maradni. Úgy óránként eszembe jut valami, konkrét részlet, aminek utána kell nézzek. Tegnap éjfél felé sikerült pont a vietnámi nyelvet kipécéznem. Némi általános leírás elolvasgatása után úgy voltam vele, keresek egy online vietnámi nyelvtanító oldalt, csak hogy halljam is, mégis miképpen hangzanak a helyi hangok - röstellem, de a nemzetközi fonetikai kódokat nem tanultam meg, így azok nem segítenek. Az ismerkedés olyan jól sikerült, hogy ma délután 2 magasságában hagytam abba, miután végigmentem a teljes bevezető anyagon és utána még 4-5 óra gyakorláson. Arra nem vennék mérget, hogy egy vietnámi ember megértene, de olyan remek dolgokat már le tudok írni, mint például: "a gazdag ember elrejti a levelemet", "a vietnámiak szeretnek teát inni" vagy épp "a koszos denevér a vasútállomáson van.". Bár elsőre nagyon idióta nyelvnek tűnt, most már kezd tetszeni. És határozottan tetszik, hogy még egész jól szuperál az agyam. Egy napja még egy szót sem tudtam vietnámiul, most közel százat és egy kis bevezető nyelvtant. 
Az egész biztos, hogy ha nem is fogok Vietnámban lakni, látogatóba megyek, mert ezek után már élőben is akarok beszélni. 

Ma megkaptuk az utazás fix időpontjait is. 11-én indulok, s 18-án érkezem vissza, vagyis egy hetet leszek ott. Virágelvtárs mellett jön még egy francia (vagy belga?) emberke is, úgyhogy biztosan jól elleszünk majd. Állítólag egészen sok szövegünk lesz.

Most határozottan örülök Thaiföldnek, kifejezetten várom. Már csak két hét. 

Beijing, vagy magyarban meghonosodott nevén Peking Kína fővárosa, egyben második legnagyobb városa is. Nem tartozik egyik kínai tartomány fennhatósága alá sem, Shanghaihoz, Tianjinhez és Chongqinghoz hasonlóan tartományi jogú város, önálló, tartományi szintű közigazgatási egység. 

Pekinget csaknem teljesen körbeöleli Hebei tartomány, csak keletről határolja Tianjin. A 15. és 19. század között a világ legnépesebb települése volt. Manapság majdnem 22 millió (ebből cirka 19 millió a tényleges városban, a többi a közigazgatása alá tartozó vidéken) ember lakja, amivel még mindig szerepel a globális top 10-ben (módszertana válogatja, hogy ezen belül hol).

Peking története nagyjából háromezer évre nyúlik vissza. Kína politikai központjaként csak cirka 800 éve működik, így nem tartozik a legősibb kínai fővárosok közé. Jelentősebb településnek számított így is: tartományi fővárosként működött. A legidősebb, mai is álló épületei a 11. századból valóak.

A kínai birodalom területe a történelem folyamán általában lényegesen kisebb volt a mai méreténél, így Peking közel feküdt az északi végekhez, amit nagyon jól demonstrál, hogy a Nagy Fal közeli szakaszai a mai Peking közigazgatási határain belül találhatóak. Mivel ennyire északon feküdt, sűrűn volt része a barbár, vagy barbár eredetű, kínai típusú konkurens dinasztinák hódításaiban is. A középkori Kína aranykorát jelentő Tang-dinasztia bukását követően 938-ban kitaj (Liao-dinasztia) kézre került, őket a dzsürcsenek (Jin-dinasztia) váltották majdnem 200 évvel később.

A Tang-Kína korábbi méreteit már csak miattuk sem ellenőrző Song-Kínára a végső csapást azonban nem ezek a kevésbé jelentős államkezdemények jelentették, hanem a dzsürcseneket is elsöprő mongolok. Bizonyos ténykedéseikről európai tapasztalataink is vannak (tatárjárás), de mindenkinél jobban megsínylette őket Kína. Pekinget konkrétan a földdel tették egyenlővé 1215-ben. Az Észak-Kínától Európáig fosztogató, hódító mongolok idővel kissé lecsillapodtak, s miután a Dél-Kínában egy darabig még létező Song-dinasztiát is felszámolták, Kína kizárólagos uraivá váltak, s a kínai császárok következő generációt, a Yuan-dinasztiát termelték ki soraikból. Az elit természetesen rövid időn belül el is kínaiasodott.

A Tiltott Város, a fővárosi császári rezidencia

A mongolok, bár először elpusztították Pekinget, a 13. század második felében nekikezdtek az újjáépítésnek, s a város, történetében először Kína fővárosává vált. A Yuan-Kínát megdöntő Ming-dinasztia Nanjingba helyezte át a székhelyt, de Peking hamarosan második fővárossá vált, majd a császári palotaegyüttes elkészülte után, 1420-ban ismét Peking lett a legfőbb központ. Bár Nanjing még sokáig megmaradt második fővárosnak, az utolsó, Qing-dinasztia alatt Peking lett a kizárólagos központ. Azóta, apróbb, múlt századi epizódoktól eltekintve Peking szerepe megingathatatlan.

Peking fejlődésének felgyorsulása az 1980-as évektől indult meg. Az eredeti város a mostani második körgyűrűig ért, itt húzódott a városfal is, amelyet sajnálatosan sikeresen elbontottak, hiába éltek túl annyi évszázadot. Most már hat körgyűrű van, s Peking beépítettsége durván a duplájára nőtt. Bár a kulturális forradalmat a legtöbb kínai műemlék erősen megsínylette, s ez a pusztítás a fővárost sem kerülhette el, a legnagyobb kincsek többé-kevésbé épségben átvészelték a kritikus időszakot, hála többek között az akkori miniszterelnök Zhou Enlai fellépésének. Az emblematikus Nyári Palota színes oszlopait például lemeszeltette, hogy ne keltsenek feltűnést a minden régivel való leszámolás idején.
A város minden korábbinál nagyobbá duzzadása rengeteg problémát is szült. A nemzetközi médiában is rendre feltűnnek a pekingi szmogról szóló híradások, s ez nem ok nélküli. Bár én soha nem éltem Pekingben, a helyzet állítólag valamelyest javul.

A Nyári Palota (fenn) és a főváros modern felhőkarcolói (lenn)

Hogy a levegő milyen, az a nagy számú lakos mellett köszönhető Peking fekvésének is. Mivel telente igencsak hidegek vannak, mindenhol fűtenek, elsősorban szénnel. Belső-Mongólia sivatagjai sincsenek messze, így sűrűn jut az onnan induló homokviharokból is. S végül, de nem utolsó sorban Peking egy igencsak jelentős gazdasági központ is, az egész ország GDP-jének 3,5%-át állítja elő, ami több mint kétszeresen felülmúlja Kína lakosságának Pekingben élő részét. Az egy főre jutó jövedelem a második legmagasabb a kínai tartományok sorában, éves szinten picivel több mint 15000 USD - vásárlóerő-paritáson nézve csaknem 22000 USD.

A lakosság folyamatosan nő, mivel Peking egyike a legjobb lehetőségekkel kecsegtető kínai településeknek. Ezt jól jelzi, hogy a 22 milliós lakosságból csak kevesebb mint 15 milliónak van helyi hukouja, a többiek bevándorlók. A Pekingben sem ritka külföldiektől eltekintve a lakosság csaknem teljesen han (majdnem 96%), egy kevés mandzsu, hui, koreai, mongol és tujia mellett.

A Tiananmen-tér kapubástyája Maoval (fenn), az Ég temploma (lenn)

Külföldiként, ha nem itt élünk, azért Peking elsősorban idegenforgalmi okokból lehet érdekes. Monumentális műemlékek maradtak itt fenn, beleértve a császári palotaegyüttest az ikonikus Tiananmen-térrel és a kapubástyával, a pagodákat, a Nyári Palotát vagy az Ég templomát.
Ugyancsak kiváló program lehet a hutongok, Peking eredeti szűk utcácskáinak nézegetése is - sajnálatosan egyre kevesebb marad ezekből.

A Pekinghez tartozó közigazgatási terület elnyúlik egészen a Nagy Falig. Badalingba megállás nélkül szállítják a turistacsordákat, ez afféle nehezen kihagyható kör, ha Kínában jár az ember. (Én összesen már több mint 5 évet éltem itt, de még soha nem láttam azt a falat, eddig nem is hiányzott.) A Fal mellett hegyek is akadnak, ahol állítólag még leopárdok is élnek. Ha ilyeneket nem is látunk, a kirándulás jól jöhet a város szmogja után.

Hutongok (fenn), nyugodt séta a Falon Badalingnál (lenn)

Peking jó hely, érdemes meglesni. Érdemes pekingi kacsát enni - savanyú-csípős levest inkább ne -, jó móka lehet a Wangfujingon ökörködni, esetleg Sanlitunban taxizni. Ha tehetjük, keressük fel. Az állatkertet csak akkor, ha muszáj.