Vagyis mi csak szerepeltünk benne. Ahogy említettem, készült egy céges bemutatkozó videó, s ehhez kerestek egy halom külföldit, akik aztán mindenféle, irodai környezetben előforduló dolgokat kellett, hogy eljátszanak egy amúgy nem működő, de berendezett irodában. Hogy kizárólag a forgatásra bérelték-e vagy a cég működése zajlik majd ott, azt nem tudom, ilyesmiket nem kötöttek az orrunkra.

A megbeszélteknek megfelelően délután kettőre jelentünk meg a helyszínen, Iso-val együtt. A javadalmazás nem tűnt túl kecsegtetőnek, úgyhogy inkább mentünk szórakozásból. Öt óráért fizettek 500 yuant, de végül 600 lett, mert egy fél órát csúsztunk. Persze ez sem egy annyira rossz pénz a kvázi semmiért, de hasonló dolgokért azért általában 1-2000 yuan körül szoktak perkálni. No, de mindegy is.

Bár ott töltöttünk öt és fél órát, az esetek nagy részében nem volt semmi dolgunk, mert nem minden jelenetben vettünk részt. Általában 2-3-4 embert szedtek össze egy-egy dologhoz. Összesen talán ha egy órát használtak bennünket. Persze mindent jópárszor felvettek, mire megfelelőnek találtatott, de ez egy ilyen műfaj.

Nem volt semmi irreális tennivaló. Szövegünk nem volt, pusztán valami egyszerű dolgot kellett csinálni. Pl. megérkezni a munkahelyre. Kezet fogni emberekkel. Bólogatni, amíg egy másik külföldi úgy tesz, mintha valamit magyarázna. Mappára mutogatni, látszólag ügyfeleknek magyarázni dolgokat. Iso egy prezentáció nézőjeként is lencsevégre került.

Főleg ukránok és oroszok voltak jelen. Shenzhenben általában minket is ukránnak vagy orosznak néznek, persze a külföldiek, a helyieknek lövése sincs erről. Tegnap háromszor szólítottak meg minket oroszul, s bár olyan impozáns dolgokat is tudok csinálni, minthogy azt válaszolom: прости, я не понимаю по-русски (bocs, nem értek oroszul), nagyjából ebben ki is merül a tudásom.

Végezetül egy galériával búcsúzom, benne a forgatáson lőtt képekkel.

A Sárkányhajó fesztiválról szóló korábbi leírásomban már volt szó a zongziről, erről a ragacsos, eredetileg ünnepi csemegéről. Fengjieben és Hubeiben ettem belőle, de határozottan nem lett a kedvenc étkeim egyike. Arrafelé édesre csinálják, s az íz meg az állag, hát... maradjunk annyiban, hogy nekem nem jön be.

Tegnap a nyelvsuliban Shumi, az egyik tulaj, s egyben a recepciósi munkakört is betöltő személy kínálgatott zongzivel, de sikerült valamilyen kibúvóval megmenekülnöm. Aztán munka után, már hazafelé indulva még visszahívott, s rám sózott három darabot is. Hogy nem a kukában végezte, az annak köszönhető, hogy még megkérdezte, nem baj-e, hogy disznó van benne. Erre aztán már visszakérdeztem, s kiderült, hogy ez a kantoni verzió, a nem édes fajta. 

Hazaérve aztán meg is lestük, mégis milyen. Mogyorót, gombát és a már említett disznóhúst is raktak bele a zongzi nagy részét kitöltő rizs mellé. Az egészet belecsavarják bambuszlevelekbe, majd összekötözik szorosra, s indulhat is a főzés.

S végül a vélemény? Hát, az édesnél lényegesen jobb ez a verzió, de azért nem ragaszkodnék hozzá, hogy mindenképp ezt egyem. De mint a példa is mutatja, létezik ehető zongzi is. Szerencsére.

Valamelyik nap kérdéseket kaptam pénzátutalás témában. Mivel úgy gondolom, a téma kifejtős, s a válaszaim akár másoknak is hasznosak lehetnek, a jelenlegi posztban foglalkozom vele.
Csapjunk hát bele.

Kína otthonról nézve tényleg majdnem a világ végén van, így aztán a gyakori ingázás nem túl életszerű opció. Az ide megérkező, itt munkálkodó külföldiek jellemzően évente látogatnak haza, sokan még ritkábban. Így ha valamiért pénzt kell küldeni az anyaországba, az esetek túlnyomó részében nem opció a személyes kézbesítés. Lássuk hát, milyen egyéb lehetőségeink vannak.

Nemzetközi banki átutalás

Na, ezt csak azért említem, mert valóban létezik, de ép elmével aligha használja bárki is. Feltehetően bankok sorozatán megy keresztül a pénz, mire hazaér, s többször is átkonvertálódik különböző pénznemekbe, természetesen a lehető legjobb rátákkal. Lassú is, napok hosszú sorát igényli legjobb esetben is.
Ha a fentiek még nem lennének elég meggyőzőek, a küldésért fizetendő díj is borsos, s bankoktól függően még akár a célszámla kezelője is felszámít némi költséget.
Felejtsétek el!


Western Union/Moneygram

Ez már egy nagyságrendekkel jobb opció lehet. Előnye, hogy gyors (maga a transzfer), ha átjut az ember a papírmunkán, gyakorlatilag azonnal fel is vehető az összeg a célországban. Érdemes  figyelembe venni, hogy yuan befizetés esetén a szolgáltató saját átváltási árfolyamon végzi a konverziót, s ez a ráta nem annyira előnyös. Ergó, dollárban kell a pénzt küldeni, a yuant dollárra váltani a legnagyobb kínai bankokban kifejezetten tisztességes árakon lehet, azonban napi 500 dollár a limit, amit külföldiként átválthatunk. (Ha sürgető és ennél nagyobb összeget kell dollárosítani, úgy érdemes egy kínait magunkkal vinni, nekik egy lényegesen nagyvonalúbb éves keretük van, amit elég nehéz túllépni.)
A pénzküldés díja alkalmanként elfogadható, az viszont már problémásabb lehet, hogy kisebb településeken egyáltalán nem megoldható ezen szolgáltatások használata, de még akkora városokban, mint Wuhan is rengeteg utánajárást igényel. A legfejlettebb helyeken viszonylag gördülékenyen használható.

Belföldi banki átutalás

Nekem személy szerint ez vált be, bár nem minden esetben működhet, de ezt mindjárt elmagyarázom. Ma már a Unionpay-es, átlag kínai bankkártyákat a világ legtöbb országában elfogadják az automaták. Magyarországon az OTP ATM-jeivel kompatibilisek. Magyarán a kínai bankkártyával minden gond nélkül fel lehet venni pénzt otthon (a napi limit 400 és 500 ezer forint között van, s egy-egy tranzakció során legfeljebb 100000 forintot lehet kivenni). Mivel a számlán yuan van, Magyarországon pedig forintot veszünk ki, így történik konverzió, de ezt szerencsére az Unionpay árfolyamán végzik, s nagyon kedvező, gyakorlatilag elhanyagolható a veszteség. További költség, hogy a magyarországi tranzakciós díj miatt százezer forint kivétele után cirka ezer forintnyi kiadással még számolni kell. 
Azonban még ezzel együtt is messzemenően a legolcsóbb módszer mind közül. Na de mi a macera? Hát az, hogy a fogadónak kell hogy legyen kínai bankkártyája. Én hagytam otthon egy nem használt kártyát (a bankszámlanyitás, -vezetés, kártya mind-mind ingyenes errefelé, szóval extra számlához jutni nem túl bonyolult, s költséggel nem jár), s ha pénzt kell küldjek, úgy egy itteni ATM-en át átutalok a használt kínai számlámról a kizárólag erre használtra. Az utalás azonnal megtörténik, s az otthoniak már mehetnek is a pénzért.
A kártya miatt ez a módszer akkor működhet, ha van otthon valaki, akire rá mered bízni. Ha van, akkor az ő közvetítésével már gyakorlatilag bárkinek mehet az utalás, s ez a módszer tényleg kifejezetten olcsó.

Bár valószínűleg keveseket érint, de úgy tudom, éves szinten százezer vagy százötvenezer yuanben van limitálva az egy számláról külföldön felvehető összeg nagysága.

Paypal

Ezt sosem használtam, így nem tudok sok részletet mondani, de a legnagyobb probléma a bankkártyával lehet. A default kínai Unionpay-es kártyákat nem lehet használni, a Visa/Mastercard matricával ellátott kártyák beszerzése viszont költséges és feltételekhez kötött. Mivel ezekre Kínában semmi érdemi szükség nem lehet, túl nagy macerának tűnik csak ezért invesztálni egybe.

Ha Kínában élsz, s van még ötleted vagy valamibe belekötnél, egész nyugodtan írd meg a kommentedet!

Sajnos én sem leszek fiatalabb, ennek újabb bizonyítéka, hogy már megint május elseje jön, pedig már volt róla párszor szó a blogon. Ez utóbbi miatt most nem is állok neki leírást készíteni, csak az életemre gyakorolt hatásait ecsetelem.

Az ünnep - amely három napos errefelé - miatt legközelebb majd csak szerdán megyek melózni a suliba. Kedden már tanítunk, de aznap nincs órám egyébként sem. Így most némi pihenés jön, amit amúgy egyáltalán nem bánok. A hétvégi community class-ok felének elmaradása meg különösen jólesik, mert azokat határozottan kevésbé csípem (majd valamikor írok egyet a nyelvsuliról részletesebben).

Ha a kölykök nem is nyaggatnak most pár napig, attól még akad egy kis munkálkodás, ugyanis hétfőn, elsején megyünk férjemmel és Iso-val együtt egy kis videózós munkára. Egy cég készít bemutatkozó videót, s ehhez kerestek 30 waiguorent. Üzleti, öltönyös viselet kell majd, s 500 yuannel honorálnak bennünket fejenként, ami ahhoz viszonyítva nem rossz, hogy lényegében semmit nem kell tenni érte. Majd írok erről is, ha már lezajlott.

Most viszont megyek aludni, mert fáradt vagyok. Holnap jelentkezem két új bejegyzéssel is.

Szerda lévén ma is indultam volna a nyelvsuliba melózni, csakhogy még félkómásan vergődve kopogtattak a lakás ajtaján. A földszinti házkezelő irodából voltak szólni, hogy ázik az alsó szomszéd, így ha lehetséges, valaki legyen itthon, mert jönnek majd szerelni.

Kávé előtt voltam még, így az én agyam sem pörgött rendesen, de azért annyit kiderítettem, hogy a fürdő az érintett, s elvileg pont akkor jönnének, amikor nekem munkám lenne. A kerekek azért még így is forogtak valamelyest, így azt még felvetettem, hogy szerintem az alsó lakó álmennyezeténél kéne a problémát kezelni, mert nálunk nincs víz, a többi cső meg ott van, de nagyon erősködtek, hogy nem, én meg az adott állapotomban rájuk hagytam.

No, mindegy is, később megjöttek a szakik, nekik is vázoltam az aggodalmamat, de ez őket sem különösebben hatotta meg elsőre. Háttérinformációként az olvasók okulására elárulom, hogy errefelé nem szokás a csöveket a falban elvezetni, de még az elektromos vezetékekkel sem szoktak eképpen eljárni. Kevésbé kulturált kivitelezés esetén a vízcsövek a fal mellett mennek, az áramot meg sín alatt, a falon hurcibálják A-ból B-be, normálisabb megoldásként pedig - mint nálunk is - álmennyezetet is szoktak használni. A csatornázás csöveit láttam már a házak oldalában is, a lakásokon kívül, de ez értelemszerűen csak ennyire délen fordul elő, ahol garantáltan nincs fagyveszély.

A két szaki már kezdte felmérni a terepet, hogy hol álljon neki a fürdő padlójának-falának szétveréséhez, amikor végül elkezdtem az állmennyezet kockáit elmozdítani a helyéről, s ügyesen megmutattam nekik a fenti szomszédtól jövő csöveket. Mivel a mi látható csöveink egyértelműen nem szivárogtak, lent kéne keresni a hibát. Na, erre végül aztán kapcsoltak, s elmentek, hogy emelettel lejjebb kezeljék a helyzetet. Végül sikerrel.

Tegnap órám volt Iso nyelvsulijában, ahogy az hétfő esténként menetrendszerűen történni szokott. Azonban Iso szólt, hogy ha ráérek, utána beülhetünk sörözni valahová. Így is lett.

Iso egészen közel lakik a sulihoz, pontosabban a suli egy, a lakóházak aljába applikált bevásárlóközpontban foglal helyet, s ezen házikók egyikében él. Csak lemászik pár emeletet, s már ott is van.

Meséltem már, hogy mi merre élünk jelenleg. A környéket szeretem, s maga a lakáska is jó állapotban van, de marha kicsi, talán ha 20 négyzetméter lehet. Ami még nem is lenne akkora tragédia, bár tagadhatatlanul nem a legkényelmesebb állapot, de számtalan hátránya van a méreten kívül is. Mivel pici a légtér, ha kissé megnő a hőmérséklet odakinn, ami Shenzhenben az év nagyobbik felében evidens szituáció, azonnal járatni kell a légkondit. Elég egy zuhany vagy egy főzés, s máris több fokkal melegebb van benn, de szerintem még kettőnk teste is áraszt magából annyi meleget, hogy befűtse a lakást.

Egy a lényeg, egy ideje már gondolkodom azon, hogy amint lejár a szerződésünk (előrelátóan csak fél évre kötöttem meg), cuccolni kéne valahová. Mivel közben lett ez a kedvemre való munka a nyelvsuliban, s mert shenzheni viszonylatban még az a környék is megfizethető, lehetőség szerint a munkahelyem mellé. Iso 4000 yuanért bérli a saját kecóját, s ezért a pénzért egy közel 50 négyzetméteres lakást adnak, aminek a hasznos területe még több is ennél, mivel a kínai viszonylatban nagy belmagasság miatt a nappali felének hosszában ki van alakítva még egy galériás hálószoba is. Nem házilag, eleve így épülték meg őket, normális lépcső visz fel. Szóval van egy nappali, erkély, a galéria, még egy hálószoba, egy nem túl nagy konyha és egy egész nagy fürdőszoba. És legalább öt helyen ablak, ahol normálisan lehet szellőztetni. Kettőnknek bőven kényelmes méret lenne, s még akár a család is befér, ha látogatóba jönnek majd. És bár nem újak az épületek, a lakások állapota még messzemenően elfogadható, a wuhani szuper kéglimtől eltekintve messze jobb bármelyik kínai lakóhelyemnél.

Szóval most az a terv, hogy augusztus végén cuccolunk arrafelé, Isoék segítenek keríteni egy lakást, állítólag nem nehéz. Ehhez még az is kell, hogy férjem megkapja a munkát, ami most neki kinéz. Ha minden igaz, úszásoktató lesz belőle. Elvégre európai és tud úszni, szóval kellően képzett hozzá. Májusban majd elválik, miképpen alakul ez a dolog.

No, de visszatérve a tegnapra. Iso kéglijének megtekintése után átmásztunk egy beülős helyre, ahol nem sokkal később csatlakozott hozzánk Fly, a sulink zenetanárja (vagyis csak extanárja, most lépett le, saját helyet nyit majd, de továbbra is a legnagyobb harmóniában vannak Iso-val), az ő barátnője, majd a férjem is.
Beszélgettünk, iszogattunk, majd Iso távozása után még eszegettünk is. Képek a galériában, magyarázatokkal dúsítva.

Férjemről nem sok szó esett eddig a blog hasábjain. Futólag persze említettem, hogy erre-arra járunk-kelünk, épp ezt vagy azt csinál, de ebben ki is merült a dolog. Ma egy aprócska betekintést engedek az uram küllemébe. Nem ok nélkül, de ezt mindjárt meg is magyarázom.

Valamikor írtam róla, hogy gyárilag, természetesen szőke fiatalemberről van szó, mely típus egyébként sosem szerepelt kifejezetten a preferenciáim között, de nem is volt bajom a jelenséggel. A lényeg, hogy nem tartoztam soha azon nők közé, akik kifejezetten a szőke herceget várták volna, emlékeim szerint őt megelőzően egy szőke barátom volt még huszonéves egyetemistaként, s az a kapcsolat sem tartott tovább 2-3 hónapnál.

Férjem fiatalabb nálam, hogy mennyivel, az legyen az én titkom, de annyit elárulok, hogy kevesebb x-en van túl, mint én. Ez a tény nem zavar, mert huszonéveim eleje óta ez egy kivétellel minden kapcsolatomnál így volt (a kivétel is csak néhány hónappal volt idősebb nálam), bár ekkora korkülönbség még nem volt korábban. Ez van, jól megvagyunk, s nem is látványos. Na, de nem a perverzióimat akarom ecsetelni, hanem férjem hajáról írnék.

Üstöke ugyanis teljesen szőke volt két éve. Nem tejfölös szőke, de még csak szőkésbarnának sem nevezném, egyértelműen szőke volt. Mostanra viszont ennek gyakorlatilag már alig van nyoma. Fiatalabb ugyan nálam, de már bőven túl van azon a koron, amikor az ilyesmi még előfordul, legalábbis így hittem.
Hogy gyermekkorban ez még szokványos, az nem lep meg. Én is szőkeként születtem, de ez óvódás koromra már teljesen meg is szűnt. Magamon kívül is ismerek még sok hasonló példát.

De hogy valaki már jócskán kifejlett felnőttként jusson erre a sorsra, ilyet még sosem hallottam. És mégis. Persze, ha nagyon okoskodni akarok, jelei ennek is voltak. A gyermekkori fotóin majdnem fehér a haja, s még kamaszként is jóval világosabb volt, mint amikor megismertem. Na de akkor is. Fura.

Tanulság: ha megtaláljátok a felnőtt szőke herceget, még belőle is lehet barna. Ezek után még azt sem tartom kizártnak, hogy akár a harmadik x után is.

Két éve vs. idén

Tavaly nagy sikere volt sellőlány Fülöp-szigeteki élménybeszámolójának, s mivel idén is hívta Ázsia, s Sri Lankában járt, egyértelmű hogy újabb vendégposztok jönnek. Még sosem jártam a szigetországban, ahogy feltételezem, hogy az olvasók túlnyomó többsége sem, s így még inkább kíváncsisággal olvasom sorait. A kommenteket nem kell sajnálni.

__________________________________________________________________

A legutóbbi két hónapos dél-kelet ázsiai út után lassan eltelt egy év, és egy ideje újra éreztük belül a semmivel össze nem téveszthető bizsergést: menni kell. Ázsia olyanná vált számunkra, mint a szirénhang. Ahol még a felfedeznivaló, de nem akartunk eszeveszett rohanást, túl sok reptéri várakozást. Olyan helyet kerestünk, ahol arányban áll a kultúra a földrajzi szépséggel és a zavartalan pihenéssel, ha úgy alakul. Most négy hét állt a rendelkezésünkre. Így esett a választásunk Sri Lankára.

ÉRKEZÉS

Helyi idő szerint hajnalban szálltunk le a Bandaranaike nemzetközi reptéren. Bár a fővároshoz, Colombóhoz kötik, valójában jóval közelebb esik Negombóhoz, a tengerparti halászvároshoz. Sokak ezért itt kezdik vagy fejezik be a nyaralásukat, és a helyi szolgáltatások nagy része is a tranzitnyaralókra szakosodott. Tekintettel a korai érkezésre, mi is így tettünk, miután az airbnb-s szállásadóink biztosítottak minket arról, hogy tudnak fogadni bennünket a szállásunkon.

A 30 napos vízumot lehet (és érdemes) előre megvásárolni az interneten keresztül, így gyorsabb az ellenőrzés és a díj is kedvezőbb. Bár feltűnő volt a tömeg a tranzitváróban (mint később kiderült, a nappali órákban javítják a kifutópályát és emiatt az éjszakai órákra tették át a járatokat), gyorsan haladtunk és a szükséges mennyiségű pénz váltásán is hamar túlestünk. Mint később megtudtuk, felesleges volt óvatoskodni a reptéri árfolyammal, nem váltanak rosszabbul, mint bárhol máshol az országban.

Amikor kiléptünk a szabadba, ismerősként simított meg minket a hajnali meleg levegő, és az első tuktuk* sofőr is nyomban lecsapott ránk. Meglepetésünkre, elsőre bemondta azt az árat, amit normálisnak mondanak, így pár perccel később már robogtunk is vele Negombo felé. Amíg a „parkoló” felé követtük a sofőrt (mivel a tuktukkal nem lehet behajtani a reptérre, a sofőrök megállnak valahol a bozótosban, aztán átsétálnak a reptérre utast fogni maguknak), egy fura jelenségbe botlottunk, ami aztán végigkísérte az utunkat számos helyen, átszőve és felülírva képzelgéseinket az egzotikus környezetről. Egy fára zsúfolódva varjak százai károgtak hangosan és potyogtatták ürüléküket. Ez a hangzavar és látvány még a legidillibb helynek is dögvész jellegű hangulatot adna, nem kevésbé rombolva az egyébként is lepattant helyi városokban kapott benyomásokat. Ahol tereken és a partok mentén fekete felhőben csapongva vagy villanydrótokon sormintaként gubbasztva, mindenhol ott voltak.

* A tuktuk (fülke egy motoron, elöl a sofőr, mögötte egy dupla ülésen az utasok és a csomagok), mint univerzális közlekedési és szállítóeszköz mindenhol, a nap bármely szakában elérhető. Rövidebb távokon, vagy olyan helyeket, ahol nincs tömegközlekedés megfelelő alternatívája a szárazföldi közlekedésnek. A fuvardíj környék- és sofőrfüggő, alkudni kötelező. Térképet egyik sofőr se tud olvasni és a főútvonalak nevein kívül a kisebb utcaneveket se nagyon ismerik, ezért teljesen felesleges nekik ezeket mutogatni. A szállásadó felhívásával (akár az éjszaka közepén) célirányosabb a navigáció, esetleg ismertebb helyszínek említése is hasznos lehet.

NEGOMBO

A sofőrnek persze fogalma sem volt arról, hol van a Deniya Road, se a Szent Antal templom, és hiába a szállásadó hívása is. Ezért több kör leírása után az útszéli rendőrök igazították útba végül, egy főútról nyíló, ívesen lekanyarodó, jellegtelen kis utcába. Pedig a plébániát jól láthatóan jelezte, még a főúton a bárgyú arcú szent, kisded Jézust karjában tartó képe. Eltérően a többségében buddhista, hindu és muszlim lakosságú városoktól, a kolonizációs hatásoknak köszönhetően Negombo katolikus város, ezért elég sokfelé látható katolikus templom vagy szentély.

Szállásadóink, egy amerikai pár, akik kalandos életük nyugdíjas éveit töltik épp Sri Lankán, már vártak minket a hajnali sötétségben az udvaron. Mivel a két kiadó szobájuk még foglalt volt, a földszinti nappali-loungeban tölthettük el azt a pár órát, amíg a szobánk felszabadult. Néhány üzenetváltás és némi netezés után snitt, majd házigazdánk hangjára ébredés, már a nappali fénnyel megtelt térben. „Kértek palacsintát?” Nem volt könnyű elmacskásodott végtagokkal kikászálódni a butterfly chairből. A férjem gyorsabb volt és élelmesebb is, rávágta, hogy igen. Pár perc múlva, az álmot részben kivakarva a szemünkből, már az étkezőben ültünk, míg házigazdánk lelkesen halmozta a tányérunkra a frissen kisült amerikai palacsintát, juharszirup helyett pálmacukor sziruppal (kitul treacle), ez ugyanis a helyi verzió. A nyitott ablakon keresztül részegítően hatott a napfény, a fákon lógó, vese alakú, zöld mangók látványa és a trópusi madarak zsibongása. A szobánk is elkészült, így egy gyors tisztálkodás után még visszaájultunk egy gyors, testet-lelket átkalibráló alvásra.

Dél körül ébredtünk úja, és nekivágtunk a zsibongó főút melletti bódésorok felfedezésének. Házigazdáink segítségével 20 perc alatt lett SIM kártyánk és prepaid előfizetésünk, megmutatták a közeli legjobb éttermeket és kifőzdéket. Innen már egyedül folytattuk Negombo nem kifejezetten jellegzetes központja felé. A főutak zajosak, szmogosak, nagyívben előzgetik egymást a járművek hangos dudaszóval, a déli tikkasztó meleg és tűző nap különösen pokolivá fokozva ezt a víziót. Az utcakép a szokásos, az üzletek elé halmokba kipakolva az poros áru, legyen az pvc cső, ágymatrac, konyhai felszerelés, zöldség, gyümölcs. Az útszéli csatornákon billegő betonlapok, ahol hiányzik, ott látható a szeméttel együtt hömpölygő, seszínű bűzös víz. Egyetlen üzlettípus válik ki a káoszból a maga ázsiai szemnek tetszetős pompájával, az ékszerboltoké, amelyek zálogházak is egyben. Már Malajziában is láttuk, hogy az arany jó befektetetés. Ha egy család pénzhez jut, akkor bevásárol az ékszerekből, ha pedig megszorul, beadja a zaciba. Utóbbi a bolt hátsó részén, fémkorláttal elválasztva az üzlettértől. A legtöbb zaci pénzt is bevált, sokszor jobban, mint a bankok. És itt is lehet alkudozni az árfolyamon, még útlevelet se kérnek a tranzakcióhoz. Így innentől kezdve rendszeresen a zacikat kerestük, ha pénzt akartunk váltani. Mert Sri Lankán, ahogy az ázsiai országok többségében a készpénz a leggyakoribb fizetőeszköz, és a dollár a legjobban váltható valuta. Néha váltani se kell, ha a helyzet úgy hozza.

Negombo nem sok látványosságot tartogat, így elegendő itt egy-két éjszakát eltölteni. De ha valaki jobban el szeretne merülni a városka látnivalói között, érdemes megnéznie a halpiacot (ahol hajnalban a legtöbb a látnivaló és legjobb a kínálat), a romos holland erődöt és csatornákat, illetve a szigetekkel tűzdelt, hajókkal bejárható lagúnákat. A tengerpart nem túl dekoratív, de a strandos rész kielégítő, itt-ott szállodákkal és teraszokkal. A nagy hullámokat vető tenger a halpiac közelsége miatt, azért egy-egy halfejet néha kidob magából. Mi a piacot szinte azonnal letudtuk a kora délutáni, fő jellegzetességét nélkülöző ürességben. Néhány standon még ki voltak rakva a hajnalban fogott halfélék, amelyeket már megtaláltak a legyek. Egy barátságos, cserzett bőrű bácsi menten mellénk szegődött és érdekfeszítően mesélte, hogy melyik hal micsoda, mit készítenek belőle, milyen a halászélet, majd a part felé irányítva minket, azt is elmesélte, hogy miként dolgozzák fel, sózzák és szárítják a halakat. És ezek a kéretlen alkalmak megannyiszor a bájai és fűszerei a felfedezésnek. Nincs konkrét megállapodás, csak belecsusszanás a helyzetbe, mint alku nélkül szerződő felek között. A rituálé része, hogy az önkéntes felajánlást aztán a szolgáltató fél utólag igyekszik feljebb tornászni, de végül megelégszik azzal, amennyit az aznapi kliensétől kap.

_______________________________________
Ez még nem a vége, lesz folytatás!

A kölykök óra végi éneke a videón. Cukik. Amy is köztük van.

Meglepetten olvastam valamelyik nap a hírt, hogy otthonra fagyot jósoltak, ez azért már hazánkban sem annyira szokványos április közepén. Nos, felénk ez a helyzet határozottan nem fenyeget. Már rövidnadrágban vagyok kénytelen járni, s a légkondit is járatni kell, mivel stabilan 30 fok körüli értékek vannak. A szokásos kellemetlen páratartalommal.

Az egyik nap hazafelé jövet lőttem egy apró videót a metrótól hazáig. Egész pontosan a korábbi cikkben megörökített, újonnan épült magasháztól. A minőség a szokásos, s ezt csak súlyosbítja, hogy gyaloglás közben eléggé be-bemozog a kamera, de ezzel szerintem nem okozok meglepetést senkinek.

A felvételen látható, erősen kínai, korántsem steril vagy hipermodern utcán keresztül vezet az utam, de leírás helyett inkább csekkoljátok a videót, ha kedvetek van hozzá. Inkább a hangulatot ragadja meg.

Az indavideo az istennek sem akarta feldolgozni, így ma végül youtube-ra raktam fel. És még nem is a jó irányba néz (az én hibám), így ha lehet, inkább telefonnal nézzétek, a monitort nehezebb forgatni.