Az elég közismert tény, hogy a kínaiak nem latin betűvel írnak. Az írás ugyanis nem hangokat jelöl ebben a nyelvben, hanem fogalmakat (a külföldi hely- és személynevek, egyes szakkifejezések kínaira való átfordításánál ez nincs teljesen így, de ez egy elég specifikus eset, úgyhogy ne menjünk bele).
Ez azzal jár, hogy az íráskészség elsajátítása komoly szellemi munkával jár, a gyerekek már az óvódában elkezdik (természetesen nagyon egyszerű írásjelekkel), s a folyamat még az egyetemi képzés alatt is tart.

Az is aránylag ismert kijelentés, hogy cirka ötvenezer írásjegy, kínaiul hanzi létezik. Ha figyelembe vesszük, hogy jellemzően szavakat jelölnek, így már nem annyira meglepő.
A mindennapi élet során néhány ezer írásjegy ismerete bőven elegendő, s egy átlagos kínai sem tud ennél többet, illetve ha nagyon alacsonyan képzett, akkor még ennyit sem. Az írásjegyeket viszont sajnos be kell magolni, másképp nem lehet megtanulni őket. Ez egy roppant fáradtságos folyamat, de sokat elárul a kínai oktatás milyenségéről is.
Nálam okosabbak mondják azt, hogy a tanulás során a magolást és a kreatív, logika és megértés alapján történő ismeretszerzést elég nehéz párhuzamosan folytatni. Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor már könnyebben érthető, miért is nehéz európai módszerekkel okítani ideát. Írnia mindenkinek kell, így ezt a terhet kiiktatni nem lehet a diákok életéből.

Szeretek kínaiul írni. Annak idején volt jó fél év lemaradásom a beszédhez képest. Nem alaptalanul túl komplikáltnak találtam, s nem igazán akartam vele foglalkozni. Sajnos be kellett látnom elég hamar, hogy a kettő együtt jár. Ennek ellenére - talán mert magolni nem nagyon szeretek - az íráskészségem sokáig nagyon vacak volt. Természetesen nem maga a technikai része, hanziket írni semmivel nem nehezebb, mint bármi mást. Még szépen tenni ezt - no, nem kalligráfia szintjén, az egy külön művészeti ág - sem komplikált, így aki latin betűkkel tud szépen írni, annak ezzel sem lesz gondja. Egyszerűen nagyon kevés írásjegyet ismertem, s dacára annak, hogy aztán az egyetemen volt szerencsém tanulni klasszikus kínai nyelvet is, rendszerint nagyon hamar ki is röppentek a karakterek az agyamból.

A Kínai Népköztársaságban ma használatos kínai írás nem egyezik meg azzal, amit a történelem során használtak. A szocialista éra alatt több hullámban egyszerűsítették az írásjegyeket az analfabetizmust visszaszorítandó.
Ez, az írás elsajátítását nagyban megkönnyítő találékonyság nem mindenhol vert gyökeret a kínaiak lakta világban. Taiwan, Makaó és Hongkong területén ma is a régi, egyszerűsítetlen írást használják, míg Szingapúr minimális eltérésekkel a szárazföldi verziót választotta.
A klasszikus kínai szövegek olvasásához az egyszerűsítetlen írásjegyek ismerete nélkülözhetetlen, így magasabb oktatási szinteken a Népköztársaságban is tanítják ezeket.

 Az igazi áttörést az életemben az online kommunikáció hozta meg. Számítógépeken a kínai karaktereket azok standard pekingi latin betűs átírása, az ún. pinyin segítségével viszi be a felhasználó. Miután rengeteget chateltem kínai ismerősökkel, nagyon hamar nagyságrendekkel többet fejlődtem e téren, mint korábban évek alatt. A passzív tudásomra már nem lehet panasz, az aktív kissé problematikusabb.

Ugyanis a kínai írás egyik sajátságos jellemzője, hogy nagyon eltérő ez a két fajta tudás. Esetemben is, de bármelyik kínai esetében így van. Ez annyit jelent, hogy rengeteg olyan írásjegyet felismerünk, megértünk, amit leírni már nem tudnánk, vagy csak komoly agymunka mellett. Ez különösen a kézírás visszaszorulása óta figyelhető meg, a nyugati világhoz hasonlóan itt is egyre kevesebben és kevesebbet írnak papírra, így a jelenség természetes.

Az okostelefonokon van lehetőség kézírással bevinni a karaktereket. Amikor megvettem a sajátomat, kíváncsiságból chateltem pár hétig ezen a módon, s az eredmény elég lesújtó volt. Úgy cirka minden huszadik karaktert ki kellett keresnem, mielőtt be tudtam volna írni, noha sejthető, hogy nem az atomfizikáról beszélgettünk. Pár nap után azért már jobban ráállt az agyam, s a leggyakoribb írásjegyeket már gond nélkül írom újra. Ettől függetlenül tudom, hogy az sem sokkal tartana tovább, hogy ismét kihulljanak az aktív tudásomból. Gyakorlás nélkül ez a sors vár minden kínai írástudóra. 

Jövő héten itt a munka ünnepe. Ennek örömére egész héten nem lesz tanítás, legalábbis a hétköznapokon, de a többi meg engem nem érint igazán.

Mivel Kína hivatalosan még mindig kommunista ország, így a munkásmozgalmi ünnep egyike azon alkalmaknak, amikor a dolgozók lazulhatnak. Korábban egy teljes hétig nem kellett melózni ilyenkor, de aztán kissé enyhült a rendszer, s újra elismertek több hagyományos ünnepnapot is, s tették ezt a május 1-je rovására.
Mára csak három napos lett az ilyenkor járó pihenőidő, de cserébe például a Qingming idején sem kell dolgozni.

A suli az más kérdés. Itt azért kicsit többet engednek meg maguknak, így nekünk egy teljes hetünk lesz pihengetni.
Nem mondom, hogy rosszul fog esni.

Angol szakos kollégának fia született. Nagy most az öröm náluk, már egy ideje várták a babát, csak állítólag nehezen akart összejönni. Ahogy mindenütt a világban, itt is jár az újszülött mellé név. Kapott is a pici, de ne menjünk ennyire előre.

Kínában a(z egyébként a név elejére írt) családnevek száma nagyon alacsony. A leggyakrabb száz családnév alá tartozók nagyjából lefedik a teljes lakosságot, de még ez is torz adat: a két legelterjedtebb külön-külön közel 10%-kal rendelkezik a nevek piacán. Az én kínai családnevem, a Wang (王) az egyike ennek a kettőnek. Majdnem százmillió ember Wang.
Kína igencsak tekintélyes mértékű lakossága folytán, ha csak a fenti Wangokból indulunk ki, óhatatlanul adja magát, hogy pusztán ez alapján nehéz elkülíteni egymástól az embereket. Kreatívkodásra így a keresztnevek területén kerülhet sor.

A keresztnevek ugyanis teljesen szabadon formálhatóak. Jellemzően egy vagy két karakter (írásjegy, s ebből következően szótag) hosszúak, de nincs államilag megállapított hivatalos utónévtár meg a nevek engedélyezésével foglalkozó bizottság. Mindenki annak hívja a gyermekét, ami neki jól esik. Ennek megfelelően pusztán név alapján legfeljebb következtetni lehet valakinek a nemére, de bizonyosat nem lehet tudni.
A következtetés alapja, hogy az utónevek jellege azért nemenként eltér általában. A lányok esetében gyakori a szépséggel, szelídséggel kapcsolatos keresztnév, a fiúknál pedig sokszor utalnak a karakterek az erőre, bátorságra. De azért vannak kakukktojások is. Mingchun (明春) neve például ilyen. Szó szerint ragyogó, fényes tavaszt jelent, ami inkább lányos, őt a neve alapján lánynak is szokták gondolni.
A saját kínai keresztnevem már sokkal inkább tipikus, a Liping (丽萍) szépséges békalencsét jelent.

Minthogy a divat itt is létezik, még a kötetlen névválasztás ellenére is simán előfordul, hogy egy-egy népszerűbb néven közel háromszázezren élnek az országban. Ez persze főleg a pórnépekre jellemző, a kifinomultságára felettébb kényes kínai értelmiség köreiben erre nem kerülhet sor. Náluk az a sikk, ha az utód neve annyira egyedi, hogy a lakosság zöme el sem tudja olvasni azt.

A ma használatos kínai nyelv mintegy 50 ezer írásjegyet takar. Ennyit természetesen egy kínai sem képes megtanulni, a mindennapi életben néhány ezer bőven elegendő, s a nagyon művelt, irodalmat is gyakran olvasó helyiek szűk rétege sem ismer még 10 ezret sem. Ez önmagában nem baj, mert egyszerűen nincs rájuk szükség. Zömében olyan írásjegyekről beszélünk, amelyek valahonnan a történelem bugyraiból valóak, s ma már nem használja őket senki. Ha ilyenekkel szembesül egy kínai, egyszerűen előszedi az írásjegytárát, s a vonássorrend vonásszám alapján kikeresi (vagy ma már inkább berajzolja az okostelefonjába, s úgy keresi ki).
Ha az értelmiség babát nevez el, akkor is ezekhez az írásjegytárakhoz fordul segítségért. Így élnek túl ezek a jelek a gyakorlatban név formájában, bár viselőjüknek az aláírását ember legyen a talpán, aki magától elolvassa majd.

A kolléga kisfia a Li Kuai nevet kapta. A kuai egészen ritka jel, a beépített írásjegybeviteli rendszerek nem adják ki találatként. Az egyik jelentése: különlegesen méltó. Hát, hogy mire lesz méltó, azt nem tudom, de a különlegesség vitathatatlan.

Régen gasztróztunk, úgyhogy ma ez a rovat is kap egy új bejegyzést.
Az iskolai büfében egész nap kapni bingzit, tulajdonképpen lepényt. Két yuan az ára, s folyamatosan készítik, így szinte mindig friss. Hívják shaobingnek is, mivel shaofenből, édesburgonyalisztből készül a tésztája.
Amúgy kelesztett, s nagyjából a mi lángosunkra hasonlít. Leszámítva, hogy ezt töltik, darálthúsos-hagymás-erős töltelékkel.
Nem rossz úgy, s az erőset is szeretem, de ma kértem a roppant kedves konyhás asszonyokat, hogy adjanak már nekem egyet üresen. Így már egészen lángosszerű, de azért a tejföl hiányzik.

Itt szaggatják és töltik (fenn), itt pedig már sül (lenn).

Épp az alsós másodévesekkel volt reggel órám, amikor úgy tíz perccel a kezdés után bejött az osztályfőnökük, s az elnézésemet kérve félbeszakította azt. Szólt pár diáknak, akik az utasításainak megfelelően az egész táblát elfoglaló méretben felfirkantották, hogy "tanuljunk meg védekezni a H7N9 ellen". De mindezt borzasztó precizitással, mindenféle színes krétát felhasználva, a méreteket vonalzóval méricskélve.
A kollegina közben folyamatosan traktálta őket utasításokkal, melyik karakter miért nem tetszik neki, s hogy azt így vagy úgy javítsák ki. A táblán van néhány apró, igazán nem szembeötlő horpadás is, amiket nem fogott be a kréta, na, például azokat is után kellett színezni, aztán az írásjegyek peremét (merthogy vastagon lettek felrajzolva) is ki kellett húzni egy-egy másik színnel.

Nem nagyon tudtam mire vélni a dolgot. Az osztályokban lévő egyik táblát (merthogy kettő van, a terem két ellentétes végén) folyamatosan valami roppant tartalmas mázolmány díszíti, néhány hetente változó tematikával, mint a tanárok napja, a kulturáltság vagy az őszközép ünnepe.
Most viszont a tanítás során használt táblát kenték össze, ráadásul az órám alatt. Hogy miért volt ez ennyire lényeges, nem értettem. A vírus emberről emberre való terjedésére továbbra sincs példa, s 21-en haltak meg összesen, mialatt még mindig nincs 100 fertőzött sem. Kína milliárdos népességéhez képest beláthatjuk, hogy ez semmi.
Kb. öt perccel a kicsengetés előtt aztán végeztek, a tanárnő meg elment. Kérdeztem a kölyköket is, hogy ez most mire volt jó, de érdemben nem tudtak hozzászólni. Végül fény derült a titokra, mert visszajött a kollegina a chongqingi tv forgatócsoportjával együtt. Ennek tiszteletére dekorálták ki a termet.

Röviddel ezután a másik szárnyban jártam, mert megjött a fizetési csekkem. Addigra már ott járt a stáb, s egy, az alkalomra beöltöztetett permetező takarítónőt filmeztek bőszen. Hogy ez mennyiben járul hozzá az influenza elleni védelemhez, az nem áll nagyon össze, de biztosan tartalmas összeállítást készíthettek.

Nem szép dolog általánosítani, de a kínai jellemzően nem nagyon figyel oda arra, hogy mit kezd a szeméttel. Bár hulladékgyűjtők elég sűrűn vannak a városban, ez a legkevésbé sem befolyásol senkit, amikor valamitől meg akar szabadulni.
A legkisebb lelkifurdalás nélkül szórnak bármit az utcára, napraforgóhéjat, üres üdítőspalackot, cigarettacsikket vagy épp gyakorlatilag bármit. Estig fokozatosan gyűlik a szemét, frekventáltabb helyeken akár egészen tetemes mennyiség is.
Aztán lemegy a nap és mire felkel, Fengjie újra tiszta.

Nem kisangyalok tüntetik el a koszt, hanem köztisztasági munkások tucatjai. Rengetegen vannak, s seprűvel, lapáttal felszerelkezve, még az első gyalogosok feltűnése előtt tisztára varázsolnak mindent.

Korán, 5 óra felé dolgoznak, amikor még kihalt minden. Szorgos munkájuknak köszönhető, hogy rend van.
És reggel valóban az van. Csak aztán jönnek a népek újra és teleszórják az egészet...

Tegnap, mialatt Ya'anban a földrengés zajlott, s miközben én két leányzóval a kölcsönzőket jártam, meglepően szép tiszta volt az idő.
A telefonom sajnos lemerülőfélben volt, így csak ez az öt kép készült.

Az Új Évszázad melletti téren épp pár idősebb helyi kardozott (fenn),
a bevásárlóközpont melletti butikokkal teli utca (lenn).

A város főutcájának túloldalán épp táncolnak (fenn), a táncolók melletti "szakadékban" is épülnek szorgalmasan. Az a már majdnem kész épületegyüttes az, amit az egyik legelső fengjiei fotómon lekaptam, akkor még zöld hálóval borítva (lenn).

A Yangyang bevásrlóközpont melletti utca. Csak úgy.

Kínai idő szerint reggel 8:02-kor Ya'an városában Richter-skála szerinti 7-es erősségű földmozgást mértek. A Chengdutól nem túl messzi város tőlünk eléggé arrébb van, itt semmit nem lehetett érezni. Kivételesen fenn voltam a soppingolás miatt, s épp az iskola kapujában vártam ebben az időben, de a leggyengébb rezgésnek sem volt nyoma.

Ya'an környékén ezzel szemben lényegesen durvább a helyzet, már száz fölött jár a halálos áldozatok száma, s félő, hogy emelkedni fog.

Az A pont Ya'an, a B Fengjie. Nincs közel.

Szemben Fengjievel és környékével, ahol ilyen szempontból nyugodt a helyzet, s emberemlékezet óta nem volt földrengés, a tibeti fennsík és a Chengdu környéki termékeny szecsuáni medence találkozásánál erre már gyakran volt példa.
A kínai vezetés azonnal reagált a helyzetre, s minden fontosabb figura úton van Ya'anba. Ugyancsak bevetették a hadsereget is a mentést elősegítendő, ugyanis félő, hogy még rengetegen vannak a romok alatt.

Bár még sosem jártam arrafelé, sanszos, hogy Ya'an is ugyanolyan lepukkadt lehetett, mint a régi kisvárosok. Leginkább ennek köszönhető a néha-néha fellépő szerencsétlen természeti katasztrófák pusztító hatása: az ócska épületek összedőlnek, s maguk alá temetik a bentlakókat.

Szerencsére már nyolc óra volt, mire bekövetkezett ez a mostani eset, nem aludt szinte senki. 1976-ban Tangshanban, a modern idők messze leghalálosabb rengésekor hatalmasat rontott a helyzeten, hogy az éjszaka közepén lett rommá az egész város.

De egy szó mint száz, itt minden rendben.

Előrebocsátom, hogy utálok vásárolni. A ruhabeszerzés meg tényleg az egyik legkellemetlenebb elfoglaltság számomra. Tudom, a lányokra ez nem annyira jellemző, legalábbis a sztereotípiák alapján, de ebben konkrétan látok igazságot bőven. Kevés dolog tud kiborítani jobban, mint a próbálgatás, szöszmötölés. Így otthon a csajos shoppingolást mindig is igyekeztem elkerülni.

Most viszont muszáj volt ruhát nézni, s ha eltekintünk attól, hogy az ötödik helyen találtuk meg a kiválasztott darabot, s így egy egész délelőttöm ráment, még aránylag élveztem is.

Ahogy sejteni lehetett, a legtöbb ruci nem rám lett szabva. Az itteni nők zöme már-már krónikusan sovány, meg eleve apró termetű. A cipzáros megoldások így eleve esélytelenek voltak, képtelenség lett volna őket összezárni, még beléjük bújnom is ritkán sikerült.

Végül egy fűzős ruha lett a nyertes. Ez volt számszerűleg a harmadik, ami átalakítás nélkül rámjött, de amint rámadták, s kimentem megnézni, egyértelmű volt, hogy nem kell tovább keresni. Nagyon tetszik, azt hiszem, megfelelő lesz a fesztiválra. Az öltözékemre immár nem lesz panasz.

Ahogy a hallomásokból arra számítottunk, a bérleti díj 500 yuant kóstál egy napra majd, de ezt az iskola rendezi.

Nem feledkeztem meg erről a kérdésről, csak mostanában elég sűrűn telnek a napjaim. A szokásos (s meglehetősen gyenge) terhelés mellett, amit a tanítás ró rám, legalább ugyanennyi időm rámegy az angol kulturális fesztivál szervezésére is. Plusz még a gyakorlás, ami ezen felül jön. De nem panaszképp írom, pláne, hogy ez utóbbi többletmunka sokkal inkább szórakozás, mint tényleges vesződség, csak igyekszem az inaktivitást kimagyarázni.

Kínában - a bolygó más részeihez hasonlóan - az öltözködés milyensége és viselőjének jövedelmi helyzete egymással szorosan korrelál. Ennyivel azért nem lehet letudni, mert sajátos jegyek így is megfigyelhetőek.

Az első, s talán európaiként leginkább szembeötlő különbség, hogy az itteni nők lényegesen kevésbé öltöznek lengén, mint odahaza. A dekoltázs mutogatása meglehetősen ritka, de még a pántos felsőrészek sem túl gyakoriak. Jellemzően a vállakat, a melleket és a hasat is egyaránt takaró felsőket hordanak még a fiatalok is, a nyugaton megszokott felpolcolt, kipakolt keblek itt nem igazán nevezhetőek illendőnek.

Ezzel összefüggésben például magam is beújítottam egy komplett ruhatárat a kiutazás előtt, mert bár igazán nem vagyok plázacicának nevezhető, ennyire szolid darabjaim nem nagyon lógtak a szekrényben. Itt meg már azért is bőven megnéznek, hogy fehér vagyok, hát még ha egy kissé többet mutató felső lenne rajtam. Egy darab - tényleg csak icipicit, talán ha a dekoltázs 5%-át mutató - kivágottabb példány van itt nálam, de még az is vállakat takaró fajta. Mindenesetre ha nagyon ritkán azt veszem fel, akkor az összes srác engem figyel. S nyilván nem azért, mert ennyire jó nő lennék, hanem mert nincsenek hozzászokva.

Amilyen szemérmesek a felsőtesttel, annyira természetes a lábak közszemlére bocsátása. Még itt Fengjieben, az amúgy tényleg elképesztően ártatlan és naív diáklányaim körében is normális, hogy egészen rövid, talán combközépig érő szoknyákban parádéznak.

Ezt leszámítva nagy különbséget a fiatalok öltözködésében nem látni. Kicsit később kezdenek el önkifejezni a ruházatukkal, mint otthon, de máskülönben a hordott cuccok látványban nem nagyon térnek el. Max. annyiban, hogy a szakadt meg egyéb nagyon alternatív irányzat errefelé nem igazán jellemző (vidéken legalábbis).

Az idősebbek körében már más a helyzet. Kis számban még ma is vannak Mao-zubbonyos öregek, s értelemszerűen a kevésbé tehetősek ruházata is elsősorban funkcionális.

Fengjieben túl sok gazdag nincs, de Hainanon rengeteg nagyon divatosan öltözött fiatalt látni. A köreikben persze a márkás cuccok dívnak, de mivel a téma ezen része világéletemben hidegen hagyott (vagyis: bár ez épp egy ilyen cikk, de nem, a Szecsuánblog sosem lesz trendi divatblog), túl sok részletet nem tudnék felidézni.

---

Összegezve: aki gazdag, az menő szerkóban nyomja, a női (sokszor nagyon szép) lábak mutogatása természetes, míg az utcán melleket nézegetni nem Kínába kell jönni.