Május 5-én tovább bővült a bolygó legnagyobb metróhálózata. Befejezték a külső körgyűrűt (merthogy van egy belső is), a 10-es számú vonalat, s egyúttal a 14-es, vadiúj metróvonal egy kisebb szakaszát is átadták.

A hálózat immár így néz ki. (Katt rá, ha nagyobban szeretnéd látni!)

Az elsőség, mint ahogy egy korábbi poszt kommentjeiből is kiderült, nem annyira egyértelmű. Ahány lista, annyi helyezés. Attól függően, hogy a szöuli metró hosszához hozzáadjuk-e az ottani vasút kezelésében álló pár vonalat, előrehozhatjuk Szöul azt első helyre, Peking elé. Ugyanakkor Pekingben is van mintegy 80 km-nyi elővárosi vasút, ami nincs beleszámolva a metró teljes hosszába.

Legalábbis nekem nem az, de ebbe könnyen belejátszhat, hogy sosem tanultam pedagógiát, nincs ilyen végzettségem, s egy éve még tapasztalatom sem volt pár korábbi magántanítványt leszámítva. De ők azért fizettek, hogy tanulhassanak, szóval az ő fegyelmezésükkel nem volt gond.

Bár már elég rég jártam középiskolába, amennyire ködös emlékeimből átüt, az alapján az itteni diákok magatartásával nincs semmi komoly gond. A helyi kollégák odaát valszeg felkötnék magukat az első fára. De nekik itt könnyű, tekintélyük van, s az óráiknak komoly tétje.
Ezzel szemben amit én tartok nekik, az lényegében nem számít. Kapnak rá érdemjegyeket, s az angol jegyük 10%-át ebből számítják (ami egy pontszám, százötven körüli max.), de sok vizet nem zavar. Így tudják, hogy igazán nem nagy gond, ha nem mutatnak túlzott érdeklődést a tananyagom iránt.

Ez egy rendes osztály, akikkel épp videózunk és kifejezéseket tanulunk

Amúgy nagyon könnyen kenyérre lehet kenni. Ha rendesen viselkednek, én is igyekszem minél inkább a kedvükre tenni. Normális kölyköknek azt is meg szoktam engedni, hogy ha nem érdekli őket az órám, akkor csendben(!) csináljanak, amit akarnak.

Ellenben ha felhúznak, ez szinte kizárólag az alsós másodéveseknek sikerül, azt nagyon nem díjazom. Szerencsére - sokadik próbálkozásra - sikerült megtalálnom a legideálisabb megoldást a renitenseim kezelésére. Tőlem nem tartanak, így ha fenyegetőzök, nem érek el vele semmit. Ha kiküldöm őket az óráról, akkor egy idő után már maguktól ki akarnak menni. Maradhatna még, hogy kissé megcsapkodom őket, a helyi tanerő jelentős része él is ezzel az eszközzel, de ezt inkább mellőzném. Ha lesz, a saját kölyköm felképelése ellen elméletben nincs kifogásom, szerintem hasznos, ha igény esetén ez a nevelési eszköz rendelkezésre áll, de máséhoz nem nyúlnék.
Csináltam azt is egy időben, hogy felirogattam a neveket, majd odaadtam az osztályfőnöküknek, de eredménye nem volt. Amúgy elképesztő hatást vált ki, ha ő jön be hozzájuk. Azonnal mindenki olyan lesz, mint a kisangyal.

S végül mi vált be? Hát, kicsit szemét húzás, belátom, de jobbat eddig sikerült kitalálnom. Néhány felszólítás után egyszerűen elszedem az aktuális munkafüzetet, amibe a házit írják, ahelyett hogy rám figyelnének, s egy hétig, a következő óráig vissza sem adom.
Ha nagyon nincs mázlijuk, akkor egy olyan kolléga óráján nem fognak tudni házit felmutatni, illetve kénytelenek magyarázkodni, aki nálam jóval kevésbé barátságos, ne adj isten, még fizikai fenyítést is eszközöl rajtuk.

Szemét, de működik. Fürtökben lógnak rajtam ilyenkor óra után vagy olykor még a lakásnál is zaklatnak, hogy adjam vissza nekik. Kicsit nehéz megállni, hogy megessen rajtuk szívem, de igyekszem. Az első néhány esetben azért még megtettem, hogy másnap visszaadtam az érintetteknek, de aztán mivel ez kevésbé bizonyult hatásosnak, kitartok az egy hét mellett, ha törik, ha szakad.
Egyedül azt sajnálom, hogy csak múlt hónapban kezdtem el alkalmazni.

Tudom, gonosz vagyok...

Dacára a tájékoztatás fejlődésének, Kínáról még sokak fejében a szocialista állam képe él. Kétségtelen, hogy az ország hivatalosan népköztársaság, a vezető párt a Kínai Kommunista Párt (mutatóban még van pár kisebb is), de ennek, mármint az ideológiának, a gyakorlatban semmi jelentősége.

Kína egyszerű diktatúra. Jelképeiben még van némi nyoma a hivatalos berendezkedésnek, de egyébként semmi nem utal rá, s az állampolgárokat sem igyekeznek meggyőzni, inkább tapintatosan hallgatnak a témában.

Az oktatás azért némiképp más terület. A történelemkönyvekből nem hagyható ki a téma, noha mindkét fél, a tanárok és a diákok is, tisztában vannak vele, hogy a propaganda értelmetlen.

Elvétve látni sarló-kalapácsot is még, mint ezen a szép képen iskolánk Liaoning szárnyának oldalán.

Már eddig ér az új épület. Az ezekből a szögekből nem is látszik rendesen, de mögötte is folytatódik ugyanilyen magasan, csak kissé mélyebbről, a lenti utcaszintről indulva. Onnan is lesz majd bejárat, ha elkészül.
Nem tudom, meddig magasítják majd még, talán kiderül, mielőtt hazaindulok.

Lassan közeleg a tanév vége, jövő hónap végén már megyek is haza. Továbbra is jó itt lenni, de azért már várom is, az otthoniak hiányoznak.

Múlt héten üzentem is az asszisztensemnek, hogy lassan intézni kéne a repjegyet, s egyúttal érdeklődtem, hogy miképpen legyen. A szerződésem szerint ők fizetik, nem fix pénzt kapok rá. Ahogy azt sejteni lehetett, nem nagyon akarnak ezzel foglalkozni, úgyhogy nekem kell megvennem, aztán majd kipengetik az árát.

A tartózkodási engedélyem június 30-ig szól, akárcsak a tanév, addig el kell hagyjam az országot. Nézegettem a jegyeket, természetesen most is a katariak viszik a prímet. Viszont értelmes áron, cirka 4100 yuanért csak 27-én van jegy az utolsó héten, vagy még egy héttel korábban. Mindenesetre ezt közöltem, s így azt az instrukciót kaptam, hogy vegyem meg azt.

Ha ezúttal nem szól közbe semmi légibaki, akkor 27-én éjfél után nem sokkal hagyom majd el Chongqing légikikötőjét, s egy rövid dohai átszállást követően ugyanaznap délután fél egy fele érek majd Budapestre. Kicsit bekavar, hogy a bolygó forgásirányával szemben röppenünk, ezért tűnik ilyen rövidnek, amúgy kb. 17 óra az átszállással együtt.
Ha meg mégse menne a gép, akkor kibírom a hotelt ideát is, ha meg bakiznak, majd reklamálok megint.

Kénytelen leszek használni az Alipayt, ami olyasmi, mint a Paypal, csak kínai. A Qatarnál sajnos a netbankos fizetés nem megy, csak dombornyomott kártya vagy ez marad. Biztosan bénázok majd vele egy sort, de azért talán sikerül. Holnap a reggeli egy szem órám után le is megyek majd az ABC-be pakolni be repjegyre való pénzt, hogy aztán valahogy ki is fizethessem majd online. Jó móka lesz, alig várom.

Az egyik elsős csoportom ma nagyon idegesítő volt, az egyik kölyköt majdnem megcsaptam, elég nehezen fogtam vissza magam. Pedig ők rendszerint rendesen szoktak viselkedni, de talán a szünet kissé az agyukra ment. Talán az enyémre is, semmi kedvem nem volt ma hozzájuk.
Mindegy, már csak a holnapi 3 órát kell kibírni, aztán a szerda üres. Nagyon ellustultam, de az itteni munkakörülmények mellett ezért nem vagyok vádolható. Még mindig jó itt azért.

A munkáltatók többnyire biztosítanak szállást vagy adnak 1-2 ezer yuan fizetéskiegészítést a lakásbérlésre. Azzal ugyanakkor nem árt tisztában lenni, hogy ezeknek a lakhelyeknek a színvonala az esetek nagy részében jócskán elmarad a megszokott hazai komforttól. Aki egy kicsit is finnyásabb ezekre a dolgokra, s nem bírja a puritán vagy olykor lerobbant viszonyokat, az jobb ha nem indul útnak, vagy csak akkor, ha annyit keres, amiből egy nyugati színvonalú helyet gond nélkül fenn tud tartani. A leendő szállásunkat mindenképp érdemes kielégítő mennyiségű és minőségű fotóval dokumentáltatni előzetesen, így akkora meglepetés nem érhet senkit.


Itt amúgy nem az iskolák kiszúrni akarásáról van szó. Ők tényleg igyekeznek minél jobb körülményeket teremteni, amivel a külföldi elégedett lehet, az más kérdés, hogy egy szerintük megfelelő minőségű lakóhely nem feltétlenül az a waiguoren szemszögéből is.
Itt például a kétszobás lakásomban van a falon egy síkképernyős bazi nagy TV, van légkondim, a szobák tetején ventilátor, s bojlerrel egész nap van melegvíz a lakásban. Mindamellett a padló sima kő, ami otthon a lépcsőházakban szokott előfordulni, a falak repedezettek, a nyílászárók vackok, s összességében úgy néz ki, mint amit otthon nem lehetne egykönnyen kiadni. Mindazonáltal nagyságrendekkel jobb, mint bármelyik kolléga lakhelye a kampuszon belül.



A munkahelyek nem feltétlenül azért alkalmaznak, mert konkrét munkát várnak el. Sokszor csak az a cél, hogy villoghassanak a külföldi tanárral, amitől aztán elegendő beiratkozó lepi el az iskolákat, nyelviskolákat, de emellett egyáltalán nem érdekli őket, hogy mit csinálsz. Itt nálunk például teljesen a lelkiismeretemen múlik, hogy tanítok-e valamit vagy épp netezek órán, mialatt ők a leckét csinálják. Jó, tantervet kell írnom, de még soha senki nem nézett bele, hogy mi van az erre a célra kiosztott füzetemben.
Más helyeken ennél nagyobb a szigor, s olykor a tanórákon kívül elvárnak valamennyi irodai órát is. Ezek az elkövetkező órákra való felkészülést szolgálják, ilyenkor kell megírni a tanterveket, stb.

Fel kell készülni rá, hogy a hazai nyelvoktatási módszerek itt nem mindig működnek. Ha iskolákban tanít az ember, ott eleve csírában megöli azokat a tanulók hatalmas létszáma, míg nyelviskolákban a létszám ugyan nem gond, ellenben a kölykök agya nem feltétlenül fogékony ezekre. Ha a kiérkező tanerő komolyan veszi a dolgát, úgy érdemes lesz saját megoldásokat kitalálnia a helyben megszerzett tapasztalatok alapján.

Az egészségügy Kínában fizetős, de a külföldi nyelvtanárokra a munkáltatójuk általában köt egészségbiztosítást. Erre érdemes odafigyelni. Van, hogy csak a baleseti biztosítást állják, s előfordulhatnak olyan kikötések is, hogy csak a lakóhelyen történő kezelésekre érvényes, vagy épp csak az ott bekövetkező balesetekre (tehát ha a szünetben elugrunk valahova, ott már lehet, hogy nem).
Még ha a jogviszony rendben is van, akkor is tudni kell, hogy a biztosító utólag fizet, s nem is feltétlenül a teljes összeget. A szerződéseket érdemes pontosan átnézni vagy mindenre rákérdezni. Egy komolyabb kórházi ellátás tetemes összegekre rúghat, így azt is előre kell tisztázni az iskolával, hogy ilyen esetekben ők fizetnek-e (általában igen), amíg a biztosító utal.

A kultúrsokk része még, hogy az ideutazó külföldi folyamatosan az érdeklődés középpontjában van. Kevésbé exhibicionista egyedek számára ez elég megerőltető lehet, ha az adott napon már a századik hellózást kapják meg vadidegenektől, akik ennél többet amúgy nem is tudnának mondani angolul. Emellett folyamatosan és leplezetlenül bámulják is az embert, amire nem lehet felkészülni, csak idővel megszokni. A külföldiek által frekventáltabban látogatott helyszíneken ez kevésbé szúr szemet, de különösen vidéken (értsd nem Sanyában, Shenzhenben vagy valamelyik óriásvárosban) elkerülhetetlenül jelen van.

(folyt. köv.)

Talán az otthoni gazdasági helyzetnek köszönhető, de a munkavállalással kapcsolatos megkeresések továbbra sem szűnnek, s ahogy ismertebb lesz a blog, még inkább kapom a leveleket. Az Angoltanárkodni Kínában bejegyzés is különösen népszerű, de amíg abban valami nagyon kezdetleges kisokost próbáltam összerakni, itt most a mindennapokról írnék pár szót.

Előljáróban fontosnak tartom leszögezni, hogy az itteni élet milyensége nagyban függ attól, hogy hova kerül az ember. Fengjienél kevésbé frekventáltabb helyeken külföldi angoltanárok már tényleg elvétve fordulhatnak elő, így nyugodt szívvel tekinthetjük ezt az egyik végletnek.  Az elég könnyen belátható, hogy égbekiáltó ellentétek húzódnak meg egy nyolcvanezres kisváros és mondjuk a kozmopolita Shanghai világa között. Néhány séma azért univerzálisnak tekinthető.

Ilyen például, hogy ha valaki (kínai) nyelvtudás nélkül érkezik, arra számítania kell, hogy a helyiek angoltudása néhány egészen kivételes egyedet leszámítva csapnivaló. De olyan szinten az, hogy ez lényegében minden érdemi kommunikációt meggátol, max. arra jó, hogy egy kiadós, vért izzadós rövid csevej során útbaigazítást kérjen az ember, de még ennek sikere sem garantálható. Nagyvárosokban ez kiküszöbölhető azzal, ha külföldiekkel áll kapcsolatban az idekeveredő hasonszőrű, de azért a mindennapok során nem is kis nehézséggel járhat, ha minden ügyes-bajos, helyiekkel való kommunikációt igénylő feladathoz segítséget kell kérni.

Ugyancsak problematikus lehet az étkezés. Bár a kínai kaja nagyon jó és változatos, az ízlések eltérőek, s sokaknak nem jön be. Ez még kevésbé lenne kellemetlen, de nyugati ételekhez jutni meglehetősen körülményes. Itt megint jobb helyzetben vannak a nagyvárosokban munkát vállalók. Ezekben általában van annyi külföldi, hogy megéri rájuk építeni egy-egy importcikkeket forgalmazó boltot vagy nyugati receptekkel operáló pékséget. Ezek azonban nem nevezhetőek pénztárcabarát helyeknek. Vannak nyugati éttermek is, hasonlóképp nem túl olcsóak.

Ha az ideutazó facér, Kínában biztosan nem fog unatkozni. Bár egyre több a külföldi, az ország közel másfélmilliárdos népességéhez képest elenyésző számban fordulnak elő. Ennek megfelelően a nyugatiak egzotikuma garantálható, s így aztán bőven akadnak helyiek, akik alig várják, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljenek velünk.

Ha a külföldi még sosem járt Kínában korábban, úgy a kultúrsokk hatása egészen biztosan nem fogja elkerülni. Kína, bár fejlődik ezerrel, s a metropoliszok egy része hipermodern, nagyon hamar észre lehet venni, hogy még ezekben is - nyugati szemmel - áldatlan állapotok uralkodnak. A kivitelezések többnyire gyatrák, majdnem mindent chabuduo raknak össze, s a helyieknek különleges érzékük van ahhoz, hogy mindent pillanatok alatt lelakjanak, összerondítsanak. A viselkedési szokások, normák is gyökeresen eltérnek, minden kampány ellenére a kínaiak köpködnek, böfögnek, orrot túrnak, vagy amihez épp kedvük van. A privát szféra fogalmát sem igazán ismerik, hangoskodnak, lökdösődnek, tolakszanak. Ezzel szembesülni, pláne egy nagyobb településen, ahol tömeg (valódi tömeg, akkora, amit otthon el nem tudunk képzelni) van, elsőre nehezen megemészthető, s hosszabb távon is nehéz megszokni.

El kell fogadni a kapcsolatok felületességét is. A külföldi kuriózum, s mint ilyen, nagyon érdekes. A külföldivel ismerkedni, barátkozni nagyszerű móka, amit aztán el is lehet mesélni másoknak. Akinek kevés tapasztalata volt még kínaiakkal, azoknak meg kell tanulniuk, hogy miképp kezeljék ezeket a nyomulásokat. Bármennyire is jó fejnek tűnik valaki, úgy minimum 90% esély van rá, hogy max. egy-két héten belül rádun. Lehet, hogy addig a legjobb barátodnak tűnik, elvisz mindenhová, folyamatosan megvendégel, költ rád, s egyáltalán nem használ ki, de egyszer csak mintha elvágták volna. Eltűnik, nem lesz többé elérhető, nem ér rád. Eleinte nehéz ezt megszokni, de ha mi sem vesszük őket túl komolyan, úgy nem lesz a dologból sértődés.
Akik kitartanak, ők viszont nagyon jó barátokká válhatnak, akikre mindig számíthatsz.

(folyt. köv.)

Tegnap este kicsit szórakoztunk pár gyerekkel, bár majdnem el is maradt az egész. Ahogy írtam, először úgy volt, hogy Mengsi és Cheng'en kísér el, de Mengsi aztán lemondta, Cheng'en meg velem kettesben nem vállalta be (elvileg merthogy ketten karaokezni nagyon unalmas, de valszeg inkább mert zavarban lett volna, itt az ilyen ártatlan dolgok is gyanúra adhatnak okot ellentétes neműek között).

Végül aztán szerzett még pár embert, s nyolcan lettünk, mire a helyszínre értünk. A nem is kicsi szobánk ára 300 yuant kóstált, s mivel a lányok nagy számára való tekintettel nem is alkoholizáltunk (összesen két fiú volt), egyéb költség nem is merült fel. Ez felosztva így 25 yuant jelentett fejenként, ami tényleg nem egy vagyon.

Három ember kivételével mindenki a tanítványom volt, összesen két osztályból vegyítve, a többiek meg Cheng'en ismerősei. Hét után valamivel értünk oda, s kb. negyed tizenegyig tartott az éneklés.

Hazaérvén a kapuőr már aludt, de ez sejthető volt, mert ilyenkor szünetben már 8 körül bezárják az ajtót. Nem volt túl lelkes, hogy felzavartam, de látszólag elhitte, hogy későn ért be a buszom valahonnan. Vagy ha nem, hát nem nagyon érdekelte. Egyszer egy évben kibírja.

A danolászás különben szórakoztató volt, bár ez a két KTV-s kiruccanásom elég szépen rávilágított arra, hogy nem nagyon követem a zenei trendeket. Se a kínait (bár ez némileg logikusabb), se a nyugatit. Többnyire számomra teljesen ismeretlen dalok csendültek fel, s a saját repertoárom is kimerül abban a néhány új zeneszámban, amik Mengsitől ragadtak rám.

Ja, a végén már csak 4-en maradtunk, s a fizetéskor kiderült, hogy valamiért 90 yuan visszajár. Ebből 20-at én kaptam meg, így az egész csak 5 pénzbe került. Takarékos.:)

Néhány kép a végére. Sötét volt, s ezen az okostelefon se segít.

Holnap este elruccanunk karaokezni Mengsivel és Chengennel. Sanyaban már volt szerencsém egyszer ehhez a szórakozáshoz, de itt még nem. Remélhetően jól fogjuk magunkat érezni majd, s a lehetőségekhez mérten (nem a legideálisabbak a termek fényviszonyai) igyekszem majd fotózni is egyet-kettőt.

Ma is volt itt Chengen amúgy, gyakoroltunk egy keveset, meg főleg inkább röhögcséltünk. A dalon már nem nagyon van mit csiszolni, az átkötő szövegek is rendben vannak, pedig még van vagy két hetünk az eseményig.

Azt még ugyan nem egészen tudom, hogy miképpen fogok a szép ruhámban menni, merthogy a földig ér több rétegben. Ha emelgetés nélkül nem lehet benne mozogni, akkor az elég erősen le is fog korlátozni, de ez nem is feltétlenül rossz az esetemben.

Az azért kissé aggasztó, hogy csak a show napján jutok majd hozzá, úgyhogy sokat gyakorolni nem fogok benne, de bízom benne, hogy hasra nem fogok esni nyolcezer néző szeme láttára. Chengen azzal nyugtat, hogy a fények miatt úgyse látni őket, csak pár ezer földimogyoró, de azért kétlem, hogy egyhamar hozzá tudnék szokni ennyi ember tekintetéhez. Nehéz az élet.:)

Mingchun ma ideállított vagy egy kiló gyümölccsel. Legutóbb, amikor esésekkel tarkított vidéki kiruccanásom során a szülőfalujában jártam, a régi házuk tövében növő fáról már szedett nekem pár nem teljesen érett példányt, de egyébként sosem láttam és ismertem ezt a termést.

Pipanak hívják, s éretten kimondottan finom, édes, bár tagadhatatlanul kissé sok macerával jár az elfogyasztása. A viaszos héj eltávolítása után a beltartalom nagy részét a magok adják, de a gyümölcshús igazán kellemes ízű.

Az internet alapján magyarul japán naspolyának hívják, bár sem a külleme, sem az íze nem hasonlít a naspolyához. Na jó, a külleme talán egy kicsit. Ajánlom mindenkinek, aki erre jár.