Angol szakos kollégának fia született. Nagy most az öröm náluk, már egy ideje várták a babát, csak állítólag nehezen akart összejönni. Ahogy mindenütt a világban, itt is jár az újszülött mellé név. Kapott is a pici, de ne menjünk ennyire előre.

Kínában a(z egyébként a név elejére írt) családnevek száma nagyon alacsony. A leggyakrabb száz családnév alá tartozók nagyjából lefedik a teljes lakosságot, de még ez is torz adat: a két legelterjedtebb külön-külön közel 10%-kal rendelkezik a nevek piacán. Az én kínai családnevem, a Wang (王) az egyike ennek a kettőnek. Majdnem százmillió ember Wang.
Kína igencsak tekintélyes mértékű lakossága folytán, ha csak a fenti Wangokból indulunk ki, óhatatlanul adja magát, hogy pusztán ez alapján nehéz elkülíteni egymástól az embereket. Kreatívkodásra így a keresztnevek területén kerülhet sor.

A keresztnevek ugyanis teljesen szabadon formálhatóak. Jellemzően egy vagy két karakter (írásjegy, s ebből következően szótag) hosszúak, de nincs államilag megállapított hivatalos utónévtár meg a nevek engedélyezésével foglalkozó bizottság. Mindenki annak hívja a gyermekét, ami neki jól esik. Ennek megfelelően pusztán név alapján legfeljebb következtetni lehet valakinek a nemére, de bizonyosat nem lehet tudni.
A következtetés alapja, hogy az utónevek jellege azért nemenként eltér általában. A lányok esetében gyakori a szépséggel, szelídséggel kapcsolatos keresztnév, a fiúknál pedig sokszor utalnak a karakterek az erőre, bátorságra. De azért vannak kakukktojások is. Mingchun (明春) neve például ilyen. Szó szerint ragyogó, fényes tavaszt jelent, ami inkább lányos, őt a neve alapján lánynak is szokták gondolni.
A saját kínai keresztnevem már sokkal inkább tipikus, a Liping (丽萍) szépséges békalencsét jelent.

Minthogy a divat itt is létezik, még a kötetlen névválasztás ellenére is simán előfordul, hogy egy-egy népszerűbb néven közel háromszázezren élnek az országban. Ez persze főleg a pórnépekre jellemző, a kifinomultságára felettébb kényes kínai értelmiség köreiben erre nem kerülhet sor. Náluk az a sikk, ha az utód neve annyira egyedi, hogy a lakosság zöme el sem tudja olvasni azt.

A ma használatos kínai nyelv mintegy 50 ezer írásjegyet takar. Ennyit természetesen egy kínai sem képes megtanulni, a mindennapi életben néhány ezer bőven elegendő, s a nagyon művelt, irodalmat is gyakran olvasó helyiek szűk rétege sem ismer még 10 ezret sem. Ez önmagában nem baj, mert egyszerűen nincs rájuk szükség. Zömében olyan írásjegyekről beszélünk, amelyek valahonnan a történelem bugyraiból valóak, s ma már nem használja őket senki. Ha ilyenekkel szembesül egy kínai, egyszerűen előszedi az írásjegytárát, s a vonássorrend vonásszám alapján kikeresi (vagy ma már inkább berajzolja az okostelefonjába, s úgy keresi ki).
Ha az értelmiség babát nevez el, akkor is ezekhez az írásjegytárakhoz fordul segítségért. Így élnek túl ezek a jelek a gyakorlatban név formájában, bár viselőjüknek az aláírását ember legyen a talpán, aki magától elolvassa majd.

A kolléga kisfia a Li Kuai nevet kapta. A kuai egészen ritka jel, a beépített írásjegybeviteli rendszerek nem adják ki találatként. Az egyik jelentése: különlegesen méltó. Hát, hogy mire lesz méltó, azt nem tudom, de a különlegesség vitathatatlan.