Most már igazán nem érhet kritika, hogy nem veszem ki a részemet a helyi társadalmi feladatvállalásból. Nem mintha eddig bárki is panaszkodott volna.

Véradás zajlik a suliban, s amint megtudtam, azonnal oda is siettem. Ez a legkevesebb, amit egy egészséges ember megtehet. Kaptam már vért én is korábban, s adtam otthon is néhányszor. Szükség mindig előfordulhat, jó ha van készleten.

Kínában most a véradás különösen népszerű, a kunmingi esemény hatására a szokásos létszám többszöröse mozdult meg s jelentkezett.

Így már azt is elmondhatom, hogy jóvoltamból hamarosan egy kínaianak biztosan fog magyar vér csörgedezni az ereiben. Remélem, segít is neki.

A hétvégén történt Yunnanban, Kína délnyugati szegletében, hogy ujgur szeparatisták késekkel sikeresen lemészároltak több mint 30 embert, mialatt száz fölötti a sebesültek száma. A tartomány székhelyén, Kunmingban esett meg az eset, a központi vasúti pályaudvaron.

Ez az eddigi legsúlyosabb terrorcselekmény, ami Kína magterületén történt, s nem is gyakori, hogy akár kisebb fajsúlyú cselekményekre kerüljön sor. Az ujgurok otthona, Xinjiang már egy másik dolog, ott lényegesen gyakrabban történtek hasonlók, ha nem is ennyi áldozattal.

Xinjiang, lefordítva új határterület, mint a neve is jelzi, nem áll túl régóta kínai fennhatóság alatt. Bár a Selyemút északi szakasza itt vezetett el, s emiatt a történelmi időktől kezdve igyekeztek ellenőrizni - többnyire vazallusok által -, ez tartósan a Tang-Kína óta egészen a legutolsó dinasztia uralmáig nem sikerült.

A császárság megdöntését követő Köztársaság zűrzavarában egy időre még önálló, kvázi független államok is megalakultak itt, az első majd a második Kelet-Turkesztáni Köztársaság, de ezek a tartomány egészen kis része felett gyakoroltak csak uralmat.

Külső-Mongóliához (a mai Mongólia) hasonlóan Xinjiangban is nagyon megnőtt a szovjet befolyás a harmincas években, a második államalakulat szovjet bábállamként üzemelt a Kuomintang-Kína testében, s - nemzetközi elismerés híján - csak névleg volt annak része.

Miután Kínában is győzedelmeskedett a szovjet rendszer, Maoék visszaszerezték az érintett három prefektúra felett is az uralmat. 

Az 1955-től autonóm területként működő Xinjiang több mint másfél millió négyzetkilométer nagyságú, ezzel a legnagyobb kínai közigazgatási egység. Nagy része sivatag, így gyéren lakott, de a 18. századtól kezdve megindult a han betelepülés, s mostanra mintegy 40%-át adják a populációnak. (Nem a közelmúlt eredménye, már az 1800-as évek közepén is 30%-ban voltak jelen.) A hanok főleg a székhely, Urumqi és Xinjiang északi, dzsungáriai részén élnek, míg a 43%-nyi ujgur a nyugati, délnyugati végeken, ahol még ma is abszolút többségben (régióktól függően 80-90%-ban) vannak.

A szeparatizmus többé-kevésbé mindig jelen volt, de szélsőséges formái a nemzetközi terrorizmus erősödésével párhuzamosan jelentek meg. A muszlim vallású, arcél tekintetében is jelentősen elütő ujgurok zöme békében megél a kínaiakkal, militarista csoportjaik azonban időnként rendőrségi épületek elleni akciókkal jeleskednek. Vagy épp kaszabolnak, többnyire ott helyben.

A hatás rendkívül kontraproduktív. Bár nem látok bele egy terrorista agyába sem, a küzdelem céltalan. Az teljesen egyértelmű, hogy kínai uralom alatt maradnak, ha tetszik nekik, ha nem. Nincsenek abban a helyzetben, hogy bármi esélyük legyen a függetlenség kivívására. Egész Xinjiangban laknak huszonegynéhány millióan, ebből kb. tízmillió ujgur, ez akárhogy is nézzük, arányaiban egy törpe kisebbség.
A hasonló akciókkal ráadásul csak azt érik el, hogy Kína-szerte gyűlölethullámok induljanak ellenük. Ezekben a napokban nagyon nem szívesen lennék ujgur. Egy nemzet sem szereti fenyegetve érezni magát. A terrorcselekmények eredményeképp most azok - az amúgy teljesen békés és normálisan élő - muszlimok szívnak leginkább, akiknek semmi köze az egészhez. Rendőrségi vegzálások, rendkívül kiterjedt nyomozás, a kínaiak - joggal - igyekeznek elkövetni mindent, hogy az eset ne ismétlődhessen meg. Ráadásul az átlagember fejében is teljesen egybemosódott az ujgur és a terrorista képe, amit nem lesz egyszerű kitörölni...

A galéria képei sokkolóak, megtekintés csak saját felelősségre!

A Kínai Népköztársaság - különösen a nyitás előtti időszakában - bőségesen követett el sérelmeket az etnikai kisebbségekkel szemben (még ha ezek nem is irányultak feltétlenül konkrétan ellenük, kijutott a jóból a hanoknak is), de a vélt vagy valós sérelmek ellenére sem megoldás, ami Kunmingban történt. Különösen úgy, hogy az ujgurok nagy része is - minden normális emberhez hasonlóan - ellene van a hasonló akcióknak, s kiválóan érzik magukat Kínában. Közel a határ, az elzártság is megszűnt, jól látják, mik az alternatívák Közép-Ázsiában...

Lezajlottak a nagyon rövidre fogott javítási lehetőségek, ezúttal csak a topikos rész volt, a párbeszédes szituációkat hanyagoltam. Tételt sem húztak, én jelöltem ki mindenkinek egyet-egyet. Az óráimat nem sűrűn látogató, s ezért vizsga nélkül megbuktatott srác már itt értetlenkedett, s arra kapacitált, hogy inkább csak kérdéseket tegyek fel neki. Mintha kívánságműsor lenne. Pótvizsga ide vagy oda, soha nem is foglalkozott a tételekkel.

Az első három lány átment, mindnek megadtam a 60 pontot. Az egyikük egész jó volt, de mivel ide már bukás után jöttek, így a minimumnál nem adtam többet neki sem. Szerintem így volt fair.

A most harmadik esélyét kapó másik lány (talán emlékeztek rá, az első alkalommal lágyszívű voltam, s az első két buktatott delikvensnek adtam még egy lehetőséget, ahol a szóban forgó diák csalni próbált) ezúttal sem remekelt, úgyhogy őt nem tudtam átengedni. Őszintén szólva nem is nagyon akartam a múltkori akciója után.

A srác kb. két mondatot nyökögött össze, s érezhetően köze nem volt semmihez. A három perc leteltét sem vártam meg, nem volt értelme. Érte sem vérzik a szívem.

Ma talán kicsit gonosz hangulatban vagyok, de szerintem megérdemelten buktak mindketten. Én ezt a pótvizsgát sem adtam volna meg nekik lehetőségként (ennek a kettőnek semmiképp), de erről nem én döntök. Mindenesetre nagyon nem érdekelhette őket a dolog, mert ezúttal sem törték össze magukat. Így jártak.

Bőséges és finom vacsora várt tegnap este a "kollégák" társaságában. Nyálcsorgató képek a galériában.

Szolgálati közlemény: az alábbi sorok súlyosan szürreálisnak ható információkat tartalmaznak! Olvasni csak saját felelősségre. Kockázatok tekintetében kérje ki - valóban iskolázott - orvosa véleményét!

A kedves olvasók egy része biztosan hallott már a legalábbis bizarrnak nevezhető észak-koreai berendezkedésről. A néhai diktátor, a mostanra megboldogult Kim Dzsong Il és az őt követő jelenlegi puffancs, Kim Dzsong Un is híressé vált az országjáró körútjairól, amelyek során nagyon jól tudtak nézni. Galériák is készültek sok oldalon Kim Dzsong Il/Kim Dzsong Un néz címmel.

Tegnap én is néztem nagyokat, okosan. S mindezt profi fotósok jelenlétében. Ennyivel azért nem érték be, nekem nem csak néznem kellett, de képen jól megjeleníthetően magyarázni is. Így születtek remek képek, amelyeknek olyan címeket lehetne adni, mint: Dr. Veve a kórház folyosóján sétálva helyi orvosainak osztja az észt, Dr. Veve hasznos információkat magyaráz el könyvből vagy épp Dr. Veve az ultrahang kivetítője felé mutogat.

A nap eleje ugyanis így zajlott. Korai kelés után nyolckor elszállítottak a kórházba, ahol - mint kiderült - kontárságomról nem tud senki. Az intézménynek - amely a gyógyítás mellett oktatással is foglalkozik - szüksége volt egy külföldi kollégára, s az erről gondoskodni hivatott megbízott engem szállított le. Rajta kívül más nem is tudott a helyzetről.

A kórházban aztán végigvezettek az osztályon, ahol igyekeztem bölcsen nézni. Szerencsére senki nem beszélt angolul (egy tolmácsot leszámítva, de ő ritkán volt jelen, s itt épp nem), nekem meg a lelkemre lett kötve hogy ne értsek kínaiul. Ez utóbbi nem volt annyira egyszerű, mert akaratlanul is felfogom, amit mások mondanak, de azért igyekeztem megfelelően értetlenkedni.

 A toborzóm által készített képek szörnyűek lettek, úgyhogy csak egy ilyen montázst teszek közzé.

Az osztályon aztán kaptam köpenyt, s összefogatták a hajamat (amit utálok, de ez van), majd jöttek a fotók. A helyi kollégák, nővérek pózoltak velem, s aztán a beállított élethelyzetek sorozata. Veve mutogat, Veve a kolléga felé fordulva beszél, a helyiek körbeállják a nagytudású Vevét, aki épp valami okosat mond...

Bevittek a műtőbe is (szerencsére üres volt), ahol nagyon magabiztosan vettem fel minden védőruházatot. Arra azért ügyeltem, hogy minden lépés előtt előbb lássak valakit, akit lemásolhatok. Szépen körbevezettek itt is, elismerő pillantásokkal jutalmaztam a technológiát, majd továbbálltunk.

A labor jött, ahol vérvétel folyt egy nagy adag ember részvételével. Itt is készült pár fotó, s mivel vénát szúrtam már épp eleget otthon, hadd örüljenek alapon jeleztem, hogy hajlandó vagyok rá. Ez persze hogy fotogénné tett, azonnal villogtak a vakuk. (Biztosra mentem azért, mielőtt szóltam, láttam, hogy a soron következő fazon ereit még vakon is nehéz lenne elvéteni.)

Az osztályra mentünk ismét, ahol páciensek közé vittek ezúttal. Ügyesen kezet is fogtam néhány leendő anyukával (a kórház a szülészet-nőgyógyászat-infertilitás területeire van ráállva), s egy vizsgáló következett, ahol épp ultrahangoztak egy másikat.

Kapacitáltak, már csak a remek fotó kedvéért, hogy vegyem át a helyzetet, így aztán én folytattam azt egy két perc erejéig. Szerencsére a hölgy már alaposan össze volt kenve ragaccsal és a harmadik trimeszter eleje felé járhatott, úgyhogy nagyon nem lehetett elrontani, ezért sem ágáltam túl feltűnően. 

Szerencsére ennél jobban már nem akartak elegyíteni a betegekkel, így a lóláb sem lógott ki. Tulajdonképpen szerencsés, hogy műteni nem vittek.

A fotózkodás után ünnepség kezdődött hét shanghaii professzor társaságában. A névtáblám akkor készült épp, mialatt vártunk, így a már említett tolmács (és műsorvezetőként is funkcionáló figura), nem lévén tisztában a titulusommal megkérdezte, hogy doktor vagyok vagy professzor. Azonnal rávágtam a doktort, hezitálás nélkül (jól megy a szerep), ennél nagyobbat nem akartam hazudni, meg azért profnak szerintem kicsit fiatal is lennék.

Ez lett a névtábla. Valamiért dr. Vera Erica lettem (előzőleg a megküldött ppt-n, hasonlóan rejtélyes módon dr. Olivia Erica voltam), s a szülészet-nőgyógyászat nemzetközi szakértője is. A név átírása fonetikus, konferálva Dr. Ericaként voltam.

Az ünnepség nem tartott soká, de kaptunk okleveleket, díszdoktori (!) kitüntetéssel. Igazi még úgy sincs.

Ebéd jött, majd délután a konferencia, amit egyenesen én nyitottam meg. Kétlem, hogy bárki is értett egy kukkot is az előadásomból, de azért nagyon bőszen tapsikoltak a végén. Ezután pár óra unalom jött, mire végre mindenki elmondta a magáét, s hazavittek minket.

Kis átöltözés után remek vacsorát kaptunk, de erről külön posztban.

Hát, ilyen Dr. Veve egy napja...

A Xianningbe tartó buszra várok épp. Nagyon érdekes volt Wenzhouban, ha hazaértem, majd írok róla. Itt a busz, mennem kell.

Durván egy órás késéssel, de megérkeztem Zhejiang tartomány eme déli vidékére. A szubtropikus fákat jó jelnek tartom, ahogy azt is, hogy nincs hideg.

Holnap valami fotózással kezdünk, nyilván meg kell örökíteni a messziről jött doktornőt, aztán délután kerül sor a mindent felülmúló előadásomra. 

Azért ki is teszek ám magamért, az élet nem mindig csak móka és kacagás. Sportcipőhöz szokott, puha talpaimra egy aranyszínű, kövekkel kirakott (szerintem ritka gusztustalan) cipellőt húzok, ami ráadásul még kényelmetlen is, s egész biztosan nem 43-as, mint a taobaon írták. Otthon a 41-es is rámjön, itt ez is alig.

A randa, de alkalmi cipő mellé még alkalmi öltözet is dukál, s szoknya, ami - ha a tavalyi műsorvezetős szettemtől eltekintünk - talán 15 éve volt rajtam utoljára, s azelőtt sem sűrűn.

Remélem, az elszenvedett megpróbáltatásaimat ti is átérzitek, s most sajnáltok nagyon.

Itt van három kép a sötét Wenzhouról, egy a hotelszobámból. Ez legalább kényelmes, s a wifi is tuti.

ui.: Ja, a cipőt ők vették amúgy.

Ma szólt Zhao Sheng, hogy hétfőn újra kell vizsgáztatnom. Azokról a másodévesekről van szó, akiket elsőre nem engedtem át.
Eredetileg ma délután lett volna az esemény, de mivel délelőtt szólt róla, így mondtam, hogy az nem fog menni. Marad a hétfő.

Sok reményt nem fűzök hozzájuk, nem hiszem, hogy most hirtelen felkészültebbek lennének, de majd elválik. Azt azért kiderítettem, hogy több esély nincs, úgyhogy ha megint buktatok, onnantól már békén hagynak velük.

Holnap nem tudom, jelentkezek-e. Már elég hamar elindulok Wuhanba, aztán estére Wenzhouba érek. Ha lesz internet, akkor majd azért összedobok valamit.

Lassan visszarázódok a hétköznapokba. A rosszkedvem is odalett, aminek kimondottan örülök. Mint már írtam, ezúttal csak 10 órám van egy héten, ami lényegében öt, mert egy-egy alkalommal két órám van egy osztállyal. Ezek a duplaórák jók, szeretem őket, mert elég egyszer felkészülni, s idő is jut mindenre.

Eredetileg hétfőtől csütörtökig volt munka, de a hétfői órát sikerült átrakatnom csütörtökre, így most péntektől hétfőig szabad vagyok, s csak három nap tanítok. Kényelmes, meg kell vallani.

Az új osztályokkal nem vagyok nagyon kibékülve. Nem csodálom, hogy Javier sem volt oda értük, mert a legrosszabbak az összes elsős csoport közül, már ami a nyelvi képzettségüket illeti. Alig értenek meg valamit (azon ezek után már egyáltalán nem csodálkozom, hogy a latinó kollégát nem értették), s a kifejezőkészségük is csapnivaló. Macera lesz velük bőven.

A turisztikai osztályom bővült egy tanulóval, de a diákok fele hamarosan lelép. Zhejiang tartományba mennek egy évre gyakorlatra egy hotelbe, úgyhogy nemsokára csak 6 leányka marad. Vicces lesz.

A multimédiás termek tetszenek, határozottan könnyítenek az életemen, dinamikusabbak így az órák. Időnként ráébredek - ha épp jó csoportot fogok ki - hogy szeretek tanítani. Amikor érezhetően lelkesek és minden gördülékenyen halad, olyankor ez az egyik legjobb munka a világon.
Ki tudja, a végén még talán annyira belejövök, hogy ezt akarom hivatásomnak is...

Általában mindenkit érdekel, csak vagyunk annyira udvariasak, hogy nem kérdezünk, de íme, lássuk a kirándulás költségvonzatát. Nem volt kevés, de lehetett volna sokkal több is, s ahhoz képest, hogy merre jártam, szerintem rendben volt.

KÖZLEKEDÉS

A legégetőbb tétel a repülőjegy. Ezzel nagyon nagy szerencsém volt, mert sikerült időben foglalni, s így kimondottan kedvező árakat kifogni. Hongkongból a Jetstarral repültem Szingapúrba, ez az út mindennel együtt kb. 700 yuanbe került (kézipoggyásszal, ételt nem kérve, tehát a legfapadosabb módon).

A visszaút az Air Asiaval zajlott. Bangkok és Wuhan közt mindössze 500 yuan volt az ár.

Ezek mind akciós repjegyek voltak, a normál árak ezen a viszonylaton kb. 2000 yuan körül vannak egy irányban.

Az alvós vonat Xianning és Shenzhen közt 220 yuan volt, Krabiból Bangkokig pedig 650 baht, vagyis kb. 130 yuan volt a busz.

A közlekedési kiadások alá sorolandó még a többi buszozás, taxizás, helyi közlekedés (a Krabi környéki hajózást nem számolom ide, az inkább szórakozás), ezek összesen mintegy további 400 yuannyi pénzbe kerültek. Ez összeadva majdnem 2000 yuan.

SZÁLLÁS

Szingapúrban két éjszakát szálltam meg, összesen 160 yuanért, Melakkában ugyanennyi volt. George Townban közel 180 yuant fizettem egy éjszakáért, majd Krabiban, Thaiföldön, összesen 11 napnyi vendégéjszaka került 750-be. Összesítve: 1250 kínai pénz.

EGYÉB KIADÁSOK, KÖLTENIVALÓ

Hongkong drágább mint Kína, de ki lehet fogni olcsóbb helyeket, ahol ahol 30 yuanből jól lehet lakni. Hosszabb távú tartózkodás esetén fogalmam sincs, mi mennyibe kerül. Vettem még itt egy átalakítót is, 10 hongkongi dollárért, bár nem a megfelelő kimenete volt, mint kiderült. Okosan költekezve valószínűleg elviselhető anyagilag is a hely.

Szingapúrban ki lehet fogni olcsón is szállást, s a tömegközlekedés használatával sokat lehet spórolni. A szolgáltatások drágák, enni leginkább olcsó helyeken érdemes, mint például Chinatownban az utcán, vagy bármelyik Mekiben. Ez utóbbi nem drágább, mint otthon, ellenben érezhetően finomabb.
100 szingapúri dollárom volt, 30 körül maradt is, úgy, hogy a reptéri tranzit 9 dollár volt, s Szingapúrban pótoltam a repülőgépre fel nem vihető aerosolokat is.

Malajziában az étkezés nagyon olcsó, ellenben finom. Az indiai kínálat mindenképp. A nagyáruházakban mindenféle nyugati cuccot is kapni: sajtok, normális kenyerek, margarin, tejtermékek nagy mennyiségben. A kínainál jóval olcsóbban. Melakkában vettem egy usb-s wifikütyüt is, mert a laptopé nagyon megadta magát. Kiválóan működik, erősebben veszi a jeleket, mint a telefon, s mindössze kb. 1200 forintnyi ringgitbe fájt.
Ami kimondottan drága, az a taxi, érdemes elkerülni, ha lehet.

Ezer yuant váltottam át ringgitre, 200 feletti összeg maradt belőle. Malajziában 4 napot voltam, a melakkai szállást már előre kifizettem, a közlekedés és a penangi szállás meg a határra való eljutás ebből zajlott.

Thaiföldön töltöttem a legtöbb időt, s itt volt a legtöbb kiadásom is. Napra vetítve persze kevesebb, mint másutt, mert itt már nem utazgattam, egy helyben voltam. A szállással együtt napi ezer bahtból (200 yuan) nagyon kényelmesen ki lehetett jönni: 1-1 étkezés 100 baht vagy az alatt zajlott, nagy ritkán volt 150. Voltam thai masszázson is, ott egy kétórás programért fizettem 400 bahtot. Az ezer baht átlagnak bőven jó napokra bontva, úgy is áll, hogy belefér az elefántos túra 700-ért, vagy a szigetes kirándulás 400-ért, vagy épp a bangkoki busz 650-ért. 

Összesen a teljes nyaralás - mindennel együtt - kevesebb mint 5000 yuanből kijött, s párosan még olcsóbb lehetett volna, mert mindenütt kétágyas szobám volt (egyágyasokat nem szeretnek tartani), ezáltal a szállásköltség simán felezhető lett volna. Majdnem 3 hét trópusi melegért nekem megérte.