Xinjiang szélsőségesei továbbra sem nyugszanak, ezúttal Shenzhenben sikerült lecsapniuk ártatlan járókelőkre a város központjában. A mérleg eddig három halottról és három sebesültről szól.
A mostanában már sajnos szokásosnak mondható kaszabolós módszert követték ezúttal is, s a képek tanúsága szerint célirányosan torokra mentek.

A képeket csak saját felelősségre, sokkolóak!

Ez már rövid időn belül a negyedik terrorista akció, ami Kína magterületén belül történt, bár szerencsére az utolsó három korántsem követelt annyi áldozatot, mint a meglepetésszerűen lesújtó első.

Az ujgur bázisterületeken sem volt tétlenkedés, ott múlt héten robbantottak egy piacon, Wulumuqiban, közel 40 halottat és száz körüli sebesültet hagyva maguk után.

A válasz sem maradt el, a kormányzat egy éves terrorellenes kampányt indított Xinjiangban, s már letartóztattak több mint 200 muszlim szélőségest.
A terrortól függetlenül gondoltam meg magam Xinjianggal kapcsolatban, de azt hiszem, nem is baj, ha nem megyek Kashiba és Hetianbe. Feltehetően csurig van katonákkal, akik az adott helyzetben nem feltétlenül díjaznák a fotózkodást sem.

Sajnos ennek az egész folyamatnak a legnagyobb vesztese az ujgurok csendes, normálisan élő többsége. A terrorcselekményekkel csak azt érik el, hogy a népük sosem tapasztalt nyomásnak és vegzálásnak legyen kitéve.

Igazából nehéz megmondani, hogy a szélsőségeseknek mi a bajuk. A múltban kétségtelenül szenvedhettek az ujgurok is a központi hatalomtól, különösen súlyosbítva a helyzetükön, hogy mélyen vallásos népről beszélünk, a kommunizmus pedig nem éppen díjazta ezt sehol.
A mai Xinjiangban minden többnyelvű, feliratok, oktatás, még a vonatokon is bemondanak mindent ujgurul. S noha kétségtelen, hogy gazdasági fejlettség terén elmarad Kína keleti részeitől (Közép-Ázsiával szemben az összehasonlítás épp ellentétes), a fejlődés mértéke errefelé is robusztus, különösen, hogy a kormányzati beruházások igencsak tekintélyes részét fordítják a nyugati országrész felzárkóztatására.
A vallásgyakorlás sem ütközik akadályba már évtizedek óta, virágzanak a mecsetek.

32 szélsőséges vallásos csoportra már lecsaptak, s egy éven át kiemelt erővel folytatják a terroristák felkutatását. Megerősítették a határvédelmet is, mivel gyanítható, hogy a szélsőséges eszméken túl fegyver is érkezik a szomszédos közép-ázsiai államokból.
Nem lennék most ujgur. Xinjiangban igencsak meg fog nehezülni az élet, de ha ez az ára annak, hogy a hasonló esetekre kisebb legyen az esély, akkor nincs nagyon más választásuk. Az ujgurok békés többsége meg remélhetően kilöki magából ezeket a szélsőséges elemeket. Már csak saját jól felfogott érdekében is.

Holnaphoz öt hétre már otthon leszek, ha az időjárás meg a légitársaságok is úgy gondolják. A hátralevő időszakból két hét még a vizsgáztatással fog eltelni, hogy utána mi lesz, az még egyelőre nem ismert.

Bár próbáltam infót szerezni, ellentmondásos válaszokhoz jutottam annak kérdésében, hogy meddig vannak órák. Mindenesetre legrosszabb esetben is plusz egy hétre leszek a sulihoz kötve, s utána még egészen biztosan lesz két teljes hetem mindennemű munkahelyi elfoglaltságtól mentesen.

Adott a gondolat, miután szeptembertől nem jövök vissza, hogy talán még kellene egy utolsó utazást tenni valami érdekesebb helyre. Pár évig most elég sanszosan nem leszek Kínában, így ez egy kvázi utolsó lehetőség hosszú időre.

Gondolkodtam helyszíneken, de még kissé tanácstalan vagyok, s magamat ismerve az is benne van a pakliban, hogy nem megyek sehova. Mindenesetre ha mégis, akkor leginkább a vadnyugat érdekel. Qinghaion és Xinjiangon gondolkozom erősen, bár a 40+ órás vonatozás (Wulumuqi, utóbbi székhelye annyira van Wuhantól) nem annyira vonzó.

Wuhan-Wulumuqi, több mint 40 óra vonatozás

A jelenleg leginkább esélyes két alternatíva (már ha nem a harmadik, a nem utazás győz) ez a két tartomány.

Ha Qinghai lesz a befutó, akkor egészen a nyugati részen fekvő Ge'ermuig (Golmud) szeretnék zakatolni, majd onnan pár napig körbenézelődni a környéken, mielőtt visszafordulnék.

Wuhan-Ge'ermu vasúton

Ha Xinjiang mellett döntök, akkor Wulumuqi (Urumcsi) csak a kiindulópont, Kashi (Kashgar) és Hetian (Hotan) a fő célpontok, amelyek még további egy napra vannak az ujgur központtól.

A Kashi, B Hetian

Mindkét régió messzemenően elüt Kína magterületétől, s mint a zárójeles nevek is mutatják, nemzetiségi területekről van szó. Kashi és Hetian a mai napig 80-90%-os muszlim többséggel bír, az ujgurok mellett a szomszédos exszovjet köztársaságok államalkotó nemzeteinek kínai csoportjaival.

Tegnap a turizmusos osztály második fele nem okozott csalódást, mindenki elfogadhatóan szerepelt, egy gyengébb lányka volt, de ő is 75 pont körüli eredménnyel simán vette az akadályt.

Ma a üzleti angolos és az angoltanári osztályok első-első köre került terítékre.
Bár az business szakirányt tartom a legerősebb osztályomnak, a mai felhozatal nem volt annyira jó. Csak egy lány vérzett el, ő ráadásul meg sem próbálta, de a többiek eredménye jellemzően nem volt túl kimagasló, bár az egyik legjobb diákom 99 pontot kapott. A kis hülye izgult erősen, s még meg is kérdezte, hogy átment-e, teljesen komolyan.

A 15 emberből rajta kívül még heten értek el legalább 90 pontot, ami nem rossz arány persze, de tőlük azért jobbat vártam, különösen, hogy az angoltanári csoport első harmada - akik viszont jóval gyengébbek náluk - tarolt rendesen.

Tőlük a 12 emberből 9-en is 90 pont fölé kerültek, ketten 99 pontot is kaptak, míg egy leány 98-at. A szomorú része, hogy a másik három viszont nemhogy 90-et nem kapott, de át se ment a vizsgán.

Az egyikükkel bajban vagyok. A Gao Xiaohua névre hallgató kis teremtmény mindig is szimpatikus volt a szememben. Láthatóan gondja van a beszéddel, nem csak angolul, azt sem zárom ki, hogy enyhén sérült. Ennek ellenére sosem volt vele bajom, mert egyértelműen a kevés szorgalmas diákom közé tartozik. Most is biztosra veszem, hogy sokat készült, de annyira ideges volt, hogy gyakorlatilag értékelhetetlen produkciót nyújtott. Már amikor a tételt húzta, olyan szinten remegett, mint egyik másik diákom se. Érezhetően nem bírja a stresszt. Próbáltam nyugtatni, de sajnos nem sok eredménye lett.

A teljesítményére legfeljebb talán 30 pontot ha tudnék adni, s 60 kéne, hogy átmenjen. Újráztatni anélkül, hogy a többi linknek is megadjam a lehetőséget, nem volna igazán fair, ráadásul még abban sem vagyok biztos, hogy eredménye lenne, mert a tét ismeretében valószínűleg még jobban rágörcsölne.
Sajnálom, tényleg, mert biztosra veszem, hogy nyugodtan simán venné az akadályt, de így erre meg tényleg nem igazán tudom átengedni. Azt sem zárom ki, hogy sírni fog, ha megtudja, hogy megbukott.
Néha szar ügy értékelni. Gondolkozom rajta még, hogy mi legyen, lehet megadom neki a 60 pontot...

Keddig most megint pihenés, aztán ha a múlt heti trend érvényesül, akkor az ovis tanároknál újfent vérfürdő várható.

A boros eseményt követően került sor a második vacsora eltöltésére. Ennyi kaját azt hiszem, még sosem hordtak elém, már nem is volt hely a forgóasztalon, s úgy a fogások fele a másik asztalra került, amíg el nem fogyott annyi étel, hogy a helyükre lehessen tenni. A már korábban kóstolt teknős is felbukkant, s mivel elsőre sem találtam különösebben ízletesnek, így csak a tojásaiból majszoltam.

Képek a galériában.

Szombaton annak rendje és módja szerint meg is érkeztem Jiangxi tartomány eme szegletébe. A hotel kellemes volt, s már első nap remek vacsit adtak, mint ahogy arról már meg is emlékeztem itt, a blogon.
Másnap meglepően korán felébredtem, s mivel az esti muriig dolgom nem is akadt, így körbe tudtam kicsit nézni a belvárosban.

Jingde nem olyan nagy város. Bár a teljes területén laknak vagy másfélmillióan, ez a kínai közigazgatási rendszer sajátosságainak tudható be. A városias, beépített belterületen mintegy háromszázezer ember él, az ezt körbeölelő másik kerülettel (a kerület megjelölés jelenti általában a városias magokat a kínai terminológiában) együtt, amelyet még talán hozzá lehetne csapni a városhoz nyugati mérce szerint is, pedig mintegy félmillió.

Egyike kínai neves történelmi településeinek, a kétezredik évfordulót nem is olyan régen ünnepelték meg. Már a kezdetektől a kínai porcelángyártás központja, s mint ilyen, a történelmi múltban az egyik legfontosabb települése volt a birodalomnak. A selyem mellett a porcelán volt Kína másik menő exportcikke, amelyért szintúgy nemesfémmel fizettek az európaiak.

Bár a porcelángyártás ma is él, a gazdasági jelentősége már lényegesen kisebb, mint egykoron volt. Magának Jingdezhennek az életét azért még ma is meghatározza, elsősorban a turizmus révén. A belváros egy részén mást sem árulnak, csak porcelánt. De olyan szinten nem, hogy utcákat kell végigsétálni az első kis vegyesboltig, ami Kínában merőben szokatlan.

Nem értek a porcelánhoz, így aztán nagyon nem tudom minősíteni a kínálatot, de zömmel mutatós portékákat látni, bár egyik-másik bolt már inkább a giccsre ment rá a hatalmas porcelánkutyákkal és egyéb otromba termékekkel. Miután Jingde a porcelánfőváros, így olyan apróságokon sem kell meglepődni, mint hogy a hotelben a fogmosópohár porcelán, s az összes folyosói hamutartó is az.

Bár a város már több mint kétezer éves, sajnos a jó kínai hagyományokkal összhangban ebből nem sokat látni. Öröm az ürömben azért, hogy Jingde építészeti örökségét mégsem hagyták veszni teljesen. A belvárosban megőriztek egy teljes utcácskát, ami ideát tényleg ritkaságszámba megy.

Azzal együtt is üdítő élmény bejárni, hogy egyúttal az egyik városi bevásárlóutca lett belőle, így a régi házakba butikok költöztek be. Helyenként sajnos a bontás részben megtörtént, de legalább a házak elejét nem engedték lerombolni.

A boros esemény probléma nélkül lezajlott, a kis kétperces performanszommal együtt. A mexikói figura végül nem Javier volt, de még csak nem is mexikói, hanem belarusz, az eseményen pedig hozzám hasonlóan francia.
Bár nem értek a borokhoz sem, s kifejezetten nem szeretem őket, szerintem az általunk promózott francia lőre kifejezetten rossz volt, ennek ellenére szépen sikerült belőlük eladni.
Mi ketten francia szakemberekként a bor minőségét voltunk hivatottak demonstrálni, amit a kínai partner a szépen csillogó hologramos védjegyével is igazol. Ettől még persze lehet, hogy hamis, Shandongban termelt borról van szó, én igazán nem tudom megállapítani.

Az eseményt követően is kiadós és mutatós vacsi várt minket, de erről külön posztban.
Másnap, még a hazautat megelőzően is mászkáltam egy keveset a városban, s készült akkor is pár fotó. A többivel együtt ezekért is katt a képre.

Miután a múlt héten a turizmusos osztály első fele minden probléma nélkül lezavarta a vizsgát, így igazán nem gondoltam arra, hogy ennyire gyatrák lesznek az osztályok ezen a héten. Az óvodai angoltanáros osztályok legalábbis nagyon vackok.

Tegnap kezdtem az 1-2. osztályból összevont csoport első harmadával. Ma reggelig úgy gondoltam, hogy az ő teljesítményüket nehéz lenne alulmúlni.

A 15 lánykából akkor öt nem ment át, ma viszont a 3-4. osztály első, 18 fős adagjából többen hasaltak el, mint ahánynak sikerült. Ez mondjuk nem volt annyira különös, miután a tíz buktatottból heten meg sem próbálkoztak a tételükkel. Mivel így érdemben csak 11 embert kellett meghallgatnom, fel is gyorsultak az események, hamar a végére is értünk.

Hogy a jó dolgokról is szó essen: kedden öten értek el legalább 90 pontos eredményt. Közülük egyre kifejezetten büszke voltam, mert bár láthatóan nem sok köze volt az angol nyelvhez, vagy épp ahhoz, amit előadott, de becsületére váljon, hogy szépen bemagolta a szövegét, s még nyelvtani hibák sem nagyon voltak benne.

A ma reggeli felhozatalból négyen érték el a 90-es álomhatárt, egyikük 96 pontot szerzett. A többiekhez képest meseszép volt a mondandója, de hozzá kell tenni, hogy a múltkor a blogon is publikált, azóta is megfejtetlen sms szerzőjét is benne tisztelhetjük.

Nem is bánom, hogy délután megint a turizmusos csoportom jön. Rámfér némi felüdülés ezek után. Őket nem féltem egyáltalán.

Kicsit sokáig tartott, de végre itthon vagyok. A végére már untam erősen a zötykölődést, szerencsére vége.
Most csak gyorsan bekukkantottam, de normális, új posztok holnaptól lesznek.

Addig is további szép napot nektek!

Az elmúlt időszak kunmingi és kantoni eseményeinek köszönhetően immár komolyan megerősítették a vasútállomások védelmét.
A muszlim szélsőségesek kaszabolásait ehhez hasonló katonák hivatottak megállítani, jól láthatóan nem játékfegyverekkel vannak felszerelve.

Ha már vonatozgattam tegnap, akkor itt az ideje pár kép megosztásának. Ez az első alkalom, hogy "G" és "D" vonatokkal utaztam, a "G" igencsak megnyerőnek bizonyult.
A már emlegetett digitális kijelző folyamatosan tájékoztatást nyújtott a szerelvény sebességéről, így tudom, hogy a csúcson 305 km/h-val száguldoztunk. Miután első ízben ültem ilyen vonatra, így nem tudom, ez-e az általában alkalmazott maximum, vagy csak a rövid távnak volt betudható ez a limit, de meggyőzően sebes volt. Xianningbei és Wuhan között a távot mindössze 23 perc alatt tettük meg, úgy, hogy az utolsó pár percben már csak 50 km/h-s tempóban gördültünk be az állomásra.

A Wuhan és Nanchang közötti, "D" vonattal megtett táv sebességét nem tudom, itt ugyanis nem mutatták. Ez utóbbi vonat sem volt rossz, bár a "C" és "G" jobban néz ki.

A terveknek megfelelően eljutottam Jiangxi tartományba. "G" vonattal Wuhan, majd "D" vonattal Nanchang felé vettem az irányt, ahonnan egy kis buszozással a címben szereplő településre érkeztem meg fél hét előtt nem sokkal.

Kellemes szálláshelyre hoztak, majd azonnal útra is keltünk vacsorázni a kollégával és az itteni cég embereivel.

A kolléga az egyetlen, aki ismeri a hátteremet, mások előtt ezúttal - a várakozásoknak megfelelően - az aktuális legenda szerint borszakértőként jeleskedhetek, ráadásul franciaként. Holnap csatlakozik még köreinkhez egy mexikói srác is (nagyot röhögnék, ha Javier lenne az, bár csak szólt volna, tudta, hogy idejövök), este pedig megvalósul a borpromóciós parti is.

Ilyen jóságokat szolgáltak fel a vacsin. A jiangxii konyha határozottan nekem valóbb, mint ahogy odaát, Hubeiben főznek.