Tegnapra tolódott végül a dolog, de némi kavarodást követően ezen is túlvagyunk. A korábban emlegetett brazil csóka egy ideig lakott az épületben, így valamelyest ismeri a környéket, így először tőle érdeklődtem kártyavásárló hely iránt.

Adott is egyet, ahol ő állítólag korábban vásárolt. Hát, ott nem adnak kártyát, de legalább megmondták, hogy hol igen. Így picit buszoztunk, majd rábukkantunk a környék központjára, ahol valóban minden kapható. Piac is van. Lett kártyám (bár csak a második helyen, az elsőben valamiért az útlevelet kifogásolták, nekik csak személyi lett volna elfogadható), ráadásul egy angolul kifejezetten ügyesen beszélő ügyintézőt is kaptam. Megkockáztatom, hogy országos szinten a legjobbak között lehet.

A kártyát követően vettünk egy telefont is. A környéken egy kupacban volt vagy 10+ telefonos bolt részben szolgáltatók, részben márkák szempontjából csoportosítva.
Itt egy rövid kitérővel kell élnem. A személyiségem nem mindig olyan aranyos, mint amilyennek a blogon keresztül tűnik. Vannak szituációk, amiket kifejezetten rosszul reagálok le. Az egyik, amivel szolgáltatóként nagyon ki lehet nálam húzni a gyufát, az az, ha lépten-nyomon a sarkamban vannak, pofáznak, segíteni próbálnak. Ilyenkor - kissé talán gyermeteg módon - azt az egy megoldást ismerem, hogy fogom magam és kisétálok a helyről, kvázi azzal büntetek, hogy garantáltan nem költök ott egy fillért sem.
(Az ingerküszöböm alacsony - csak virágelvtársra való tekintettel és mert előtte azért még igyekszem viselkedni - nem hagytam ott egy éttermet Bangkokban, ahol a pincérleány háromszor egymás után jött oda rendelést felvenni, annak ellenére, hogy mindkét előző alkalommal jeleztem, hogy majd szólunk, ha megvagyunk - egyre kevésbé kedves hangsúllyal.)

A lényeg a lényeg, üzletenként 2-3-4 kínai rohant meg minket. Gyorsan be a pultok mögé is, hogy vonulgathassanak velünk, ahogy nézegetni próbálnánk. Villámgyorsan el is húztam ezekről a helyekről. Végül egy tágasabb, plázabeli boltban volt szerencsém megtapasztalni egy nyugalmasabb nézelődési élményt. Szerencsére nem cseszegetett senki, végig tudtuk nézni a kínálatot. A többi boltban jó eséllyel kaphattam volna jobb ár-értékarányú készüléket is, de a már vázolt okok miatt ez nem volt opció. A végül kinézett két lehetséges modell közül (mindkettő kínai, oppo illetve vivo márkájú) a 100 yuannel drágább lett a befutó, elsősorban azért, mert az oppo-s eladó már nagyon elkezdett pörögni.

Végül bankoltunk egy kicsit, így már helyi bankszámlám is van. A wechat-es fizetés is működik - ez sajnos valóban windows phone-os hátrány, az utóbbira fejlesztett wechat-en elég felemásan jelennek meg a fizetési lehetőségek - pl. mindenáron személyit kér, útlevelet nem bír kezelni. Most már tudok telefonnal, QR-kóddal is vásárolni, ez a fő.

Ma még telefonvásár is lesz a programban. Semmi kedvem hozzá, de sajnos kell. Történetesen ugyanis már csaknem másfél éve kínai telefonszám nélkül élem az életem. Kezdjük az elején.

Annak idején Fengjiebe érve vettem egy helyi telefonszámot. Ennek annyiban van jelentősége, hogy a számokat értelmes feltételekkel egy-egy adott járásban lehet használni, így költözéskor érdemes új számot szerezni.
Akkor a jó öreg otthoni kis kártyafüggetlen Nokiámat használtam. Fengjieben vettem egy nagyon alap (emlékeim szerint akkoriban 200 yuan-es) butatelefont, amibe átkerült a magyar kártyám, míg a Nokiába a kínai. Ez annyiban módosult, hogy abban az évben, ott Fengjieben vettem meg az első okostelefonom, így a Nokia helyett onnantól már azt a kis HTC-t használtam.

Nagyon elégedetten, teszem hozzá. Egészen sokáig bírta, s egyáltalán semmi problémám nem volt vele. Tavaly januárban azonban (tehát kb. két évvel a vásárlást követően, már Magyarországon) sikeresen betörtem a kijelzőn lévő védőréteget. Bár működött, nem volt immár esztétikusnak nevezhető, a javítás meg felülmúlta volna a telefon értékét.
Nem volt mit tenni, vettem hát egy újat. Tudom, fikázni illik, de nekem nagyon bejött a windows-os telefon. A HTC esetében ez még nagyjából véletlenül alakult így, de a csere idejére már tudatosan kerestem. Bármennyire is kiválónak érzem, sajnos a piaci részesedés meredeken esik és a HTC sem gyárt már erre az operációs rendszerre telefont, így visszatértem a Nokiához, s egy Lumia 930-as gazdája lettem. Erre sem tudok rosszat mondani (amióta windows 10-es lett, 1-2 dolog vacakolt, de a frissítéseket követően korrigálódni látszódnak ezek a bugok).
Azonban elkövettem egy hibát. A telefont Magyarországon vettem. Mentségemre szóljon, akkor épp otthon laktam egy évig.

Míg Kínában a három nagy mobilszolgáltató telefonjai is zömmel kártyafüggetlenek, vagy legalábbis csak a hazai konkurencia kártyáit blokkolják, nálunk ez nem igazán van így. Hozzáteszem, sima kártyás előfizetéssel vásároltam, így a Telenorhoz kötött telefon ára sem volt igazán kedvezményes.

Egy ideig nem is volt gond, mert otthon voltam, de Kínára készülve gondoltam, valamit lépni kéne. Naív ügyfélként a telenorosokat zaklattam először, akikkel nem sok szerencsém volt. Bár elvileg kártyafüggetleníteni tudnak, de két éven belül (még így is, hogy nem kaptam kedvezményt a vásárláskor) kell fizetni egy emlékeim szerint pár tízezres összeget és emellé még a függetlenítésért pár ezer forintot. Ez is elég lehúzós, de ebbe még bele is mentem volna. Csakhogy nem olyan egyszerű ám ez sem: ott helyben ők ilyet nem tudnak. Le kéne adni a telefont, ők azt (postagalambbal?) elküldik valahová, aztán egy két héten belül már mehetek is érte. De lehet, hogy három. Ebből így nem kértem, így aztán inkább elmentem a megyeszékhelyre, akik elvileg a struktúra egy magasabb fokán állnak.
Nem is ért csalódás, ott már nem akarták elküldeni sehová a telefont. Csak néhány papír, majd elküldték a kérelmet. Elvileg egy héten belül küldenek nekik egy kódot, ők kiértesítenek, s akkor újra utazhatok 50 km-t, hogy függetlenedhessen a telefonom. Viszont fizetni is csak akkor kell.
Ez utóbbi volt a szerencséjük, ugyanis ezután nem kerestek, én meg 2 héttel később elindultam Kínába. Nem kártyafüggetlenített telefonnal.

(Próbálkoztam közben és utána is mobilboltokban, ahol függetleníteni szoktak, de valamiért a Lumia 930-at nem merte bevállalni senki. Hogy ennek beismeréséig miért mindenhol kivétel nélkül két perc mellébeszélés - hú, az eltarthat pár napig, hú, az sokban kerül ám, hú, az nem lesz egyszerű, stb. - után jutottunk el, az egy érdekes kérdés. Már-már kínaiakra jellemző tanácstalanság ült az arcokon, ahogy nézegették, hol egyedül, hol csoportosan a készüléket, hogy végül megadják magukat.)

Wuhanban aztán így változott a szokásos felállás. Vettem ugyan egy helyi SIM-et, s azt bele is applikáltam a törött HTC-be, de miután volt egy jobb telefonom is, amit aktívan használtam, a HTC-re sosem figyeltem, a legtöbbször magammal sem vittem. Többnyire hetekre lemerült az akksija, mire ezt észleltem. A számomat is hamar felfüggesztették, mert lement az egyenleg, amit szintúgy nem vettem észre.
Így aztán tavaly telefonszám nélkül éltem a világom. Megvallom, különösebben nagy törést ez nem jelentett az életemben. 

Ala'erben is vettünk egy helyi számot, de ezt már csak a költözés miatt is hagyni kell, s szerezni egy helyi, shenzhenit. És hogy miért akarok telefont is venni?
A HTC-t kiselejteztük. Egy régi butatelefonom van tartaléknak, kínai számnak, de sajnos ezzel netezni nem lehet. Ez a lakásban, ahol van wifi, nem probléma, de odakinn már igen. A helyi munkáim miatt is kell, hogy el tudjanak érni, s én is tudjak telefonálni vagy épp csekkolni a wechat-et, ha találkozóra megyek.
Szóval jobb híján veszek egy olcsó okostelefont, amiről majd osztok magamnak mobilnetet. Mivel a Lumiámat cserélni még eszemben sincs, kénytelen leszek így tenni. Hogy ezúttal mennyire fog működni a dolog, s mennyire fogom észlelni, hogy van egy itteni telefonom is, az majd kiderül.

A tegnapi két interjú nem igazán járt sikerrel. Egyik helyet sem nekem találta ki a sors, de annyi baj legyen, holnap is lesz egy harmadik.

Viszont, ha már úgyis utazgattunk, a két találka közben megfordultunk egy még nagyobb Metro áruházban, majd a mellé telepített IKEA-ban is. 1-2 apróság még jól jött a lakásba, így ezeket hirtelen be is szereztük.

Egy-két kép is készült a városban. Ebből osztok meg néhányat ma.

Különösebb kifejtés nélkül csak mellékelek egy tíz napos előrejelzést.

Közben ez is beindulni látszik. Ma már két interjúm lesz, s még függőben van másik kettő is. Ahogy említettem, csak részmunkaidőben akarok tanítani, s csak akkor, ha tényleg olyan helyet találok, ami elfogadható. Szerencsére a nyomás kicsi. Persze jó lenne, ha mihamarabb itt is keresnék, de tényleg ki tudom várni, amíg nekem való ajánlatba botlok.

Este majd írok bővebben.

Shenzhenbe érve elég hamar belefutottam egy Metro áruházba. Hát, Kína más részeihez viszonyítva mindent kapni, így aztán tudtam, hogy ide még sűrűn fogok jönni. Van kenyér, rengeteg sajt, felvágott, s mindenféle egyéb nyugati cucc. Még sour cream is.

Ezekkel nincs is baj, zömük árban nem túl vészes. Azonban már az első alkalommal elkezdtem szemezni a kávéfőzőkkel. Merthogy akadnak azok is. Olcsón nagyon vackok, amikbe bele sem lehet préselni a kvt, s rohadt drágán normálisabbak is. Szép meg jó, de úgy voltam vele, hogy ennyit (az elfogadhatóbbak legolcsóbbika volt 600 yuan és elég gagyinak tűnt kivitelezés szempontjából) semmiképp nem adok érte. Ettől függetlenül minden egyes látogatásomkor végigmentem az adott soron és sóvárgó pillantásokat vetettem. De nem adtam be a derekam!

Xinjiangi látogatásunkból hasznos dolgok is fakadtak. A lakásban korábban élő, a tanév során rákosnak bizonyult, s így idő előtt lelépő amerikai (feltehetően igen erősen keresztény - a lakásban hagyott bibliai társasjátékokat is) pasas ugyanis a kávé szerelmese lehetett. Több kiló bontatlan, jávai babkávé maradt utána, ahogy egy működőképes kávédaráló is. Hogy a nedűt miben készítette el, azt nem tudom, erre utaló nyomokat nem találtunk. A darálót és a kávékat mindenesetre elhoztuk, ha már megörököltük.

Elkészíteni mindenesetre mi sem tudtuk, a sima kifőzést nem vállaltam be, akkor már inkább a porkávé. Tegnap aztán gondoltam egyet, s az áruházba készülő páromnak mondtam, hogy hozza el azt a vacak 600 yuanes masinát. Igaz, hogy ennyiért két évre való porkávét vehetnék, de azért ez mégiscsak igazi kávé lesz. És így, hogy személyesen nem vagyok ott, talán kevésbé is szívom a fogam, hogy ennyi pénzt vágok ki az ablakon.

Férjem el is ment, majd egyszer írt, hogy a 600-asból csak a kiállított masina van, ellenben a dobozát nem találják, s így egyik-másik része hiányzik. Hozza-e el 1400-ért az amúgy valóban mutatós és kívánatos philips-es csodát. Nem ragozom, elhozta. Az árába igyekszem nem belegondolni, s csak a pozitívumokra koncentrálni.

Amik szerencsére akadnak. A kávé hiperkrémes (extrém nagy nyomással préseli ki magából), tejet habosít, s ipari méretekben képes kávét főzni, szupergyorsan. Az ára horror volt, s egész biztosan nem hagyom majd itt, de végre finom kávét iszom!

Hongkong megosztó, s az egyes emberekben egészen másképp csapódik le. Vendégszerzőnk, virágelvtárs hosszú évek tapasztalatával a háta mögött a Hongkongot szerető külföldiek táborát gyarapítja, míg bennem - igaz, mindössze kétszer jártam arra, a rajongás egy sokkal alacsonyabb foka lelhető fel. Így lesz szép a kontraszt.

virágelvtárs:

Hongkongozás.

A legtöbb Kínát megjárt ekszpatnak kijárt. Kimenni vízumért, kimenni, mert ki kell lépni, kimenni papírokat leadni, bizony az életünk része volt. Gyűlöltük. Lemenni. Pecsételni. És ami még rosszabb ottaludni. És persze mindannyiunk rémálma: ruha és pénz nélkül kint ragadni. De erre is volt példa.

Általában sok mindennel vagyunk úgy, hogy utáljuk, amíg muszáj. Aztán jön a felfedezés. Mikor végre úgy mész, hogy nem kötelező azt mondani, hogy jajj már megint. És ott vagy.

Először valami falon ültem, nézve a várost. Előttem egy mosolygósra kipingált tűzcsap. Szemeztünk. Számolgattam a parkban a tiltótáblán, mennyi mindent nem szabad. Kukát kerestem, hogy végre rágyújthassak.

Sok év eltelt azóta az éjszaka óta, de sok mindent meg tudtam szeretni Hong-kongban, amit sokáig meg sem tudtam fogalmazni. Egy jóbarátom mondta ki szépen: egy érett város. Látszik rajta, hogy hiába a sok felhőkarcolás, az utcasarkoknak megvan a maga történelme, ami a modern kínai városokról már nem nagyon mondható el.

Mást is észrevettem hamar, ha közelebbről néztem. Hogy a kínaiság, amit Kínában hiába kerestem, itt inkább megvan. A halárusok, a függőleges fénycsövek kínai karakterekkel végig az utcákon, mindaz, amit talán a filmekben látott az ember, és végre ott van, igaziból.

Végigmenni a magasjárdákon, beülni egy kompba, és elmenni egy szigetre a sok közül. Kiülni a tengerpartra, és megszűnik a világ üzleti életének az egyik központja, hirtelen nem léteznek a felhőkarcolók és az ingatlanárak, nincs metropolisz, nincs légkondi. És még mindig csak 20 perc komp.

A real estate szó hallatán vérszagra lakótelepeket kihányó “szárazföldi” kínaiak jó, hogy nem szólhattak ide bele. Lehet, hogy HK a világ egyik legsűrűbben lakott helye, de csak azért sem építik tele a szigeteket. Turistaútvonalak, teljesen elhagyatott partszakaszok, erdő közepén álló kulcsosházak kispatakkal. És ez még mindig Hong-kong.

Bent, a városban meg zajlik az élet. Amit venni lehet, van. Amit enni lehet, van. Buli? Van. Kulturális élet? Van. Pick szalámi? Pipa.

Maradjon is ilyen, lehetőleg még sokáig.

Ez is Hongkong belvárosa és az alsó is.

Veve:

Eddig kétszer jártam Hongkongban, s bevallom, többre, jobbra számítottam.

Hongkonggal már azután szembesültem, hogy megjártam jópár kínai modern nagyvárost, s hozzájuk képest - nem tehetek róla, de ez volt az első benyomásom - Hongkong relatíve lepukkant.  Szó se róla, a kínai nagyvárosokban is van lepukkantság, de olyan szintű elhasználtság nyomai frekventált helyeken azért nem lelhetőek fel, mint amire Hongkong belvárosában is sűrűn van példa.
A helyzet persze érthető. Hongkong nem az utolsó húsz évben épült fel, s értelmes határidőn belül általában nem dózerolnak le mindent, hogy modernebbet, szebbet építsenek.

Önmagában a nem csillogó, hibátlan helyektől sem kapok sikítófrászt, ha ilyen lennék, már rég nem lennék Kínában, s nem érezném jól magam a délkelet-ázsiai utazásaim során sem. De általában igaz az, hogy ezek a fejlődő térségek a "hibáik" mellett olcsók is, legalábbis nem drágák. Hongkong ellenben az. Hogy az ingatlanárak az egekben vannak, az egy dolog, s érthető is, de Hongkong egyébként is drága. Ezer forint körüli összegbe kerül egy Redbull. Boltban. 500-ba egy másfeles palackos víz. Az agyam úgy van huzalozva, hogy ha már egyszer drága helyen vagyok, akkor az nézzen is ki jól. Mint például Szingapúr. Hongkong és Szingapúr között a különbség ég és föld. Árak tekintetében már nem annyira.

Ezekkel együtt nem akarom lehúzni HK-t, ez csak egy benyomás, ami már a kezdetektől bennem van, amióta először megláttam bő két éve. Maga a hongkongi táj meseszép. Gyönyörű hegyek, s a terület nagy része beépítetlen.
És Szingapúrral ellentétben a szárazföldi kínaiak az évtizedek alatt folyamatosan jöttek, nagy számban, s elhanyagolható azoknak a létszáma, akik 1950 előtt már itt éltek. Ennyi idő nem elég arra - főleg folyamatos utánpótlás mellett -, hogy olyan drámaian megváltozzanak, mint szingapúri társaik.

Hongkong - olyan, amilyen, de egyelőre nem a szívem csücske. Shenzhent sokkal jobban szeretem.

Meséltem már arról, miképpen végződött a kis kitérőnk a kínai vadnyugaton, Xinjiangban. Nem épp a legnagyobb szeretetben váltunk el, s bőven tettek róla, hogy a legkevésbé sem bánom azt, hogy nem maradtam.

Már 17-én leléptem, s azóta egészen napokkal ezelőttig nem hallottam róluk semmit. Azzal tisztában voltam, hogy ha nem is túl egyszerű a procedúra, a tartózkodási engedélyemet be tudják vonni a jelenlétem, s az útlevelembe nyomott cancelled szócska nélkül is, de bíztam benne, hogy azért ez eltart egy kis ideig, különös tekintettel az egyhetes nemzeti ünnepre, amikor a hivatalok is leállnak.

Már Ala'erben felvettem a kapcsolatot az idevágó konktakttal, hogy miképpen is oldjuk majd meg az én kínai tartózkodásom. Első körben a művelet nem lett volna túl bonyolult: útlevél, igénylés lead, pénz kifizet, s két hét múlva kezemben az éves vízum. Csakhogy, ha valami csoda folytán eközben sikerülne nekik az érvénytelenítés, úgy a fogaskerekek közé kavicsok kerülnek, s bukom a pénzt. Biztos, ami biztos alapon jött a B-terv: előbb járjunk egy keveset Hongkongban, ahol kapok egy két hónapra szóló vízumot, s majd már annak a birtokában, felesleges idegeskedés nélkül várhatom ki az éves elkészültét. Ez így is lett, meg is történt, a HK-ban kiállított vízum nálam, egyúttal ott érvénytelenítették is a sulihoz kötődő tartózkodási engedélyt.



A kis kitérő után térjünk vissza az ala'eri intézményre. Néhány napja küldtek egy nagyon hivatalos, udvarias levelet, hogy már x napja elmentem és azóta is kétségbeesetten várnak vissza. Nem tudják, mit szeretnék, mik a terveim, de ott van a munkám, szeretnék, ha teljesíteném a kötelességem. Vagy ha mégsem akarom, akkor szóljak, s megbeszélünk valamit a szerződés felbontására.

MI VAN?

Kicsit figyelmesebben újra megnéztem a levelet, s észre is vettem, hogy rajtam kívül akad még három címzett, s így összeállt a kép. Alma - ígéretéhez hűen - megpróbálhatta valóban lerendezni a hiányomat a hivatalokkal, de a jelek szerint nem úgy megy ez, ahogy elképzelte. Nem tehetek róla, de első reakcióként fetrengve röhögtem vagy öt percig, mire férjemnek végül képes voltam elmondani, hogy mi van.
Nem különösebben fűtött a vágy, hogy még ebből a bénázásból is én húzzam ki őket, így nem is reagáltam.


Rá 2-3 napra jött egy újabb levél (miután az előzőt sms-ben a telefonomra is elküldte - kellett rá vagy 7-8 üzenet). Ugyanúgy hivatalos, szintúgy több címzett. Ebben már azért nem bírták ki, hogy ne próbáljanak befenyíteni is. Kaptam határidőt is a válaszadásra (a mai napot), meg megint felhozták a fizetést is, s még azt is, hogy ha kell, kapcsolatba lépnek a budapesti nagykövetséggel. Meg feketelistára is tesznek persze és sosem dolgozom majd, a szokásos.
Miután kiderült, hogy az egyik címzett a korábbi ügynököm volt, hogy őt feleslegesen ne cseszegessék, jeleztem neki, hogy válaszolok majd nekik, meg tőle elnézést is kértem, hogy ezt a szappanoperát kell végigolvasnia szenvedő alanyként.


Szép hivatalosan és udvariasan reagáltam hát, már a tartózkodási engedély érvényesítése után. Megírtam, hogy nem megyek vissza és egész nyugodtan felbonthatják a szerződést. Azért 1-2 elejtett megjegyzés nélkül én sem bírtam ki, de végig aranyos maradtam a magam módján. Azért búcsúzásként megemlítettem, hogy a magam részéről pont van az ügy végén, de ha mégsem bírnak magukkal, egészen nyugodtan zaklassák a követséget.


Azóta már csak egy levelet kaptam. Alma még kicsit hepciáskodott, de már csak az arc miatt, s lenyugodni látszott. Ha mégsem, a spamszűrő csodákra képes.

Holnap megyünk a rendőrségre a lakcímemet bejelentendő. Elvileg erre csak 24 óra állna rendelkezésre, de az épp zajló egyhetes nemzeti ünnep miatt az ezzel foglalkozó osztályon nem dolgoztak, csak most kezdenek majd.


Ha ezen is túlesünk, akkor már nem nagyon vár ránk efféle ügyintézni való, s elkezdődhet shenzheni életünk munkával dúsított szakasza.
Mivel a cég visszajelzése szerint idén már elég nagy eséllyel nem lesz jelenésem, így időben is bőven rá fogok érni. (Ahogy sejteni lehetett, Ala'erben is gond nélkül el tudtam volna látni a munkám, mert a céges munka alig igényli a jelenlétem - mindegy, ez legyen az ő bajuk.)

Helyi munkának nagy valószínűséggel nyelviskola vagy magántanítás lesz a befutó. Nyelvsulikban teljes munkaidőben akadnak 15 ezer yuan körüli bérezést kínáló helyek, de annyira már egész biztosan ismertek, hogy a heti 40 órában történő tanítástól sikítófrászt kapnék, így ez erősen esélytelen. Mindenképp part-time formátumban gondolkodom, s szerencsére a főállásom mellett nem vagyok kényszerhelyzetben.
Azért remélem, legkésőbb hónap végére már itteni jövedelmem is lesz. 

Tegnap annak rendje és módja szerint visszatértünk Shenzhenbe.

A rendkívül nívós, és az előző bejegyzésben már ecsetelt Chungking Mansions-ös szálláshelyen ébredtünk - szerencsére egy éjszakai szellőztetés után a hipószag nagyobbik fele többé-kevésbé elillant. 10 körül valaki elkezdte verni az ajtót. Nem a virágelvtárs által emlegetett méretes fekete fiatalemberek voltak, hanem a hongkongi hatóság emberei, akik közölték, hogy ma mindenképp ki kell csekkolni, mivel bezárják a hosztelt.


Ez a tény mindenképp üdvözítő, s szerencsére a terveinkkel is összhangban volt. Tartok tőle, hogy csak a mi hosztelünk volt érintett, s az egész Chungking Mansions még nem jut erre a sorsra, pedig nem fájna a szívem érte egy percig sem.


A vízummal dúsított útlevelet összeszedve aztán egyenesen Shenzhen felé vettük az irányt. Szerencsére se vissza-, se odafelé nem volt nagy tömeg, s a teljes határátlépést lezavartuk fél óra alatt.

Már a határ innenső oldalán vettünk csipogós metrókártyát, ami sokban javít majd a komfortérzetünkön. Kétségtelenül praktikusabb, de ami miatt leginkább nélkülözhetetlen, hogy a jegyárusító automaták többnyire csak ötyuanes bankókat képesek kezelni, teljesen rapszodikus, hogy 10-est és 20-ast is emészteni képes kütyü akad-e egy adott állomáson, ahogy az is, hogy mikor állítják át ez utóbbiakat csak az ötös elfogadására alkalmas géppé. 
Így aztán jobb a kártya, egy csipp befelé, még egy csipp kifelé, plusz még 5% kedvezmény is jár mellé.


A múltkori metrós cikkhez kerestem, de akkor nem találtam olyan térképet, amin szerepel a meglévők mellett a hónap végén átadandó két új vonal is. Közben rábukkantam egyre, így ezzel zárom a bejegyzésem.

A szürke színű 9-es és a sötétkékkel jelzett 7-es vonalak jelentik az újdonságot a már üzemelő vonalak mellett.