A helyi kormányzat február elején jelentette be négy új metróvonal építésének megkezdését még idén. Ez azt jelenti, hogy a már folyamatban lévő (részben már átadott vonalak bővítését jelentő) projektekkel együtt 2017-ben több mint 10 metróvonalon építkeznek majd, ami még itteni viszonylatban is rekord.

A most bejelentett új vonalak, számozás szerint a 12-es, 13-as, 14-es és 16-os metrók építése a tervezet szerint 160 milliárd yuanbe, vagyis mintegy 6400 milliárd forintba fog kerülni, s teljes hosszában föld alatti fúrással kerülnek kialakításra. Ezért a pénzért több mint 150 km-nyi metró épül, s ha ahhoz viszonyítjuk, hogy otthon a 7,4 km-es négyes vonal került 450 milliárdba, már nem is olyan drága a kivitelezés. Különösen, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy errefelé a belvárosban a már meglévő hét vonal miatt kicsit komplikáltabb furkálni, s bizonyára legalább tucatnyi helyen kell kialakítani átszállási kapcsolatokat is.
Előreláthatóan 2022-re készülnek el velük.

Idén átadásra csak egy hosszabbítás, az ötös vonal déli szakasza készül el, de mint a fentiek is mutatják, a kivitelezésből élő cégek egy jó darabig még nem fognak unatkozni errefelé.

És alig pár éve indult az egész...

Négy és fél éve történt (igencsak megy az idő), hogy először elindultam Kína felé tanítási célból. Fengjiebe, az ország elzárt közepébe, gyönyörű tájakkal dúsított közegbe kerültem akkor. A blogot is akkor kezdtem el, s emlékeim szerint egyszer futólag meg is emlékeztem róla, hogy az ottani lakásban fellelt, akkor légyszerű lényeknek titulált élőlényeket meglehetősen könnyű irtani, mert a reakcióidejük elég béna.

Bár szokatlannak tűnő szárnyasokról volt szó, nagyon nem foglalkoztam velük. Egészen addig, amíg a tanév végén haza nem értem, majd már az akkori párommal, Sz.-szel élve meg nem találtam néhányat belőlük a fürdőszobában.
Ajjajj! - gondoltam én, csak nem fertőztem meg kis országunkat valami invazív betelepülővel? Bár Sz. lakásában bukkantak fel, ő nem tudta megmondani, hogy látott-e már hasonlókat.

Mit tehet ilyenkor egy Veve? Hát, aki már ismer, az valószínűleg nem lepődik meg azon, hogy nem hagytam annyiban a dolgot, hanem bő két órányi kutatómunkát végeztem. Jobb híján, mivel fogalmam sem volt, mi ez, rendszertani alapon. Rovar és van szárnya, kábé ennyit tudtam, így aztán szépen végignyálaztam magam a teljes rovarrendszertanon. Élvezetes volt.

Végül aztán a szúnyogalkatúak alrendjén belül megtaláltam a megoldást, a lepkeszúnyogfélék családját. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem én, hanem a globális felmelegedés hozta el őket hozzánk a mediterrániumból, s ez egyúttal arra is magyarázatot adott, hogy miért nem találkoztam velük korábban se otthon, se még azt megelőzően Kína északi felén élve.

Ja, és amúgy róla van szó.

Túl sok figyelemre méltó dolog nem történik velünk mostanság. Egyelőre várom, hogy elmúljon a lehűlés, bár idebenn gyakorlatilag semmit nem érezni belőle, annyira kicsit a lakás és jók a nyílászárók. Elvileg holnap már jobb lesz, aztán meg visszajönnek a huszonegynéhány fokok.

A terveknek megfelelően most már férjemmel egymás között csak angolul beszélünk, szerencsére eljutott már olyan szintre, hogy ez neki se jelentsen gondot. A gyakorlás ráfér, s bár az érkezés napján még elég nyögvenyelősen ment, most már ügyes. Remélhetően hamarosan őt is munkába tudjuk majd állítani.

Sikerült szereznem 1-2 eddig nem ismert ügynökségi kontaktot, így reményeim szerint több ilyen alkalmi white monkey munka összejöhet. Aztán majd kiderül.

Ja, és a rizsfőző valami szuper. Ilyen gyorsan elkészíteni a cuccot én még nem láttam eddig, tényleg 10 perc alatt végez, hogy miképpen csinálja, azt el sem tudom képzelni.

Az talán nem meglepő senki számára, hogy a kínaiak sok rizst esznek. Sőt, a bevett nyugati sztereotípia alapján gyakorlatilag mást sem esznek, mint rizst.
A helyzet azért nem ennyire egyértelmű. Kína egy Európa-méretű óriás, így az általánosítás erősen sarkít. 

Az ország északi részén eleve nem is terem meg ez a gabonaféle, s noha ma már minden gond nélkül szállíthatóak a termények, hagyományosan nem vitték túlzásba a rizsfogyasztást arrafelé. Terményként a búza volt a sláger, míg ételként ez elsősorban különféle tészták, lepények formájában kerültek az asztalra.
A földrajzi szélességen túl a domborzat is korlátozó tényező volt, így rengeteg hegyes, elzárt területen termeltek rizs helyett más veteményeket, Amerika felfedezését követően elsősorban kukoricát és burgonyát.

Mindazonáltal valóban kijelenthető, hogy elég nagy mennyiségben fogy az elsőnként említett gabona is, különösen délen, ahol gyakorlatilag minden étkezés elengedhetetlen kelléke, legfeljebb a reggeliből maradhat ki.

A rizs itteni felhasználása némiképp elüt a hazaitól. Alapesetben párolják, só, fűszerek hozzáadása nélkül. Hogy a háztartások megbirkózzanak a feladattal, igen hamar megalkottak kifejezetten a rizs elkészítéséhez szükséges edényeket.

Többféle kialakítás is létezett, de a működési elv ugyanolyan volt. Az edényekben több szint került kialakításra: legalul a víz, felette pedig, apró nyílásokkal az alján a rizs elhelyezésére szolgáló rész. Az egészet lefedték, majd a felforralt víz párájában főzték meg a rizsszemeket. Mivel a víz nem is hűl olyan gyorsan, a kész termék sokáig meleg is maradt.
Kiskamaszként összehaverkodtam a vidéki kisvárosunkban néhány évig üzemelő kínai étterem személyzetével, akkor, a 90-es évek közepén még náluk is egy ehhez hasonló szerkezetben készült a mindennapi betevő.

A modernizáció természetesen ezt a konyhai műveletet sem kerülhette el, így hamarosan megjelentek az elektromos rizsfőzők. A korábbi módszernél is praktikusabbak, csak víz és rizs kell bele, majd ha elkészül, magától leáll a kütyü. Egész pontosan enyhe melegítő fokozatra kapcsol, amivel a fedél felnyitása nélkül gyakorlatilag egész nap friss és kellemes hőmérsékletű rizs érhető el.

Bár az európai gyomornak a sótlan, vízben párolt rizs általában kissé furcsa és kevésbé kellemes, csak megszokás kérdése. A rizs saját, kissé édeskés aromája is kijön így, s mivel lassan 20 éve így eszem, az otthoni verziónál sokkal jobban szeretem is.

Ennek köszönhető, hogy tegnap vettünk is egy rizsfőzőt, az első saját rizsfőzőnket. Ha egyszer hazamegyünk, visszük magunkkal.

Megjött a zimankó, de szerencsére holnapután már el is megy. Hát ezért jöttem el a szubtrópusokra?!

Mostanában megint megsűrűsödtek a munkavállalással kapcsolatos megkeresések - cirka fél évig semmi, most meg majdnem egy tucat ember, így ideje egy kicsit újra írnom erről. Mivel én már nem tanítok egy ideje, így az új infóim főleg másodkézből származnak, érdemes pontosan utánajárni.

A legfontosabb: Kína legtöbb tartományában már nem lehet angoltanárkodni magyarként, csak akkor, ha a diplomát valamelyik elfogadott angolajkú országban szerezte meg az ember. Ezek: USA, UK, Írország, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és esetenként a Dél-Afrikai Köztársaság. Ha legálisan szeretnél Kínában angolt tanítani, csak ebben az esetben fogja tudni a munkahelyed megszerezni a szükséges papírokat.

A rendelkezés várhatóan minden tartományban bevezetésre kerül, jelenleg 100%-osan csak Xinjiangot tudom kivételnek mondani, a népszerűbb keleti tartományokban biztosan életbe lépett már. Xinjiang mellett érdemes lehet még Gansuban vagy Qinghaiban próbálkozni, de ezekről nem tudok konkrétumot.

Ami fontos: ez az állami intézmények mindegyikére áll, azonban egyes magániskolák, óvódák kikerülik a szabályozást. Esetenként business vízumot intéznek az alkalmazottnak (ami jogilag nem véd, mert ezzel is csak komoly megkötésekkel - max. 3 hónapot és kizárólag külföldi cégnek - lehet legálisan Kínában dolgozni, a kritériumok alapján az adott intézményekben általában nem), míg máskor a munkavállalási (Z) vízumot is el tudják intézni azáltal, hogy más munkakörben alkalmaznak papíron.
Az általam látott hirdetések alapján leginkább óvódába lehet még Z-vízummal kikerülni, de természetesen elsősorban ők is natívokat keresnek, így a legális módszerek egyre nehezebbé válnak.

Ettől még persze sok helyen alkalmaznának magyarokat is a magánszektorban, de ezek a lehetőségek már a helyben lévő emberekre vannak szabva. Ha magánúton kerülsz ki Kínába (jellemzően turista- vagy üzleti vízummal), nyelviskolák tömege kínál fel munkát, de ez illegális, s lebukás esetén akár Kínából való kitoloncolással, kitiltással is járhat együtt, de pénzbüntetéssel mindenképp. Kisebb iskolákban lebukni azért nem túl könnyű, különösen, hogy a fizetés jellemzően zárt ajtók mögött történik, azt pedig senki nem tiltja, hogy szabadidődben ingyen taníts. Ettől függetlenül ezt erősen mérlegelni kell, mert ilyen esetekben se szerződés, se más garancia nincs arra, hogy mindenki tartja magát a megállapodáshoz.

A lakhatást és az egészségbiztosítást (már ha kötsz) is magadnak kell ilyenkor elintézni, ami nagyobb településeken komoly költség lehet.

Összességében én mindenkit a legális, Z-vízumos kinntartózkodásra biztatnék, de reálisnak kell lenni, ez magyarként az angoltanári szektorban egyre kevésbé lesz könnyű. Állami intézményekben pedig tényleg csak a kínai vadnyugaton. 

A blog első évadát Kína egy kevéssé fejlett, apró kistelepülésén, az elzárt Fengjieben töltöttem el. Mint arról akkoriban sokszor említést tettem, a mostani Fengjie is új, mivel a Három-szurdok-gát, a bolygó legnagyobb vizierőműve miatt a Jangce felső folyásán némiképp megemelkedett a vízszint. Az erőműhöz a vizet fel kellett duzzasztani, s ez cirka másfélmillió ember lakóhelyének elöntésével járt együtt.
Komplett települések költöztek el így magasabban fekvő pontokra, ami a környék fejlettségi foka miatt nem volt annyira nagy kár, miután így lényegesen színvonalasabb településeket alakítottak ki.

A műholdas képek erről a vidékről elég alacsony felbontással készültek, de a változás így is szembeötlő. A jobb oldali mellékfolyó torkolatánál lévő város a víz alá került, míg balra, a semmiből jelenik meg az új Fengjie. Ha visszaveszünk a zoom-ból, enyhén keletebbre látható egy új sziget kialakulása is, az egykor magaslaton fekvő Baidicheng körül jelent meg a víz.
Ugyancsak érdemes kicsit elkalandozni a térképen, mert Fengjie mellett bizony másutt is jelentősen megváltozott a látkép. 

Újbóli beköltözésünk egyúttal azt is jelenti, hogy újra el kellett menni a rendőrségre, hogy regisztrálják a lakcímünket. Szerencsére közel van és eddig mindig flottul ment. Bár voltak helyi arcok nagy mennyiségben, amint észleltek bennünket, soron kívüli kiszolgálásban volt részünk, amivel órányi várakozást spóroltunk meg vagy még többet.

Ma reggel fél 10-re érkeztünk meg az intézmény kapujába. Bár már 9-kor nyitva kellett volna lennie, egyelőre mindenki kinn állt, ugyanis, mint kiderült, valami látogatás zajlik odabenn, s amíg az illetékesek le nem lépnek, addig zárva tartanak. Hogy ez mikor következik be, arról max. találgatni lehet.

Hát jó, vártunk majdnem tízig, amikor a túloldalról szólt egy hölgy, angolul, hogy ha sietünk, jöjjünk vissza délután. Nem siettünk, s végül elkérte a papírjainkat, majd egy 10 perc után visszahozta a kért dokumentumokat.
Bár a sor állt még mindig, mi már eljöhettünk. Van, amikor előnyös waiguorennek lenni.

A Qatar szállított minket ezúttal is, mint az esetek többségében. Az elégettségem velük szemben továbbra sem csökkent, s árban is egész jók, bár ezúttal az Aeroflot ajánlata kedvezőbb lett volna, de a fene sem akart olyan hosszan dekkolni Moszkvában, no meg a kettőnknek járó 60 kg-nyi feladható poggyászkapacitásra is szükség volt, ami az oroszoknál már nem jött volna össze.

Mivel fél délben indult a gép, így már előző nap a fővárosba jöttünk. Hasonló szitu esetén csak ajánlani tudom a Sunshine hotelt a Köki közvetlen közelében. Nagy adag cuccal is könnyedén megközelíthető, van lift és a színvonal is teljesen jó, különösen, hogy már 9000 pénzért kapni szobát. Szauna és jakuzzi is van. Ha rákerestek, a képek tükrözik a valóságot, maradéktalanul elégedett voltam vele.

Másnap kissé izgultam a csekkolásnál, mert a jegyvásárlásnál elkövettem egy apróbb malőrt. A hazautat követően végül regisztráltam a Qatar pontgyűjtős rendszerébe, s a második keresztnevemet ott véletlenül a middle name-hez írtam be. A sorrend így stimmelt, de ez utóbbi nevet aztán szépen lehagyta a mentés után, csak a részletekbe belekukkantva látszik. Ez még nem is lenne akkora gond, de amikor a vásárlásra sor került, magamnál csak becsekkoltam a felajánlott nevem, így aztán a jegyen csak egy keresztnévvel szerepeltem, s ezt csak két nappal indulás előtt vettem észre (magam sem tudom, minek ellenőrizgettem le a neveket is még egyszer, de megtettem).

Oké, ez elsőre nem tűnik egy nagy dolognak, de manapság már elég szőrös szívűek tudnak lenni a légiközlekedési szabályok, s tulajdonképpen csak a csekkolós alkalmazott jóindulatán múlt, hogy nem csinált belőle ügyet. Mivel a nevet módosítani nem lehet, így nagy kukacoskodás esetén lehetett volna törlés és új jegy vásárlása is a dologból, de szerencsére minden probléma nélkül kinyomtatta a beszállókártyákat.

A gép időben indult, de az út Doháig egyáltalán nem volt szórakoztató. A lehető leghülyébb utasok voltak a közelünkben - sajnálom, de még mindig azt kell mondjam, hogy nem szeretek magyarokkal tömött gépekkel repülni. A kínaiak is egy érdekes népség, de az ő kellemetlenkedésük sokkalta kevésbé zavaró.
Én a folyosón, férjem középen ült, míg egy honfitárs az ablaknál. Kinn szépen sütött a nap, így elég hamar lehúzták mindenütt az ablakon lévő elsötétítő műanyagot. A pasi azonban, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szó szerint ötpercenként felhúzta az övét és nézegetett kifelé egy 10-20 másodpercig.
12000 méter magasan repültünk, felhők között, így elképzelni sem tudom, mit ellenőrzött állandóan, talán hogy még mindig a levegőben vagyunk-e, de legszívesebben fejbe rúgtam volna. A kinézegetést még akkor sem hagyta abba, amikor filmet nézett vagy olvasott.

Mögöttünk, mindkét sorban foglalt helyet egy népesebb, 50-60 körüli kolónia, akik egy szót nem beszéltek idegen nyelven, magyarul viszont sokat és hangosan. Az csak szórakoztató volt, hogy egymásnak óbégattak arról, hogy mikor mit kérdez vagy mond nekik a sztyuárdesz a kiszolgálás során, az szintúgy, amikor mindegyik bárányt kért (a beef-et ennek értelmezték), majd elfogyasztás közben elemezgették, hogy milyen a hús. Az viszont már merőben kellemetlen, amikor egyikük, egy terjedelmesebb asszonyság beállt a folyosó közepére (csak úgy, mert álldogálni kívánt), s az ott töltött negyedóra alatt állandó jelleggel engem lökdösött a farával. Párszor visszalöktem, de ez nem szegte kedvét, de szerencsére jött egy turbulencia, s vissza kellett ülnie a helyére.
Ők is, ahogy állítólag a gép utasainak a nagy része egy Phuket-be tartó géphez csatlakoztak Dohában.

A felszolgált ellátmány egy része illetve Airbus A380-as Dohában

Dohába picit késtünk, de onnan már szerencsére megszűnt a nem kívánt társaság. A Burger King meglepő módon egészen értelmes áron operál, s a kínai Unionpay-es kártyával is gond nélkül lehet fizetni.

Doha és Guangzhou között menetrendszerűen az Airbus hatalmas A380-asa járhat, mert ezúttal is ezzel utaztunk. Kisebb fennakadás volt a menüben (nem egyezett semmi sem a kiosztott étlapon szereplő termékekkel), de ezen túl minden zökkenőmentes volt. Egészen az érkezésig.

Említettem már, hogy a xinjiangi tartózkodási engedélyem körül van valami kavarás. Elvileg megszűnt, de a gyakorlatban valamiért sípol nekik a rendszer határátkeléskor. Emiatt az utóbbi 3 alkalommal, amikor elhagytam Kínát vagy beléptem ide, kiemeltek további ellenőrzésre, aminek idejére elhelyeztek egy szobába. A procedúra 20-30 percet vett igénybe, s végül elnézéskérés közepette utamra bocsátottak. Ahogy ráláttam, minden alkalommal telefonálgattak, útlevelet fénymásoltak, de aztán minden rendben volt.
Most is hasonlóra számítottam, de azzal megleptek, hogy a lekapcsolásommal nem vártak az útlevélellenőrzésig, hanem már a gépre feljött egy hölgy engem keresve. Amíg el nem vitt, le sem engedtek senkit. Szerencsére a férjem is jöhetett velünk.
Most is a szokásos menet volt, de ezúttal a végén mondott biztatót is a pasi. Állítólag írt valami jelentést a főnökeinek, s ezentúl már nem lesz részem ebben az élményben. Ez majd kiderül. Most viszont még előnyünk is lett belőle, mert elsőként hagytuk el a gépet, plusz még a határellenőrzéses sort sem kellett kivárni.

Guangzhouból a reptérről aztán buszoztunk egyet Shenzhenig, ott szállodáztunk két napot, majd be is cuccoltunk a lakásba. Lényegében sima volt az egész.

A blog szünetről való visszatérte egyúttal egy új sorozat beindításával is jár. Hála a Google Earth timelapse szolgáltatásának, egy ennyire gyorsan változó országban rengeteg érdekességet lehet találni. Az első részben rövid xinjiangi lakóhelyemre, Ala'erre és a mostanira, Shenzhenre kerül a reflektorfény.

Ala'er, mint azt a blogon már említettem, egészen rövid múltra tekint vissza. Bár a kommunista rendszer megjelenése és a Bingtuan felállítása után gyorsan megkezdték az öntözéses gazdálkodás kiépítését, s a mezőgazdasági egyetem is már az ötvenes években megalakult, az egyetemi kampuszon és némi veteményen kívül mást nem lehetett errefelé találni.
Ahogy a képek azt jól megmutatják, Ala'er város megalakulása után rohamtempóban beindultak az építkezések, s ha kicsit visszább veszünk a zoomból, akkor az is látszik, hogy az öntözött területek mérete is jócskán megnőtt.

Shenzhen is nagyjából a semmiből nőtt ki, helyén csak egy halásztelepülés húzódott, mielőtt az első különleges gazdasági övezetek egyike lett. Azóta már tizenegynéhány milliós metropolisz, tele felhőkarcolókkal és Kína-szerte az egyik legmagasabb életszínvonallal. A műhold itt is látványosan demonstrálja az eltelt idő változásait.
A csúszkával és a zoom-mal itt is tessék nyugodtan játszani a nagyobb élmény érdekében.

A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!